Hegyi Zoltán Imre: Ballada a bűnevésről
Kreccs
Az ütközés cezúrát húz.
Volt az eddig és van az utána.
Közte a pillanat, amikor
a testbe ültetett Te
elveszíti önazonosságát.
Ezt a felismerést aztán a fájdalom eltakarja.
Soha annyi figyelmet nem követel a test, mint
ütközés után.
Amikor görnyedve próbálsz talpon maradni.
Mert persze rögtön feltápászkodtál, hogy
ellenőrizd a mechanikus szárnyad:
nem tört el semmije.
Nem tört el semmid.
De percekig nem tudsz
kiegyenesedni, kihúzni magad,
mert szédülsz:
ez a talaj megbillenésének legfontosabb tünete.
Amíg rezonál benned
a pillanat, amikor találkoztál a valósággal.
—
Nekibiciklizni egy ezerszer kikerült tereptárgynak
óhatatlanul megtöri a lendületet. A test repülne tovább
minden technikai segédlet nélkül – aztán leérkezik.
Mindent kitöröl, amit addig érzékeltél világból és
magadból benne és magadban a világról és benne magadról –
egybeolvadva szakad a befelé és kifelé. Jó volna egyszer
úgy ütközni, hogy nem a fájdalomban panaszkodó
sejtekkel vagy elfoglalva, hanem konstatálod ezt
a világ- és magad-szakadást. Hogy amikor összekapod
magad, ez a tapasztalat fényeskedjék a szétszórt
cserepek fókuszában. Merthogy most egy pillanatra
sikerült észrevenni, hogyan csalsz, és miért
fizetsz meg érte. Ez is bűnevés volt, írnád, de
a szóban nem a valóság tapasztalata van, csak
a mitológiája. A lélek repülne tovább és köréd
huzalozza a tollak bátorsága helyett nehézkes lényed
gépezetét. Szerencsére nem a kerékpárod ütközött,
beleöklöztél az oszlopba, behúztál egyet a valóságnak.
Most pontosan azt érzed, mennyire fájsz neki. Mert
a pillanatban ott lakott, hogyan csalod meg.
Amikor
megtervezted ezt az utazást, csaltál az összetevőknél.
Így lehet érzékenységed érzéketlenség, a figyelmed
figyelmetlenség – ezért hullámzol a végletekben.
Megkötő drogokra szorulsz. Szegények, akik olvasnak
az illatodból. Hamis illat, ígéret-feromon: beválthatatlan
csekk, biankó, amit nem fog a toll. És mégis írsz rá:
vád- és védőbeszédet írsz – így foltozod
a valóságod igazi szakadását. Ez már az utána.
Így készül a tovább élhető élet.
Vesztése közben
Az egyensúly nem állapot, hanem
folyamat. Ingaként kilengsz
az elképzelt ideára függesztve –
ettől ideális. De fenn kell tartani
az ideát is, nemcsak önmagad
tartod fenn, világ Atlasza, bárki,
hiszen máskülönben leesik. Erőfeszítést
és koncentrációt igényel, akár
egy jól komponált naplemente.
Vagy egy esős nap, amikor a
munkához elengedhetetlen kütyüt
az évszak viharában szállítod
kerékpárral haza – erőfeszítést
és koncentrációt igényel, hogy
pont addig tartson az ítéletidő
ameddig az utad.
Mert így van egyensúlyban a dolgok
jelentősége is – ingaként kileng
folyamatosan az esélyek
magad köré tekert hálózatában –
ettől ideális, hiszen mögé képzelődik
a személyes. A gondviselés, avagy a
rosszindulat. Ez is folyamat, akár
az egyensúlyvesztésé, ami addig
tart, amíg meg nem érkezel.
Oda le. Ahol a folyamat megszakad –
hiszen amint leérsz, már nem
egyensúlyban vagy, csak súlyban,
ami csak a tiéd, hiszen
téged tapaszt le. Aki fekszik az
nincs egyensúlyban, mert nincs
szüksége rá –
ezért kell egy hosszú
pillanatra megpihenni a
fájdalomban és megköszönni,
hogy kaptál valamit, szinte ajándékba
hisz külön nem kell megdolgozni érte.
Hogy aztán mégis felállj az
erőfeszítésbe és koncentrációba,
ideákra függesztett, személyes
próbát és sorsot képzelő, ingó
pici ember. Mert a földön fekvésnek
nincs eufóriája. Csak a zuhanásnak és
a felemelkedésnek. Csak a folyamatnak,
amelybe létezel s ahol mégis
csak a vereséged igazán a tiéd.
Az ütközés mitológiája
Megérintettem a vállát, mert megérintett,
ahogy mesélte, mennyire elviselhetetlenül
bunkók voltak egész nap a megrendelők vele –
lófasz borravaló. Meg az eső is egyre jobban.
És még tizenegyig, mi minden történhet,
pedig az előrejelzés szerint, és egyáltalán
nem is érti, hogy mit keres itt –
megérintett, mert tényleg van olyan nap, amikor
túlfeszít, ami penget, ráz a hideg,
ami belülről jön, hogy ebben a világnak
nevezett kényszer-gyógykezelésben
kapott lecke számon kérhetetlen és mégis előre
megkaptad rá az érdemtelen jegyet.
Mondani a szokásos kétség markolta
vigasztalást, lesz ez még így se – helyette
érintkeztünk. Mert ismerős a kiszolgáló
kiszolgáltatottsága, a szolga szomorú dolga
a méltatlanok szolgálatában, és az érintő
mentén a részvét részvételt szült:
amikor zöldre váltott és egymás mellől
eltérített a két szabott irány, addig
néztem utána, amíg bele nem vertem magam
a valóság elém penderülő vasoszlopába –
fémzátonyra futottam a tök üres térkő-tengeren,
a kiürülő-félben bóbiskoló Keleti pályaudvar előtt.
Magához vont az ütközés.
És letettem a nem az én terhem, amit
érintés érintődése és részvét szülte részvétel
vetetett át.
Pontosabban belebokszoltam a világ arcába,
olyan méreggel, amiről nem is tudtam, hogy hordozom –
behúztam egyet a valóságnak.
Szóval ez a folyamata, amikor
nem cipeled éveken át a beléd ékelt terhet,
hanem befizeted a világegyetem fájdalomból
ácsolt kormányablakán át.
Eszembe jut az arca. Ahogy felsegített.
Tudod mit? Mindent egybevéve
megérte a deal.
Illusztráció: Mérlegelő
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
