Szűcs Ákos: Fejezetek a betegségek és az orvoslás történetéből (3. rész )
A szerző kutatási eredményei és kifejtése nem feltétlenül azonos a szerkesztőség ismereteivel és véleményével, de az írások érdekessége, inspiratív tartalma és adatbázisa indokolja, hogy Cédrus-műhelyünk online felülete örömmel közli őket, teret engedve akár az olvasói vitának is.
Feltárulnak a test titkai
(Az újkor)
A szifilisz tehát nagy pusztítást vitt véghez a kora újkori Európában. Gyógyításként próbálkoztak higanykúrával: a páciensnek mindene folyt, amije csak elképzelhető, ennek ugyanis vizelethajtó, izzasztó, hashajtó, nyálfolyás okozó hatása volt. Próbálkoztak teknősbékahússal és viperaborral is, elég csekély eredménnyel. Aztán egy angol orvosnak a fejéből kipattant a nagy ötlet: ha már gyógyítani nem tudjuk, hát előzzük meg! De mivel? Mi az, ami kellőképpen erős, de rugalmas is, ugyanakkor vékony és kényelmes? Hát persze: az állat bele! Így készítette el lord Condom az 17. században báránybélből az első „bélóvszert”.
Bizony, az újkor elején a mai gumióvszer ősét nem fogamzásgátlási okokból találták fel, hanem a fertőzések ellen. A 16-17. században a gyógyítás szelleme ugyanis már kezdett kibújni abból a palackból, ahová a középkor zárta be. Az érett reneszánsz kor fontos gondolata, a természet titkainak kifürkészése, megtermékenyítette az orvostudományt is. Kezdetben a holttest boncolását nem nézték jó szemmel, így az első boncolók kénytelenek voltak ezt-azt megvesztegetni, hogy egy jó kis tanulmányozható holttestet kerítsenek valahonnan maguknak. Akinek erre nem volt lehetősége, éjszaka kisétált a városfalon kívülre egy nagy köpenyben, ahol a vesztőhely állt. Itt leakasztotta a frissen felakasztott haramia tetemét, majd egy kis kézi fűrésszel szállítható állapotúvá szelte, a testrészeket elrejtette a nagy köpeny alá, és reménykedett benne, hogy a kapuőrök nem fedezik fel a vértől csöpögő csonkokat. Otthon pedig szépen összerakta ezt a kissé bizarr puzzle-t, és így különböző vizsgálatokat végezhetett rajta. A boncolásmániához a reneszánsz nagyjai is csatlakoztak, maga Leonardo is lelkesen kutatta testünk titkait, s 700 bonctani rajza maradt az utókornak. Volt, amikor már életében kiszemelte a számára érdekes testet, és szerződést kötött annak tulajdonosával a halála utáni boncolás engedélyezésére.
A rendszeres boncolásból pedig az emberi szervezet egy egészen más képe bontakozott ki a csodálkozó orvosok és amatőrök előtt, mint ahogy azt a középkor Galenus nyomán leírta. Kezdtek rájönni, hogy nem az emberi test változott meg az ókor óta, hanem bizony a nagy Galenus sem volt tévedhetetlen. Felismerték, hogy a vese nem olyan, mint egy szita, nem szűri meg a vizeletet, a szív sövényén nincsenek lyukak, és rájöttek, hogy a nyák nem az agyból csöpög le, mint eddig gondolták. Feltárták az emberi test szinte teljes működését: a kis és nagyvérkört, az izmokat, a májat, a lépet, a gyomrot, még a szemgolyó- és a nyelvalatti idegeket is, a teljes férfi és női nemi szerveket egy kivétellel: a szűzhártyát egész egyszerűen képtelenek voltak megtalálni! Minden anatómus tagadta a létezését, lehet, hogy azon egyszerű okból kifolyólag, mert a kezük alá került női tetemekben az már tényleg nem volt meg.
De az emésztési folyamat sem volt teljesen tiszta. A bemenetet és a kimenetet érzékelték, de úgy tapasztalták mintha a bevitt tápanyagmennyiség meghaladná a kibocsátott mennyiséget. Ennek utána kellett járni! Egy Santorini nevű orvos többször is kísérletezett ez ügyben: megmérte, hogy ha 5 font táplálékot vesz magához, akkor az általa termelt bélsárnak és vizeletnek a súlya csak két és fél font! De hova lesz a többi? Hova tűnik a táplálék fele? Ez azért elég nagy tétel! Majd egyszer csak a fejére csapott, rájött ugyanis a megoldásra. Hát persze! Elpárolog!
De hát a jókora tévedések mellett azért az újkor nagy fejlődést hozott az orvostudomány történetében azzal, hogy természettudományos magyarázatokkal próbálkozott, és Galenus helyett felfedezte újra Hippokratészt. Az új gondolatok az életmódra is kihatással voltak. A hullákban ugyanis azt tapasztalták, hogy minden nyugalomban van, az élő emberben pedig minden mozog: a kéz, a láb, a vér, a tüdő, a belek. Mi tehát az élet? Úgy tűnik, nem más, mint a mozgás! A rendszeres mozgás tehát az élet jele, valószínűleg az egészséggel is összefüggésben lehet. Ha egészségesek akarunk lenni, ezek szerint, nem kell mást tennünk, mint rendszeresen mozogni! Ez a gondolat, bizony azt hiszem ma is aktuális. A természetbölcseletből pedig egy Hahnemann nevű orvos azt a következtetést vonta le az 1700-as évek végén, hogy – lásd: kutyaharapást szőrével – a bajt meg kéne próbálni hasonló módszerrel gyógyítani. Ezen elv alapján találta fel a homeopátiát, mondván: ha a szervezetben a betegséghez hasonló betegséget idézünk elő kis mértékben, akkor a szervezet meggyógyítja magát, ha étrendi változások is kapcsolódnak hozzá. (Ma is trendi változás az étrendi!) A felfedezést óriási lelkesedés kísérte, sokan a természet új titkát vélték felismerni az új módszerben. Követői azonban néha túlzásokba is estek: lépfene ellen antraxos anyagot adtak, bélféreg ellen bélféregkivonatot(!), gümőkor ellen tüdőbeteg köpetét rendelték. Így előfordult, hogy az illető, mielőtt beindultak volna a pozitív homeopátiás folyamatok, elhalálozott. A többi pedig, aki a gondos orvosi kezelés ellenére életben maradt, az áttért a már egyre kidolgozottabb módszertanú hagyományos orvoslásra.
Az pedig komoly eredményeket tudott már fölmutatni. A felvilágosodás korára a hullától való irtózás teljesen eltűnt, a nagy professzorok nyilvános boncolásokat tartottak, és az emberi testet teljesen feltárták néhány rejtett porc és szalag kivételével. Sőt, láss csodát, felfedezték most már a szűzhártyát is! A szülészettel-nőgyógyászattal kapcsolatban is eloszlott az az ókori–középkori prüdéria, mely annyi szorongás, szenvedés és tragédia forrása volt egykoron. A szülészet tudományos alapokra kezdett épülni, sőt, az 1700-as években több városban szülészeti oktatói intézetek is nyíltak, és ebben az időben sikerült megoldást találni a szülés egyik legfélelmetesebb gondjára, a magzat elakadására. A császármetszést már az ókorban is alkalmazták, de már csak legvégső esetben és ez az anyák 100%-os halálozási arányával járt.
Julius Caesar hozott törvényt arról, hogy a haldokló vagy halott nőből metsszék ki a magzatot, valószínűleg ezért nevezik császármetszésnek. 1610-ig ez tehát mindig az anya halálával járt, ekkor végezték Wittenbergben ugyanis az első sikeres műtétet, amit az anya is túlélt. Igaz, csak 25 nappal, hiába varrták össze a méhsebet selyemmel, a nő meghalt sebfertőzésben, s ez bizony sokáig gond volt, míg Semmelweis Ignác meg nem találta a megoldást. Évszázadokig egyébként a női halálozás leggyakoribb oka a gyermekágy és a mellrák volt. (A férfiak jellemzően tüdőbajban vagy szifiliszben haltak meg, a gyerekek szamárköhögésben, skarlátban, rubeolában, himlőben, az öregek pedig influenzában és egyéb tüdőbetegségben.)
A sok pozitív változás ellenére ez a kor sem tudott mit kezdeni a pszichés eredetű betegségekkel. Egy apáca hisztériás rohamot kapott, s a sok aszkézistől, fegyelemtől gyötört társnői követték a hisztiben? A tudósító megdöbbenve, értetlenül állt a jelenség előtt. Franciaországban a 17. században a krónikások elképedve írták le egy hihetetlen tömegpszichózist: egy ember elkezdett – minden látható ok nélkül – ugatni. Két–három követi, majd tíz, aztán száz, végül egész falvak, városok ugattak hisztérikusan a végkimerülésig. Csakis az ördög műve lehetett – írják. Mint minden elmebaj. Nyugat-Európában farkaskoldusoknak nevezték azokat az otthonról elűzött szerencsétlen elmebetegeket, akik jobb híján megtalálták egymást, és csapatokban verődve koldultak Európa országútjain. Jött egy nő, akinek kóros hazudozási mániája volt, és azt állította, hogy találkozott az ördöggel és tud varázsolni? Hát biztos igaz, ha mondja, máglyára vele! A boszorkányperek jegyzőkönyveiből kiderül, nem egy boszorkány szenvedett súlyos skizofréniában, de a vicc az, hogy gyakran az őt kihallgató bíró legalább olyan beteg volt, mint a „varázslónő”. A falu bolondja amíg szelíd volt, be tudott illeszkedni, el is fogadták, de ha valaki őrjöngeni kezdett, olyan volt, „mint az őrült, ki letépte láncát”. Az ismerős idézet is mutatja, igazából nem tudtak mit kezdeni a dühöngőkkel: börtönbe zárták, megláncolták őket.
És semmi gyógymód? Lehetetlen, hogy nem próbálták valahogy meggyógyítani őket?! De igen, próbálkoztak. A legelterjedtebb módszerként a hideg vizes leöntést, hideg vizes zuhanyt alkalmazták, ami elég hatásos volt, hiszen egy idő után jobban járt az illető, ha abbahagyta a rohamát. A másik hasonlóan hatásos gyógymód dühöngés ellen az volt, hogy a beteget egy székre kötözték és elkezdték forgatni, s mivel eszméletét vesztette, tényleg elmúlt a dührohama. A harmadik, szinte önbeteljesítő jóslat volt, ugyanis a szerencsétlent egy ágyra kötözték, és így éldegélt olykor hónapokig, érthető tehát, hogy aki azelőtt nem volt igazi elmebeteg, az ettől a gyógyítási eljárástól biztosan azzá vált.
Szőrös szívű magyar betyárok
(A magyar újkor)
Azért a szifilisszel Magyarországon is akadtak gondok. Ezt a betegséget ugyanis nemcsak diákok, katonák, kézművesek, nemesek kapták el, hanem bizony olykor olyanok is, akiknek igazán nem illett volna. Így járt Bakócz Tamás is, aki foglalkozására nézve esztergomi érsek volt. Bizony, a reneszánsz nálunk is fellazította az erkölcsöket. Az érsek orvosa nem is késlekedett felírni a gyógyszert. Mivel ekkor a szervezetben lévő nedvek egyensúlyát tartották az egészség legfontosabb feltételének, az orvos a rossz nedvek távozása végett „napi egy nyugodt közösülést” írt fel a hatvan fölött járó főpapnak.
És hogy mi is van tulajdonképpen a papi nőtlenségi fogadalommal? Jelen esetben azt egy időre fel kellett függeszteni, hiszen mint tudjuk, az egészség mindennél fontosabb! Ezt a gyógymódot javasolta VI. Sándor pápa orvosa is, mikor – ld: reneszánsz, erkölcsök lazulása stb. – páciense szintén megkapta a nemi betegséget. De ő még megtoldotta azzal az intelemmel is, hogy közösülés után a „dörzsölés helyét” célszerű, – hogy finoman fogalmazzak – megtisztíttatni „valamilyen közönséges perszónával.” Mert a nedvek egyensúlya roppant fontos. Tudták ezt Magyarországon is, hiszen 1541-ben már megjelent az első orvosi nyomtatvány, melyben a hashajtás és az érvágás volt a legnépszerűbb gyógymód. Persze minket, magyarokat nem ejtettek a fejünk lágyára, így pontosan tudtuk, s ezt le is írták az orvosi könyvek, hogy milyen folyadékkal a legcélszerűbb helyreállítani azt a fránya nedvegyensúlyt: természetesen a borral! A magyar orvostudomány Hippokratész nyomán felismerte a természet öngyógyító erejét, és a legcélszerűbb nedűt, ami önmagában is orvosság. A jelszó tehát: türelem és bor! Azt tartották az orvosok, hogy a jó bor a köszvényt is meggyógyítja. Házi gyógyításra ajánlottak „lovak tajtékját” fehérborba keverve, „tyúkganéjt”, rókavért szintén borban feloldva, sárgaság ellen „libaszemetet”, természetesen azt is borban. Ugyanígy kellett feloldani a borban a „gólyaszemetet”, „verébpottyot”, „pávahulladékot” különböző betegségekre. De a bor külsőleg is hasznos volt, hiszen csak a szamártrágyát kellett „széjjelmállatni borban, s az orrot betömni vele” erős orrvérzés esetén. Vizeletcsöpögés ellen pedig szárított kecskehólyagot kellett az italban feloldani. (Egyébként a borban tényleg lehet gyógyító hatás, hiszen több ember észrevette már, hogy ha kellő mennyiségű bort iszik, minden kevésbé fáj. Illetve ugyanúgy fáj, de kit érdekel!)
Aztán az 1600-1700-as években már kicsit tudományosabb munkák is megjelentek. Leírták például az első magyar sziámi ikerpárt, akik Szőnyben születtek: Ilonát és Juditot. Ők keresztcsontjuknál forrtak össze, közös végbélnyílásuk és közös nemi szervük volt, de soha nem egyszerre betegedtek meg. Az esetet leíró orvos tudományos magyarázattal is szolgált a közös ikerpár legvalószínűbb létrejöttéről: az édesanyjuk biztosan sokáig nézegetett két közösülő kutyát, azért történt vele ez a furcsa eset. A tudomány és a különös babonák keveréke Pápai Páriz Ferenc munkája is. Könyvét az „ügyefogyott szegényeknek” szánta, és leírta azt a ma is érvényes felismerést, hogy a mértékletesség, a helyes étrend tartja az embert az egészség állapotában, ami nem más, mint test és lélek harmóniája. A test békéje című könyvében rengeteg betegségről és gyógyításukról ír. És vajon melyik a legrövidebb fejezet? Természetesen „Az asszonyi nemnek nyavalyáiról” című. Ebben a fejezetben megjelenik minden babonás, misztikus távolságtartás, amely a kor összes férfiorvosát jellemezte ezen a téren. Itt is inkább életmódbeli tanácsokkal látja el az „ügyefogyott szegényeket”, hogy milyen növényi, ásványi és állati anyagokkal kell a nőgyógyászati panaszaikat kezelni. Ilyen például a márciusban fogott nyúl szeme, illetve a tyúk epéje. (Úgy tűnik ő is rájött, hogy a női szervezet csodás öngyógyítási folyamatokra képes. Sok férj panaszkodott már fiatalabb korában, hogy az esti lefekvés után gyakran fáj a felesége feje. Aztán a női szervezet csodája, hogy ezeknek az esti fejfájásoknak a gyakorisága a kor előrehaladtával egyre csökkentek, hatvan-hetven körül pedig teljesen megszűntek. Férfinál ilyet még nem tapasztaltak. Ez tényleg megmagyarázhatatlan!)
Aztán a felvilágosodás hullámai szép lassan elérték Magyarország partjait is, és úgy döntöttek a magyar orvosok, hogy elég az ostoba prüdériából, hiszen itt emberéletek forognak kockán, és 1766-ban Weszprémi István tollából megjelent az első magyar, ábrákkal illusztrált (!) szülészeti könyv, melyben már a gyermekgyógyászatról is szó van. Az könyv egyik legfontosabb célközönsége a magyarországi borbélyok, de különösen a bábák voltak, úgyhogy a könyv ráadásul magyarul íródott. Ez volt a gátszakadás, ezután egyre több figyelem fordult az anyák és a kisgyerekek felé. A XIX. században pedig jött két magyar zseni, aki alapjaiban változtatta meg nemcsak a magyar, de a világ orvostudományát is. Az egyik Széchenyi István barátja Schöpf-Merei Ágost volt. Ő a kisgyerekeket már kopogtató-hallgató módszerrel vizsgálta meg, és rájött arra is, hogy sok kis életet meg lehet menteni a rettegett torokgyíktól, ha gégemetszést végeznek rajtuk. A gyermekgyógyászatnak európai mércével mérve is kiemelkedő alakja volt, létrehozott ortopédiai intézetet is a gyerekeknek, majd miután az épületet elmosta a nagy 1838-as pesti árvíz, közadakozásból megalapította az első pesti „Kisded korházat”, mely a negyedik volt Európában. A forradalom előtt megírta Magyarország első gyermekgyógyászati tankönyvét, majd mivel a szabadságharc alatt tábori orvos volt, emigrált Angliába, és ő alapította meg Manchester első gyermekkorházát is.
Hát, igen, sajnos senki nem próféta saját hazájában! Így járt szegény Semmelweis Ignác is, Puskás Öcsi, Bartók Béla, és Báthory Erzsébet mellett a legismertebb magyar. Ő volt az anyák megmentője. Szó szerint. Az 1840-es években a bécsi szülészeti klinikán dolgozott, és feltűnt neki az a különös jelenség, hogy ahol ő dolgozik, az I. számú szülészeti osztályon, a gyermekágyi lázban meghalt anyák száma sokszorosa a szomszédos II. számú szülészeti osztályénak. Mi lehet ennek az oka? Elkezdett vizsgálódni: megvizsgálta zsúfoltságot, az élelmezést, a szellőztetést, a betegek társadalmi helyzetét, még az atmoszferikus, kozmikus hatásokat is, de semmi lényegi különbség nem mutatkozott a két osztály között. De hát akkor miért? Az I. osztályon orvostanhallgatók tanultak, a II-esen bábák. Mi a különbség köztük? A megoldáshoz egy haláleset segítette hozzá: meghalt az egyik boncmester, és Semmelweis megdöbbenve vette észre, hogy ugyanolyan tünetei voltak, mint a gyermekágyi lázban meghalt anyáknak. A boncmester pedig megvágta a kezét! A fertőzés tehát a seben keresztül kerül be a szervezetbe? De hát mi az, amit az orvostanhallgatók csinálnak, a bábák pedig nem? Hát persze, a bábák nem boncolnak! Sőt, a tanrendben pont a boncolás óra előzi meg a szülészet órát! Semmelweis óriási felfedezése az volt, hogy a baktériumok hivatalos felfedezése előtt felfedezte a baktériumokat, csak nem nevezete nevén: bomló szerves anyagokat emleget 1847-ben, s ezzel az orvostudomány egyik legfontosabb felismerését tudhatja magáénak. Ezután bevezette osztályán a klóros fertőtlenítést, így a szülés utáni halálozások száma minimálisra csökkent. „Amikor Pithagorasz felfedezte ismert tételét 100 ökröt áldozott. Azóta félnek az ökrök az igazságtól” – írta neki egy orvos barátja, utalva arra, hogy bizony kortársaitól rengeteg ostoba támadást és megvetést kellett elviselnie. Halála is a sors gonosz tréfája volt: műtét közben megvágta egyik ujját, s az ujj elüszkösödött. Ugyanabban a sebfertőzésben halt meg, melytől anyák ezreit mentette meg.
A korban elterjedt boncolások szültek egy érdekes felfedezést is. Bűnözők boncolásakor az orvosok érdekes jelenségre lettek figyelmesek. A szívük körül különös fehérjeszálakat találtak, amiket normális embernél nagyon ritkán. A betyárok tehát olyan gonoszak, hogy még a szívük is szőrös! El is terjedt a szőrös szívű kifejezés a bűnözés és a rosszindulat szinonimájaként. Később derült csak ki, hogy ezek a sajátos „szőrök” a rossz börtönviszonyok és az alkalmankénti kínvallatások eredményeként előállott szívburokgyulladás következményeiként kivált fehérjeszálak. De hogy „jószívűek” sem voltak, az is elég valószínű.
Illusztráció: a szifilisz apropóján(fh. két kormetszet)
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
