Katarzyna Tkaczyk: Vándorok, Utazás két keréken
(Lengyelbarátok Debrecenből, 5. rész)
Vándorok
Az érett kalászok nem mozdultak, még csak egy finom szellő sem lengette meg őket. A kimerült parasztok hallgatagon dolgoztak; gyűjtötték a gabonát a hátukon lévő fonott kosárba. A gyilkos forróság már napok óta nem hagyott alább. Velka letörölte homlokáról a verítéket, tekintetével a távolba révedve, egészen a horizontig és még tovább, fel egészen a kék égig. Egyetlen bárányfelhőt sem látott, mely az éltető eső hírnöke lenne; a közeli erdő fáinak egyetlen gallya sem rezdült, a hűvös illúzióját keltve. A forróság nem csupán az emberekből szívta ki az életerőt, hanem az állatokból is, melyek úgy rejtőztek el a nap elől, mintha a legádázabb ellenség volna. A lánynak egyszer csak eszébe jutott a monda, mely szerint a földek bosszúszomjas szellemei jólelkű parasztokat üldöznek, hogy felfalják a lelküket. Érezte, ahogy torkában dobog a szíve. Biztos volt benne, hogy valami észrevehetetlenül lapul, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy lecsapjon. Valami, amit ép ésszel fel sem tudott fogni. Beleborzongott.
– Anya – vágott bele bizonytalanul, miközben kezét a szeméhez emelte, hogy védje a napsugaraktól. – Érzed ezt? Valami rossz dolog, mintha…
– Mi? Beszélj már érthetően, ne csak az orrod alatt mormogj.
– Te érzed… ezt a valamit. A fákban, a levegőben. Mintha valami rossz járkálna, vagy valami…
– Ne okoskodj, Velka, csak kezdj neki a dolognak, de sebtiben! Különben az úr dühös lesz.
A lány elhallgatott, s rögtön neki is fogott újra a munkának, miközben igyekezett csakis a búzakalászokra gondolni. Azonban minden pillanattal egyre gyengébbnek és nyugtalanabbnak érezte magát, egyre nehezebb volt kezében tartania a sarlót. Dél körül újra felegyenesedett és végignézett a mezőkön. Megdörzsölte felhevült homlokát és összerezzent. Az érdes, kiszáradt bőr olyan forró volt, hogy szinte perzselt. Hirtelen elfogta az érzés, hogy bele akar ugrani egy patakba – egyszerűen elmerülni a hűvös árban, egészen a feje búbjáig. A gondolatra elmosolyodott és behunyta a szemét, hogy egy pillanatra védje a gyilkos napsugaraktól. Éppen ekkor lágy szellő simította meg az arcát, megkönnyebbülést hozva.
– Munkára, te lány! – kiáltott az apja. Hangja messziről jött.
Velka kinyitotta a szemét és rögtön megtántorodott. A szédülés csaknem a földre rántotta. Már majdnem kiáltott, hogy csak iszik egy kis vizet, amikor hirtelen megpillantott valamit az úton, és torkán akadt a hang.
Vándor trubadúrok mesés csoportja tartott feléjük, mit sem törődve az égi forrósággal. A csoport élén egy furulyázó nő volt, mellette pedig egy másik egy kis dobon játszott – mindketten boldogan táncoltak a zenére, miközben annyira szépek voltak, hogy le sem lehetett róluk venni a tekintetet. Mögöttük további, hárfán, lanton és dobon játszó zenészek, illetve táncosok jöttek, akik zászlókat vittek, melyeket mintha szél lobogtatott volna. Úgy tűnt, hogy egy másik világból érkeztek: egy olyanból, melyet nem kínoz a hőség, nem sújtanak adók, betegségek, háború és éhezés, hanem igyekszik örömöt árasztani.
Velka meghallotta valakinek a hangját, de nem figyelt rá – szüntelenül csak a vándorokat nézte, miközben érezte, hogy a zene, melyet játszanak, egyenesen a szívébe talál. Egyedül azon csodálkozott, hogy rajta kívül senki sem hagyta félbe a munkát, hogy hallgassa őket, ha csak egy röpke percig is.
Amikor a menet már közel járt a földjükhöz, két nő kivált a csoportból. Táncolva haladtak a gabonaföldön, egymás kezét fogva. A megdermedt Velka figyelte, milyen kecsesen mozognak, úgy, hogy közben egyetlen növényben sem tesznek kárt. Amikor már egészen közel értek, az egyikőjük rámosolygott és egyszerűen kinyújtotta a kezét. A lány ekkor megszédült. Megint hallotta, hogy valaki szól neki, a lábában is valami furcsa gyengeséget érzett, mintha össze akarna esni, mégsem tétovázott. Már tudta, hogy a vándorok érte jöttek. Elengedte a sarlót, letette válláról a kosarat és átadta magát az ismeretlennek, elfeledve a földeket, a családot és a tikkasztó hőséget. Minden egyes lépésnél érezte a táncosokból áradó erőt; az erőt, melyet semmihez sem lehetett hasonlítani. Amikor csatlakozott a menethez, a trubadúrok meghajoltak előtte, miközben egy pillanatra sem hagyták abba a zenélést és egyszerűen tovább haladtak. Velka is ment, a zene ritmusára táncolva és pörögve. Érezte a csodálattal teli pillantásokat, ami csak még több erőt adott neki. Az, hogy hová mennek, nem számított – csak az volt a fontos, hogy együtt vannak.
Szürkületkor egy nagy, festői szépségű tó partjánál álltak meg. Bár senki sem várt ott rájuk, a tisztás közepén hatalmas tűzrakásból érett lángnyelvek nyújtóztak a sötétedő égbolt felé. Amikor körülállták a tüzet, a két nő, aki elhozta Velkát a gabonaföldről, ünnepélyesen egy virágokból font koszorút tett a fejére, a vállára pedig díszes köpenyt terített.
– Mindez a tiéd! – mondták úgy, hogy ki sem nyitották a szájukat, és megfogták a kezét. – Ma te vagy a királynőnk.
Ekkor a tisztáson mindenki még egyszer meghajolt előtte – pontosan úgy, ahogy egy uralkodó előtt szokás –, és köszöntőt mondtak. Rögtön ezt követően a zenészek ismét játszani kezdtek, olyan dallamokat, melyektől a lábak maguktól táncra kelnek. Velka táncolt hát – egyedül és a táncosokkal együtt is, többet nevetve, mint bármikor életében. Jókedvét csak időnként zavarta meg valami. Furcsa, távoli, sírásra emlékeztető hangok. Csókok a szemhéján. Mindezeket a gondolatokat azonban elhessegette, átadva magát a mulatságnak. A zokogás hangját elnyomta a tapssal, a hideget a lány a tűzhöz közelebb húzódva elűzte, amikor pedig valami elhomályosította a képet, egyszerűen behunyta a szemét. Nem fárasztotta a tánc, mégis megállt egy pillanatra a pörgő-forgó táncosok között, és nézte a szikrákat, melyeket felkapott a szél. Hirtelen olyan akart lenni, mint ők – könnyedén vitorlázni az ég felé, egészen a csillagokig, melyek között az ősök lakoznak. Kinyújtotta a kezét, és abban a pillanatban valaki tenyerét érezte a vállán.
– Repülj, királynő – hallotta, ahogy az egyik táncosnő kedvesen a fülébe suttogta. – Repülj az új világod felé. Eljött az idő.
Velka bólintott és behunyta a szemét. A csodás, örömteli zenét hallgatva, az őt ide vezető vándorok vidám hangjától övezve, egyszerűen felemelkedett, könnyedén, akár egy szikra, és repült tovább, az ég felé. A csillagok és a köztük lakozó ősök felé.
Utazás két keréken
Puccia bánatosan felsóhajtott, és tett egy határozott mozdulatot, hogy kirázza magából a maradék port. Igazából ő maga sem tudta, miért áll folytonos készültségben várva valamire, ami már teljesen biztos, hogy soha nem fog bekövetkezni. E miatt a furcsa elszigeteltség miatt, mely okát senki nem akarta úgy igazán elmagyarázni neki (mert hát milyen állapotban kell ahhoz lenni, hogy valaki egy bőrönddel beszélgessen?), érezte magát mellőzve. És elveszettnek – pontosan úgy, mint akkor, amikor a repülőtéren céltalanul körözött, arra várva, hogy valaki észrevegye a szalagon.
Belül teljesen ki volt üresedve, már hónapok óta. Voltaképpen tudta, hogy vannak olyanok, akik képesek így leélni az egész életüket, de neki szinte fizikai fájdalmat okozott. Túl sokat látott már a világból, túlságosan sok járdán zötykölődött ahhoz, hogy egyszerűen csak elfogadja a belsejében kóborló szelet. Minden egyes alkalommal, amikor a fedélzeten elfojtott egy újabb lázadást; amikor a váz dühösen nyikorgott, a fogantyút rázta a teleszkóp, hogy mélységes felháborodását kifejezésre juttassa, a kódzár pedig rendszerint magába zárkózott, ő akkor is, mindvégig kitartott. Magányosan, mint a méltatlan reptéri ellenőrzések idején.
De még a legjobbaknak is akadnak gyengébb pillanatai – és Pucciának éppen azon a júniusi napon voltak, amikor tudatosult benne, hogy az utazási szezonnak már majdnem három hónapja tartania kellene.
– Ha ez így megy tovább, legfeljebb Los Balkonos-ra fogok elutazni – zúgolódott, miközben dühösen zörgött a cipzárjaival.
A macska, aki úgy terült el a kanapén, akár egy pasa, érdeklődve emelte fel a fejét.
– Na ne, már csak ez kellett nekem! – sopánkodott Puccia, látva, ahogy az állat kecsesen leugrik a padlóra és felé tart.
Utálta, hogy hirtelen a mobil fekvőhely szerepét szánják neki. Habár a megtermett kandúrnak köszönhetően egy perc erejéig eszébe jutott, milyen is az, ha nem érzelmi, hanem másféle poggyásza van, bosszantotta ez a tárgyiasított bánásmód. Ráadásul az állat látogatása után finom belsejében nehezen eltávolítható nyomok maradtak – az úgynevezett szeretet kimutatásaként, öntudatlanul kieresztett, éles karmok okozta apró lyukak és természetesen szőr. Rengeteg szőr.
Az utolsó folttisztítás gondolatára – mely foltok csaknem olyan makacsok voltak, mint a gazdájuk – Puccia megpördült a kerekein, melyek álmukból ébredve szánalmasan megcsikordultak.
– Nem fogok megnyílni neked! – kiáltotta harciasan. – Nem, és kész! Elég ebből, fontosabb dolgaim is vannak, mint a te heverészésed!
– Ó, tényleg? – nyávogta szórakozottan a macska. – Mégis mi? Azt tervezed, hogy kiviszed sétálni a pókot az erkélyre?
A bőrönd érezte, hogy a felháborodástól szinte kicsúszik a kereke alól a talaj.
– Hogy merészeled! Nekem nincsenek pókjaim, te…
– Akkor mutasd meg, megnézem. Afféle check-in lesz.
Még mielőtt a bőrönd ráeszmélt volna, mi történik, az állat egyetlen mozdulattal elhúzta a cipzárokat, és az így létrejött nyíláson már be is szuszakolta magát. Ilyen túlsúllyal Puccia úgy dőlt le a padlóra, hogy még a port is felverte, és képtelen volt mélyebb gondolatokra. A kandúr vázig sértette.
– Tényleg, egyetlen pók sincs – dorombolta, miután kényelmesen leheveredett és átkapcsolt a tíz beprogramozott szundiüzemmód közül a negyedikbe.
Nyugalma azonban nem sokáig maradt háborítatlan.
– Na, mit izegsz-mozogsz? – fújt ingerülten.
A bőrönd hallgatott, de továbbra is úgy rázkódott, mintha cudar, feltúrt utakon húznák.
– Nem bírok már így itt ülni! – fakadt ki, könnyekkel küzdve. – Már nem megy! Olyan régóta nem utaztam, hogy már nem is emlékszem, hogy néz ki a világ!
– Ugyan, összevissza beszélsz! Hiszen nem régen utaztunk.
– Mégis mikor, a magasságos polikarbonátra?
– Hát, március elején, amikor még nem kellett itthon ülnünk. Tökéletesen emlékszem, mert teljesen megleptek azzal a szállítóval. Barbárok…
Ezúttal Puccia hördült fel könnyek között.
– És mondd csak, mégis miről kellene veled beszélgetnem, ha te egy harminc kilométeres kirándulást utazásnak hívsz? Soha nem fogsz megérteni, mert gyűlölsz bárhová is menni. Mindent gyűlölsz! Egyedül csak azt a tápodat szereted, semmi mást.
– Nem igaz. Szeretem a szárított kacsát, a tojássárgáját és a szardíniát is… A szardíniát. Meg tudnék enni egy szardíniát. Megyek is, kinyávogok egyet magamnak.
Ezt a mondatot követően az állat kicsusszant a résen, majd nyújtózott egy nagyot, miközben akkorát ásított, mintha a világ összes halacskáját kész lenne lenyelni.
– Na, pontosan erről van szó – Pucciának nehezére esett visszatartani az újabb sírás rohamot. – Beugrasz egy kis szundira, aztán mégy is tovább. Semmit nem jelentek neked. Számodra senki vagyok.
– Jaj, dehogy is, drágám, pontosan tudom, ki vagy. Bőrönd vagy. De én meg macska. A macskák pedig úgy vannak programozva, hogy fütyülnek mindenre. De ne aggódj, később majd még beugrok.
Meglehet, a kandúr időnként faragatlan volt, a szavát azért mindig betartotta, habár előfordult, hogy megkésve. A bőröndnek már sikerült átmennie a harag, a szomorúság és a bánat teljes érzelmi skáláján, és kikötött a melankóliával teli ürességnél, mikor azt érezte, hogy két, puha párnácskás tappancs támaszkodik rá.
– Híreket hoztam – dorombolta a macska. – Nekem katasztrófa az egész, de te biztos örülni fogsz. Elutazunk. A jövő hétvégén.
Puccia egy pillanat alatt felpattant, mire kerekei ismét megnyikordultak.
– Hová? Budapest? Helsinki? New York? Nem is, Kiotó! Esetleg…
– Ne szaladj ennyire előre, oda egyelőre nem szabad menni. Megint Krzeszowice.
Egy pillanatnyi csönd állt be, melyben szinte hallani lehetett, ahogy a remények szertefoszlanak.
– És ez az a nagy hír? Miféle utazás ez?
A macska figyelte, ahogy a bőrönd a padlóra borul, szomorúan és dühösen.
– Puccia, lehet, hogy én most valamit nem értek – nyávogta. – Utazni akarsz, vagy nem? Schrödingernek macskája volt, nem bőröndje. A te esetedben nem megy egyszerre a két dolog.
– Hát persze, hogy azt akarok! De nem oda, ahol még a csapágy se jár.
A kerekek ismét megnyikordultak, ezúttal a felháborodástól, de Puccia ügyet sem vetett rá.
A kandúr tapintatos volt persze, de úgy döntött, hogy természetéhez híven figyelmen kívül hagyja a dolgot.
– Világot akarok látni – folytatta a bőrönd. – Ahogy az a túrótorta, akiről annyit mesélnek.
– Jaj, az az őrült? Az egy sületlen! Mondd meg inkább, mire jók egyáltalán ezek az utazások.
A bőrönd megmoccant, hirtelen összezavarodott.
– Hát… hogy új helyeket és új embereket ismerj meg…
– Az emberek folyton idejárkálnak, ráadásul annyian, hogy a hányinger kerülget. A helyek meg? Helyek mindenhol vannak. Az egész világ helyekből áll. Elmegyek az állatorvoshoz, és az is egy új hely.
– De az nem ugyanaz! Az utazásban az a lényeg, hogy megváltozik a környezeted, az egész…
– Na, hát ez az. Hiszen, ha három hónapja itthon ülsz, elég csak kimenned az udvarra, már az is teljes környezetváltozás lesz. Elég befordulnod egy ismeretlen kis utcába, és meg is vagy. Nincs igazam?
Ezután a macska hátat fordított, és elindult az előszoba irányába.
– Nem kaptam szardíniát – jelentette be távozófélben. – Adtak viszont tonhalat. És ez rendben is van. Éhes voltam, most meg már nem vagyok, egyelőre legalábbis, a halacska pedig ízlett, noha csak tonhal volt. Annak kell örülnöd, kis bőröndöm, ami van. Eljön majd még a szardínia és Tajvan ideje.
– Főokos – mormogta Puccia, és a teraszajtó felé fordult.
– Szerintem pedig, a változatosság kedvéért, most az egyszer nem beszél hülyeséget – szólt közbe a sarokban fekvő kis, bőr hátizsák.
A bőrönd csak horkantott egyet, megorrolva az egész világra. Nagy dühében olyan sokáig nem szólt senkihez, hogy már csaknem teljes apátiába zuhant. Már nem rángatta ki a kerekeit a letargiából, nem hozta rendbe a matricáit és nem rázta ki a port sem, nem érdekelte senki és semmi. Nem állt szándékában bármit is bizonyítani azoknak, akik ellene voltak.
Egy nap, ahogy így az utcát nézte, és szomorúan azon gondolkozott, vajon meddig tart még ez a kín és miért ilyen sokáig, egy furcsa mondat ütötte meg a fülét.
– Ki kell tisztítani téged.
A következő percben pedig már érezte, ahogy a puha törlőruha minden szennyeződést eltávolít róla, a vékony fúvóka pedig gátlástalanul nyomul be a legmélyebb zugokba, és úgy megolajozza, hogy az már szinte túlzás. Pár perccel később Puccia, aki úgy csillogott-villogott, mint új korában, kerekei pedig még csak csendesen sem nyikordultak meg, új ruhakupaccal telt meg. A macskának igaza volt. Elutaznak.
– Ez csak Krzeszowice, csak Krzeszowice… – ismételgette folyvást.
A legsilányabb vonatokra gondolt, amikkel csak dolga akadt; a felújított állomásra, mely annyi kacskaringós átkelővel és tengernyi macskakővel kínozta kerekeit; a homokra és arra, ahogy aztán kíméletlenül bedobták egy taxiba. Minden kellemetlen pillanat eszébe jutott, de – micsoda bosszúság – ahelyett, hogy kedvét szegték volna, csakis izgalmat érzett. Semmi sem tudta elrontani az örömét, semmi.
Amikor pedig színültig telve elindult otthonról; ahogy megérezte az oldalát végigsimító, langyos szellőt és a fogantyúját átmelegítő napsugarakat, az utca ismerős zakatolása pedig jelezte, hogy kezdődik az utazás, kis híján szétvetette a boldogság. A nő, aki maga után húzta, motyogott valamit az orra alatt, de Puccia ügyet sem vetett rá. Most már értette, hogy teljesen igaza volt a macskának, aki most a hordozó legtávolabbi sarkában gubbasztott, halálosan megsértődve, amiért őfelségével megint ilyen barbár módon bánnak. Eljön még a szardínia és Tajvan ideje. A kaland pedig lehet, hogy már itt vár, a következő sarkon – és nyitottan kell fogadni.
Fordította: Fazekas Márta
Katarzyna Tkaczyk (1993) – lengyel szerző. Fantasy elbeszélések és regények írója. Magyarországon az Egyszer, húsvétkor (eredeti cím: Pewnego razu w Wielkanoc) c. elbeszélésével debütált. Lengyelországban folyamatban van első regényének kiadása Iskra (magyarul: Szikra) címen.
Fazekas Márta (1986) – marketingfordító, műfordító, kommunikációs tanácsadó
Illusztráció: A tánc (fh. Hoskyns, Blake)
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
