Szisz Róbert: Végakarat
Sírok állnak rendre, a temető sorában,
ácsingózva a kegyeletre, helyük itt hol
van?… dönti el, ki gazdag, ki szegény,
kinek márvány, kinek kő szemfedője,
oly mindegy, lent nincs előbb és utóbb,
csak csontok, vázba rendezve. Nem tudom,
akarom-e, e csontba rendeződést majd,
vagy tűz legyen elhantolóm, egy urna
a koporsóm. Nekem már mindegy lesz,
hisz lelkem elszállt, hogy kukac hordja
szét húsom, vagy tűz adja rá az áldást.
Nekem mindegy, csak egyet akarok
tudni, szeret-e az, ki mi lettem, azt
eltemeti. Hoz-e szál virágot, ejt-e
könnyet, ha senki nem látja, vagy
magam maradok örökre, kire madár
száll rá csak pihenve. Sors, te döntöd
el, ki száll fel előbb a vonatra, minek
csak egy állomása van, ott, hol a sínnek
vége már és mindenki leszáll, hisz a jegye
tovább érvénytelen már. Fiam, ha én
felszállok a vonatra, akarom,
ne földek röge hulljon koporsómra,
tűz adja végső nyugodalmam, kis
urna sötétje őrizze a hamvam. Ez
akaratom, levésve ide, tedd szívedre
kezed, és mondd, így lesz apám, ha ez
akaratod, én jó fiadként szót fogadok.
Szisz Róbert a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “A végakarat” (fh. Thomas Moran)
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
