Fehér Zoltán: „A múlt csak példa legyen most,…”
(Toót-Holló Tamás: Szellemi honvédelem aranykori fényben, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020)
Mivel a címben jelzett könyv témája több személyes szálon kapcsolódik életem munkájához, feljogosítva érzem magam arra, hogy másokkal is megosszam ismeretét, a bennem felmerülő gondolatokkal kiegészítve, abban a reményben, hogy talán kedvet keltek az elolvasásához.
Gyermekkorom végén, a pubertás idején életre szóló olvasmány-élményeim voltak Kodolányi János hungarológiai regényei. Álmaimban én is Györkeként hallgattam és folytattam tovább Majs apó Fehérlófia meséjét, elkísértem útjára Juliánusz barátot, otthonosan mozogtam a királyi udvarban és a jobbágyportákon, vízmenti erdőkben és a sztyeppéken. Daloltam a királyi vitézek dalait. Úgy éreztem, az Aranykorban élek, egy tisztább, igazabb, szebb világban. Álmodozásaim kora ugyanis a Rákosi uralkodásának idejére, a kíméletlen osztályharc, az ÁVH rémtetteinek, a szovjet megszállás, az elnemzetietlenítés idejére esett. Számomra talán menekülést jelentett mindebből Kodolányi.
Néprajz felé a népi írók könyvei irányítottak, mert úgy éreztem, hogy a bennük ábrázolt paraszti világban találhatom meg az Aranykor maradványait. Aztán a pedagógiai főiskolán a káderezők legnagyobb megrökönyödésére visszautasítottam egy minisztériumi, majd egy úttörőszövetségi állásajánlatot – amelyek bámulatos karriert villantottak fel előttem. A visszautasítás indoka az volt, hogy én – telve idealista elképzelésekkel – tanyára, de legalább is falura akartam menni tanítani. Tanítani Gárdonyi szellemében, a szocializmus idején. Aztán idők múltán tudatosult bennem, hogy a falu kollektív memóriájában megbúvó folklórkincsek milyen mélységeket rejtenek. 1972-ben már általános iskolai tanárként szinte ösztönösen, a tudatom mélyén megbújó gyermek- és ifjúkori olvasmány-élményeim hatására, rávettem osztályomat, hogy ők is jegyezzék le a falu hiedelmeit, különös tekintettel a táltos-, garabonciás mondákra. (Csak később tudtam meg, hogy Bellosics Bálint, Bálint Sándor, Morvay Péter és Végh József tanár urak útját járom, akik középiskolás diákjaikat hasonlóképpen vonták be a néprajzi gyűjtőmunkába. Egyébként a tanulóim általam rendezett és legépelt gyűjteménye első díjat nyert a Néprajzi Pályázaton.) Anikó lányom ekkor már tizenhárom éves volt. Kezébe adtam hát a kölcsönkért magnetofont és barátnőjével együtt elküldtem őket az utcánk végében lakó – feleségem révén velünk távoli rokonságban lévő Örzse nénihez – népmesét gyűjteni. A „kiküldetés” nem várt sikert hozott. Örzse néni valóságos „mesefának” bizonyult. Később tudtam meg róla, hogy amikor kórházban volt, időnként átszökött a gyermekosztályra és ott mesedélutánokat tartott a beteg gyerekek nagy örömére. Örzse nénit Kovács Ágnesnek, a nagy magyar mesekutatónak is bemutattam, s neki is elmondott néhány mesét.
Anikó lányom ekkor vette föl magnóra az Aranyhajú lányok című népmesének egy hibátlan változatát, amit én lejegyeztem és beleillesztettem kétkötetes (kéziratos) bátyai mesegyűjteményembe a varázsmesék közé. (Berze Nagy János mesekatalógusának 701-es számú darabját.) Amikor 1987-ben Kovács Ágnes és Karig Sára szerkesztésében a Népek meséi sorozatban az Európa Könyvkiadónál megjelent Az ördögnek adott lányok c. kötetem, a lányom által fölvett népmese is belekerült[1]. Ekkor azonban még nem vettem észre a történet filozófiai mondanivalóját.
Régóta tudjuk pedig, hogy a „mai” népmesék sok darabja – elsősorban a varázs-, tündér- vagy hősmesék – egykori mítoszok maradványainak is tekinthetők. A mítoszok pedig ősidők óta a szimbólumok nyelvén választ adnak arra, hogy létrehozóik közössége hogyan válaszolt történelmük folyamán sorskérdéseikre. Hát ezért figyeltem föl egy újsághír nyomán Antal Miklós riportjára, amely Toót-Holló Tamás Szellemi honvédelem az aranykor fényében című, könyv bemutatóján készült a szerzővel, Lovász Irénnel és Pataki Tamással.[2] .
A bemutatandó munka szerzője könyve címében Szabó Zoltánnak, a két világháború közti időben alkotott terminológiáját használja. Szabó Zoltán munkálkodása idején, amikor a forrongó világ bús tengerében különös élességgel újból felvetődött a régi sorskérdés: a megmaradás vagy a szétszóródás dilemmája, különösképpen ez utóbbi alternatíva szörnyű látomása. Ady váteszi szavaival már korábban ezt így fogalmazta meg: Minket nemzetek tűzdühe nem edzett, / Felolvaszt a világ kohója, / Elveszünk, mert elvesztettük magunkat. Az Elvesztettük magunkat a szétszóródás, a nemzethalál, az önpusztítás okát jelenti, vagyis azt, hogy Még templomot sem építettük föl, más szavakkal: nem alakult ki, nem erősödött meg a nemzetet megtartó magyar mentalitásunk. Márpedig a második világégés előtt a népi írók, mint például Kodolányi a legfőbb közös nemzeti célnak a megmaradást nevezték meg. Németh László pedig azt mondta, hogy a magyarságnak, ha meg akar maradni, hagyományai belső udvarára kell visszahúzódnia. Veres Péter szerint a megmaradás módja az, hogy a magyarságnak újból és újból néppé kell válnia, hogy nemzetté válhasson. Szükség van tehát szellemi honvédelemre, népi hagyományaink nemzeti kultúránkba való beillesztésére. Toót-Holló Tamás könyve erre a problémára ad választ, illetve ezt a megoldást ajánlja, amikor egy sor neves magyar és nemzetközi tekintélyű író-filozófus, néprajzos, történész tanulmányait, esszéit felhasználva, a szimbólumok nyelvét dekódolva, megfogalmazza az idézett magyar varázsmese tanítását, rejtett üzenetét. Napjainkban, amikor a minden isteni törvényt tagadó filozófia a vallás, a nemzet, és család fogalmát csak mint idejétmúlt, nevetséges fikcióknak állítja be, különösen fontosnak tartom egy ilyen könyv megjelenését. Itt csak egy válogatást mutatok be az említett forrásmunkák szerzői közül. Pilinszky János, Illyés Gyula, Szabó Dezső, Ipolyi Arnold, Hoppál Mihály, Sebestyén Gyula, Berze Nagy János, Szántai Lajos, Pap Gábor, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Molnár Tamás, László Gyula, Czakó Gábor, Jankovics Marcell, Jung és Heidegger.
A szerző tehát ezzel a kötetével nagy fába vágta fejszéjét. A magyarság megmaradásának, szellemi honvédelmének alapját a Németh László-i gondolat szerint hagyományai legbelső udvarára visszahúzódva, a magyar folklórban elrejtve élő mítoszi Aranykor fényével megvilágított tanulságok és tanácsok megtartásával látja biztosítottnak. Ehhez Az aranyhajú lányok című varázsmese 35 alapvariánsát és 8 altípusát, összesen tehát 43 változatát vizsgálja, Berze Nagy János magyar népmesekatalógusa alapján, értelmezi, s von le belőlük következtetéseket. Mindezek mellett pedig dekódolja a regösénekek kozmikus szimbólumait is.
Könyve céljáról így nyilatkozott: Nem valami ellenszélben szeretném visszaadni a magyar szellemnek ezt az üdvtörténetet, hanem azzal a biztos tudattal, hogy a csodaszarvas, a turul, a fehér ló jelképiségével leírható a magyar ősiség, valamint a keresztény konzervatív Magyarország értékeinek védelmével együtt tudunk erősebbek lenni, mert nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő örökségünk már mindez – mondta egy interjú keretében Toót-Holló Tamás Pataki Tamás írónak. (Magyar Nemzet 2020. okt. 7.)
A mese bátyai változatának szüzséje (amely még hiányzik a Berze Nagy János katalógusából) a következő.
Három lány kapál. Megáll mellettük a király hintója, s a lányok mindjárt beleszeretnek a hintóban ülő gyönyörű fiatalemberbe. Mind a három hozzá menne feleségül Az egyik lány azt mondja: ha ő lenne a felesége, mindig a talpát csókolgatná, a másik: ha ő lenne a felesége a hajával söpörné folyton előtte az utat, a harmadik: ha ő lenne a király felesége, aranyhajú ikreket szülne neki. A beszélgetést a király kihallgatja, s a harmadik lányt veszi feleségül. (Az alaptípustól abban tér el a bátyai variáns, hogy abban a lányok a király hadseregét segítenék, itt meg az alázatukkal akarnak a szívébe férkőzni.)
A királynak háborúba kell mennie, s várandós feleségét a királyi udvarban hagyja. Az megszüli aranyhajú ikreit, (fiú, lány – variánsaiban egyiken a Nap, másikon a Hold jele), ám a király anyja, a Vasorrú bába azt írta a fiának, hogy a felesége két kutyát szült. A király azt kérte anyjától, hogy a kutyákat tüntesse el. A vasorrú bába a ház küszöbe alá ásta el az ikreket.
A gyerekeket a ház előtt a küszöb előtt, a két szélin (tehát a kapufélfáknál) ásta el. Az anyjukat befalazta, s kutyák szopták a mellét.
A gyerekek sírjából jegenyefa nő. A király kivágatja a fákat, s belőlük két ágyat készíttet. Éjszaka az ágyak beszélgetnek. Amelyiken a király alszik, annak könnyű a terhe, amelyiken a Vasorrú bába, annak nehéz. A beszélgetésből kiderül, hogy az ágyak deszkái az aranyhajú gyerekek. A vasorrú bába ezt tudja, ezért elégetteti az ágyakat, „de egy szikra se repüljön ki a kéményen.”Két szikra mégis kirepül.
A szikrákból aranyszőrű bárányok lesznek. A Vasorrú betegnek tetteti magát, meggyógyulása érdekében levágatja a bárányokat, hogy a húsukból egyen. A bárányok véres aranybundáját a szolgálóval kimosatja a patakban. „De egy szőrszál se tűnjön el belőlük.”
Két szál szőr mégis eltűnik, egy ember azonban a saját sapkájából pótolja a hiányt. .A két aranyhajszálból két aranyhajú meztelen kisgyerek lesz, akikre a király vadászat közben rájuk lel. Megmondják, hogy kicsodák, s apjuk fiú és lányruhát ad nekik.
Miután az aranyhajú ikrek azt is elmondják az apjuknak, hogy a Vasorrú mit művelt velük, mikké kellett válniuk, míg visszataláltak az apjukhoz. A király megbünteti az anyját.
A király a Vasorrút lófarkához kötve kivégezteti. Most is szalad a ló vele.
A Vasorrú bába születésükkor még nem megsemmisíteni akarta az aranyhajú gyerekeket, hanem csak visszaűzni őket oda, ahonnan jöttek, a Fény világába, ezért temette őket a kapufélfák mellé. A kapufélfa, különösen pedig az emberalakú kapufélfa a mítoszok, az eget a földdel összekötő világfájának földi mása, így alkalmas a fény fiainak visszaküldésére. Mint Czakó Gábor írja: A kapu tehát jel, amely az innen és a túl határán áll. Minden kultúra, amely szellemi értelemben is létezett, ismert, és alkalmaz a maga beavatási szertartásaiban, melyeknek közös értelme, hogy a beavatandó szellemileg magasabb létformába lép.[3] Így nem csoda, hogy a gyerekekből a jelképes kapufélfa mellett az igazi (égigérő) jegenyefa nő.
Szinte minden nagy vallás ismeri, ezért mára a nosztalgia szinonimájává vált az Aranykor fogalma. Hamvas Béla és Várkonyi Nándor ezt a fogalmat az érckorok közé sorolja. A hindu mitológia szerint a spirális időforgatagában ez a világosság időszaka, amelyet a sötétedés korszakai, az ezüst, a bronz-, majd a vaskor követnek. Ipolyi Arnold hatalmas munkájában[4] még sajnálkozva állapítja meg, hogy a magyar őskorról olyan közvetlen mitológiai forrásaink, mint például a hinduknál a shast, veda s purana, a zenben az avesta st. – a legtöbb mythologiához hasonlóan, teljes hiányával vagyunk. Ezért a közvetett forrásokra vagyunk utalva, amelyek azonban el valának feledve, illetve a magyar tudományos kutatás népköltészetünk egyiránt becses, ősi hagyományos mondai elemét nem tudta méltányolni, azt üres s hamis mese-mondának jellemezve folyvást. Az etnológia és a valláskutatás azóta persze sokat fejlődött, kiegészült a szemiotikai módszerekkel, ezért felértékelődtek a regösök csacska meséi. Mint a könyv fülszövegében olvassuk Toót-Holló Lajos az ősi magyar fényhit és napkultusz folklóremlékeit kutatva korábban egy külön tanulmánykötetben (Garabonciások könyve és szerelme) dolgozta fel a magyar hiedelemmondák egyik rejtve rejtőző tanítását. Ezeknek köszönhetően már a „nagy garral” járó garabonciások egyik-másik szerep-személyiségében is kimutatta a csillagvallási tradíciók nyomait s a Fényhit őrzésének is beszédes jeleit. (Talán ilyen garabonciásnak tekinthetjük a mesében az elveszett bárányszőrt pótló embert, vagy közelmúltunk történetében például olyan személyiségeket, mint Kodály, Illyés, Csoóri, stb.)
Közismert, hogy néprajztudományunk – főképp a Grimm testvérek hatására – az elmúlt két évszázadban ráérzett arra, hogy ősi hitvilágunk emlékeit nekünk is elsősorban folklór alkotásainkban kell keresnünk. (Néphitünkben, népmeséinkben, szólásainkban, népdalaink és gyermekdalaink szövegében szokásainkban, nyelvünkben.) Cornides Mihály, Horváth János, Kállay Ferenc Csengery Antal, Kandra Kabos, Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Róheim Géza, Dömötör Tekla, Diószegi Vilmos, Pócs Éva, Hoppál Mihály, Vargyas Lajos, Berze Nagy János és még sokan mások áldozták életüket erre a hatalmas feladatra.[5] Vita is kialakult arról, vajon beszélhetünk-e egyáltalán ősvallásról vagy csak hitvilágról. Őstörténeti forrásaink közül a perzsa utazók azt írták elődeinkről, hogy tűzimádók. A kutatások megállapították, hogy „pogány” voltuk ellenére egyistenhívők voltak. Ma már egyértelmű, hogy a marxista vallástörténettel szemben a monoteizmus megelőzte a politeizmust. Gellért püspök pedig azzal tudta leginkább segíteni a magyarság krisztianizálódását, hogy a pogány Boldogasszony nevet elfogadta Szűz Mária megnevezésére. (Érdekes, hogy a horvátok sem Szűz Máriáról, hanem Goszpa-ról (Úrasszonyról) szólnak apokrif imádságaikban. Ennek oka lehet, hogy a Nyugat-Balkán az Árpádkorban a magyar szent korona országához tartozott.)
Varázsmesénkben fontos, hogy az Aranykort idéző mesekezdetben a kapáló lányok nem anyagi javak (egyes variánsokban a hadsereg ellátása kenyérrel, sátorral) vagy a bátyai változatban az alázatosságuk a fontos a király feleségválasztásában. Nem, nem anyagi megfontolás dönt, hanem metafizikai, mondhatnám, ideológiai-politikai: a király népének sorsa. S ebben a döntésben már az ősi példák is szerepet kapnak. Az Emese álma című mondánkból például kiderül, hogy az ősanyát megtermékenyítő totem-madár, a turul, azt jövendöli, hogy Emese méhéből nagyhírű uralkodók születnek. A világ népeinek eredetmondáiban általában egy-egy nép vagy város létrehozója két testvér, mint például ahogy Rómáé Romulusz és Rémusz, a magyarok és a hunok őse elveszett ősmítoszunk töredéke szerint egy ikerpár: Enéh és Ménrót fiai, Hunor és Magor, akik maguk is a Fény fiai, mert a Napszimbólum, a csodaszarvas üldözése révén lelnek új hazára. Gyűjtésem során találtam olyan mítosztöredékeket, amelyek szerint Bátya és Dusnok egyaránt két-két férfi a két falu alapítói, ami azt sejteti, hogy a mitikus két testvér toposza máig él.
Az aranykor eltűnése az aranyhajú gyerekek, vagyis a fény vagy a szellem megszűntével beteljesül. Az aranyhajú gyerekeket azonban nem a király, hanem a gonosz Vasorrú bába pusztítja el fondorlatosan, a királyt félrevezetve.
Az Aranyhajú lányok mesetípus történeteinek befejezésében helyreáll a világrend. A jók elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig büntetésüket. A metatörténet tanulsága szerint a „csillagszemű uralkodónak”, meg kell mutatnia hatalmát, szankcionálni, büntetni kell az aranykor hordozóinak meghurcolóját, a gonosz anyát, a Vasorrú bábát akkor is, ha a Fény fiai már megpróbáltatásaik kálváriájából visszatértek. Visszatértek ugyan, de már nem ugyanabba a világba. Ezt tette a pogány lázadókkal, például Koppánnyal, Szent István király, miként lófarkához kötteti vagy felnégyelteti a gonoszt a mesénk királya is. S ha már említettem Toót-Holló Tamás eszmefuttatásából Koppányt, megint egy helyi párhuzamot villantok fel saját gyűjtésemből. Tudjuk, hogy Szent István testőrsége és legerősebb fegyveres testülete az orosz-varég druzsina volt, amelynek parancsnokául a német Vencelinust nevezte ki a szent király. Koppány pogány lázadását Vencelinus csapatai verték le, ezért a parancsnokukat birtokadományokkal hálálta meg az uralkodó. Nos, Győrffy György szerint az Árpádházi királyok korában Bátya a Kalocsai Sárközben, közigazgatásilag az ország közepén Fejér megyében található, a megyer törzs szállásföldjén. (Bátya első említése 1061-ben.) [6] A határában fekvő Orosz és a Varajt dűlő – bár csak a 15. században jegyzik le nevüket először –, nyilvánvalóan a királyi testőrség orosz és varég katonáinak falvai voltak. Valószínűleg itt kapott jutalombirtokot vezérük, Vencelinus is, mert ugyancsak a bátyai határban található a rá utaló Vencelica dűlő is.
Az ókori népek mitológiáiban a világ négy alapelemének a tüzet, a vizet, a levegőt (eget) és a földet tartották. Közismert népdalunkban a boldog szerelmes legény is úgy érzi helyreállt a világ rendje, mert ég benne a szerelem tüze. S ehhez a negyedik alapelemhez a három másikkal példálózik.
Szépen úszik a vadkácsa a vízen,/ Szépen legel a lovam a réten,/
Szépen szól a csengő a nyakába,/ Tied leszek és babám nem sokára.
(A víz, a rét (=föld), levegő (=csengőszó), tűz (=a szerelem tüze mind-mind a szépen (rendben) szó alá vannak rendelve.)
Már Ipolyi is megírta, hogy a földi tűz az égi tűznek, a Napnak a földi mása… Mi állott közelebb (a régi emberhez F. Z.), mi volt természetesebb, mint a világító, fénylő, melegítő és éltető tűz, s annak örökös képe, a Nap. Az egyetlen Nap az egyetlen istenséget, tehát a monoteizmust feltételezte, nem pedig a politeizmust. Hogy ismét Ipolyit idézzem, aki Grimmre hivatkozik, mikor azt írja, ez a felfogás természetesebb, egyszerűbb szabadabb, méltóbb, mint a durva értelemvesztett bálványok s faragott képek előtti leborulás.
Őseink Tűz- (Nap-) tiszteletéről Ipolyi néhány ókori forrást idéz. Theophülaktosz szerint: a turkok a tüzet tisztelik…legelöl. A bulfeda határozottabb nevünkkel nevezve ugyanezt mondja: a magyarok, török nemzet tüzet imádják. Menandrosznál ismét a bizánciakkal szövetségre lépő avar kán nyilván a tűzistenre esküszik. A mai magyar néphitkutatás ennek ellenére fenntartással fogadja, hogy a magyarok tűzimádók voltak, mert az nehezen interpretálható állítás.[7] A magyar népit adatok sokasága viszont szerintem, ha nem is egy tételes napkultusz/vallást valószínűsít, de egy eléggé határozottan elkülöníthető. Naphoz kapcsolódó hiedelemvilágot.[8] Toót-Holló Tamás egész gondolatmenete ezen alapszik, és éppen ezért fogják sokan támadni, főképpen a szakmaiatlanság vádjával. No, de mint Botos Katalin közgazdász írja: A „puha” tudományok. Egy igen jelentős részénél is küzdünk a „szakmailag helyes” megítélésével. Ideológia mentes tudomány gyakorlatilag nincs. Ami az én meggyőződésem szerint szakmailag helyes, azt egy másik ideológia mentén érvelők egyszerűen szakmaiatlannak fogják minősíteni. Nem érvelnek ellene, csak minősítik. Megbélyegzik. Vagy egyszerűen úgy tesznek, mintha el se hangzott volna.[9]
Hogyan fér Toót-Holló Tamás koncepciójába a varázsmese vége, a „happy end”? A gyerekek haja és az őket elégető tűz egyaránt a napkultusz szimbóluma. Mint a szerző írja Az aranyhajú gyermekek sorsa a magyarság aranykortudatának és aranykor-ösztönének a megmaradásért vállalt áldozatát hordozza magában. Testük áldozati állatként, húsuk áldozati ételként szerepel. A gyerekek visszatérve az emberi életbe, olyan meztelenek, ahogyan megszülettek. Az ártatlan, de közben mégis ragyogással tüntető, a természet mágiáját hirdető meztelenség az, ami a fények isteni urait a maga fényességével ráveheti, hogy feltépjék a világot, hogy végre lássanak – olvassuk a 15. fejezetben. Az utolsó átváltozás után visszatérő, meztelenül játszadozó aranyhajú gyerekek azonban ruhát kérnek apjuktól, s ezzel kilépnek mítoszi világukból, visszatérnek a Fény birodalmából a vaskor világába. Talán az lehet a válasz, hogy ez a befejezési formula a mítosztöredék egy vaskori (kései) változata, amelyet a meztelenség feladása, a felöltözöttség szimbolizál. A felruházkodás motívuma a bátyai változatban egyértelmű. Más változatokban ugyanígy a férfi- és női ruha, a kisméretű és nagyméretű ruha a fény gyermekei nemi identitásának, a szellemek és az emberek világa ellentétes (fordított) megfelelésének szimbóluma. A mellékletben közölt mesekatalógus variánsai közül azonban csak a Horger gyűjtötte 112-116 I. jelzésű moldvai csángó változatban találjuk meg. Itt a meztelen gyerekeket tetőtől talpig felruházzák a fényhordozók (Nap, Hold) és a Szél, hogy visszatérhessenek az emberi világba. A következő idézetben szereplő Nap anyja magát Boldogasszonyt rajzolja meg, a Hold anyja Szépasszonyt idézi meg, a Szél anyja pedig Kisasszonyt hozza el közénk – írja a szerző. Lássuk ezek után a csángó variáns részletének leírását: A meztelen gyermekeket éjjel a hold meglátja, ez anyjának a látottakat elmondja.. A hold anyja két sapkát csinál, azokat fiával a gyermekekhez küldi azzal, hogy a nagyobbat (sapkát) adja a kisebbnek, a kisebbet a nagyobbnak, „ha édesegyek (testvérek), megcserélik.” Az ikrek a sapkát valóban el is cserélik. A nap is meglátja őket: kéri anyját, készítsen nekik ruhát. Az is készít egy nagyobbat, s egy kisebbet az előbbi meghagyással. A szél is rájok akad. Ez anyjával két kis papucsot készíttet nekik, s apjuk városába fújja őket. Az emberi világba való visszatérés különös formája Kálmány Lajos kéziratos (707, Aranyhajú ikrek) hagyatékában maradt meg. Ebben a variánsban az aranyhaj levágása az emberi világba való visszatérés feltétele. A mesében a visszatért aranyhajú ikreket a molnár kifogja a vízből, fel is neveli, lenyírt hajukat eladja, de nagy korukban elbocsátja őket. (A haj varázserejében hittek. Az emberi szőrzet épp úgy, mint a ruhátlanság az Aranykort jelezték. A gyerekek haját bátyai hagyomány szerint a 19. században, nem vágták le. Egy történeti emlékezésben az adatközlő elmondta, hogy mikor dédapjának a haját 15 éves korában, 1850 körül – amikor az a divat kezdett elterjedni – levágták, egy hétig sírt miatta.)
Teljesen elpusztítani az aranyhajú ikerpárt – mint láttuk – nem lehet, mert a mese törvényei szerint (pars pro toto) ők benne vannak a jegenyefában, a szikrában, a bárányszőrben, s ezekből a „részekből” mindig újra egésszé válnak, feltámadnak. Végül egy epizód, természetesen ez is szimbolikus: a meztelenség és a ruhában való megjelenés kétféle létezésmódot jelent, amiről a szerző nem ír. A történet végén ugyanis meztelenül jelennek meg az ikrek, ami azt jelzi, hogy még a „natúrában”, a lelkek világában, fényhéroszokként élnek. Igazi, valóságos gyermekekké, csak akkor válnak, mikor az apjuk fiú- és leánykaruhát ad nekik, visszatérnek az „emberi világba” a „kultúrába”. Mert ahogy Pócs Éva mondja, filozófiai értelemben: A ruha teszi (tette) az embert.[10]
Az említett „személyes szálak” további kifejtésének érdekében el kell mondanom, hogy több évtizedes néprajzi gyűjtő tevékenységem során néhány falu népi hitvilágát monografikus igénnyel rögzítettem és Pócs Éva úttörő felfogását követve rendszereztem és megjelentettem. (Bátya[11], Kecel,[12] Szank, Móricgát[13]) Ezek mindegyikének világképe őriz valamit az ősi csillaghitből. Az említett munkák leíró, adatközlő munkák voltak, amelyek forrásul szolgálhatnak nagy elméleti hipotéziseket boncoló tanulmányoknak, Ez utóbbiaknak nagy veszélye, hogy – mint Diószegi írja – megfelelő módszer és a szükséges tudományos tájékozottság hiányában, a feldolgozás során nemegyszer csak tudományos furcsaságok, nagyon érdekes, de téves elméletek, fantasztikus, megalapozatlan következtetések születtek.[14]
Toót-Holló Tamás nagyívű munkája szerencsésen kikerüli ezeket a hibákat. Ipolyi Magyar mythologiájában nemzetközi történeti kitekintését adja a tűztiszteletnek. Toót-Holló Tamás témájához, az Aranykorhoz, a csillaghithez, talán leginkább A bátyaiak hajnal elé imádkozása és napbanézése[15] c. esszém kapcsolódik. Ennek sok-sok adata ugyanis a csillaghitre utal. Ilyenek például a reformátusoknál máig élő hite annak, hogy sorsunk meg van írva csillagokban, tehát a predesztináció. Az égitestek nevei és perszonifikálásuk a hozzájuk fűződő mítosztöredékekkel. Az a hit, hogy mindenkinek van egy csillaga az égen, s ha az lehullik, az illető meghal. Nem szabad a csillagra mutatni. Szeptember 8-án a felkelő Napban Kisboldogasszonyt látták, vagyis a Napbaöltözött asszonyt. Bátyán is ismert a lakodalmi tűzugratás. Egy bátyai hiedelemmondában a szépasszonyok, akik rontó hatalmukat épp Boldogasszonytól kapták, a Napot és a Holdat is levehetik az égről, de vissza nem helyezhetik, tulajdonképpen az égitestek elrablásának lehetséges okát tartalmazza. Az égitestek elrablása (és visszaszerzése) az Aranyhajú lányok c varázsmese eszmei mondanivalója. De ugyanez a motívum szerepel az égitest-kiszabadítás motívumával kiegészítve a Bátyán gyűjtött igen archaikus varázsmesével, a Nap, Hold és Szél sógor cíművel. A bátyaiak nem a papnak mondták el bűneiket feloldozás végett, hanem a fölkelő Napnak, vagyis a Napnak gyóntak, azután áldoztak a templomban. (Ez ugyan szentségtörés, de a középkoriasan mélyen vallásos bátyai embereket ez nem zavarta.) Az öngyilkosokat éjjel temették el a határban (démonok világa), hogy a Nap ne lássa. A bátyai néphitben, nagy jelentősége volt a holdimádságoknak, a holdfázisok változásainak a munkavégzésben, a Holddal kapcsolatos előjeleknek. Az újhold vasárnapi körmeneteket, mint pogány szokást, a kalocsai érsek csak a 18. században tiltotta meg. Mindez igazolni látszik azt, amit a perzsa források írtak őseinkről, melyek szerint a türkök tűzimádók, vagyis napimádók voltak. Tudjuk, hogy több szibériai nép a sast napszimbólumnak tartja, (ez többek között sziklarajzaikból is kiderül). De máig számos ország címerében megtalálható sas – sokszor a kétfejű sas – valószínűleg a Nap szimbólumaként. (Albánia, Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Németország, Oroszország stb.) Árpád-kori harcosaink pajzsukon a miniatúrák és a krónikák tanúsága szerint turul ábrázolatot, vagyis a Nap jelképet hordtak, mert akkor még élt az Emese álma című mítoszunk, amely azt bizonyítja, hogy királyi családunk őse is a turul, tehát a Nap. A türkök (magyarok) tűzimádása tulajdonképpen Napkultusz, mert a Nap földi mása, a tűzön és az aranyon kívül a turul. Ha a „napkirály” szót halljuk, általában a franciák XIV. Lajosa jut eszünkbe, pedig – mint láttuk – Árpád-házi uralkodóink is megérdemlik ezt a címet. Már Ipolyi is megemlíti, hogy némely mai keleti fejedelmek magukat az ég- és napfiainak, mint a hiongnu Tanjou címe is szól, a hold és a csillagok testvéreinek nevezték… a naptól származtatták hatalmukat, uraságukat, eredetüket.[16]
Toót-Holló Tamás könyvének kiinduló varázsmeséjében a legfontosabb elem az aranyhaj, ami tulajdonképpen az égitestek sugarait jelentik, miként a bátyai apokrif imádságban, ahol a Nap sugarain hintázik a tenger fölött az aranybölcső.[17] Itt idézem a bátyai napkultuszról írott eszmefuttatásomat.
A bátyai rác folklór további adatokat is tartalmaz a „keleti hagyomány” balkáni továbbélésére. Tényként fogadhatjuk el ugyanis, hogy a rác nyelvű folklóralkotásokat, a bátyaiak ősei nyugat-balkáni őshazájukból hozták magukkal, s nem a Kalocsai Sárközben vették át. Egy Reguly gyűjtötte vogul teremtés-mondában Numi-Tarem atya vasláncon, ezüstbölcsőben férfit és nőt ereszt alá az égből.[18] Egy másik vogul medve-énekben az Ég lánya leszállásának éneke címűben hasonló motívumot találunk.
Numi Torem, jó atyám
Hétkarikás ezüstbölcsőt
Azt kalapál
Hétágú ezüstláncot
Azt is csinál
Ezüstíves bölcsőbe
Ezüst pántú pántos bölcsőbe
Köt be engem
Fektet ime, engem
Alsó ég felé elkezdett lebocsátni
Szinte ugyanezek a kozmikus képek villantak föl előttem, amikor – jóval Erdélyi Zsuzsa korszakos jelentőségű könyvének megjelenése előtt – feleségem nagyanyja özvegy Szűcs Péter Pálné Perity Margit elimádkozta nekem az alábbi gyönyörűséges apokrif imádságot. Természetes, hogy a rác apokrif imában nem Numi Torem szerepel.
Sto u nebu skripa? Mi csikorog az égben?
Gospa sinka ziba Az Úrnő a gyermekét ringatja
Na najtanjemu vlasku A legvékonyabb hajszálon
A vlasekse otarze A hajszál elszakad
Gospa sinka dopade Az Úrnő a fiát elkapja
Odnenega na morje Elviszi a tengerhez
Na morju su galiije A tengeren a gályák
Pomogle nas Marije Segíts meg, Mária!
A bátyai imádságban az égi lény Szűz Mária, akit azonban először Úrnőnek (Gospa-nak) neveznek, miként mi is a pogány magyar istennő nevével Boldogasszonynak tiszteljük az Istenanyát. A rác szöveg nem beszél bölcsőről, de hát mi másban lehetne ringatni a gyermeket. Aztán az Úrnő nem is láncon bocsátja le gyermekét, hanem a legvékonyabb hajszálán. Ez a hajszál azonban csikorog, mint a lánc. Ennek a mítoszi hajszálnak is megtalálható a mása egy vogul teremtés-mondában. Arany Kaltes ifjú nénjének hajfonatában ugyanis ott fénylik a Nap (…) ott villog a Hold. Szerintem az imádság és a teremtésmonda hajszála egyaránt a napsugarat jelenti. Szibériai kőkorszakbeli sziklarajzokon láthatunk olyan emberalakú mitikus lényeket (valószínűleg megszemélyesített égitesteket), amelyeknek kerek fejéből a hajszálak sugarakként, mint valami antennaerdő, áradnak szét.[19] Az égből aranyláncon alábocsátott gyermek képzete nálunk a székelyföldi Disznófickó című meséből ismert, aki az ég rámáján túl egy gyémántpalotában aranyláncon lógó bölcsőben nyugszik.[20] Vargyas Lajos ugorkori hagyománynak tartja ezt a képzetet.[21]
Visszatérve Toót-Holló Tamás művére, az író, vagyis a könyv legnagyobb problémája, amit az olvasó is folyamatosan érez, hogy miként egyeztethető össze a pozitívnak, tisztának mondott-gondolt, de ma már pejoratív felhangot kapott „pogány időkbeli” Aranykor, a minket máig megtartó Szent István-i kereszténységgel. Féja Géza irodalomtörténetében a Tamási-életművet bemutató részben a székelyek „pogány katolicizmusát” említi, mint a kereszténység magyar specialitását. Szinte ugyanez a véleménye Szabó Dezsőnek is. aki odáig eljutott, hogy László királyunkat megítélve inkább kiérezte az ő alakjából a pogány naphéroszt (az ő elnevezése szerint a „pogány szentet”), mint a katolikus szentet. … hogy szerinte mi mindig csak bizonyos értelemben, sajátos módon voltunk keresztények. … Szabó Dezső a protestantizmus gyors magyarországi elterjedését is a magyar ősvallás évszázadokon át rejtező, de kiirthatatlan emlékének elevenségével köti össze.[22] Szabó Dezső nem áll egyedül véleményével, hisz Hamvas Béla szinte őt idézi, mikor így ír: a magyar nép helyzetét még inkább megnehezítette, hogy a kereszténységgel nem nőtt össze, a papság idegen és szervetlen maradt, a vallás pedig a nép részéről képmutatás, a hatalom részéről állatszelídítés volt.
Ezeket a „szentségtörő” mondatokat Toót-Holló Tamás idézi ugyan, de fenntartással fogadja, hisz könyve elején a dozmati regösének értelmezésével, szimbólumainak megfejtésével oldotta fel a problémát.[23] A regösénekből idézem a csodafiúszarvas szavait: Homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap,/ Oldalamon vagyon árdeli szép Hold,/ Jobb vesémen vannak az égi Csillagok,/ Hej, regülejtem, regülejtem, Az idézett regösénekben megjelenő csodafiúszarvas, aki magát áldozatnak kínálja föl, az isteni béke követe, kérvén-kéri Szent István fegyvereseit, a vadlövő vadakat, hogy ne siessenek az ő halálára, mert akkor kialszik a testén ragyogó fény. Czakó Gábor szerint a csodafiúszarvas magát a mindenséget jeleníti meg, hiszen régi nyelvünk a végtelen fogalmát nem ismeri. A csodafiúszarvas halála a Fény halála, amit népdalunkban így fogalmaztak meg: Nem úgy van most, mint volt régen, / Nem az a Nap süt az égen, / Nem az a Nap, nem az a Hold (…) Az Aranyhajú ikrek egyik variánsában a fényhordozó héroszokat nem a király vagy fegyveresei, hanem „pogány” anyjuk pusztítja el. Ezzel a jelzővel pedig a fényhéroszok elpusztítója egyértelműen negatív szereplővé válik. A mítoszrekonstrukciónk egyik legfontosabb előfeltevése az, hogy az aranyhajú gyermekekről szóló tündérmesénk és egyben varázsmesénk egy olyan istenbéke-ajánlatot hordoz magában, amely a magyar ősvallás örökségeként nem páratlan ritkaság a magyar folklór kincsei között. Az elemzők ugyanis úgy tartják, hogy a legendás dozmati regösénekünk ugyanebben a kontextusban szintén maradandót alkotott már – így a dozmati regösének istenbéke-ajánlatához képest az aranyhajú gyermekek ősmítosza, magyar üdvtörténete egyfajta istenbéke-kiteljesedésként is felfogható már.
Magyar mythológiájában Ipolyi, a 19. századi katolikus püspök, nem tagad meg némi elismerést az ősvallásért mártírhalált halt besenyő Thonuzoba vezérről, akinek emléke sokáig élhetett a néphagyományban, mely szerint hogy midőn sz István keresztény hitre kényszerítné, ő készebb volt magát nejével együtt lován ülve elevenen eltemettetni, mint sem ősei vallását elhagyni. Egyébként az új hit elleni pogánylázadások ideológiai tartalmáról, az ősvallásról a róluk fenlévő tudósítások szelleménél fogva bővebb hason nyomokat nem szolgáltatna.[24] Annál bővebb emléke maradt fenn a keresztyény nemzeti legendákban Szent Lászlóról, aki a keresztyéni malaszt s kenetességteljes színezet mellett, még a hős-hitregei emlékmaradványok legjelesb vonásaival is feldíszíté: ez sz. László király, a magy. nemzeti keresztyén epos és lovagiasság kitűnő személyesítője, s ez által az ős nemzethősökrőli regés tudat felébresztője.[25]
A lovagkirály a mítoszok óriásaihoz hasonlóan mindeneknél magasb, szívében bátor vad oroszlán, aki a kerlési csatában egymaga egyszerre öt kunt vág le, s megsebesülése után azonnal meggyógyul. Legyőzi és kiszabadítja a leányrabló kunt. Harcaiban őt is (…) hadmentők veszik körül. Neki is szarvas jelenik meg, vadászat közben leli meg isteni intés szerint Nagyvárad és Gyulafehérvár helyét. Imájára szarvas- és bivalycsordák jelennek meg, hogy magukat élelemül az éhező seregnek felajánlják. Lándzsájával, sisakjával, lova patkójával pedig vizet fakaszt, hogy szomjukat olthassák a vitézei. Kővé váló aranypénzt szór az üldözők elé, hogy feltartóztassa őket. „Megsebesült seregét egy fű erejével, melyre kilőtt nyila által talál, feléleszti. Szent László beszédét a virágok is értették, s ahol megcsókolta földet, ott egy szép forrás fakadott.
Miként a szibériai hősénekekben, László királynak a lova is különleges tulajdonságokkal bírt. Ezek a táltos lovak társak a harcban, segédek a küzdésben, sorsuk a hősével szorosan összefügg. László királyunk Szeg nevű lova arany patkójának a nyomából csodás kútforrás fakadt. Egy (bizonytalan hitelességű) adat szerint László király lovagolni Mihály arkangyaltól tanult, egy darabig az ég lovászmestere volt, s lova Budavárától egy szuszvatt (szusszanásnyira) Mátra tövébe ugratott.[26]
Ipolyi utal egy Bulcsú és Lehel vezérek csillagokbani göncölszekreni járására, amely a pogánykori csillaghit emléke, ugyanúgy, mint a krónikában is feljegyzett csoda, mely szerint a szent király teteme fölött kitűnő csillag ragyogott. Az viszont nem csoda, hogy néphagyományunk fenntartotta a László szekér csillagnevet, A Szent László énekben így dicsőítették: Csillagok közt fényességes csillag.
Ezek után természetes, hogy lovagkirályunk, Szent László híres asszonyszabadító legendája a kerlési csatában, szintén beleillik a szerző koncepciójába, csillagszemű királyaink sorába. Az aranyhajú gyerekek meséje ugyanis ugyanazt a Fényrabló és Fényszabadító történetet mondja el a szimbólumok nyelvén. Régóta tudjuk László Gyulától, hogy a sok ikonikus ábrázolásban is ránk maradt történet, a sötétség és a világosság harcának – tulajdonképpen a perzsa Zarathustra-vallásnak – keresztény értelmezést kapott formája. Toót-Holló Tamás azonban ennél tovább megy, és azt állítja, hogy itt is az Aranyhajú lányok meséjében felfedezett Fény-elrablás és visszaszerzés mítoszának egy változatát látja, amelyben az elrablott nő nem más, mint a Napbaöltözött Asszony, Szűz Mária. A fejbenézés, a „matatás” epizódja is új értelmezést kap Toót-Hollónál Szántai, Hoppál és Jankovics alapján. Az ugyanis nem csupán keleti kedveskedés, pláne nem „tetvészés”, hanem a király szakrális célú trepanált koponyáján található lyuknak a megkeresése, amely a szellemiség sugárzásának elősegítését jeleníti meg. Így jut el a szerző addig a megállapításig, hogy mint középkori Szent László énekünk mondja: ő bizony egyszerre szent királyunk és dicsőséges naphéroszunk. (Fényességes csillag.)
Toót-Holló Tamás – talán Ipolyi alapján – Nagy Lajos és Mátyás királyt is, Szent Lászlóhoz hasonlóan azokhoz a kultúrhéroszok közé sorolja, akiknek alakja köré mondakörök fűződtek, s akinek még a környezetében is efféle hősök éltek, mint a Hunyadiak, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Toldi Miklós.)
Nem kell ugyan Szabó Dezsővel vagy Hamvas Bélával mindenben egyetértenünk, de arra valóban nem nehéz példákat találnunk, hogy Szent László kultikus tisztelete a magyar népi vallásosságban igenis határos a pogány kultuszokkal.
Toót-Holló Tamás könyvének végén egyfajta kiegyezést tartana lehetségesnek a pogány és a keresztény értékek között. Legnagyobb uralkodóink ugyanis aranykortudattal rendelkeztek, afféle garabonciás királyok voltak. Nos, mivel a metatörténet olvasata szerint, noha a fényhit elvesztésének traumáját őrizve – ezek a történetszálak túlnyomórészt elkeserítően magányos, magukra hagyott, elfelejtett és elvesztett alakokként mutatják meg nekünk az aranyhajó gyerekeket, ők azért nincsenek mindig egyedül. … A táltoshitű fényvallásnak az Árpád-házi királyok idején nemzedékről nemzedékre egyre jobban kialvó fénye egyfelől ugyanolyan jelenség, amelyet kár volna tagadni, s amelynek egy másik lehetséges rend, a katolikus hit felvétele diktálta keresztény világrend felől nézve is meg van a maga jó oka, de azért az aranyhajú gyerekeknek is jó oka van a bizakodásra. Az éppen hatalmon lévő királyok személyére vagy politikájára való tekintet nélkül.
A szerző könyvének olvasóhoz szólva az őszinte pátosz hangján ezekkel a mondatokkal búcsúzik: Mi, akik az ezeréves Magyarország értékeit hol a csodafiúszarvas istenbéke-ajánlataira figyelve, hol a Turul ősi jelképébe egyszerűen a származásunk jogán beleszületve, hol a Szent István-i államalapítás nagyszerű vívmányát elismerve valójában ugyanazt az elkötelezett figyelmet tanúsítjuk a közös múltunk iránt. És a közös jövőnk iránt. És talán már az aranyhajú gyermekek magyar múltja és magyar jövője iránt.
[1] FEHÉR Zoltán: Az ördögnek adott lányok. Bátyai mesék és mondák. Sz: Kovács Ágnes, Karig Sára, Illusztrálta Lóránt Lilla. Európa Kiadó, Népek meséi. Bp. 1987.
[2] ANTAL Miklós: Aranykori hagyományaink . A Patrióták estjén mutatták be Toót-Holló Tamás új könyvét.. Magyar Nemzet 2020 . október 7.
[3] CZAKÓ Gábor: Búj,j, bújj, zöld ág. – a kapu misztériuma. Beavatás. Magállamok. Bp. 2003. 6.
Az 1960-as években kb. 10 évig foglalkoztam a bátyai emberalakú félfákkal. Lemértem, lerajzoltam, lefényképeztem a belterületen és a szállásokon akkor még álló 50 antropomorf kapufélfát, s a következő publikációkat közöltem ezek alapján.
FEHÉR Zoltán:. Világoszlop – világfa: kapubálvány. Eötvös József tanítóképző Főiskola Tudományos Közlemények 9. 15-39. p. 1995. Baja
FEHÉR Zoltán: A bátyai antropomorf kapufélfák és szemantikai kapcsolataik. Cumania 12. Sz.: Bárth János 1998. Kecskemét 249-306 p.
FEHÉR Zoltán: „Kapufélfa, ne mozdulj!” Pogánykori bálványaink nyomában. Forrás 1996/4 41-57 p.
FEHÉR Zoltán: Kapu és kapubálvány (Adalékok a pogány magyarság világfájához) Kapu. 1998.
FEHÉR Zoltán: „Szállj le, madár, a kapuról…” Népköltészetünk néhány képének mítikus jelentése. Honismeret 2000/2 60-62 p.
[4] IPOLYI Arnold: Magyar mythologia . Pest 1854.
[5] DIÓSZEGI Vilmos (szerk.): Az ősi magyar hitvilág. Bp. 1971.
[6] GYŐRFFY György: A magyar állam eredete
[7] DÖMÖTÖR Tekla: A pogány magyarok hitvilágának emlékei 509. Magyar Néprajz. VII. Bp. 1990.
[8] PÓCS Éva: Égitestek. 530. Magyar néprajz VII. Bp. 1990. Továbbá: Az én bátyai gyűjtési adataim. (L. alább.)
[9] BOTOS Katalin: A szakmaiság bolsevista trükk? Magyar Nemzet 2020. október 27.
[10] PÓCS Éva: Ing, palást, meztelenség. Adatok az öltözködés szimbolikus vonatkozásaihoz. Népi vallás és mágia Közép-Kelet- Európában II. Bp 2018
[11] FEHÉR Zoltán: Bátya néphite. Folklór Archívum 3. 1975. Sz: Hoppál Mihály et al. 207 p.
[12] FEHÉR Zoltán: Mondták a régi öregek. Kecel népének hiedelemvilága . Kalocsai Múzeumi Közlemények 9. Sz: Romsics Imre, Kalocsa 2004. 228 p.
[13] FEHÉR Zoltán: Boszorkányok forgószélben. Szank és Móricgát néphite és népi gyógyászata. Folklór sorozat. Sz: Hoppál Mihály, Európai Folklór Intézet . Bp. 2003. 278 p.
[14] DIÓSZEGI Vilmos (szerk): Az ősi magyar hitvilág. Bp. 1971. 5.
[15] FEHÉR Zoltán: A bátyaiak hajnal elé imádkozása és napbanézése. Fakuló színek. A VII. Duna-Tisza közi néprajzi és nemzetiségkutató konferencia. Baja 2008. jún. 19-20. Sz. Bárth János. Baja-Kecskemét. 84-87
[16] IPOLYI Arnold. Magyar mythologia. Pest 1854. 257.
[17] FEHÉR Zoltán: A Szarajevón túl legelésző szarvasok. Népvándorláskori és keleti elemek Bátya rác néphagyományaiban. Forrás 2017. /1 60-74.
[18] VARGYAS Lajos: Honfoglalás előtti keleti elemek a magyar folklórban. Keleti hagyomány, nyugati kultúra. 103. Bp. 1984.
[19]HOPPÁL Mihály: Szibériai sziklarajzok és urali népek mitológiája. XXX. Napfejű ember. OKLADNYIKOV, A. – MARTINOV, A. J.: Szibériai sziklarajzok Bp. 1989.
[20]Leszállt a medve az égből. Vogul népköltészet. Sz.: Kálmán Béla Bp. 1980. 7.
VARGYAS Lajos i. m. 104.
[21] VARGYAS Lajos i. m. 105.
[22] Talán ezzel magyarázható a református temetőinkben éppen a protestantizmus magyarországi elterjedésének idején vált általánossá az emberalakú sírjelek és kopjafák megjelenése.
[23] A dozmati regösének egy 14. századi tudományos könyvben került elő egy dozmati ház padlásán.
[24] IPOLYI Arnold: Magyar mythologia. Pest 1854. 169.
[25] Uo. 169.
[26] Uo.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
