Bálint Péter: Minerva asszony
(fejezet egy regényből)
Kertem teraszán olvastam egész nap a Szeged környéki parasztvilág legjelentősebb mesemondójának, Tombácz Jánosnak a meséit, időnként jegyzeteket írtam készülő tanulmányomhoz, hol a főszöveget egészítettem ki egy-egy gondolattal, hol a lábjegyzetek számát gyarapítottam, ahogy azt elvárják az egyetemi emberektől. Elmerültem a terjedelmes mesékben, a pokolról és mennyről, az ördögökről és tündérekről egyéni látomásokat megjelenítő beszédfolyamban, s mindegyre azon tűnődtem, vaj’ az emlékezet miféle kútjából merít ez a parasztember ilyen elképesztő élettörténeteket és miféle látnoki képességeket mozgósít elbeszélése ideje alatt, hogy valósággal magával ragadja hallgatóit, akik órákig időznek társaságában eggyé válnak vele a mondásban.
Évtizedes mesekutatásom arról győzött meg, hogy boldogok lehetnek azok az írók, akik olyan szóbeli mondáshagyománnyal rendelkeznek, mint amit Tombácz és még egynéhány mondóspecialista képvisel. És amikor a teraszon ülve felidézem az elmúlt évtizedet, amit a parasztmesék faggatásával töltöttem, a nyelvben tetten érhető gondolkodásmódok és tapasztalatok különbözőségének, az egyéni hitélmények és hiedelmek egybefűzésének, a létezési stratégiák átadásának és az istenítéletben megnyugvásnak a vizsgálatával, eszembe jut, hogy jómagam felfüggesztettem a szépírást. Önként vállaltam ezt a nem-írást, helyette az évszázados szóhagyományban elmerülést, a történetszövésekből felcsendülő hangok követését választottam, hogy reményeim szerint képessé váljak korábbi hangom megújítására és mesélőkedvem felélesztésére.
„Telt-múlt az idő, amikor ëccő az öregasszony látta, hogy a királykisasszony nagyon szépen hízik, vastagszik az új kastélyba. Tehát akkó mán a királykisasszony állapotos vót attul az orvosságtul, amit a Minërva asszony bevitt neki, és az ételibe vagy az italába mögitatta vele. Így a királykisasszony aztán állapotos lött attul az orvosságtul. Csak oszt akkó, amikor ott vót az üdő, hogy nemsokára mög is lössz az a kisded, akkó az öregasszony jelöntötte a királynak, hogy ű mit vött észre a királykisasszonyon. (…)
Csak elég a hozzá, mikor a királykisasszonynak aztán mögszületött a fia, mē fiúgyermöke lőtt, akkor az öregasszonyt a király máglyára vetötte és elégette. A királykisasszonnak mög építtetött ëgy akkora hordót, amibe belefenekelte és a tengörre bocsájtotta. Ēfődelni nem akarta, hanem a tengörre bocsájtotta. Vigye a tengör vize, amőre tudja, majd valamin csak ēpusztul végtire. Persze élelmet, jó ágyat készíttetött ebbe a hordóba. Levegő is gyütt, vót amin mönt be hozzá. Ablak is a hordón. Persze nem hajószerű volt, csak igenyöst olyan hordóalakú dolog volt. (…)
– Én általam lötté të a të édösanyádnak, tehát én is édösanyád vagyok mög a is édösanyád. Az a lánya annak a hatalmas királynak, akit të fiam lëvágta. Mostan ëgyüttem hozzád fiam. Én késértelek tégöd és az én erejem által jutottá të ide is. Most ëmondom neköd fiam, mi a të töendőd. Mē én vagyok az a Minërva asszony, akirű mán hallottá të is, mög hallott az egész világ, hogy én gyógyítom a betegöket mög az árvákat. (…)
– Most mán fiam, itthagylak, az én erejem által most átjutottál a tengörökön. Itthagylak mostmán, indulj keletnek, amőre a Drogon lányok vannak. Most tanálkoztá velem elsőbb, fiam, még ëccö tudunk csak tanálkozni az életbe. Azután többet nem tanálkozunk, fiam. Tehát eredj most mán az útadra, segíjjön az Isten a szándékodat mind végrehajtani. (…)
Ëccör aztán mégis Zigfridhön kimönt az édösanyja. „Fiam, csinálj valamit – aszongya -, mē mind mögőrül az összes nép, aki odabe van, mē minnyájinak – látod – a rokonjai kűsziklák, vagyis kűszobrok.” Hát micsináljon szögény Zigfrid? Azt mondta az édösanyjának: ,,Ű mán arrú nem töhet. Nem csinálhat, nem segíthet sëmmit. Űk vótak a hihetetlenök.” Csak elég az hozzá, hogy az anyját mégis nagyon mögsajnálta Zigfrid. Lëültek ëgy padra az ű kis feleségivē. Csak ëkeserödött a Zigfrid: ēkezdött ű is sírdogálni, mer az édösanyját sajnálta.
Na alig hogy ott ëgy kicsit sírdogál, keserög, a gyönyörű szép kis felesége mög vigasztalgatja, ëccő mögjelönt előtte a másik édösanyja, a Minërva asszony.
– Na – aszongya – kedves kisfiam, itt vagyok nálad most másodszó. Mögcsináltá mindönt, ahogy parancsoltam, végrehajtottá mindönt, kisfiam, de most ēgyüttem még hozzád. Amit rosszat csináltá, ezt kisegítöm, hogy helyre tudd hozni a të bűnödet vagy vétködet. Ebbű kisegítelek, de mostan fiam, aztán tovább vagy többet az életödbe nem látsz éngömet. Na most idehallgass: az ëgy szömet, eztet itt hagyom nálad. Lásd az egész világot, élvezzed az egész világot. Ezt a kardot, fiam, ezt is – aszongya – itthagyom nálad. Evvē pedig ha valaki mög merne támanni, az egész világot lë tudod győzni. Ez a kettő ittmarad neköd, de tovább neköd nem köll së a csodaerszény, se a szárnyasőv, së a láttatlan köpönyeg. Az aranykastély ittmarad, ehhön sënki hozzá nem nyúlhat, és ennek të vagy az ura. És të vagy az ura nem a három országodnak, hanem az egész világnak, ha azt akarod. Na mostan, kedves fiam, itt van nézd, ez az üveg. Ebbű mindëggyik kűszobornak a fejire csöppentsz ëgy csöpp vizet, vagyis orvosságot. Majd akkó visszaváltóddzik mindëggyik a saját legutoljára, ahogy kinézött. Ugyanolyan egészségös lössz, vagy még egészségössebb és visszaváltoznak ugyanolyan embörökké, amilyenök vótak. Most mán akkor add ide ezt a dógokat, és akkó csináld amit parancsoltam tovább, és éljetök boldogan a feleségöddel.
Ekkó mögcsókolta Minërva asszony Zigfridöt, Zigfrid is űtet, és akkó mögén ëgy kis ködalak látszott előtte, pillanatok alatt mán el is tűnt a Minërva asszony. Ēvitte a csodaerszényt, a szárnyas köppent és a Drogon lány fejit is. Ami űnéki köllött, ezöket ëvitte.
Csak a kardot hatta ott és azt az ëgy szömet. Avval láthatta a Zigfrid életibe az egész világot, mög amit csak akart. Na csak elég az hozzá, hogy aztán Zigfrid visszamönt az ű kedves kis feleségivē, szépen járta sorba a vendégöt. Minnyájinak a fejire ëgy csöpp vizet csöppentött abbul az orvosságbul, amit a Minërva asszony adott neki. Akkó nagyon szépen kezdtek mozgolónni. A fejitű visszafelé kezdtek fölelevenönni azok a kűszobrok. Csak mikó nyitogatták a szömüket, mög néztek ëgymásra, akkó rohantak oda a hozzátartozójaik, rohantak oda. Ölelték, csókolták: ki az édösapját, ki az anyját, ki a testvérit, ki a lányát.”
A teraszon késő estig forgattam a mesegyűjteményt, minden egyes mesét legalább négyszer-ötször olvastam már az elmúlt hetekben, talán ennek is tudható be, hogy épp ezzel a meseváltozattal álmodtam, melyet aznap faggatásom tárgyává tettem. A történet különös álmot indított el, az éj leple alatt…
Feleségem egy padlásszínpad közepén ült, karosszékben, földig érő fehér lepelszerű ruhában, egyetlen lámpa fénye világította meg az alakját, inkább csak a felső testét és viaszsárga arcát. A színpadteret is betöltő csendet lassan induló halk monológja törte meg. „Ó, mily’ sokszor ütköztem falakba. Szellemként jártam fel s alá, faltól falig araszoltam, nyirkosak voltak és dohszagúak. Innen gondoltam, hogy egy pincebörtön foglya vagyok, elátkozott lélekként tapogatóztam magam körül. Idővel kitapasztaltam hány lépés egyik faltól a szemközt lévőig. Olykor lekucorodtam az egyik sarokban és vártam, nem is tudom mire vagy kire. Csak vártam mindegyre. A sötétség és a csend belém ivódott, mint a dohszag. Próbáltam a penészfoltokat lekaparni az arcomról és a kezemről, véresre kapartam a bőröm. Eltüntethetetlenek voltak, akár csótányok a mezítelen lábam alatt. Csapkodtam őket magam körül, reménytelenül hadonásztam a sötétben, fura hangot adva menekültek a fal mentén. Időnként emberi hangokat kezdtem hallani. Ismerősöket és idegeneket, az utóbbiak félelmet keltettek. Magamban szólongattam magamat, hogy a hangokat elijesszem, mondtam: nem vagyok egyedül. De a hangok visszajártak. Eleinte nem értettem beszédjüket, pedig szerettem volna, hogy ne érezzem magam egyedül börtönömben az ítéletre várva. Lehet, hogy már ítélet alatt álltam. Elítélt valaki, anélkül, hogy tudhattam volna a kiszabott ítélet okát és a szabadulás idejét. Sokat gondolkoztam ezen, de nem lettem okosabb, csak egyre csüggedtebb. Csüggesztő a sötétségben botorkálni, faltól falig. Hat lépés erre, négy amarra. És mindenütt penészfoltok és dohszag.
Egy nap, nem tudom, elszunnyadtam-e vagy ébren voltam, az állandó sötétség miatt az idő egybefolyt, különös asszony kucorodott mellém, szelíden megfogta a kezem. ’Ne félj tőlem! Én te vagyok, ezt te nem tudhattad eddig, Minerva a nevem. Isten küldötte. Az anyósod házában éltem én is. Mindig odamentem, ahol tudtam, hogy segítek a szegínyeken, ahol a fájdalmat örömre tudtam váltani. A fájdalom helyett mindig örömöt adtam az embereknek. Most először jöttem el hozzád, hogy tudassam veled, nem vagy egyedül, gondodat viselem. Örömhírt hoztam, nem sokáig tart már ez a sötét cellába zártság. Hamarosan fény vesz majd körül, de még várnod kell darab ideig. Ne csüggedj, a fényt az angyalok elhozzák neked! Addig majd még egyszer találkozunk’, mondta búgó hangon, és amilyen váratlanul jött, éppen úgy tűnt el. Valami állati nyugalom szállt meg és összekucorodva elaludtam a földön.
Újra magam voltam a sötétségben és a csendben. Nem tudom, mennyi ideig. Az ismeretlen hangok ismerőssé váltak, és a csótányoktól sem féltem már, mondhatni, a társaimmá lettek. A sötétség, a hangok duruzsolása, a csótányok lábának zizegése hozzátartoztak létezésemhez. Mintha a kezdetektől fogva így együtt éltem volna velük. Egy idő múltán váratlanul megjelent a férjem, nesztelenül, akár egy szellem. Nem szólt hozzám, mintha félt volna tőlem, csak felém nyújtotta a kezét, a sötétségben is éreztem a bizonytalanul felém nyújtott kéz tapintását. Azt hiszem ő látott engem, félénken megérintette az arcomat. Én nem láttam őt, csak éreztem az érintését és szellemtestének illatát. „Te-szagod van”, suttogtam felé, ahogy korábban sokszor mondtam neki. Az első alkalommal, hogy szótlanul megérintett, riadtan felsikoltottam, nyirkos és hideg volt a tenyere, s hogy ijesztő hangon sikoltottam, visszakapta engem megérintő kezét. Időbe tellett, hogy ezt a segélykérő, bizonytalanul simogató kezet újra elviselhetőnek érezzem arcbőrömön. Hogy ne remegjek bele érintésébe. A második alkalommal már nem sikoltottam, nem menekültem a sarokba, ha megérintett. Álltam, s hagytam kezével simogatni az arcomat. Miután magamra hagyott, vágyni kezdtem erre a simogató kézre. Érintése üzenet volt, életjel. Várakoztam, mondhatnám türelmesen, ez idő alatt többször is eszembe jutott, hogy azt mondta a jelenéses asszony, Minerva a nevem, s gondviselő vagyok. Én, aki elhagyatottan időzöm a sötétségben, én volnék gondviselő? Ugyan kié? Kinek a gondját tudnám viselni? – faggattam mindegyre magam.
A visszajáró hangokkal kezdtem viaskodni, egyesek dühödten átkoztak, mások megvetően gúnyoltak, megint mások szánakoztak rajtam. Nem is tudom melyikük volt elviselhetetlenebb. Asszonyhangok voltak, és a férjemről árultak el szégyenletes dolgokat, egymáson túllicitálva soroltak előttem ismeretlen titkokat. Fátylak lebbentek fel nesztelenül, botrányosak. Hallgattam ocsmány beszédjüket, csodálkoztam, hogy irigykedve és gyűlölködve perelnek egymással. Templomban a kufárok szoktak így. Próbáltak belevonni a perpatvarba, szeretők intrikáiba, kimaradtam a gyűlöletbeszédből. És időnként az anyósom hangját is felismertem a többi között, egy húron pendült az ismerős és ismeretlen asszonyhangokkal. Ó, Istenem, micsoda ármány! Fülemre tettem a kezem, hogy véget vessek az őrjítő piaci zsibvásárnak. Jön a harag napja lánggal, Végez majd a rossz világgal, dúdoltam magamban. Sokáig kucorodtam a sarokban így, limbusok közt imbolygó én. És amikor újból meglátogatott a férjem szelleme, látogatóba jött hozzám, még mindig nem láttam őt, csak éreztem jelenlétét. S bár a szívem azt súgta, húzódjak el tőle, az irigy, fertelmes gonosz szavak érintettjétől, az eszem mást mondott: mindezek dacára jelen van az életemben, jelenléte állandóság. Ilyen belátó a természetem, Minerva vagyok. ’Bagoly’, mondta halkan, s elmosolyodtam. Hosszú idő után először mosolyodtam el becéző hangját hallva. Megérintette a vállamat, talán a szárnyamat kereste, sebzett volt, mintha nyíllal lőtték volna meg. ’Meggyógyítom’, mondta, de én tudtam, azért jár vissza hozzám, hogy gondját viseljem. Anyósom szeretetével kalitkába zárta, szavaival mérget csepegtetett belé, simogatásaival erejét vette, maga-sajnáltatásaival leláncolta őt. Prométheuszként vergődött. Csoda, hogy felnőtt férfiként menekülni kezdett tőle? Istenem, nincs a világon szánni valóbb ember, mint akinek szülő anyja elől fejvesztve kell menekülnie. El, el, valahová. Hozzám menekült, majd rendre el, ki tudja hova és miért. Mindig csak el, nem értettem az okát.
’Bagoly, bejártam a fél világot, énekmondóként híres is lettem. Énekemmel megnyertem sok asszony szívét. Mind a szerelmemet követelte tőlem, mintha kizárólagos jussuk volna hozzá. Ó, olyan hevesen és zsarnoki mód akarták kisajátítani a szerelmemet, hogy elmenekültem tőlük. Anyám volt ilyen ellentmondást nem tűrő szeretetem kisajátításában. Mindig arról faggatott: ‘Mondd csak, fiacskám, szeretsz engem?’, s egy idő múltán elbizonytalanodtam anyaszeretetemben. Gyanússá vált nekem ez az erőszakos asszonyi szeretetkoldulás. Messzi tájakat jártam be, Párizstól Kolozsvárig, Sevillától Szabadkáig, Londontól Kassáig, történeteket énekeltem lantom kíséretével, és ünnepeltek, legfőképpen az asszonyok. Idővel megtapasztaltam, hogy a rajongók rajongása nem nekem szólt, hanem ünnepelt énekmondó rangomnak. Éppolyan magányosan ébredtem reggelente egy szállodaszobában vagy egy Kirké ágyában, mint ahogy te közös nyoszolyánkon, míg idegenben kóboroltam. Egész életemben magányosnak éreztem magam, olykor az együtt töltött hosszú évek ellenére melletted is, ezért énekeltem. Tudod, vannak olyan keserves érzések, amiket elmondani nem, csak kiénekelni lehet. Hiányodat, ha a messzeségben magam voltam, mindig éreztem, erről a hiányról is énekeltem’, mondta a sötét cellában mellém húzódva, vállát az enyémhez vetve, aztán sokáig hallgattunk. Ismerős volt számomra ez az egymás melletti hallgatás. A dolgok ki-nem-mondása. És egyszer csak énekelni kezdett egy keserves dalt, szívhez szólót: Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…
És másodszor is eljött sötét cellámba a jelenéses asszony, szelíden megfogta a kezem és felállított a sarokból, ahol szokás szerint kucorogva várakoztam. Jelenlétével tett bizonyságot a gondviselésről és a sorsomról. Azt kérdezte tőlem: ’Mondd csak Minerva, emlékszel erre a történetre?’ És elmondta nekem, hogy emlékezzek.
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” „Igen, Uram – felelte –, tudod, hogy szeretlek.” Erre így szólt hozzá: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán másodszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” „Igen, Uram – válaszolta –, tudod, hogy szeretlek.” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?” S így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Jézus ismét azt mondta: „Legeltesd juhaimat!”
És én emlékezni kezdtem. Az anyósom házában éltem én is. Mindig odamentem, ahol tudtam, hogy segítek a szegényeken, ahol a fájdalmat örömre tudtam váltani. A fájdalom helyett mindig örömöt adtam az embereknek. Odamentem az anyósom házába, hogy örömet hozzak a szegénységtől és szeretetlenségtől keserves életükbe, legalábbis a szomorú és űzött vadként menekülő fia életébe. Eltűrtem bosszantó rigolyáit, szánalmas maga-sajnáltatásait, hamar kimondott ítéleteit, álságos kedveskedéseit. Éveken át tűrtem, szótlanul, örömet és szeretet igyekeztem sugározni, mindhiába. Amikor hivatalosan is tagja lettem a családnak, azt hittem megváltozik a hozzám való viszonya. Óvatosabban támadott, fia előtt eljátszotta a jó anyóst, de mindvégig a célkeresztben voltam. Képtelen volt elfogadni menyének. Bármit tettem, ellenségesen tekintett rám, idővel megtanultam elengedni színjátékait. Halála után megbocsátottam neki, különösen, hogy fia oly’ szívszorítóan szép énekeket mondott el róla.
Nem mondhattam el az anyósomnak, hogy előző életünkben én voltam a fia anyja, kettesben éltünk egy alföldi kisváros szélén álló kúriában. Én is éppolyan anyai szenvedéllyel és önzőséggel ragaszkodtam a fiamhoz, mint most ő az övéhez. Talán én is túlzottan igyekeztem magamhoz kötni, nehogy egyedül maradjak. Az anyai önzőség és birtoklásvágy mindig és minden családban egyforma. Nem számolunk a következményekkel: a lázadással. És én is mindig azzal a kérdéssel gyötörtem, hogy ’szeretsz-e’, ’jobban szeretsz-e más nőknél?’ Nagyot hibáztam, utólag beláttam, azért is kértem a Mindenhatót, hogy ha lehetséges, új életemben visszajöhessek hozzá, jóvátenni a hibámat, hátha megérti a szeretet lényegét, amit feleségként kínálok neki. ’A szeretetet, amit Simon Péter sem értett, mert Jézus az első két alkalommal nem azt az igét használta, mint a hétköznapi emberek szoktak. De ha végre megérti az örök szeretet értelmét, amit te hozol el neki, te Minerva, talán nem bolyong többé hontalanul. Én vagyok a volt-vagyok, te pedig a jelen-vagyok: együtt vagyunk a szeretet. A férjed elátkozott lélek, addig kell bolyongania a világban, amíg rá nem talál a szeretetre. Ez Isten ítélete rajta. Mutasd meg magad neki! Gondviselésed: szeretet, megváltja elátkozott létezését’, mondta a jelenéses asszony, s elhallgatott, mint aki meg akar győződni arról, megértettem-e mondandóját. ’Másodjára, egyben utoljára jöttem el hozzád. A küldetésedet be kell fejezned, ez pedig csak úgy lehetséges, ha végiggondolod a sorsodat: mit vétettél anyaként és mit nem értettél meg asszonyként. Az emlékezés öntisztítás és öngyógyítás, először magadon kell kezdeni a terápiát. Öt tanácsot adok neked, ezeket be kell tartanod: ne ítélkezz, legyél képes az elfogadásra és megbocsátásra, tudd elengedni, akit szeretsz és legyél kész a szeretetáramlás közvetítésére! Ne felejtsd el egyiket sem, különben nem éred el a célodat! Most pedig Isten áldjon, mi már nem látjuk többé egymást’, szelíden megsimogatta a vállamat, a szárnyam begyógyult.
És emlékezni kezdtem, arra az alföldi kisváros szélén álló kúriában együtt töltött időkre. A férjem meghalt az első háborúban, tartalékos tiszt volt, egyébként jogászember. Zárkózott volt és titoktartó, ahogy hivatása megkövetelte. Zárkózottsága rideggé tette és szeretetlenné. Sohasem volt egy kedves szava sem hozzám, sem a fiához. Örökösen a dolgozószobájában ült, a könyveket bújta, hatalmas könyvtára volt, egész szobányi. A fiát nem eresztette be magához, nehogy felforgassa a könyveit vagy a jegyzeteit. Többször is azon kaptam a fiamat, hogy a könyvtárszoba szárnyas ajtajának kulcslyukán leskelődik, s halkan azt mondja: ’Apa, bemehetek?’. Válasz egyetlenegyszer sem érkezett, s ő kis ujjaival kaparta a faajtót. Nyári estéken a teraszon üldögéltünk, férjem szivarozás közben fiára vetette tekintetét, úgy nézett rá, mint egy távoli rokon, aki elcsodálkozik azon, hogy mennyit nőtt a fiúgyermek amióta utoljára látta. Vasárnaponta a homokfutóval bejártuk a tanyavilágot, meg kellett futtatni a lovat, virágzó akácsor között futott velünk a ló, a fiam ilyenkor boldog volt, mellette ülhetett, s kezében fogta az ostort.
Amikor meghozták az értesítést a haláláról, féltem mihez fogunk kezdeni ebben az isten háta mögötti kúriában. A fiamat abban az évben írattam be az első elemibe, szótlan volt és zárkózott, akár az apja, talán éppen az apja hiánya tette ilyenné. Sohasem beszéltünk az apjáról és a hiányáról sem. Korábban nem kellett dolgoznom, volt egy bejárónő, aki főzött, mosott, takarított, bevásárolt, és egy mindenes öregember, ő tartotta rendben a portát, a kertet és a lovat is. Idővel mindkettőtől megváltam, ahogy a homokfutótól és a lótól, és minden felesleges dologtól is, ami a férjem után maradt. Nem akartam rá emlékezni, elengedtem őt. Én főztem a fiamra, igyekeztem a kedvébe járni. Az iskolába is elkísértem és érte mentem, csakhamar eljött az idő, amikor már nem engedte. Szeretett az apja könyvtárában olvasgatni, a nagy bőrfotelben, nem háborgattam. Olyan koravén gyermeknek tűnt, mint akibe öreg lélek költözött. Nem szerette, ha bármiről faggattam, ha anyásan magamhoz öleltem, ha életünkből történeteket akartam mesélni neki. Gyíkként csúszott ki karjaimból.
Külön szobában aludtunk, szemérmes természet volt, meg azt is tudtam, hogy hajnalig égeti a lámpát, rendületlenül olvasott. Iskolaidő után fát vágott, hogy a két kályhát befűthessük, olykor a szennyessel teli kosarat utánam hozta a mosószobába, máskor segített hazahozni a piacról az ebédhez valót. A kutyánkat kényeztette, kezesbárány volt a hatalmas komondor, fiam mellett üldögélt a teraszon, amíg ő egy karospadon olvasott. Irigykedtem a kutyára, mert őt simogatta. Szemem láttára cseperedett, hosszú nyarak és telek múltak el így kettesben, a kisfiúból egyszeriben kamasz lett. Folyamatosan aggódtam, nem zaklatják-e gimnáziumi diáktársai zárkózottsága miatt, vagy azért, hogy félárva, hogy szemüveges, hogy rossz a tartása, az örökös olvasás kissé görnyedté tette nyúlánk fiamat. Egy alkalommal azon kaptam, apja beretvájával próbálkozik megszabadulni az állán serkent szőrzettől. Szégyenkezve rejtette maga mögé a rég nem használt beretvát. Szerettem volna meglepni, egy újat vettem neki, de azt sokáig nem használta, valamiért ragaszkodott az apjáéhoz. A gimnáziumi tanárok kedvence volt, szorgalmáról és előmeneteléről tőlük hallottam ódákat zengeni. Ő sosem dicsekedett, nem is panaszkodott. Csak olykor egészen érthetetlenül gorombán viselkedett velem, aki az egész életét feláldoztam érte. Férjem halála után egyetlen férfit sem engedtem a közelembe, a fiam érdekét védtem, anyaoroszlánként.
Aztán elkerült az egyetemre, Pestre, csak ritkán jött haza, havonta egyszer. Továbbra sem beszélt a tanulmányairól, a barátairól, sem arról, hogy van-e kis barátnője. Ebéd után órákig a tanyavilágban barangolt, apja nyomdokában. Az egyik szomszéd, apja egykori hű barátja, megengedte neki, hogy lován messzebbre is elmenjen. Nem tudtam, hogy megtanult lovagolni és vívni is úri passzióból. Szálfaegyenes és erős lett. Szakállt növesztett. Mégis féltettem, ha gyalog ment, még ha a komondor kíséretében is, féltettem, ha lóháton vágott neki a tanyavilágnak, féltettem az idegen világban. Bosszantotta, hogy örökké hangot adok aggodalmaimnak. Egyedül csak akkor voltam nyugodt, ha hármasban üldögéltünk a tágas teraszon, a nagyfiam, én és a jó öreg komondor ivadéka. Többnyire hallgattunk, hiába is faggattam, alig bírtam szavát venni. Sosem tudtam mire gondol, mit forgat a fejében. Szerettem volna bele látni. Ha megelégelte faggatásomat, apja könyvtárából előhozott egy könyvet, rágyújtott egy half korona szivarra, és úgy tett, mint aki elmélyülten olvas. Évek teltek így el. Egyszer egy elegánsan öltözött lánnyal jött haza, s azt mondta: ’Anyám, ő a feleségem. Nem azért mutattam be neked, hogy engem sirass’, ugyanis sírva fakadtam. ’Azt akartam, hogy megismerd a leendő unokád anyját, Máriát.’ És én, megvallom őszintén, egyáltalán nem örültem Máriának. Hogyan is örülhettem volna egy olyan nőszemélynek, aki titokban házasodott össze a fiammal, talán épp a szíve alatt hordott gyermek miatt. Ami neki áldás volt, átok az nekem. Ezt nem tudtam megbocsátani neki.
Az én nagyfiam híres jogtudós lett. Mily’ büszke lett volna rá az apja, egyetemen tanított. És Mária, ha nagy ritkán hazajöttek, arra panaszkodott, hogy az én nagyfiamnak nincs elég ideje a fiával foglalkozni. Örökké a könyveket bújja, mindenféle idegen nyelveken olvas, latinul, franciául, spanyolul, olaszul, angolul és németül is, tanulmányokat ír és külföldre jár konferenciákon előadást tartani. Emlékszem, már gimnazistaként is tudott latinul, franciául és németül, csodáltam szorgalmát és nyelvtehetségét. Idővel rájöttem, azért sajátította el ezeket a nyelveket, hogy ne tudjam ellenőrizni olvasmányait. Örökösen rejtekezni szeretett, ilyen volt a természete. Nehezen tudtam ezt elfogadni, miként azt is, hogy alig kaptam tőle szeretet.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el a jelenéses asszony távozása és emlékezésem után. Váratlanul zúgást hallottam, s nyikorogva kinyílt a sötét cella ajtaja, minek létéről sejtelmem sem volt, hiába tapogattam körül korábban minden falat. És a fény vakító volt, be kellett hunyni a szemem, de ahogy újra kinyitottam, jobban láttam, mint valaha. ’Bagoly! Látsz engem? Engem látsz? Biztos vagy benne? Úgy látom, meggyógyultál. Aggódtam érted, jobban, mint hinnéd. Azt hittem örökre elveszítelek. Bagoly! Hová lett a szemüveged? Összetört odabent? Megkeressem? Szóval már nincs szükséged rá, értem’, mondta énekmondó férjem, s lantját a vállára vette, megfogta a kezem. ’Hazamegyünk?’, kérdezte, s hangjában elszántságot véltem felfedezni. ’Hova haza?’, kérdeztem bizonytalanságomnak hangot adva. ’Hát a hegyi házunkba. Nyáron ott szoktunk élni. Július vége van, gyönyörűek a gyümölcs és- diófák, a virágágyások, a rózsabokrok, gondjukat viseltem, míg nem voltál ott, füvet is nyírtam, a sövényt is formára vágtam. A teraszon üldögélünk majd kettesben és beszélgetünk. Mindig is szerettük a dolgainkat megbeszélni’, mondta oly magabiztosan, mintha valóban mindent és őszintén megbeszéltünk volna a teraszon ülve. Önáltatás volt ez a részéről.
És a hegyi házunk teraszán ülve mesélni kezdtem neki. Emlékszem egy fiatal asszonyra, ó, mily régen volt, hogy az ő énekmondója elbűvölte szívét a dalaival. Ez a bűvölet évtizedeken át tartott, ezért hűségesen kitartott az őt rendre hűtlenül elhagyó férje mellett. Igen, úgy szerettem azt a szédítő hangon éneklő lantost, mint hűséges tanítvány a mesterét. Akire felnéz, csodálja őt, és vakon követi bárhová megy. Hangszere ugyan nem volt divatban, régi históriás énekek felidézése mellett verseket is megzenésített. Hosszú évekig küzdött az első önálló lemezfelvételért. Sokáig színpadokon lépett fel, egyetemin, vásártérin, ahova hívták. Én mindig s mindenütt ott voltam vele, mintha más dolgom nem is lett volna, minthogy vele legyek, feláldozzam magam érte. Énekelt, mint rigó a kertben, ki nem fogyott a dalokból. Időről időre megmutatta a szerzeményeit, elsőként nekem, „Mondd csak, Bagoly, így becézett, mert szemüveges voltam és sokra tartotta az ítéletemet, tetszik neked ez a dal?’ Nem csak kikérte, de el is fogadta véleményemet, mintha szerzőpáros lettünk volna. Ebbe a páros létbe rondítottak bele azok a sötétségben hallott ismeretlen asszonyhangok, Poppea fátylával fedett szirének énekei, melyek fertelmes titkokat árultak el róla. És kezdtem megérteni azokat a dalszövegeket, melyek értelme sokáig titokban maradt előttem. A távoli utazásokról, nagyvilági dámák kacajáról, baráti tivornyákról. Emlékszel, egyszer azt kérdeztem tőled, ’Mikor zenésíted meg nekem a Ki viszi át a szerelmet verset?’, és te mélyen hallgattál, mintha nem is hallottad volna a kérdésemet. Ó, mily sok kérdésem maradt megválaszolatlanul! Sötét titkaidba zárkóztál, mondhatnám elzárkóztál előlem, saját világodba. És hosszú-hosszú éveken át nem beszélgettünk, idegenné váltunk egymás számára, megközelíthetetlenné, te a nagy utazó és én az örökké várakozó. Csüggedtségemben kérdeztem magamtól, esténként rád várakozva, ki tudja hol és kinél időztél. ’Meddig lehet így élni szeretetlenségben? Van-e értelme együtt élni, ha mindent elhallgatunk? Ha létezésünket csend és sötétség és titok öleli körül?’. Mégis ragaszkodtam hozzád, szívjósággal, ezért folyton visszafogadtalak. Egy látóasszony azt mondta, ragaszkodó szerelmem éppoly elviselhetetlen teher számodra, mint az anyád szeretetkoldulása, szemrehányásaim ijesztőek. A sötétség foglya voltam sokáig, és a csendben faggattam magam mitévő legyek. Limbusok mezejét jártam. Eközben lassan megtanultam, hogy ne ítélkezzek feletted, elfogadjalak úgy, ahogy vagy, megbocsássam az ellenem elkövetett vétkeidet, elengedjem a gonosz hangokat, hangok csupán, és a szeretetem, az agapé, amit Simon Péter nem értett meg, hagyjam, hogy átjárja lelked. Bár azt hittem, képes vagyok téged is elengedni, hogy a magad belátása szerint élj, de úgy tűnik…
Hogy elhallgattam, az én megfáradt énekmondóm elővette a lantját, és a teraszra boruló szürkületben énekelte el új dalszerzeményét, kedvenc versem megzenésített változatát: S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!
Bagoly, most én mondok neked egy történetet, benne egy csodálatos mesét, melyben a hősnek két anyja van. Az egyik a szülőanyja, a másik a gondviselője, egy sasmadár. Nehezen értik e kettősséget azok, akiknek egy sincs. Az elsőre és az utóbbira is van példa a mesékben, mégsem olvassák, vagy nem jól olvassák.
„… Születik a világ végin, ennek a tengernek a másik végin egy szegíny asszonynak egy Dankó nevű fia. Az el fog ide jönni, és majd fel fogja nyerni az országodat! De nem felejtsd azt el, hogy az a szegíny fiú meg fog halni, ha felnyeri az országodat, s kár érte, mer nagyon jó fiú! Ennyit tudok, ennyit látok csak a varázsgömbbe. (…) Danko megyen a lépcsőn lefele, mindég sötétebb köd van, fázik a fiú, didereg. Aszongya: / –Jó Istenem! Látja, hogy fekete alakok mozognak, emberek, asszonyok, ahogy elsüllyedt az elátkozott ország, ahogy a Sárkány-boszorkány elátkozta. /–Jó Istenem! / Megszólal egy szegíny, aszongya: / –Jaj, Dankó, Dankó, de régen láttunk! De nagyon régen vártunk! De régen óhajtunk meglátni! /–Hát mit csinájjak veletek? /–Teneked kell felnyerni bennünket az elátkozottságtúl! /–Ó, Istenem, mit csinájjak? – aszongya. /–Gyútsál világot!/ –Hát de mibűl gyútsak világot – aszongya –, nem hoztam kanócot se, olajat se. Ó, de sajnállak benneteket! /Odamentek, sírva leborultak a lábai elébe…/ –Ó, de sajnállak benneteket! /–Kedves, jó Dankó, mentsél meg, felesígül megyek hozzád! /–Meguntuk mán ebben az országban az éhséget, mán fakírgeket eszünk! /–Mit csinájjak veletek? Belenyúlok a mellembe, a szívemet kiveszem!/
Széjjelszakította a mellkasát, és kivette a szívit. Oszt meggyulladt a szív, oszt világított, oszt ahogy világított, úgy hullt le mindenkiről az elátkozottság! Világosodott. Jött kifelé a főd színire. Meglátták Dankót, mindenki csókolgatta. Danónak ígett a szíve a kezibe. /–Ó, Dankó – leborult a Gyémántkirály –, tudom, meg fogsz halni, azír, amit a szegínyekírt, az elátkozottakírt tettél! / Ígett a szíve Dankónak, nem mozdult, csak hullt a könnye. Mikor mán szípen kivirágzott, napfény lett. Dankónak a szíve mind elégett. Dankó lerogyott, meghalt.”
Tudod kedvesem, Dankót napestig siratta az átok alól felszabadított királylány, ám a jövendőmondó asszony férje elárulta neki, hogy: „Ű nem halt meg, csak a szíve ígett el! A szivibül a jóság meg a szeretet világított, kisjányom”. A királylánynak három csepp vérét kellett csepegtetnie a halottnak hitt kedvese sírjára, hogy feltámadjon és boldogan együtt élhessenek. Dankó anyja bár maga is tudós asszony volt, de nem segíthette sem az elátkozottak feltámasztásában, sem a házasságából fogant fiúgyermek megmentésében, mindkét esetben a másik anyja: a sasmadár járt közben.
A mesében mégis Dankó alvilágjárása és szívégetése az igazán szóra érdemes. Bagoly, te tanítottál egykoron arra, hogy a jóság és szeretet képes csodákat véghez vinni. Sokáig épp az ellenkezőjét tapasztaltam: a leleményesség és önzőség, irigység és becstelenség vett körül bárhol is jártam énekmondóként. A közbenjárásról is egészen mást érzékeltem, nem a szívjóságot, hanem az önző pártfogók érdekérvényesítését. Kiszolgáltam az érdekeiket a sajátomét is figyelembe véve, nyereségvágyból. S hogy egyre szolgaibban viselkedtem, gyűlölni kezdtem magam. Rajongó asszonyok hízelkedése tompította önmegvetésemet. Hagytam, hogy kényeztessenek, s a boszorkányok úgy táncoltak köröttem, mintha Walpurgis-éjszaka lett volna minden áldott nap. A sok hízelkedéstől és varázslástól végül nem hallottam a hangodat. Ó, azok a csábító hangok úgy duruzsoltak a fejemben, mint légyfogó papíron a vergődő legyek. Képzeld, szégyellem elmondani is, egyszer azt álmodtam, hogy egy veszekedés közben megöltelek, részeg voltam és indulatos. Mire kijózanodtam, ott álltam a kivégzőosztag előtt, s azt kértem utolsó kívánságként, hogy egy dalt elénekelhessek, s a Ki viszi át a szerelmet? vers megzenésített változatát énekeltem, a katonák pedig lábukhoz tették a fegyverüket.
És eljött az idő, amikor úgy éreztem, el kell hagynom az önös érdekeiket képviselő pártfogókat és a szirénénekű csábító asszonyokat, mivel rád akartam találni, de nem tudtam, hol keresselek. Egy Minerva nevű angyal sietett a segítségemre. Kézen fogott, s egy lépcsőn vezetett lefele, valami nagy sötétségbe, talán egy pincebörtönbe. Mielőtt beléptem volna abba a dohszagú helységbe, szigorúan megtiltotta, hogy hozzád szóljak. Látni láthattalak, megérinthettelek, de nem volt szabad szólnom, nehogy elveszítselek. A hallgatás felelősségvállalás, mondta nekem. Fehér lepelben kucorogtál a sarokban, őrült Ophéliaként viaskodtál, talán szellemek hangjaival, s hogy bátortalanul megérintettelek, ijesztő módon felsikoltottál. Minerva kézen ragadott, s azonnal kivezetett, mint vizitálót szokták az ápolónők az agonizáló mellől. Egy ideig nem mehettem hozzád vizitációba, csak akkor, amikor Minerva újból engedte. Mindig felügyelt ránk, őrangyalunk volt. Azt mondta nekem, ha felépülsz, a jóságod és a szereteted újra élteti a szívedet, lángjánál én is melegedhetek, addig várnom kell. A köztes időben remeteként éltem a hegyi házunkban, verseket zenésítettem meg, dalokat írtam neked közös történetünkről. Nem tudom, mennyi idő telt el míg egyedül voltam, telt az idő, mint a mesében, de régi vágyam is teljesült, hegedűjátékomat tökéletesítettem. Tudod, a Halállal összekapcsolódó ördög személye már a középkori folklórban is gyakran társult a hegedűvel-hegedüléssel, ezért saját fegyverével akartam legyőzni őt, én az énekmondó, a halhatatlanságra vágyó lantos.
Egy nap Minerva újból eljött hozzám, s szelíd hangon azt mondta: “Visszaadom neked a hitvesedet. Az őrületbe taszítottad, de a kórságból én kigyógyítottam. Mindkettőtök szíve jósággal és szeretettel teli immár. Nem kell égjen, de vigyázz a szívzavarokra, az ütemkihagyásokra, halálosak lehetnek”, s mire szétnéztem, hogy hálát mondjak neki, sehol sem volt már. És én a cellád nyitott ajtaja előtt álltam, vártam jöttödre, hozzám való visszajöttödre, mert nem szerettem volna, ha elengedsz, miután meggyógyultál. Az elengedés száműzetés, a holnap nélküli halál.
Én, a fiú, akinek két anyja volt, hidd el, Bagoly, megelégedtem volna eggyel is. Szerettem volna egy anyát, aki nem birtokolni akar, mint egy tárgyat, ragaszkodásával és önzőségével feledtetve azt, aki vagyok. Szerettem volna egy anyát, aki nem zúdítja nyakamba a szeretetét, hogy a férjével való iszamós viszonyát kárpótolja, protézis-létre kárhoztatva engem. Szerettem volna egy feleséget, aki a jóságot és a szeretetet nem béklyóként veti rám. Nem rivalizál az önző módon hozzám ragaszkodó anyámmal, azt firtatva: ugyan ki szeret jobban engem, vagy ugyan kit szeretek én jobban. Mintha mindketten áldozat szerepét képviseltétek volna kettőtök konfliktusában, mit sem törődve azzal, én ugyan miféle gondviselésre vágyok. Ott álltam középen köztetek, és szédelegtem. Anyám nem bocsátott meg neked, mert képtelen volt engem elengedni, még azt is jobban szerette volna, ha elválok tőled, és egyikőtöké sem leszek, inkább egy nevető harmadiké. Egészen a haláláig kitartott konoksága. Halála utáni hiányával való fenyegetőzése is önzőség volt a javából, szenvedtem miatta. Te pedig az irgalmas szeretet terhét róttad rám, őszintén mondom, megrettentem jóságodtól, hogy mindig és mindenért megbocsátasz. Amit erénynek gondoltál, az számomra maga volt a pokol. Égetted értem a szívedet, én pedig hagytam, hogy lerogyjál. A sóvárgó tekintet nem nézett rád. Akkor még nem. Azt hittem, önmagadat áldoztad fel az őrjítő-szédítő Haláltáncban.
És amíg te odavoltál, és én magamra maradtam a hegyi házunkban, gyakorta megszólalt a fejemben a Dies irae szövege és zenéje, a hegedűn játszottam engeszteléskérőn. Megtanultam fohászkodni, az ördögtől szabadulni.
Hű bírája boszszulásnak, /Add, hogy bűnbocsátást lássak, /Míg nem jő a számadásnap. /Elbukott nőt feloldottál, /Latornak is jó szót adtál, /Engem is már megbiztattál. /Nyögve hordom anynyi bűnöm, /Szégyenkezni meg nem szűnöm, /Lelked rajtam könyörülljön! /Mind méltatlan, amit kérek, /Még se hagyd, hogy roszszat érjek, /Örök tűzben el ne égjek!
Akkor még nem tudhattam, hogy te, az előző életünkben az anyám voltál. Miután elmesélted a történetünket, beavattál a titokba, megértettem hozzád való ragaszkodásom okát. Azt, hogy sohasem bírtalak elhagyni, bárhányszor is engedtem a kísértésnek. A jelenéses asszony, mint a Walpurgis-éji forgatagban feltűnő pártfogó, téged felkészített az elengedésre, engem pedig a megtérésre. A választást reánk bízta, mondhatni a szívügyünkké tette. Tudod, Bagoly, véletlenek nincsenek, azokban a napokban, hogy a két anyám vetélkedéséről töprengtem, a teraszon ülve olvastam az antropológus Girard könyvét, s benne a salamoni ítéletről szóló fejezetet: „Csak a valódi anyának van igazi joga a gyerekre, és ő kész ’feláldozni’ ezt a jogát. Még azt is mondhatnánk, hogy magát ajánlja áldozatul, abban az értelemben, hogy nem lehet biztos a végkifejletben. Nem tudhatja, hogy a hirtelen lemondás a gyerekről nem fog-e ellene hozott ítélethez vezetni, mintha arról lenne szó, hogy a király előtt nem mer tovább arcátlanul hazudni. Semmiképpen nem tudhatja előre, hogy a felség ’isteni döntést’ fog hozni. Tehát kockáztatja az életét.” Tudod, én csak azt szeretném, ha nem lenne több lemondás és áldozathozatal és ítélkezés, engedjük az életet győzedelmeskedni, hogy másodjára ne kövessük el azokat a végzetes hibákat, melyekkel kockáztatjuk az életünket.
És a kertben leszállt az est.
Bálint Péter a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Minervai olvasó (fh. W. D. Poorter)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
