Mindák Dániel: Pecsét, aláírás, könnycseppek
(részlet a Lindáékkal c. regényből)
Úrnőm!
Vagy hogy szólíthatnám meg?
Legutóbbi csoportos pletykászáson Cipőkanál azt mondta, hogy maguk között Anna D’or-nak hívja Annácskáját, merthogy arany haja van. A legrosszabb az volt, hogy elvárta tőlünk, essünk hasra az ő hatalmas műveltségétől, mert tudja, a D’or az az arany. Itt most el lehetne játszani a Linda D’or és hasonló változatokkal, mely elmélkedés szükségszerűen oda vezetne, hogy az efféle olcsó és bugyuta játékok méltóak-e Lindához. Hajlok arra, hogy nem. Xavér persze egyből beszólt Cipőkanálnak, hogy biztos azért, mert az Annácska micsodáját is úgy nyalogatja, mint a jégkrémet. És mindez csak azért fontos, mert illusztráció ahhoz, hogy nem illethetem meggondolatlan nevekkel az egy Lindát.
Tollam vége hangos reccsenéssel a fogam kerítése között reked. A francba! De azért működik, csak kikapcsolni nem lehet. Talán, úgy, hogy hé te ott? Vagy csak Lindus? De nem Lindus, mert fel kell magasztalni, mégse érezhetem egyenértékűnek vele magam.
Jó. Úrnőm. És?
Lindus, nekünk közösnek kell lennie a jövőnknek, igen, a jövő távlatainak együtt kell nekiveselkednünk. Ennyit tudok, a többi csak cifra szolga. Pecsét, aláírás, könnycseppek.
De az a baj, hogy áhh, már egy hete nem is láttam, alig kommunikáltunk, és amikor mégis az csupa lényegtelen mellébeszélés. És az eddigi jelek nem azt mutatják, hogy sokkal több lesz közöttünk, mint van most. Mégis, mekkora csodának kellene történnie? Hány zongorabillentyűt kell egymás után leütnöm, hány szerencsés fogaskereket kell eltalálnom Linda agytekervényeiben, hogy megmozdítsam pont azt a folyamatot, aminek a végén összetartozás lesz, és aminek most is van annyi előjele, hogy reménykedhessek? Inkább össze sem számolom.
Ha filozofikus lennék, és meg akarnám határozni magamról, hogy mi vagyok én, azaz meg kellene határoznom a szubsztanciámat, vagy a lényegemet, vagy mi a retket, azt mondanám, hogy az én lényegem az, hogy van nekem idebent egy Lindám. Ez az, ami nélkül nem lennék az, ami vagyok most. Más kérdés, hogy bele is döglenék (= fogok dögleni) Linda hiányába, de döglötten sem az lennék, mint most, ezzel tehát nem mondtam ellent magamnak. Levél elküldve. Boltba menés, porszívózás, bármi csak ne kelljen képernyő előtt izgulni a válaszért.
Ő azt fogja mondani, hogy ez a Ernő egy arc a táncos fiúk közül, és érdektelen és unalmas és közhelyes, alig lehet vele beszélni, elkussol magában, ugyanolyan figyelmetlen és semmirekellő, mint kint az utcán az összes Kovács János. Hogy van véleménye rólam, az is csak annak köszönhető, hogy a sors összesodort bennünket, vagy egymás mellé ért az életünk, de nem lesz oka sokáig emlékezni rám amint elsodródunk egymás mellől. A legelemibb ok, hogy őneki én egy senki vagyok a többi senki közül. És ezzel el is mondtam mindent. A hangulatomról is. Kegyetlen a várakozás.
Két nap telt el levelem óta. Lehet, hogy nem olvasta. Automatikus spam-kukába kerülök. Hódolói levelet nem fogad emailen. Nem néz emailt. Egyfolytában olvasni akarom válaszát, de nem merek belépni a fiókba. Azt várom, hogy egy szívecske jelenjen meg a számítógép fölött, és játsszon romantikus zenét.
Tisztelt Ernő! Köszönöm, hogy megtiszteltél bizalmaddal, és azt tudtam volna – és tudom most is – mondani, hogy meglehetős jó arc, érdekes, lényegbelátó megfigyelésekre képes, furcsa ember vagy, akár párkapcsolatra is alkalmas, csak talán nincs akkora súlyos egyéniséged, és a kapcsolatunk sem olyan mélyen megalapozott, hogy feltétlen és azonnal járni akarjak Veled. De gondoltam, alszom rá egyet, ezért nem válaszoltam azonnal, megvitattam, és akkor így mint átgondolt álláspontot tudathatom Veled – minden elismerésem dacára – lényegében ugyancsak a fenti véleményt.
Megértésedben bízva, elnézést kérve a késlekedésért, kívánok minden jót, üdvözlettel: Teller Linda
És ez jelenti azt, hogy neki én nem kellek. Ez van. Viseljem el megint, hogy szar a világ mindenestül, ahogy van. Egy dolog lenne, amitől jó lehetne, de az nincs, és ezt a képembe vágták. Talán nem kellett volna előre rákérdezni olyanra, amire nyilván csak elutasító választ kaphattam volna. Talán nem kellett volna eleve gigantikus méretű balféknek lenni.
Általánosságban, ha alkalmasabb pillanatokban találkoznánk, lett volna esélyem nála. Merthogy most… majdnem azt mondtam, hogy nincs, vegyük is úgy, hogy most nincs, de csak ebben a percben nem. Alkalmas pillanatban az is benne van, hogy a depijeim nem lógnak közbe, és társasági aktivitásra kapható vagyok. Mindközönségesen pontosan nők miatt szoktam depis lenni.
Még szerencse, hogy őszintén megmondta, amit gondol a helyzetről, és nem diplomatikus nyelv mögé bújt. A diplomatikus nyelv azt jelenti, hogy a kétszavas lényegi információ köré kell virágoztatni egy finoman pozitív szöveget konkrét értelem nélkül, az indokoltnál jóval nagyobb terjedelemben.
Figyelem, nem azt írta, hogy mi eleve nem illünk össze, és semmilyen körülmények között nem járhatunk. Nem. Elhárítható okok miatt utasított el, hogy nincs megalapozva kapcsolatunk, és eddig az előnytelen oldalaimról ismert. Lemondani róla, és beérni kisebb nővel a lapos választás lenne. Ehelyett számot vetünk eddigi hibáinkkal, és még több erővel, még kitartóbban, előnyös tulajdonságainkra koncentrálva küzdünk az egy Lindáért. Most majdnem elmélkedtem egyet az egyedi és az általános különbségeiről, de inkább csak depis voltam. Az egyediből egy van, az általánosból pedig sok. Linda, brühühü.
Eleget tudok. Nem leszek mindenki csicskája. Szarok belétek! Külön-külön mindenkibe. Azt hisztek, amit akarok. Nem én leszek a ti partiarcotok, ezt nektek! Én én leszek, ti pedig legyetek egyek a sok ti közül és nem érdekel. Uraim, én nem vagyok többé az önök társa. Eddig együtt utaztunk a vonaton, de ami engem illet, köszönöm, elég volt, ennél a megállónál leszállok. Továbbmehettek. Nem érdekel. Legjobb kívánságaim kísérik önöket. De szólítsatok úrnak.
Nem érdekeltek. Én majd azt mondom: Veletek? Fúj! És akkor mit csináltok? Ha nem lennétek gyáva férgek, megölnétek, legalább egyenesen viselkednétek, azt annyi, de ártani azzal se ártanátok. Én megtettem volna, amit meg kellett volna tennem, elmondhattam volna, hogy ember voltam, a többi nem érdekel. Nyaljátok ki a seggem!
– Mi van ma veled?
Takarodj az anyádba!
Nem vagyok kíváncsi a pofádra! Belül Linda, kívül csend. Ez vagyok én. Ha a belső-Lindát kiterjesztem a teljes belsőmre, az már majdnem eggyé válás. És ehhez rád sincs szükségem.
Így ülök órán is, mereven előre, senkire rá nem nézek, a füzetemre csak, mert az nem él, és nem pofázik. Szerencsére itt nem haverok ülnek mellettem. „Haverok”. Ez a szó már semmit nem ér. Ha lehetne, múlt időbe tenném, vagy feltételes módba. Ezek?
– Linda!
Isten nevét hiába ne vedd, a jó kurva anyád!
– A Lindával van valami?
– Ahogy vesszük.
– Szóval igen.
Semmi nem történt. Eddig is az egy Linda volt minden fölött, csak nem volt így kimondva, de eddig is tudtuk. Újdonság nincs.
De nem engedem el! Mostantól minden érte van, és érte lesz, még két tánc, mindent ki kell használni, amihez köze lehet, nem érdekelnek a pletykák, a pletyka ezek szokása, és ha csak az egy Linda érdekel, nem érdekelnek a pletykák, sem az, hogy melyik nyálfej hogyan sértődik meg, mert mindegy. Az elefántvadász sem arra figyel, ha széttapos egy hangyát.
Illusztráció: Utak, szerelmek
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
