Stanczik-Starecz Ervin: Forradalom a temetőben
Forradalom a temetőben
A magyar szabadságharcosokért!
Vizes avarban gázolok. Lélek lépései visznek Apámhoz.
Gondolat rég nem kell e kanyargó úthoz.
Repkény, borostyán, lián fon keresztre, fára, kőre időtlen-tarka drapériát.
Emlékezetből tapogatom hantod szélét. Megértenek az örökkévalóban
imákat forgató, néma szerzetes-füvek, s megmutatják a mécses helyét.
Elhúzódnak kereszted titokzatos helyéről is, ahol a fohászok,
szenvedések forogva mélybe tűnnek, mint víztölcsér szélén levél-hajók.
A Miatyánk dereng körötted, fiatal harcos. Két rigó s egy őzsuta figyel.
Fáradt szél matat. Várom régi kérdésedet, mely megnyitja sírodat.
Jelszó e verssor, hangoddal: „Áll-e még az ősz Peterdi háza? Él-e még a régi
harc fia?”- kérded távol s közel.
– Áll a ház még, Apám, de jöttenek újak s újabbak. Ontott véreteket kevesen tisztelik
már. A feledő ifjúság renyhe. Szótárból keresik, mi a haza s áldozathozás!
„Mondod, Nándor ostromát szívükből elhagyták?!”
– Halandó nem törhet pálcát…
„Keserű ezt hallani. A fiak háládatlansága az idős apákon rogyasztó teher.”
– Corvin-köz kipántlikázva lobogósan is üres…
„ A dárda nemesebb lett volna nekik, kik még róják a földi utat…”
– Nyugodj békén! Hunyadi visszatér, s hívom az ősöket is, meg a nagy családot:
várakozva dalmahodnak hunok, jászok, avarok, kunok, besék. Kérlelem a seregek
vezérét, verhetetlen Mihályt, villogtassa fegyverét a szürke, langy szívűek erőtlen
tömegén!
A sír lángját hirtelen támadó, havas szél csavarta ki. Fekete hófelhők gyülekeztek.
De a nap, térdelve az égi dombon, suhintotta lándzsáit – védekezve.
Megszédülve néztem, hogy vér öntött az égbolt teraszára. Vastag arany kelevéz
törte szét a jegesen sötétlő kriptákat.
Az útra térve visszapillantottam. A kihunyt mécset forgó rózsa-pászma ölelte át.
A szív középmetszete
Napok óta hullik a hó. Vastagon befedte a várost. Amint hányom a havat nagy halmokba, eszembe ötlik, hogy halottak napján nem mentem ki apám sírjához, mert cudarul szakadt az eső. A hóhányások olyanok, mint a hantok az utolsó harsonaszó után – egyre gyarapodnak és magasodnak. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, kivergődöm Rákoskeresztúrra. A nagykapu környéke elhagyatott. Mindegyik virágüzlet zárva. Ki is ücsörögne itt a hidegben, várva a vevőt?
Nekivágok a végtelen hosszú, lecsupaszodott gesztenyesornak. Mindenütt szobrokkal és keresztekkel jelölt hóhalmok. Szorongásféle motoz bennem. A sok fehértől káprázik a szemem. A távolban föltűnik egy alak, a vállán kasza. „Hülye” – dorongolom le magam, s félszegen köszönök a hólapátos temetői munkásnak. „Honnan hová hányhatja a havat?” – merül fel bennem a gondolat, amint elhagy.
Nyolcvannégyes parcella. Megérkeztem. A gyenge napfényben is szikráznak a sírok. Kristálytemető… A harminchárom éve állított fejfa kidőlt. Elkorhadt a tölgykereszt. Meggyújtom az otthonról hozott mécsest. „Szegény, bolond lengyel 31 évet élt, huszonhárom esztendősen magyar forradalmár lett. Összeroskadt a keresztje, mert azt is ütötték még.” Gondolom ki sírfeliratát. „Jó, hogy itt fekszel, s nem a csinnadrattás 301-esben. Nem szeretnéd te azt. Én sem akartam, ezért hát itt vagy. Koszorúzások, ünnepi beszédek – ugyan. Most a fejednél vadrózsa, a lábadnál borostyán, derekadon csönd. Az unokád 18 éves lesz a nyáron. Recesszív öröklés. Rád ütött kinézetre. Szőke, vékony, érzékeny, intelligens. Persze, tudom, hogy tudod, de az embernek valamit mondani kell. Nem vagyok karthauzi, sem trappista szerzetes. Isten megáldjon. Gyönyörködj Krisztus orcájában. Majd megyek.”
Hónom alá veszem a derékba tört keresztfát, s szinte rohanok a temetőigazgatóság felé. Az asztalosműhelybe küldenek. Csak ötezer forint van nálam, de megszán a kapatos művezető, s a legvékonyabb fenyőfejfát föliratozza. Bolondnak néz, amiért viszem magammal a régit is.
A föld fagyott. Hegyes bottal kapirgálom ki a kereszt helyét. Lassan nyomom lefelé a mélybe, nehogy eltörjön. Körbedöngölöm a tövét. Leroskadok a hóba. Iszonyatosan elfáradtam. A mécses fénye már alig pillog. Reszketek a hidegtől. „Szia, apa!”
A kijáratnál a személyimmel igazolom, hogy nem vagyok sírrabló. „Hová teszi?” – bambul rám a sírkerti őr. – „A padlásra…” – mondom összefagyva. – Jótét lélek, ad barna csomagoló papírt. – „Mégse menjen át így a városon” – mormolja.
Illusztráció: cím nélkül
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
