Szűcs Ákos: Fejezetek a betegségek és az orvoslás történetéből (1. rész – Ókor)
A szerző kutatási eredményei és kifejtése nem feltétlenül azonos a szerkesztőség ismereteivel és véleményével, de az írások érdekessége, inspiratív tartalma és adatbázisa indokolja, hogy Cédrus-műhelyünk online felülete örömmel közli őket, teret engedve akár az olvasói vitának is.
A királyi bélnyílás őrzői
(Az ókori Kelet)
Mikor az Úr megteremtette Évát, Ádám oldalbordáját kivéve, még nem tudta, hogy az utókor rosszalló fejcsóválással fogja tudomásul venni ezt az aktust. Mert jó, persze, szaporodni köll, na de egy egészséges embert megműteni? Hiszen ez orvosetikailag elfogadhatatlan! Az emberiség története egy orvosi műhibával kezdődik? Szerencse, hogy nem voltak akkoriban még ügyvédek, mert elperelték volna a fél Édenkertet.
Az ókori egyiptomiaknak persze eszükbe sem jutott egészséges embert megoperálni, viszont rájöttek, hogy a betegség elleni küzdelem legjobb módszere annak megelőzése. Úgy tartották, hogy betegséget három dolog okozhat: a piszok, a rossz táplálék és az istenek. Ezért az egyiptomi volt a ókor egyik legegészségesebb népe: a Nílus vizét forralva itták, nem ettek disznóhúst és babot (a bennük levő „bélférgek” miatt), naponta többször fürödtek, szellőztették szobáikat, ablakaikra szúnyoghálót feszítettek. Nem is voltak Egyiptomban olyan nagy katasztrófát okozó járványok, mint a többi országban, s a betegek messze földről idejártak gyógyulni.
A Nílus népe a megelőzés fontos eszközének tartotta a szervezetben lévő rossz testnedvek rendszeres eltávolítását, így itt az emberek nem csak alkalmanként, hanem rendszeresen(!) szedtek hánytató és hashajtó szereket. Sőt, mindennapi gyakorlat volt a beöntés alkalmazása is, méz, olaj és sör keverékével, de készülhetett olaj, zsír és gyógynövényfőzetből is. A fáraó orvosait egyenesen „a királyi bélnyílás őrzőinek” nevezeték, ami persze nem azt jelenti, hogy állandóan a felséges kijáratot bámulták, de az anyagcsere fontosságának felismerését jól mutatja. Sőt, van egy egyiptomi monda is, melyben Íbisz, egy istent megszemélyesítő madár, hosszú csőrével beöntést ad magának. Kevés nép mitológiájában maradt fenn ilyen elem.
Az egyiptomiak nagy gondot fordítottak a terhes nőkre is. A korai terhesség kimutatására érdekes módszert dolgoztak ki: a földre szórtak búzaszemeket és árpaszemeket, s a nőnek rájuk kellett pisilni. Ha a búzaszemek csíráztak ki először, akkor fiút várhattak, ha az árpaszemek, akkor lányt. Ha egyik sem csírázott ki, a nő nem volt terhes. Mindenesetre azért ez nem nevezhető egy gyorstesztnek, az biztos. Az egyiptomi nők elég nehezen szültek Mózes szerint, és tényleg, a templomok falán lévő festményeken elég szűk medencéjű hölgyeket láthatunk. A köldökzsinórt pedig egy kép tanúsága szerint – egy éles kővel vágták el. Ha csecsemőnek kellett gyógyszert adni, azt egy nagyon ügyes trükkel érték el: bekenték vele az anya mellbimbóját, így szopáskor szegény gyerek kénytelen volt a tejjel együtt azt is lenyelni. De gondoltak a nők a szépségápolásra is, hiszen használtak szőrtelenítő kenőcsöt, testszag elleni szereket, kenőcsöket, arcvizeket a ráncok kisimítására, a bőr rugalmasságának visszanyerésére.
Egyiptomban széles körű ingyenes orvosi ellátás volt, az orvos mint ókori „közalkalmazott” az államtól kapta a fizetését. Orvosi papiruszok megkülönböztettek fogorvost, szemorvost (igen gyakoriak voltak a szembetegségek) és belgyógyászt is. Tudták, hogy a szív a vérkeringés központja (egyáltalán nem magától értetődő, mint azt később látni fogjuk), és úgy gondolták, hogy a szív a gondolkodás centruma, sőt részt vesz az emésztésben is. Hát ez egy picit mellé talált, miként az az ötlet is, hogy a fülön keresztül levegő jut be a belső szervezetbe. (De hát látjuk, hogy van rajta egy nagy lyuk!) Az a felismerés viszont, hogy a betegséget a levegő is terjesztheti, és a szervezetben lévő vért és ártalmas nedveket „edények” szállítják, nagyjából ma is megállja a helyét.
Ha Egyiptomban ingyenes állami orvosi ellátás volt, úgy Mezopotámiában ennek az ellenkezőjét láthatjuk. Ha gazdag fordult orvoshoz, 10 sékelt kellett fizetnie, ha szegényebb, 5 sékelt, ha rabszolga, 2 sékelt. Az orvosokra is cudar idők jártak: ha egy orvos rosszul operált meg egy szemet, és a beteg megvakult, az orvosnak levágták a kezét. Ezek után érthető az az érdekes mezopotámiai hagyomány, hogy mielőtt orvoshoz fordultak, gyakran kivitték a beteget a piacra, megmutatták a tüneteket, és az arra járókat kérdezgették, hogy volt-e már nekik hasonló bajuk, és ha igen, mivel kezelték. (Uram, önnek volt már ilyen csúnya heresérve? Mutassa csak, papa!)
Ha viszont az ember rászánta azt a pénzt és orvoshoz fordult, nagyon jó ellátásban részesült. A diagnózishoz megvizsgálták a pulzust, a testhőmérsékletet, a reflexeket, a vizelet színét, s a tünetek alapján egy sor betegséget tudtak azonosítani: már az ókori mezopotámiaiak is szenvedtek epilepsziában, tuberkulózisban, himlőben, sárgaságban, reumában, sőt az impotenciára is tudtak pszichológiai magyarázatot adni. Orvosaik gyógyszerként használták a szárított vadkendert, ricinust, fahéjat, koriandert, datolyát, fokhagymát, mustárt, mirhát, fűzfát, körtét. Egy üreges nád segítségével tudtak csepegtetni orvosságot a szembe, fülbe, hüvelybe, hímvesszőbe, de ismerték a hánytatók, beöntések, végbélkúpok (!), forró fürdők gyógyhatásait is.
Fogat a következőképpen húztak. Mivel úgy gondolták, hogy a fogfájást kis férgek okozzák, az orvos megfogta fogóval a fájós fogat és így szólt: ”Ládd-e gonosz, pici féreg, Éa bosszúja emészt el!” Majd kirántották (nem úgy, mint a csirkecombot), s a páciens utána megkönnyebbült mosollyal öblögethetett sörrel és szezámolajjal. A terhességi tesztet is kissé racionálisabban végezték: a bábák egy gyapjúból készített tampont átitattak növényi kivonattal, s ezt helyezték föl a hüvelybe, s ez a sajátos nőgyógyászati „lakmuszpapír” megmutatta a PH-érték változását.
A mezopotámiai orvosok legnagyobb felfedezése azonban a lélektan volt. A hagyományos orvosok mellett dolgoztak ugyanis spirituális orvosok is, akik a betegségek okaiként a gonosz szellemeket nevezték meg. Egy gyakorlott szakember 6000 különböző démont ismert név szerint (!). Ezeket a tünetek alapján azonosították, majd kiűzték az emberből. (Felszólítom önt, Huszlicsák Béla, távozzon a beteg testéből!) Ezek az orvosok azt is feltételezték, hogy sok betegség a bűn következménye, s úgy gyógyították, hogy az orvos a betegágy mellett felsorolt egy csomó bűnt, hátha valamelyikre ráismer az illető. Mielőtt XXI. századi önteltséggel mosolyognánk ezen a naiv butaságon, hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy a bűn elkövetése általában bűntudattal, lelkiismeret-furdalással, szorongással jár, s ha ez tartóssá válik, bizony komoly testi gondokat is okozhat. Úgy látszik a mezopotámiai orvosok több ezer évvel ezelőtt felfedezték a pszichoszomatikus úton kialakuló betegségeket!
Ha a „betegbiztosítási” rendszert akarjuk vizsgálni, az ókori Indiában egy különös „vegyes” megoldást találunk, miszerint női betegtől nem volt szabad pénzt elfogadni a gyógyításért, csak élelmet. Az indiai orvosok jóval materialistábbak voltak, mint a mezopotámiaiak, és számba vették, miből is áll ez az ember nevű, szénalapú fehérjehalmaz. Hogyaszongya van: hét bőr, hét elem, 300 csont, 24 ideg, 3 folyadék, 107 ízület, 900 szalag, 90 ín, 40 főér, 700 érág, 500 izom. Na, ezt jól megkaptuk: ecce homo!
Az indiaiak nemcsak alkotóelemeinkre, hanem a tisztaság fontosságára is rájöttek, és törvény írta elő náluk azt, hogy közösülés után meg kell fürödni, vécézés után kezet kell mosni, ebéd után pedig szájat kell öblíteni, de tiltva volt a szeszes ital fogyasztása, valamint a hús evése is. Bár ez utóbbi nem elsősorban egészségügyi, hanem inkább vallási okokból. Ha ugyanis valaki hisz a lélekvándorlásban, és állatot eszik, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy esetleg valamely földre visszatérő felmenőjét fogyasztja el víg kedéllyel csirkecomb formájában. Ami azért mégiscsak kínos!
A sok tiltás mellett az indiaiak jó tanácsokkal is ellátták a fiatalokat, például azokat a fiúkat, akik házasodni készültek. A naiv fiúk azt hiszik, egyik nő olyan, mint a másik? Még mit nem! Vannak olyan nők is, akiktől egy okos ifjú tartózkodik. Nem volt tanácsos elvenni azt a lányt, aki túlzottan szőrös volt, étvágytalan, epileptikus, leprás, vörös hajú, kopasz vagy aranyere volt. Hát, ha ez utóbbiba belegondolunk, úgy látszik, szegény indiai lányoknak igen alapos átvizsgáláson kellett átesniük esküvő előtt!
A jónedvű görögök
„Senkinek sem adok halálos italt, ha követeli is,… sem pedig nőnek magzatelhajtó szert nem adok… Csak a betegnek javulását tartom szem előtt… tisztán minden gonoszságtól, testi gerjedelemtől férfi vagy nő iránt, szabad vagy rabszolga iránt.” Így szól a ma is használatos hippokratészi eskü, amiből többek között azt is megtudhatjuk, hogy bizony a 100%-ban férfi görög orvosok számára gyakran nem csak a női test jelentett veszedelmes kísértést.
A fejlettebb görög városállamokban ingyenes orvosi ellátás volt. Az állam az orvos rendelkezésére bocsátott egy rendelőt, jó fizetést, cserében ő köteles volt ellenszolgáltatás nélkül mindenkit meggyógyítani. Ez a rendelő gyógyszertár és kórház is volt egyben, a súlyosabb betegeket befektették a vizsgálat után, s a műtétet követően ott tölthették a lábadozás időszakát is. A gondok akkor kezdődtek, ha nőgyógyászati problémát kellett orvosolni, a férfi orvosok ugyanis nem szívesen érintették a női nemi szerveket, talán az esküben vázolt kísértés miatt. Ha elhalt magzatot kellett eltávolítani, akkor is halbőrt húztak a kezükre, úgy végezték el a beavatkozást. Így a nőgyógyászattal inkább a bábák foglalkoztak. Ők használták leginkább a fent említett magzatelhajtó szert, a pesszoszt. Ez egy zsíros, vattaszerű kúp volt, amelyet különböző gyümölcsök, fűszerek, növények főzetével itattak át, majd felhelyezték. A nőgyógyászati vizsgálatok legfontosabb eszköze, bármilyen különös is, a fokhagyma volt! Ekkoriban ugyanis úgy gondolták, hogy a nő nem más, mint egy szájnyílástól a hüvelyig tartó cső, és a betegség akkor alakul ki, ha ez a cső eldugult. És itt kapott szerepet a fokhagyma. Ezt ugyanis felhelyezték a hüvelybe, és ha az illető hölgy érezte a szájában is ízét, akkor a cső átjárható, vagyis egészséges, ha nem, akkor eldugult, valami baj van. (Ezek szerint elég gyakran állapíthattak meg betegséget!)
Az elmaradt menstruáció előidézésére pedig a következő módszert alkalmazták: fehérviolamagot és kecskeürüléket kevertek össze fehérborban, ebből borogatást készítettek, majd az illető hölgyet egy széken gőz fölé ültették, végül ágyban fekve némi káposztát is el kellett fogyasztania. (Hát, akinek ettől sem jött meg, az valószínűleg direkt tartotta vissza!) A korabeli görög orvostudomány szerint a menstruáció akadálya lehetett a szűzhártya is, amit kóros, oda nem illő képződménynek tartottak, s így általában fiatal korban átdöfték egy vászonpesszáriummal. Mondjuk, így legalább elkerülték azt a cirkuszt, ami sok népnél előfordult a nászéjszaka után, mikor a lepedő vérfoltjaiból akartak a menyasszony érintetlenségére következtetni.
És vajon mi volt a görög nők által legjobban utált orvosi eszköz? Hát természetesen a létra, ugyan mi más!? Ha méhelőreesést tapasztaltak ugyanis, akkor egy rendkívül finom és empatikus módszerrel igyekeztek helyreállítani az optimális helyzetet. A nőt fejjel lefelé rákötötték egy létrára, és elkezdték rázni, abban a reményben, hogy a méh majd így visszacsúszik a helyére. Ha pedig méhelhajlást vagy méhvándorlást diagnosztizáltak, akkor a beteggel először valami rémisztően büdöset szagoltattak (mindenki fantáziájára bízom, hogy mit), hogy a méh ettől majd jól megrémüljön, és ne merjen megmozdulni sem a gyávája. Ezután következett a második menet: illatos füvekkel kezdték füstölni a hüvelyt, hogy a büdöstől rettegő méhet visszacsalogassák az őt törvényesen megillető helyére. „Ez a módszer igazán csak vénasszonyoktól származhatik!” – dühöngött egy régi magyar orvosi könyv szerzője, akit kellőképpen felháborított ez a méretes zagyvaság. Hát tulajdonképpen igaza van: füstölt oldalasról már hallottunk, de füstölt… hm… alhasról még nem.
Persze ne ítéljük el a görög orvosokat e fura gyógymódokért, hiszen tudásukat nem csak a modern eszközök hiánya korlátozta, hanem az emberi test belsejének kiismerhetetlensége is. Az ókor legnagyobb orvosa, Hippokratész nem boncolhatott embert, mert a görögök vallása szerint a temetetlen halottnak szörnyű sors jut a túlvilágon, emlékezzünk csak az Antigoné eltemetni-nem temetni kérdésére. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a görög orvosok foglalkoztak a méh problémáival, de nem tudták, hogy a nőnek petefészke is van. Egyszerűen nem vették észre! Azt „felismerték”, hogy a vese „szűrlete” a vizelet, de például a szív betegségeiről egy sort sem írtak, szerintük az nem betegedhet meg, hiszen nagyon stramm kis pumpa. Úgy gondolták, hogy a légzésnél beszívott levegő egyenesen a tüdőbe, a belekbe és az agyba jut. (Bár ez utóbbiban lehet valami, én is ismerek egy pár ilyen embert, akinél nemcsak, hogy bemegy a levegő, de szinte ki is tölti a rendelkezésre álló teljes teret.) A sebészet ennek ellenére igen fejlett volt, hiszen beavatkozás előtt kezet mostak, ismerték a katétert és béltükrözést, bár amputálni nem tudtak, vagy nem akartak. Egyébként a létra nem csak a nőgyógyászatban volt elengedhetetlen és igen utált eszköz, de ezzel gyógyították a gerincferdülést is. Ez hasonló finomsággal történt, mint a méhproblémák esetében: az illetőt rákötözték a létrára, és a háztetőről a földre lökték. De a „létrázást” alkalmazták különböző bélpanaszok esetében is.
Az orvosi vizsgálat hasonlóképpen zajlott, mint ma a háziorvosnál. Hippokratész a konkrét esetek megfigyeléséből próbált a betegségre következtetni, és fölállítani a diagnózist. Ehhez megvizsgálta először az arcot, sápadt-e, verejtékes-e, majd füllel meghallgatta a tüdő zörejeit, ezt követően tapintással megmérte a lázat, majd megvizsgálta a „salakot”. (Gyakran megkóstolta a könnyet és a vizeletet is.)
És vizsgálódásai során tett egy zseniális felfedezést is, amelyhez majd két évezred kellett, hogy Európa újra felfedezze az öreg görög igazságát. Hippokratész rájött, hogy a gyógyulás alapfeltétele a természet ereje, hiszen a természet ösztönösen a legcélravezetőbbet teszi az emberrel. A természet gyógyító erejét azonban mi is tudjuk befolyásolni – mondta. Így találta fel a diétát, hogy a táplálék feldolgozása ne kösse le a természet erőit, mikor a testnek gyógyulnia kell. Sőt, ő volt a világon ez első, aki a betegségekre, illetve azok megelőzésére rendszeres testmozgást javasolt! Lépdaganatot például 30 napi fafűrészeléssel ajánlott kigyógyítani. Hippokratész zseni volt, és több mint kétezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az emberiség újra felfedezze a felfedezéseit.
Volt azonban egy nyavalya, amivel a görög orvostudomány nemigen boldogult: ez az epilepszia. Ezt szent betegségnek nevezték, és pontosan meghatározták az okát is: az agyban sok nyák gyűlik össze, és ez az agyállományt feloldja. Kezelésére pedig a diétát ajánlották, illetve azt, hogy a beteg ne hordjon fekete ruhát, mert az a halál színe, és ne pihenjen kecskebőrön. (Joggal morgott Hippokratész, hogy csak azért hívják szent betegségnek, mert senki sem ismeri az okát. Bár ha mindent szentnek hívnánk, amit nem értünk, nagyon sok szent dolog lenne a világon – mondta példás szerénységgel.) Az epilepsziához hasonló eredetű betegségeknél azért még volt egy esély: a démon kiűzése a testből. Ezt a következő démonkergető ráolvasással próbálták kiűzni: „Aszkion, Kataszkion, Tetrax, Damnameneosz, Aiszion!” Hát, valljuk be, ez tényleg nagyon félelmetesen hangzik! Ha én démon lennék, egy pillanatig sem maradnék az illetőben.
A görögök azt tartották, hogy a szervezetben négy nedv kering: a vér, a phlegma, a fekete és a sárga epe. Ha ezek helyes arányban vannak a szervezetben, az ember egészséges, ha viszont az egyensúly felborul, na akkor kezdődik a betegség. Ezért volt a leggyakoribb gyógymód a hashajtás, vizelethajtás, izzasztás, érvágás. A görög humor szó nedvet jelent. Azt tartották ugyanis, hogy az ember lelki alkata olyan, amilyen a benne uralkodó nedv, vagyis a humor. A jó humorú emberben tehát a nedvek helyesen viselkednek, így érvágás után tényleg vidáman mondhatja: jó a kedvem, mert kifolyt a nedvem.
Az első elektrosokk és szervátültetés
(Róma)
Aszklepiadész Rómában élő görög orvos volt. Hogy ez melyik Aszklepiadész, azt sajnos nehéz kideríteni, mert az ókorban 14 Aszklepiadész nevű orvos élt. Mindenesetre, maradjunk annyiban, hogy az egyik. Nos, ez az Aszklepiadész az orvostudomány mártírjaként vonult be a történelemkönyvekbe. Úgy gondolta ugyanis, hogy az egyik legjobb gyógyszer, amihez az ember hozzájuthat, az bizony nem más, mint a bor. Szorgalmasan gyógyítgatta tehát magát a fenti gyógyszerrel, sőt – megelőzés céljából – védőitalként is rendszeresen fogyasztotta, persze kizárólag egészsége érdekében. Egészen addig, míg az egyik kúra alkalmával kissé túllőtt a célon, és részegen legurulva a lépcsőn a nyakát szegte. Így lett ő az első orvos a történelemben, aki gyógyszer- túladagolásban halt meg.
Ez az Aszklepiadész azonban (a többi Aszklepiadész nem a mi Aszklepiadészünk) mielőtt a tudomány mártírjává lőn, igen érdekes dolgokat mondott az emberi szervezetről. Szerinte a testek úgy keletkeznek, hogy a világűrben keringő rengeteg atom egyesül, s ez igaz az emberi testre is. Vagyis ebből az következik, hogy minden életműködés az atomok mozgásával, mechanikai viszonyaival függ össze. Az emésztés például az étel atomokra esése, a betegséget pedig az atomok mozgási zavara okozza, pangása vagy túl gyors áramlása idézi elő. És mi következik ebből? Hát az, hogy a szervezettől nem lehet elvárni a gyógyulást. Itt bizony azonnal és sürgősen be kell avatkozni, Hippokratész pedig egy tudatlan, elmaradott, konzervatív pasas volt, mikor a szervezet öngyógyításáról értekezett.
És mi a legjobb gyógyszer? Természetesen a bor, mint már említettük. Nem csodálkozhatunk, hogy igen népszerű orvos volt Rómában. A boron kívül azért a rómaiak alkalmaztak egyéb gyógyszereket is, amelyek már sokkal kevésbé vívták ki az emberek rokonszenvét. Elképesztő dolgok voltak egy római patikában! Az emberi hiszékenység és a sötét tudatlanság lehetővé tette, hogy egyes patikákban áruljanak emberi agyvelőt, emberhúst és -májat is különféle betegségek gyógyítására. E horrorisztikus gyógyszerek mellett voltak undorítóak is. A patikák árultak emberi verejtéket, vért, menstruációs vért, fülzsírt, sőt ürüléket is. Ez utóbbiról – amit a patikus viszonylag kis fáradtsággal elő tudott állítani – azt is bebizonyították, hogy sebre téve igen jótékony hatású, sőt elsőrangú torokfájás esetére is, csak be kell kenni a torokba! Csoda-e ezek után, hogy sok római azt mondta: inkább jöjjön a bor, és haljunk meg vidáman!? Az egyik császár orvosa viszont hihetetlen dolgot fedezett fel. A gyógyászatban ő használta először gyógyító céllal az elektromosságot. Nem, nem én vagyok őrült, ő volt zseni: fájdalomcsillapításra, zsibbasztásra elektromosságot termelő halat használt úgy, hogy a halat a beteg testére tette, ahol az áramütést bocsátott ki, és így csillapította az éles fájdalmat.
A fájdalmat azért ritkán tudták mérsékelni, hiszen nem álltak az emberiség rendelkezésére a 19. századig igazi fájdalomcsillapítók. Bár a nőgyógyászatban egy érdekes elvet alkalmaztak. Soranus, a híres orvos szerint az a jó bába: „aki még nem szült, mert az irgalmasabb szívű.” (Ezt az első hallásra különös gondolatot több szülésen már átesett nő meg tudja erősíteni, miszerint gyakran a férfi szülészorvos gyengédebb, szelídebb, empatikusabb volt, mint a már saját tapasztalattal rendelkező szülésznő.) Ha a szülés annak rendje és módja szerint történt, akkor egy szülőszéken ment végbe, ha valami komplikáció merült fel, akkor fektették csak le az anyát az ágyra. Mindenesetre a római nőknek némileg jobb dolguk volt, mint görög sorstársnőiknek, a rómaiak ugyanis nem alkalmazták azt a szörnyű, létrával való huzavonát. A rómaiak szerint ugyanis a méhet nem kell összevissza rázogatni, hogy a helyére kerüljön, simán ki lehet azt venni, abba nem hal bele a beteg. (A sikeres és sikertelen műtétek arányáról nem készült statisztika, de gyaníthatjuk, hogy azért nem ment minden olyan egyszerűen.) Ha viszont valaki nem akart szülni, akkor általában kétféle módon védekezhetett a nem kívánt terhesség ellen. Az egyik módszer azt volt, hogy egy speciális gyapottamponnal megpróbálták elzárni a méhszájat. A másik pedig, hogy régi, megsavanyodott olajat öntöttek a hüvelybe, ami ugyan savas kémhatású volt, de… hát… azért ne próbáljuk ki egyiket sem.
Ha Rómában a nőgyógyászat és a szülészet gyermekcipőben járt, a lelki-pszichés eredetű megbetegedések gyógyítása még pelenkás is alig volt. A démonokat például az alábbi démonkergető varázsmondással próbálták kiűzni: „Daries, dardarines, astaturies, huat, huat, huat ista pista sista, damiabo damna castra et luxato.” A láz ellen pedig csak annyit mondtak: abrakadabra. A nem látható tünetekkel járó betegségekkel egyébként az egész ókorban alig tudtak mit kezdeni. Egyiptomban, ahol a sok testvérházasság miatt elég sok volt az elmebeteg, különböző szövegek ismétlésével ringatták őket egy hipnózishoz hasonló állapotba, ill. a templomokba vitték be őket, és megpróbálták az istenek üzeneteit kiolvasni kiáltozásaikból. Izraelben is türelmesek és elnézőek voltak az elmebetegekkel szemben, mert úgy tartották, hogy az elmebeteg gyerekkel a szülők bűnét bünteti az Isten, így őket az egész családnak kötelessége volt gondozni. Egyes mai orvosok Róma két legszörnyűbb császárának, Nérónak és Caligulának viselkedéséből is lelki bajra, a skizofrénia betegségére gyanakodnak. A normális gondolkodást, logikát olykor egészen deviáns viselkedési formák követték náluk, a mániákusság eluralkodott rajtuk, és gyakran az autistákéhoz hasonló világába kerültek. Lehet, hogy az ókor legnagyobb birodalmának több császára is autista volt? Ezt már sosem fogjuk megtudni.
Az ókor legnagyobb birodalmában azért más hiányosságok is akadtak. Egyiptomtól és a görögöktől eltérően Rómában nem volt szervezett népegészségügy, nem volt orvosi szervezet s bizony hiába a sok csatorna és vízvezeték, a nagy zsúfoltság miatt előfordultak bizony járványok. A higiéniai helyzet megváltozása Vespasianus császár egy különös lakomája után indult javulásnak. A lakoma szokásosan kezdődött: minden földi jó, étel, ital, zenészek, táncosok; ám a mulatság kellős közepén a teremben megjelent egy kutya, szájában egy emberi kézzel. Néhányan elájultak, néhányan rosszul lettek, a császár pedig intézkedett, hogy legalább temetetlen halottak ne legyenek többé a sikátorokban. A római racionalitás azonban szép lassan megszülte az orvosi hálózatot, igaz csak ott, ahol a „legnagyobb szükség” volt rá: a hadseregben és a gladiátoroknál. Ezen orvosok kiképzésének fontos eleme volt, hogy a gyógyító immunis legyen a sebesültek ordításával szemben, végezze csak tovább a munkáját. Fájdalomcsillapító ugye nem volt. Ilyen gladiátororvos volt Róma legnagyobb hatású gyógyítója: Galenus is.
A gladiátororvos a kor legelőkelőbb orvosának számított, mint ma az agysebész vagy a nőgyógyász. Galenus pedig tapasztalatait papírra is vetette, így nagy hatást gyakorolt az utókorra, de óriási felfedezései mellett óriási tévedései is voltak. Felismerte a tüdővészt, javasolta gyógyításaként például a tengeri utazást, hiszen ott pormentes a levegő. Ő mutatta be először a tüdőrák tüneteit, leírta szinte az összes izmot, s amit a pulzus tapintásáról ír, az ma is helytálló. Állatokat, sőt embereket is boncolt. (Elsősorban elesett ellenséges katonákat, azoknak ugye úgysem olyan fontos, hogy fenemód jól érezzék magukat a túlvilágon.) És ennek a boncolásnak köszönhetik az elkövetkező korok az egyik legnagyobb orvosi tévedést is. Egy halottban – mint az köztudomású – nem kering már a vér, és az illető már nem is lélegzik. Mi tehát a vér feladata? Merre megy? Miért? Milyen összefüggésben áll a lélegzettel? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Galenus, és jutott téves következtetésre. Úgy gondolta, hogy a vékonybélben megemésztett étel a májba jut, ahol vérré válik, ezután májban képzett vér eljut a szívig, itt felmelegszik, és innen jut a tüdőbe. Ez a tévedés 1500 évig meggátolta a vérkeringés felfedezését, így azt csak 1628-ban ismerték fel. Galenus ez alatt az 1500 év alatt megfellebbezhetetlen tekintély volt, így a későbbi századok boncoló orvosai, ha valamit nem úgy tapasztaltak, ahogy azt Galenus leírta, csak legyintettek: lám, lám, hogy megváltozott ez emberi szervezet (!!!) a rómaiak óta.
Róma nemcsak az elektromosságot találta fel a gyógyászatban, de itt hajtották végre a történelem első ismert szervátültetését is. Történt, hogy egy jómódú római katona alaposan pórul járt az egyik csatában, ugyanis egy arra alkalmas eszközzel levágták az orrát. Szorult helyzetében arannyal kitömött bukszájával felkereste Szicília egyik leghíresebb sebészét, egy Branca nevű orvost. A lelketlen fickót meggyőzte a sok pénz, behívta az egyik rabszolgáját, annak levágta az orrát, és azon frissiben felvarrta azt az orrtalan katona egykori orra helyére. A katona boldogan hazasietett, majd tükörbe nézve így szólt: szép, szép, de azért az előző sokkal fitosabb volt.
Illusztráció: Ómedicina
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
