Bertha Zoltán, a belülről és felülről irányított lélek (Levélfa, 43.)
Kedves Zolikám! Engedd meg, kérlek, hogy először is gratuláljak jól megérdemelt kitüntetésedhez, a Napút-díjhoz. (A járvány viszonyai, az óvatosság kényszere miatt ez most kivételesen, miként a másik díjazott, Jankovics Marcell esetében sem lehetett – nem titok.) A jobbak számára nem! Neked is minden további nélkül a szemedbe mondhatom. Kiválóságodnak!
Sajnálom ugyanakkor, hogy mégsem láthatlak; de engedd meg, kérlek, hogy legalább tolmács útján, így mégis csak mondhassam. Emlékezve és emlékeztetve 2015-ös remek és emelkedett akadémikusi székfoglalód, a Nemzet a csillagokban illyési ihletettségű, de nagyon is saját mondanivalójú esszéjére, mely immár a Napút Online Magyar önazonosságtárában is jelen, és amely engem is ellátott és ellát azóta is igazi szellemi táplálékkal. Különösen, hogy anno Ködöböcz Gábor laudációja mindjárt a szavakat is a számba adta, és adja még most is: „Belülről és felülről irányított” lélek (ez lenne, tisztelt közönség, kedves barátaim, ez Bertha Zoltán). Telitalálatnak érzem rá vonatkoztatva is, de általános igénybejelentésként szintén és különösen. Ennek elvárásaira ocsúdva bizony magamnak is igyekeznem kell. Ilyen igényekkel szemben át kell éreznem gyöngeségem (!). „Belülről irányított.” David Riesman Magányos tömegéből ismerős fogalom (számomra legalábbis). (Szemben a tradíció s a kívülről irányított társadalmak emberével). Nóvumnak határozott karaktertipológiai élét érzem, még inkább Ködöböcz egykori kiegészítését, e személyiségtípusnak a felülről irányítottal való „megfejelését”. A szellemi hazában való jelenlét többletének igényét. Ezzel, íme, ismét előttünk áll az ünnepelt szellemi karakterológiája. Mert megragadó (hadd beszéljek most már csak erről) eme stilisztikailag egymáshoz simuló szavaknak (a belülről és a felülről meghatározottságnak) jelentésbelileg ugyanakkor antinómikus és mégis egymást kiegészítő, sőt, feltételező jellege. Mert hiszen a belülről vezéreltség a befelé tágított, az így megélt szabadság kategóriája, a felülről vezéreltség azonban a függelemé. De nem holmi divatoktól és ilyen-olyan aktuális társadalmi elvárásoktól ám, hanem csakis a legmagasabb, mondhatnám azt is, az örök erkölcsi-szellemi instanciáktól való függésé. A függés kivételes esete, amely ugyanakkor és mégis a szabadság legtisztább megnyilvánulása, mert hiszen más nem lehet, mint egyéni kiválóság és személyes választás, sőt, alkotás eredménye.
Ahogy ezt Bertha Zoltán teljes irodalmi működésére értenem lehet, és értenem kell. Ha távolból is, gratulálok hát a díjazottnak remek teljesítményéhez, de az adományozónak, Szondi Györgynek is kitűnő észrevételéhez és választásához. Mindkettőnek gratulálok tehát, megérdemlik a tapsot, mint ahogy mindketten megérdemlik a kitüntetést, amellyel egymást megajándékozták-megajándékozzák.
Örömmel és gratulálva:
Suhai Pál
2020. október 13.
Drága Zoltán Barátom! A gratuláció (gratula) lényege a jókívánság, amelyet komolyan gondolunk, őszintén mondunk, mert csak akkor van remény, hogy örömmel fogadják, és talán viszonozzák is. Méltó elismerésed, kitüntetésed örömében szívesen osztozom. Kitüntetésed öröme bennem is sokszorozódik. A Benedeki Regula intelmével magamat is biztatom: „Nyisd meg füledet a bölcsességnek, és szívedet az okosságnak”.
A cicerói szállóige szerint „a múltból merítünk, hogy a jövőnket építhessük”. A jelen a próbaköve a múlt minden tanulságának és a jövő minden reménységének. Fejből-kívülről (par coeur) citálom Thalész diákkorom óta kedves dialógusát, amely a Delphoii jósda külső falán volt olvasható, hogy a zarándokok jól lássák, megismerjék és megértsék, és ehhez tartsák magukat: „Emlékezz meg barátaidról!” – Kapitány: Emlékezz meg barátaidról, míg élnek! Professzor: Emlékezz meg barátaidról, míg élsz! Doktor: Addig élnek barátaid, amíg megemlékezel róluk. Mester: Addig élsz, amíg megemlékezel barátaidról.
Nehéz felsorolnom, mi mindenért tisztellek és szeretlek. Például azért is, mert ebben a Szépet, Jót és Igazat lenéző, a Szentet el- és letagadó – az Égbe költözött Cseh Károly barátunk kifejezésével, ateistenülő világban példásan vállalod a hitedet, a keresztyén világlátást, értékszemléletet, a Sacrumból (Sákramentumból) forrásozó minden értéket.
Hiszem, Te is vallod, amit Bogsch Árpád, az alapító, az ENSZ Szellemi Tulajdon Világszervezet genfi székházának kupolájára latinul íratott, amelyet magyarul idézek: „AZ EMBERI SZELLEM A FORRÁSA MINDEN MŰVÉSZI ALKOTÁSNAK ÉS MINDEN TALÁLMÁNYNAK.” A másik felirat az előzőből következik: „EZEK AZ ALKOTÁSOK TESZIK AZ ÉLETET EMBERHEZ MÉLTÓVÁ”. A harmadik gondolat: „ „A MŰVÉSZETI ALKOTÁSOK ÉS TALÁLMÁNYOK GONDOS VÉDELME AZ ÁLLAM FELADATA”
Tudod, hogy az arisztotelészi retorikai háromszög, az Ethos, Pathos és Logos ma is tanulságos. Az Ethos az író hitelessége. Annak érdekében, hogy a közönség figyelmét egy írás vagy előadás egy adott témára vonzza, az írónak vagy az előadónak olyan személynek kell lennie, aki megbízható, vagyis helyes, helytálló, igaz, sőt élni segítő tapasztalatokkal, tudással rendelkezik. Az Ethosz az intelligenciához, az Erényhez, az Erkölcshöz fellebbez a megbízhatóság szellemében.
Hiszel a szóban, vallod és képviseled az egyenes beszéd jogát. Megkutattad Sütő és az erdélyi magyar irodalom létnek értelmet adó igéit, „szóvigyázó” metaforáit. Számtalanszor megtapasztaltad a művek örömolvasásának, cédulázásának, és tanuló olvasásának fázisörömeit. Lelkiismeretedből fakad az etikai olvasat (James Phelan).
Benned a sárospataki református apai-anyai szellem, lelki és művészeti hagyaték igazi élő örökség. Lelkész fiad tudja, egyenes ágon Tőled is tanulhatta: nemcsak az igehirdetésnek kell többnek lennie, mint egy „motivációs beszéd”. Egy irodalmi írás, előadás nem csupán „tanítás”, mert sokszor édeskevés a puszta ismeretközlés. Nemcsak az igehirdetés célja, hanem az irodalomé is: a lelki érettség, a lelki fejlődés, a lelki erő elősegítése. Sütőtől is tudjuk: nem az a kérdés, hogy egy mű „vidám-e vagy szomorúságos”, hanem hogy „Igaz legyen”, „igaz legyen… Ó, nem vigasztalónak, hanem tanúságképpen…”
Benned is a „szív bőségéből szól a száj”. A Szentírás, az Ószövetség is telve van csodálatos pátosszal, zsoltáros-poétikus szépségű szakrális textussal. Tevékenységed sok gondot, de sok örömöt is ad. Fontos motivációd, hogy magadtól, kötelességtudatból munkálkodsz. Ha nem ezt tennéd, hiányérzeted lenne. Írásaiddal, jó szolgálataiddal nem az egódat akarod erősíteni, hanem a Németh László-i eklézsia szellemében a Jó Ügyet szolgálni.
Szeretsz barátaidnak, a fiatalabbaknak is, de még a Tőled különbözőknek, de Veled egy úton járóknak is lélekvidámító, jó szavakat mondani és írni: örömöt szerezni, lelki erőt ajándékozni.
Számodra igazi öröm, hogy rendre leteszel, ajándékozol valami szépet és jót a közösség, a kortárs irodalom asztalára. Személyes kötelességednek érzed, hogy másoknak is örömük legyen abban, amit értük is végzel. Ezzel az örömmel, ajándékozó szeretettel erősíted barátaid lelkét, alkotói önérzetét.
Mondanám, hogy méltán akadémikus rangra jutott kreatív egyéniség vagy, de eszembe jutnak szavaid. Ezt a vallomásodat így őrzi az emlékezetem: „Én csak azt írtam, amit a régi meg mai igaz és hűséges, tiszta szívű magyaroktól hallottam, tanultam, azt próbálom ismételni, összefoglalni, abban a reményben, ha mennél többen mondjuk ugyanazt az igazságot, akkor többen meghallják és elfogadják, akkor talán van reményünk a megmaradásra. A jó Isten kegyelmében és munkánkban bízhatunk.”
Persze, a jó szó Neked is jólesik, szükséged van biztatásra, hogy alkoss, folytasd a munkádat. De amit végzel, azért valójában nem vársz külön dicséretet. Remek kvalitás-érzékkel tudod, a Jó Ügynek önmagában van a jutalma: „külömben midennek vége, / Megállni: sorsom tisztessége.” (Ady Endre: Ugrani már soha) Mások elismerése bármennyire is jólesik, mégsem az teszi jobbá, szebbé, igazabbá a munkádat. Életed arra is megtanított, hogy önmagadat önmagaddal mérjed: „Földi ember kevéssel beéri…”
Mi a sikered titka? – Talán ez: ha nem is tudod megváltoztatni a világot, de hiszed: egy kicsivel jobbá és szebbé teheted. A sok önként és barátságból vállalt feladatot, az aktivitásra serkentő célkitűzéseket barátaid, munkatársaid is a példád nyomán vállalják. Olyan baráti közösséget tudhatsz magadénak, amely képes lelkesedni és másokat is lelkesíteni. Megkaptad a tehetség kegyelmét, képes vagy magas fokú megértésre, önálló értékítéletre. A legfontosabb bizonyosságod: „Si Deus pro nobis, quis contra nos? – Ha Isten velünk, ki ellenünk? (Pál levele a rómaiakhoz, 8., 31 – a Rákóczi-család jelmondata.)
Illyés távlatos intelme ma is korparancs: „Az öngyilkosságot halasszuk ma is el. / Fojtsuk vissza a tébolyunk. / Mi akik mindent tudhatunk. / Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk / az élet szépségeivel. / Magunk vagyunk // Hörpintsük ki, mint egy ital tejet / e völgyből az oda-villanó derüt, / e tünde nyugalmat a tó felett / s azt, hogy a jaj, ha percekre is, de elült / s a keserű nem keserűbb – / Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk mi magunk / a hősök erényeivel, / mindazzal, ami kell / kitartanunk / még egy napon és évezreden át. (…) Kapitány! Vezényszót! Merre ezután? / A legnagyobb bátorság a remény.”
Drága Zoltán! Isten éltessen, sok jó erővel és örömmel!
Cs. Varga István
Bertha Zoltán és az egyetemes nemzeti létérdek
Drága Zoli Barátom, olvasva Suhai Pál gratulációba foglalt remek jellemzését és a „szellemi hazában” való otthon-léted karaktervázlatát, nem véletlenül gondoltam arra, hogy munkáid (a Trianontól máig ívelő anyaországi és határon túli nemzeti irodalomról szóló esszéid, tanulmányaid és monográfiáid) szükségszerűen lettek a kanonizált, illetve új kánont alkotó irodalomtörténeti tananyag részei egyetemi hallgatóim számára is.
A szakrális irodalmi hagyományok áttekintése közben az egyik legutóbbi szemináriumon például – Kányádi Sándor költészetéhez közelítve – az 1994-es Valaki jár a fák hegyén c., egzisztenciálisan is emblematikus vers általad kínált és kontextusba helyezett értelmezését vitattuk meg. Amikor az Agria folyóirat 2018. őszi számában közölted ezt az esszét, talán eszedbe sem jutott, hogy akár egy bekezdésrészleted asszociációi is képesek a teljes irodalomlátást kínálni. Erről az emblémaszerű, összefoglaló kompozícióról írtad, hogy e vers nem egyszerűen „önportré és üzenet, bensőséges konfesszió és távlatos világkép-konstrukció”, hanem „sors-atmoszferikus embermegjelenítés és archaikusan megtisztított mindenséglátomás. Képletszerűvé egyszerűsített fogalmak szerkesztik meg élet és halál, lét és nemlét, egyszeri, véges egzisztencia és potenciális szellemi végtelenség, porszemnyi mikrokozmosz és csillag-perspektívájú makrouniverzum, immanencia és transzcendencia, a humanitás antropo-pszichológiai lényegét jelentő félelem és remény modellerejű lírai alapviszonyait: kettősségét, ellentétét és komplementaritását.”
A lét és nemlét, a félelem és remény, az immanencia és transzcendencia (az anyagszerűség, az anyagba-zártság és a lelki-szellemi kiteljesedés) kettősségét, ellentétekben rejlő komplementaritást fedezed föl és mutatod meg nagyszerű, nagy merítésű és nagy ívű írásaidban, legyen bár szó egy vers-, egy tanulmánykötet ajánlásáról, irodalomtörténeti előadásról vagy monográfiáról, illetve monografikus igényű, tematikus munkáid gyűjteményéről. Gyémántkristály szerkezetű mondataid átragyogtatják rajtunk a szövegtest valóságát, a lélekszövet sérülékenységét, a szakralizáló és organikus szellem különleges erejét. Minden szavad, jelződ és látomáserejű szókapcsolatod – itt is, mint például Sütő Andrásról, Tamási Áronról, Áprily Lajosról és másokról értekezve-gondolkodva – vonatkozik az adott szerzőre és műre; beemeli a személyest az egyetemesbe, a pillanatnyit az időtlen-örökbe; és az esztétikai értékrendet sem választod külön a morális, etikaalkotó vonatkozásoktól vagy a filozófiai kapcsolatoktól sem. A mindent-látás, a mindent-fölmutatás szándékának megvalósítása során kijelölöd a pontos lelki-nyelvi (így az irodalmi, esztétikai és sorsérdekű) helyüket, jelentőségüket is.
Miként Tetted azt a „Mert szent ez a föld” c., a gyásznap centenáriumán, egyúttal 65. születésnapodon önálló füzetben megjelent nagyesszédben, amelyet házi olvasmányként kaptak a diákjaim, hogy a költői művek révén ismerjék meg a Trianon utáni „szülőföld-élmény” – a megszentelt matéria és a szakrális tartományokban menedéket kereső lélek – „templomos” hívásait, megtartó sugallatait. (A „templomos” jelző alatt értve a horizontálisan, a jelent alkotó, anyanyelv-közösségben kiterjedő lét vertikális súlypontjait: a megtermékenyítő-megtermékenyülő anyaföld és az emberfölöttit megszólító – és az Isten által is megszólított – létezés hajszálgyökerekből eredő és egekbe hasító-belesimuló irányát. Ady Endrétől, Reményik Sándoron, Tamás Menyhérten át, Csoóri Sándorig, Vári Fábián Lászlóig vagy Oláh Jánosig, Oláh Andrásig, Serfőző Simonig: visszakanyarodva Kölcsey nemzetféltéséhez ugyanúgy, mint a Veres Péter-i „emfatikus-himnikus poétai” kijelentésig: „Én nem mehetek el innen”.)
Suhai Pál emlékezik – és emlékeztet – az „illyési ihletettségű” [„haza a magasban”], 2015-ös művészeti akadémiai székfoglalódra (Nemzet a csillagokban – mely egyik tanulmányköteted címadója is); s amit Ködöböcz Gábor laudációja egészít ki a Bertha Zoltán-i „belülről és felülről irányított” lelkiségre vonatkozóan. És nem más ez, mint az egyetemes nemzeti létérdek megfogalmazása – amit már Görömbei Andrással együtt vallottál, s amit ars poetica gyanánt követsz az egyszerre teljességre törekvő és az értékmentés miatti szétaprózódás kényszerét is vállaló életművedben. (Noha téged épp a „szétaprózódással” nem vádolhat senki! Mert aki a szemedre veti, hogy a „provinciálisnak” bélyegzett helyi érték, legyen bár az nemzettestünk és szellemi-nyelvi létezésünk szerves része határokon belül és túl, elfordítja energiáidat a poszt- és késő-modern „l’art pour l’art” kanonizációs eszméitől, nem veszi észre a több mint négy évtizede koncentrált figyelmedet az elfeledett és föl nem tárt értékek megmutatására, értelmezésére. Röviden: egyszerre irodalomtörténészi és emberi életcélodat a széttöredezett lét újra összerakására.)
Drága Zolikám! Kívánom Neked, hogy az itt most fölsorolni fölösleges sok más rangos elismerésed mellett a Napút-díj is ott ragyogjon további utadon: a Nap felé haladva! Remélvén és tudván, hogy örökségedből és elkötelezettségedből, az egymástól elválaszthatatlan kérlelhetetlenségedből és szeretetedből adódóan létérdekünk a pillanatnyiságot legyőző egyetemes, hovatovább az egyetemes csillagrendbe illeszkedő, megtartó nemzeti és nyelvi értékrend felé vezet bennünket is, akiket Dániel prófétával együtt a tündöklő igazságra tanítasz: „Miként a csillagok”…
Vitéz Ferenc
Illusztráció: Levélfa, 43. (fh. NAPÚT-LEVÉL)
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
