Merza József: Dernier cri
Alba köri barátaimnak
A cím talányos, ezért választottam. Talányos, mint az élet, mint a sors, mint a múlt és mint a jövő. Mint a változás. Mint az élet jele, a változásban megmaradásé. Az örökségtől az örökségbe adásig. Az erőszaktól az erőszakról lemondás világáig.
Bevezetés
Emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék, írta Vörösmarty Mihály. Én kevesebbet mondok: emlékek nélkül emberek, emberi közösségek élete is mulandó. Ebben az írásban egy baráti társaságnak szeretnék emléket állítani. Nem ércnél maradandóbbat, de a miénket. Az emlékmű már félig kész, hiszen alkotói, Dante mértéke szerint, túl vannak az emberi élet útjának felén, és azt is tudják, hogy milyen poklot hoztak az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok, de szent naivsággal hisznek az egyetlen, emberhez méltó eszményben, Thoreau, Gandhi, King, Mandela hitében, Schweitzer gyógyító cselekedeteiben, az igazi forradalomban. Magányos tiltakozók, maroknyi ellenállók, útkeresők nyomán jött létre ezelőtt harminc évvel az Alba Kör, a tiszta lelkiismeret vállalására törekvő huszonévesek csoportja. Megalakulásukkor elmondták programjukat. Életük és tetteik megismerhetők honlapjuk alapján. Látható, hogy miként tudták ötvözni a rendszerváltás korábbi éveinek örökségét: a halálbüntetés, a kötelező sorkatonai szolgálat eltörléséért folytatott társadalmi mozgalom eredményeivel. Köztéri demonstrációk, civil megmozdulások jelezték útjukat, számos petíciót fogalmaztak meg a nyilvánosság előtt.
Harminc év elég hosszú idő egy életpálya elindításához, jellegének kialakításához, látható eredmények eléréséhez és az első sikertelenségek megjelenéséhez. Az erőszakról lemondás nem elég népszerű olyan korban, amelyet a váratlanul jött alkalom megragadására törekvés határozott meg, Romain Rolland szavaival kifejezve, A dulakodás fölött. Álmatlan éjszakák, nehéz hajnalok, múló nappalok után adhatunk most számot az egykori Kör történetéről, in medias res. Ne leplezzük érzésünket. Képes Géza sorait fogom idézni naplómból, Alba előtti időből, amikor nem először kellett szembesülni saját vállalkozásunk megpróbáltatásaival, és amikor először tudtunk újrakezdeni valamit, ami reménytelennek látszott. 1976-ban jegyeztem fel a következő sorokat.
A láng
Néha már megbicsaklik a láng,
pedig kemény volt s milyen falánk!
Nagymesszire elment a híre
elnyelt egy erdőt reggelire.
Mielőtt kialudna végleg,
felnyúlik partjáig az égnek,
az éjszakába vet világot,
talán felgyújtja a világot.
De nem. A láng utolsót lobban.
Gyűl a homály minden sarokban.
Sötét van s a világ nem gyúlt ki,
sarkából a föld sem fordult ki.
A láng lehúnyta fáradt szép szemét
s észre se veszi senki, hogy nem ég.
Mivé lettünk? – kérdeztük akkor. Hunyorog-e parázs a hamu alatt? Indul-e friss szél, ami felizzítja? Jogos feltenni ilyen kérdéseket jóval később is, ma is, amikor ezeket a sorokat írjuk? Egykori, többszöri, újra indulni akarókkal? Levelet fogalmazok és nem először. Vannak olyan dolgok, amiket csak levélben lehet jól megírni. Azoknak, akik értik, miről van szó. Tudnánk ennyi idő után újra kezdeni? Szabad, immár kereszténynek állított országban? Ez nem egyszerű dolog. Charitatem tuam primam reliquisti – írta János apostol, bő kétezer éve, az efezusi egyháznak: elhagytad az első szeretetedet. Magam is átéltem ezt, debreceni egyetemistaként, nehéz időben, 70 évvel ezelőtt. Mégis: őriztük a parazsat, és egy évtized múlva, bátortalanul, takaréklángon, újra kezdtük az életet, az első szerelem, a primus amor lángolása után, az érett meggyőződés újdonságának melegével. A dernier cri mindkét helyzetet megjeleníti. A legutolsó szó és az éppen akkor megtalált legfrissebb élmény öröme, a heuréka kiáltása, amely nem a végleg elveszett remény szava, hanem a bizalom jele. Újra indultunk.
A harmincegyedik év
A természet hűséges és teszi a dolgát. Eljött az új tavasz. Nem a politikusoknak, az erőszak embereinek engedelmeskedtek a hóvirágok, az ibolyák és a jácintok, amikor az éltető napsugár hatására színekkel és illatokkal töltötték be a világot. A reményt ígérték a fáradt, bánatos, viszályokkal teli világnak. Hűség és állhatatosság lesz az új jelszavunk. A figyelmes tartalomelemzés megmutatja, hogy a hűség mint biblikus erény több, mint a statikus hit, mert folyamat, amely a kicsinyek, szegények és szelídek mellé áll. Nem hangzatos ígéretekre, hanem állhatatosságban megőrzött hűségre, bizalomra van szükségünk egy új élethez. Enracinement, begyökereződés, írta a háború után, 1949-ben Simone Weil és nem rajta múlt, hogy az emberi létezésre vonatkozó nyilatkozatának előszavából mindmáig nem lett igazi valóság. Nem filológiai tanulmány az sem, ha szemügyre vesszük az állhatatosság szó lehetséges tartalmát. A nagyszótár olyan kifejezéseket sorol fel, mint nehézségek ellenére, rendületlenül kitart, ragaszkodik. Leleményességre, ötletekre van szükség a munkához, ami az erények szép tárát kínálja megvalósításra. Profán szférában újból hangsúlyt kapott a bizalom. Létrejötte, persze, kérdéses. Jövőnk szempontjából fogadjuk el axiómának. Munkálkodjunk mindig azért, aminek éppen most kell bekövetkezni. Múltunk kincsei vannak a kezünkben, szellemi óriások gondolatai, nem perc-emberek ötletei, gátlástalan rablók példái, hanem olyanok, akik Ciceróval elmondhatták, “vivere est cogitare”: élni annyi, mint gondolkodni. Arisztotelész szerint isteneknek való munka. Lehet ennél szebb dolog?
A római és görög példa után, hallgassuk meg Lao-Ce szavait:
“A bölcs
Alkot, s magának semmije nincs,
Munkál, s jutalomra nem számít…
és mert sohasem igényel semmit,
sohasem veszthet semmit.”
Egyet lépünk előre. Meg fogtok lepődni a következő idézet hallatán. A vérkeringés meggyorsítására szeretek váratlan helyzeteket felidézni. A példám, különössége mellett, az egyszerűségével hatott rám. Az igen termékeny Moldova Györgyöt egy beszélgetés során a kérdező riporter arról faggatta, hogy mit kezd azzal a tetemes pénzzel, amelyet jogdíj gyanánt kapott. Az író azt mondta, hogy – ha jól emlékszem – mindkét lányának vett házat. “Saját autót nem akart?”, érkezett a következő kérdés. “Nem, igénytelen vagyok”, hangzott a válasz. Jól megjegyeztem, és a következő bekezdésben fel is használom.
Kedves olvasóim! A kilencvenedik év felé közeledve hajlandóságot mutathatnék tanácsok osztogatására. Kétszer is meggondolom azonban, hogy mit írok le “ante mortem”. Nem autóról van szó. Többről: igazi boldogságról, amit a bennünk élő, Immanuel Kant által is megcsodált erkölcsi törvény sugall. A názáreti tanító szerint a lelki szegények boldogok, és jó, ha megértjük, hogy ez a kifejezés nem az értelmi fogyatékosokról szól. A lelki ember nem fut a pénz után, amije van, azt mások érdekében tiszta lelkiismerettel, “sans but lucratif”, haszonszerzés vágya nélkül használja. A Mammon nem talál fogást rajta. Hogy élénkítsek a stíluson, itt is idézek, ezúttal egy találó latin közmondást: Cantabit vacuus coram latrone viator, magyarul: Énekel a rabló előtt az üres zsebű utas. Él, alkot, boldog és énekel, mert nincs elveszthető vagyona. Ez is axióma, vagy posztulátum, ízlés szerint.
Még egy emlék, egy zsánerkép. Erdős Pál világhírű matematikus volt. Állandó lakással, munkahellyel nem rendelkezett, a nagyvilágot járta, mondjuk, két bőrönddel. Azt mondta: “A gazdagság nem bűn, hanem nyűg.” Ha Pestre jött, mindig hozott ajándékot, többfélét. Ha az átkosban gyógyszerre volt szüksége valakinek, Bécsben vette meg. Ismerte a vámszabályokat, tudta, hogyan kell az emberek segítésére használni. És még egy, ami egészen személyes. Ha Pestre érkezett és bejött a Matematikai Kutatóba, velem találkozva mindig megkérdezte: “hogy van a fia”? Tudta, hogy Jocó másfél évet ült a katonai szolgálat megtagadásáért. Erdős nem volt tételes vallás híve, de foglalkoztatta az élet értelme, a “meaning of life”. Az erről szóló könyvet az intézeti könyvtárnak továbbítottam.
Megérkeztünk az Alba központi hitvallásához, a szelídséghez, az erőszakmentességhez. Erről itt nem kell sokat mondani, hiszen a bevezetésben felsoroltam jól ismert képviselőit. Lényegesnek azt tartom, hogy mindkét tulajdonság a szabad ember sajátja. A szabadság vágyát isteni szikrának tekinthetjük az emberben, amelynek megvalósulása a bekezdés két első szavában kifejeződő magatartás. A szabadságnak különös törvénye van: ha többet adunk belőle másoknak, akkor a sajátunk is nő. Aki viszont elveszi mások szabadságát, az már nem szabad ember, mert őriznie kell a másoktól elrabolt szabadságot a saját maga által épített börtönben, a rettegésben – mondja Csillag István. Egy mai közgazdász.
Ami engem illet, egy hangulati elemért nem fogok túl nagy időbeli ugrást tenni, de nem hagyom ki az alkalmat. Nem régen szülővárosom szépen felújított könyvtárának képét nézegetve éppen témánkhoz illő jelmondatot jegyeztem fel:
Omnia sponte fluant, absit violentia rebus
magyarul:
Önként történjék minden, távol legyen a dolgoktól az erőszak.
Ezt az elvet a cseh-morva pedagógus és író, Jan Amos Komensky (latinosan Comenius) vallotta, aki néhány évig Sárospatakon is tanított. Szellemi társaságában – a tanító szerepére még később visszatérve – folytatom az erőszak ellenzését.
A téma ma is időszerű, a szelídség képviseletének azonban – a kötelező katonai szolgálat eltörlése után – új feladatai vannak. Az erőszak most a szerencsésen megszerzett parlamenti többség által gyakorolt fojtogatás formájában jelentkezik. Abból lesz törvény, amit az erős akar a maffiává alakult többség támogatásával a politikailag éretlenek, haszonlesők, gyengék vagy gyávák feje felett. Országunk fáradt 49, 19, 56, 2010 miatt, a kudarcokkal teli másfél évszázad miatt. Halottak serege, kivégzett mártírok, a jelenben is áramló menekültek és emigránsok tömegei, magukra hagyott szülők és nagyszülők és egyéb felmenők keretezik társadalmunk életét. Mit teszünk azért, hogy a Kárpát-medence a béke világa legyen? Az úgynevezett “államférfiak” azt teszik, amire száz évvel ezelőtt Max Weber világosan rámutatott: szórják alattvalóik vagyonát, hogy minél több szavazatot szerezzenek a szerencsétlenek kifosztásával határon belül és kívül. Egy őrült házaspárnak életébe került, hogy elhitesse: országa “őshonos” nemzetállam. Isten mentse meg azt az országot, amely uralkodójának ilyen víziója vagy álma van.
Abban az országban nincs pártfogója a szegényeknek, nincs, aki háromszoros “jaj”-t kiáltana a gazdagoknak. Az egyház félti a vagyonát, “nem politizál”, hogy konfliktusmentesen élhessen, gazdagodhasson, befolyást nyerjen. Betartja a Nagy Konstantinnal kötött egyezményt. Lecsillapítja az engedetleneket, felforgatóknak, egyházelleneseknek minősíti, ha kell, mert kellett és nem lehet tudni, hogy nem kell-e majd újra, a katonai szolgálat megtagadókat valamilyen új “egyezmény” alapján elítélni. Kiszámíthatatlan, hogy egy módosított rendszer kihirdetése bekövetkezik-e, mert a “fejedelem… amikor mások látják, vagy hallják… csupa könyörületesség, csupa hit, csupa vallásosság. És semmi sincs, ami ennél az utolsó tulajdonságánál fontosabb lenne”. Szakember mondja. Machiavelli: A fejedelem, XVIII. fejezet.
Nagy Konstantin óta minden marad vagy visszajön a régiben. Nincs remény a jézusi kereszténységre. Politikai kereszténység van: a názáreti elárulása ezüstpénzekért, papírpénzekért, részvénykötegekért, szavazatokért, földbirtokért, épületekért. Égbekiáltó bűnök történnek a létminimumon vagy létminimum alatt élőkkel szemben, az özvegyek és árvák, a kifosztottak kárára. “Hazám, boldogtalan Európa,” jajdult fel Szabó Lőrinc 1923-ban, “ha túléled a harcok végét, elbírod-e még te az Istent, a Szeretetet és a Békét?” Nem bírta. Az első világháborút a második követte, annak minden borzalmával.
Mutato nomine de te fabula narratur. Változó névvel, változó kosztümökben és ornátusokban, polgári és/vagy vallási jogra alapozva, a Tulok szentségének engedelmeskedve változatlan gonoszsággal működik az erőszak. A haladás mítoszának hívei meg lennének lepődve, ha a hamarosan száz éves Nagy Gatsby szavait hallanák: “Hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén a múltba érkezzünk”. A mai büszke rendszerváltók nem is gondolják, hogy erőteljes munkájukkal milyen sikeresen valósítják meg az időszerűtlen múltba visszatérést. Hasznos lenne elgondolkodni Weöres Sándornak A fekete kandúr című versén, amelyben a 76 éves költő azt vallja, hogy vissza élni nem lehet. Klió nem radíroz, más módon kell rendet teremteni, ha új lap írásához akar kezdeni valaki.
Egyelőre még a globális elmélkedéshez csatolok néhány nekünk,”kisebb formátumú” embereknek való lokális ötletet. Az erőszakmentes, civil szolgálatnak hasznos, társadalmat építő tevékenységei vannak időnk és pénztárcánk határáig. A bőség zavarával küzdök, amikor kinyitom a postaládámat és megszemlélem a benne lévő, anyagi támogatást kérő leveleket. Manapság minden jó lélek alapít vagy támogat valamit. Néhány hosszabb időn át bejáratott, megbízható címmel ezt meg is tehetjük időnk és pénztárcánk határáig, de észben kell tartanunk azt a hasznos, mértékletességre intő tanácsot, hogy “izzadjon meg a markodban az alamizsna, mielőtt odaadnád”. Le is mondok arról, hogy ötleteket adjak. Ma már az előző rezsimben gyakorolt “forint kiajánlás” sem bűncselekmény.
Nyugodtak azért nem lehetünk. Ha az állam kegyetlen és nem hajlandó segíteni, akkor a szolid állampolgár arra érezhet ösztönzést, hogy szerény politikai eszközökkel engedetlenkedni kezdjen, mozgalmat hozzon létre. Nem kell kirakatokat betörni, autókat felgyújtani. Egyszerűen nem kell engedelmeskedni a rossznak. Ezt, ereje és meggyőződése szerint, bárki megteheti. Jó tudni azonban, hogy az élet nem habos torta. Illiberális berendezkedésű államunkban is megtörténik, hogy országgyűlési képviselőnőt, érvényes igazolványa birtokában, egy folyosó kövén vonszolnak markos “rendészek”. Az erőszakmentesség szépen hangzik, de balesetveszélyes. A szelíd tiltakozó egyetért Tolsztojjal abban, hogy a lázadás tilos, de az erőszak emberei nem olvasnak Tolsztojt, viszont náluk van a gumibot és kezükben a gázspray. A fáradt magyaroknak nincs sem ereje, sem ötlete, sem tömegbázisa. Összességében is, egyelőre, csupán szalmaláng. Gandhinak, Kingnek, Romero érseknek mindhárom volt, meg is ölték őket. Utóbbit, speciel, az oltár előtt. Na, erről semmi többet, csak azt kérem, hogy aki ezt olvassa, ne gondolja, hogy túlzásba estem és potenciális gyilkosa vagyok az említett szentéletű férfiaknak. Én már akkor is nagyon tisztelek főpapokat, ha eladják palotájukat, hogy a kapott összeget szegény híveik segítésére csatornázzák. Ebből a nyilván nagyobb számosságú halmazból Dom Helder Camara illetve Paulo Evaristo Arns a példaképem. Életrajzuk az interneten olvasható. Camaraból nem lett bíboros. Miért? Kis nyelvleckénkben saját maga mondja el. “When I give food to the poor, they call me a saint. When I ask why they are poor, they call me a communist.” Ilyen egyszerű. Nem sikkasztjuk el a lényeget, az irgalmasságot.
Hazánkra visszatérve, nekem a nemzetállammal van gondom. Ennek szellemisége már kisiskolás koromban megérintett. Hét évesen, a tanóra előtt a Papp-Váry Elemérné által írt Magyar Hiszekegy szövegét mondtuk vagy énekeltük. Első gimnáziumban nekem kellett a március 15-i megemlékezést megírni és felolvasni. Gyengének ítélt művemet osztályfőnökünk néhány, a németek győzelmét sejtető mondattal bővítette. Később már nem került elő ez a téma. A háborút elvesztettük, én pedig megkezdtem máig tartó elmélkedéseimet a magyar nacionalizmus különböző változásairól.
Íme: határozott, antinacionalista eszmeiséget kell képviselni egyénileg, közösségileg. Kezet nyújtani a másiknak, egyetértést keresni. Nincs különbség ember és ember között. El kell fogadni a többféleséget. A teremtés megóvásához ez is hozzátartozik. Babits ma így mondhatná: az a nacionalista isten nincsen. A nemzetállam erőltetése nem közeledés, hanem elkülönülés. Lásd brexit. Az erőszakos nacionalizmus istentagadás. Felesleges a múltbeli szokás szerint kitűzött 25 vörös zászló helyett a 25 háromszínű magyar zászló előtt szónokolni, ha mögöttük láthatatlanul, de valójában a Tulok arany szobra áll. Ismét egy emléket idézek.
Még kezdő tanár koromban, 1957-ben, Debrecenben vettem meg a Romániában magyar nyelven kiadott Előre napilap 1957. március 3-i számát, amely Petru Grozának, az egykori szászvárosi diáknak, Arany János születése 140-ik évfordulója alkalmából írt cikkét közölte. A mára már megsárgult lapokból azt is megtudhattuk, hogy Groza kérésére a kezelőorvosa a Toldiból olvasott fel részleteket abból a díszes ajándék kötetből, amelyet ő, a román diák, első díjként magyar irodalomból kapott. Grozának a Toldi, nekem pedig az Előre lett életre szóló kincsem. Nekem nincs szükségem egyéb – bár bőven akadna –, bizonyíték keresésére, ha románok és magyarok barátságáról akarok beszélni.
Most pedig visszatérek Comeniushoz, a tanítóhoz, a tankönyvek írójához, a fordítások, betűk és nyomdák barátjához. Meg kell mondanom, hogy ebben a tekintetben elfogult vagyok, hiszen egy szép történetű kisvárosban születtem, Mindig rokonszenvesek voltak nekem azok az emberek, akik vidékről emelkedtek egy ország megbecsült szellemi alakjai közé. Ha őrá gondolok, óhatatlanul annak a Morus Tamásnak a képe jelenik meg, aki Robert Bolt filmjében egy rokonszenves, pályaválasztás előtt álló fiatalembernek ezt tanácsolta: “Be teacher”. (A man for all seasons). Mondta, vagy sem, nekem – ebben a helyzetben – másodrendű. Comenius ezt tette, és enciklopédikus műveltségét így kamatoztatta. Tanító volt, nem hadvezér, miniszter, vagy “nagyformátumú politikus”, de nevét, századok multán is, ismerjük. Élt az írás hatalmával. Tudta, hogy minden betű, leírt szó lépés a szabadság felé, a tudatlanság ellen. Az Orbis sensualium pictus című, Patakon írt tankönyve Közép-Európa szellemi kincsei közé tartozik. Magától értetődő, hogy a nacionalizmust elutasító, cseh-morva-szlovák-magyar-román Európa természetes kapcsolatának egyik alapját nála találhatjuk meg. Ha ide soroljuk a közmondásosan jó lengyel-magyar barátságot, akkor észak-déli kulturális folyosó nyílhat meg Közép-Európán keresztül. Ez, par excellence, erőszakmentes program.
Hol lehet tanulni? Bárhol, bármikor, bárkitől, aki megbízható. Intézményekben, magánlakásokban. A Platón által Kr. e. 388-ban alapított Akadémiába geometriai tudás nélkül nem lehetett belépni, módszere azonban ma is alapvető, mivel intézményét a szabad gondolkodás pártolására, népszerűsítésére és gyakorlására építette. A Raffaello által megfestett Athéni iskola a szellemtörténet, a tudomány és a művészet egyéb nagyjait mutatja. Ha az újkorba érünk, akkor már Comeniussal is találkozhatunk. Ő bizonyára meg lenne elégedve alsótagozatos munkatervemmel, a mai kisiskolásnak azonban már egyszerű informatikai ismeretekre is szüksége van. Ezek birtokában asztalához hívhatja bolygónk könyvtárainak bármely kötetét.
Tanítani, tanulni, tudni, kapcsolatokat teremteni, hálózatokat létesíteni: ez korunk tudományos trendje. Másképpen kimondott, cselekvő, erőszakmentes program. Szociológiailag a szabadság kis köreiben élhetjük meg azt a lehetőséget, amely teret nyit a gondolkodó, tervezni és alkotni vágyó ember számára. Amikor a gazemberség nagy körei terjednek ki országra-világra, akkor ezekkel szemben az emberség kis köreire, humánus, iskolateremtő tanítókra, nevelőkre van a legnagyobb szükségünk – állítja Lengyel László. Ezek az elhivatott emberek azt képviselték, hogy a közösségek termékeny dialógusa emelhet fel népeket, nemzeteket.
Itt egy újabb lépcsőfok. Immár fél évszázada írt könyvet Dominique Barbé a bázisközösségekről, akiké a holnap. Nos, ez igaz is meg nem is, mivel változó formában az első keresztény közösségek óta (és előttük is) léteztek kevés tagból álló társaságok, rendek, szövetségek. Ami ma van, az 20. századi jelenség. Tudjuk-e igazában, hogy miről van szó? Jacques Loew, humorosan, azt írja, hogy a bázisközösség olyan, mint a repülő csészealj: mindenki beszél róla, de végeredményben senki sem látott ilyet, ezért a tudósok szemérmesen “nem azonosított tárgynak” nevezik. Titokzatosságuk az elmúlt évtizedekben arra volt jó, hogy elkerüljék a diktatúrák és rendőrállamok kutató szemeit, ugyanakkor kevesebb súrlódással végezhessék jótékony anyagi és szellemi tevékenységüket. Egyre több ilyen közösség keletkezett, bár a konfliktusok elkerülhetetlenek voltak bebörtönzéstől, kiközösítésen át egyéb adminisztratív megtorlásig. Az Albának van mondanivalója a történtekről, ez azonban nem a panaszkodás helye. Túlélte a zaklatásokat, most – legalább is – szélcsend van. Hogy egy mozgalomnak jót tesz-e a szélcsend, azt az illetékeseknek kell elmondani. Most nagyon sok kisközösség létezik, a színes újságok szinte mindenről tudósítanak. Klióra kell bízni az értékelést. Kilencedik évtizedem végén inkább saját életemmel kell foglalkozni.
Segíthetek? Új stílusra szeretnék váltani erőszakos beszéd helyett. Mai agyonpolitizált, reklámokkal elborított (jelzőt nem írok) világunkban ennek az igének a kimondását javaslom minden jó akaratú beszélgető társam, így a magam számára is. Nem biztos, hogy tudok, de hátha. Szeretek barátságokat kötni, mesélni, történeteket mondani. Vivere est meminisse, mondja az idős ember: élni annyi, mint emlékezni. Vannak kedvenc verssoraim. Ezekből idézek írásom végén.
A fiatalokhoz így szól Babits az In Horatium szellemében: “Szabad szolgájuk, állj akarattal a rejtett erőkhöz, melyek a változás százszínű … koszorúját fonják”. Akik átélték a második világháború poklát, azok – világnézettől függetlenül – becsülhetik Gabriel Péri, Aragon által megírt tanúságtételét, amelyet Ballada arról, aki dalolva állta a kínszenvedést címen Illyés Gyula fordított franciából magyarra. Az idősödő költő szép öröksége, többek között, a Ditirambus a nőkhöz című vers: “A soha vissza nem ütők adtak halk jelet – kéz a kéznek – velünk a Föld! … nem a királyok s hadvezérek, hanem a hír-fertőtlenítők, dicsvágy-vírus-ölők, hogy kidugja … fejét … egy hóvirágnyi élet.” Hozzáteszem: nem a mániákusan ellenséget kereső, folyton harcolni akaró, békétlen politikusok.
Mi pedig, volt vagy leendő albások, rokonszenvező és pártoló, tiszta lelkiismeretre törekvő emberek, el tudnánk-e mondani a Ballada ígéretét, amint következik?
Et si c’était a refaire,
je referais ce chemin.
És ha kezdhetném ma, újból,
Ezt tenném megint, mi kell.
2020. május 2.
Illusztráció: “Emlékezni” (fh. DNS, ill. Doré [Dante és a Léthé])
Ezek is érdekelhetik!
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó V. →
Magyar Miklós: Elrabolt Renoir és Sisley újra jogos tulajdonosaiknál →
