S. Kolozsvári Zsófia: Jóban, rosszban
Emlékszem, akkor adtam először időt a feleségemnek, amikor egy esős őszi csütörtökön munka után azzal fogadott:
– Ez így nem megy.
A kislányunk az előszoba folyosóján négykézláb szemlélte a csempék mintáját, én alig fértem be az ajtón a táskámmal.
– Micsoda?
– Ez – fogta össze a mindenséget egy kézmozdulattal Erika.
– Az otthon levés? – kérdeztem, miközben felnyaláboltam Lanát a földről, hogy beljebb juthassak.
– Az is.
Erika alig viszonozta az üdvözlő csókomat, de nem ez ütött meg, hanem a tekintete. Az a tűz, az életigenlő, varázslatos csillogás, amibe beleszerettem, eltűnt. A gyomromat azonnal eluralta egy addig ismeretlen sajgás, mintha a bensőmet ostromolni kezdte volna valami cudar, rosszindulatú szél.
Letettem a kislányunkat a kanapéra, hogy odafordulhassak Erikához, de ő nem jött beljebb a lakásba. Ott állt a folyosón, fáradtan, vagy még inkább fásultan, és amikor látta, hogy figyelek, akadozva sorolni kezdte:
– Nincs elég időm! Egyszerűen nincs. Lana mellett egy percig se lankadhat a figyelmem, alig tudom rendben tartani a lakást… Tom, én megcsinálok mindent, amit kell. Tudom, mi a kötelességem, és teljesítem is, eddig nem panaszkodtam érte… de nem jut időm semmire, amit szeretnék.
Fogalmam nem volt, mit ért ezalatt. Egészen odáig meg voltam győződve róla, hogy az életünk jó úton halad, és velünk minden rendben. A mi családunkkal nem történhet meg az, ami másokkal, hogy kipréseli belőlünk a szuszt a kisgyerekes hétköznapok malma. Direkt odafigyeltem, hogy amit lehet, segítsek a háztartásban. Még mosogattam is néha.
De nem számított, hogy nem értem. Csak azt akartam, hogy menjen el a sajgás a gyomromból, és jöjjön vissza a tűz a tekintetébe. Visszamentem a folyosóra, és átöleltem.
Nem tudom, hogy csináltam. Nem volt semmi hókuszpókusz, csillámpor a levegőben vagy ilyesmi. Egyszer csak elállt a cudar szél a bensőmben, és a sajgás is megszűnt. Erika libabőrös lett.
– Pihenj egy kicsit – suttogtam a fülébe. – Majd én tartom a frontot.
– Lezuhanyzom, jó? – kérdezte kibontakozva.
– Persze – hagytam rá, és miközben Lana mellé ültem a kanapéra, fél szemmel követtem, ahogy a feleségem eltűnt a fürdőszobában.
Levegőt vettem, hogy elkezdjek olvasni egy mondókát, de azonnal nyílt az ajtó, és Erika frissen mosott hajjal, fürdőköpenyben, mosolyogva pózolt a küszöbön.
– Így már sokkal jobb – közölte, majd odasétált hozzánk. Tusfürdőjének illatfelhőjében kábultan igyekeztem átgondolni, mi történhetett. Szerencsére nem vagyok egy mindenre magyarázatot kereső fazon, úgyhogy inkább nem törődtem vele.
A dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, de attól kezdve meghallottam az apró, leginkább magának dünnyögő megjegyzéseit. „Ma sem tudtam körmöt vágni.” „Bárcsak lenne időm elolvasni ezt a cikket.” „Már nem játszottam egy hete a telefonomon.” „Szerinted be tudom valaha pótolni azt az epizódot, amin tegnap elaludtam?”
Én pedig játszottam Lanával, elvittem sétálni, a játszótérre, meséltem neki, később duplóztunk… de a rejtélyes eset nem ismétlődött meg. A feleségem kitöltötte a szabadidejét, nem volt több „ugrás”.
Aztán, talán egy évvel később, egy este fagylaltot kanalaztunk a közös dobozból, emlékszem, sztracsatellát. És egyszer csak sírni kezdett. Először visszafojtva, majd csúf, nyálas, önkéntelen nyekergéssel.
Ott ültem mellette letaglózva, és nem értettem, mit rontottam el. Egy perccel korábban azt éreztem, sosem szeretném, hogy véget érjen ez a meghitt pillanat az összefonódó lábainkkal az asztal alatt.
– Mi…? – kérdeztem suttogva. Csak egy perccel később válaszolt, addigra megérkezett a gyomromba az ismerős sajgás, a cudar, rosszindulatú szél, amely a bensőmet ostromolta.
– Olyan csúnya vagyok… – nyekeregte alig érthetően.
– Erika, ne mondj ilyet! – válaszoltam reflexből, miközben igyekeztem nyugtatni magamat, hogy ezek szerint nincs nagy baj. – Te gyönyörű vagy!
– Nézz rám, Tom! – állt fel az asztaltól. Kezében még mindig a fagylaltos kanalat szorongatta. – Így ismertél meg? Így szerettél meg?!
– Az én szememben gyönyörű az asszonyságod is – feleltem nyugodt hangon. – Hiszen tőled kaptam Lanát.
Erika visszaroskadt a székre. Mintha akkor venné észre, hogy a kanál a kezében maradt, indulatosan visszadobta a dobozba.
– Szeretném, ha újra lapos hasam lenne – mondta csendesebben. – Feszes combom. Kerek fenekem. Még nem vagyok olyan öreg.
– Egyáltalán nem vagy öreg, kicsim – biztattam. De valahogy éreztem, hogy nem erre lenne szüksége. Csak fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. A sajgás a gyomromban nem enyhült.
– Maria heti háromszor tornázik.
– Mariának nincs gyereke.
– De én nem akarom Lanára fogni! – tört ki ismét. – Biztos lusta vagyok, nem dolgozom eleget. Azt mondják, mindenkinek arra van ideje, amire csinál.
– Hát akkor majd mi is csinálunk erre időt. Eljárhatsz zumbázni.
A feleségem úgy nézett fel a fagylaltos dobozról, mintha akkor látna először.
– Nekem az is elég lenne, ha itthon tornázhatnék egy kicsit – mondta halkan.
– Akkor tornázzunk együtt. Most – álltam fel. – Gyere.
Erika letörölte az arcát. A gyomromban kicsit alábbhagyott a sajgás.
– Maria azt állítja, hogy van egy szuper YouTube csatorna, ami neki nagyon bejön.
– Szuper, akkor hozd a laptopodat.
– Csak nőknek szól…
– Nem szeretnéd látni, ahogy emelgetem a lábam? – kérdeztem pajkosan. Erika elmosolyodott egy kicsit.
– Nem haragszol, ha egyedül csinálom? Majd csatlakozhatsz, ha már újra lapos a hasam.
Megöleltem.
Elállt a szél, elmúlt a sajgás. Erika libabőrös lett.
– Persze, hogy nem – simogattam meg a haját.
– Akkor legalább ránézek a csatornára. Ma estére elég lesz ennyi is. Jó?
– Oké – dünnyögtem, majd hagytam, hogy kibontakozzon az ölelésből, és magára csukja a hálószoba ajtaját.
Körülbelül egyet pislogtam, amíg bent volt.
– Ez tényleg nagyon jó! – újságolta, a pólóján V alakban izzadság, tekintetében a régi, varázslatos csillogás, az életigenlő, vidám tűz. Kristálytisztán tudtam, hogy bármit megtennék, hogy az a tűz ott maradjon.
És gyanítani kezdtem, hogy én „teremtek” neki időt valahogyan.
Biztosan csak akkor derült ki, amikor ő is visszament dolgozni. Lana óvodás lett, Erika pedig egyre szebb: befestette a haját szőkére, megcsináltatta a körmeit, és tényleg ledolgozta a szülés után felszedett kilóit. De az iskolában, ahol irodalmat tanított, mindig nagyon leszívták az erejét. Rendszeresen elaludt, miközben néztünk egy filmet, elfelejtett dolgokat, elejtett egy pár tányért, ilyesmi. Egyik este, amikor magzatpózba gunyorodva szuszogott a kanapén, belém nyilallott, hogy milyen mélyek a karikák a szeme alatt. Fájt így látnom, és nem tudtam, mit tegyek: én is dolgoztam, én is segítettem Lanával, és én is elfáradtam a nap végére – csak valahogy nem úgy, nem annyira.
Ezúttal tompán érkezett a sajgás. Még emlékeztem az előző esetre, és gondoltam, kipróbálom, igazam van-e. Hogy tényleg én csinálom-e.
Felemeltem, átvittem a hálóba, és ahogy félálomban dünnyögött valamit, megöleltem. Erika libabőrös lett. Nekem egy pillanatra éles, tűszerű fájdalom szúrt a fejembe. Ez új volt, de nem törődtem ezzel sem. Becsuktam az ajtót, és aznap kint aludtam a kanapén.
Reggel friss kávé illatára ébredtem. A feleségem a konyhában éppen rántottát varázsolt, majd mikor meglátta, hogy ébredezem, odaszökdécselt hozzám, és puszit nyomott a homlokomra.
– Jót aludtál? – kérdeztem nyújtózkodva.
– Mintha kicseréltek volna – csiripelte. – Hajnali öt óta fenn vagyok, de egyáltalán nem érzem álmosnak magam.
Eltűntek a szeme alól a táskák. Én pedig bizonyosságot szereztem. Rajtam múlik az ő boldogsága, kiegyensúlyozottsága, lelkesedése. Ahogy néztem a kis kezét, amellyel a rántottás serpenyőt fogta, a szája szegletében bujkáló mosolyt, még jobban beleszerettem, mint valaha. Csak ilyennek akartam látni.
Egyre gyakrabban öleltem meg szándékosan, hogy időt adjak neki. Rájöttem, hogy csak úgy működik, ha egyedül van. Megölelem, és mikor legközelebb magára marad egy szobában, neki nem telik az idő. Úgyhogy utazásra, barátokkal való találkozásra nem lehetett használni, csak edzésre, pihenésre. De ez is elég volt. Éltünk, mint hal a vízben. Többet nevettünk. Többet szeretkeztünk. Többet beszélgettünk.
Én valószínűleg sosem árultam volna el neki a titkot. De úgy alakult, hogy el kellett mondanom. Lanát hat évesen elütötte egy autó, és kórházba kellett vinni, ahol megműtötték. Mindketten ott virrasztottunk mellette, és már nekem is le-lecsukódott a szemem, ahogy a forgalmas autóút zaját és az EKG halk pittyegését hallgattam. Erika próbálta tartani magát, de elaludt a székben. Harminchat órát bírta ébren. Szinte gondolkodás nélkül léptem oda hozzá, hogy megöleljem. Igyekeztem finoman átkarolni, de felébredt.
– Tom? Mit csinálsz?
– Segítek – suttogtam. Kicsit megszorítottam, és erősen reméltem, hogy ezúttal is működni fog. Megérkezett az éles tűszúrás a fejembe, amely ezúttal is csak egy pillanatig tartott, de mintha a fájdalom elmúltával űr támadt volna.
– Mi? – kérdezte még egyszer.
– Beviszlek a fürdőszobába, hogy pihenj egy kicsit – suttogtam, de nem hagyta, hogy felemeljem. Kicsavarta magát a kezemből, és teljesen éber hangon, mérgesen közölte:
– Nem megyek sehova a lányom mellől!
Hagynom kellett volna. De nem akartam, hogy megint elaludjon, hogy rosszul érezze magát, amikor Lana felébred, és ő nincs ott azonnal mellette.
– Tudok neked időt adni.
Már kinyitotta a száját, hogy sorolja az érveit, de megakadt. Nem ezt várta.
– Tessék?
– Nem tudom, hogy csinálom. De ha megölellek, és utána egyedül maradsz, neked másképp telik az idő.
Erika mindig is szerette a fantasyt. Be-becsempészett ilyen könyveket az óráira is. Azonnal megértette, hogy ezt nem fogjuk tudni megmagyarázni, de azonnal megértette azt is, hogy mennyi időt kapott már és mikor. Az arcán végig lehetett követni, ahogy gondolkodik, ahogy leesik a tantusz, aztán ahogy elképzeli, mi mindent csinált már „időn kívül”.
– Hogy kell? – kérdezte suttogva.
– Csak menj be egyedül egy szobába. Mikor kijössz, pont ugyanitt fogok állni.
Bólintott. Bement a fürdőszobába. Kijött. Újra a szemembe nézett.
– Oké. Akkor most aludj nyugodtan – mondta, és megcsókolt.
Lana persze meggyógyult. Iskolás lett, igazi okos kis tündér. Erika nagyon sokat foglalkozott vele. Volt rá ideje: a házimunkát minden nap „időn kívül” végezte. Aztán kitalálta, hogy nem akar többé tanár lenni. Megtanult spanyolul, amit mindig is szeretett volna, és egy ideig fordításokból élt, aztán annyira belejött, hogy tolmácsolni kezdett. Egyre kevesebb időt töltött otthon, szinte csak „töltekezni” járt haza.
Mire negyvenéves lettem, minden szál hajam megőszült. A környezetem nem értette, miért nézek ki öregebbnek annál, mint amennyi vagyok. Azt hazudtam, sok a stressz a melóban, de gondolatban már összeraktam a kirakós utolsó darabját: hogy mibe kerül ez az idő, amit a feleségemre ruházok.
Az én időmből adom neki.
Szerintem ő is hamar összerakta, elég okos nő. De erről nem beszéltünk sosem. Az iránta érzett szerelmem nem változott attól, hogy öregebb lettem, miért is változott volna? Csinos volt, intelligens, szemében ott csillogott a varázslatos tűz. A fejfájások egyre hosszabb ideig velem maradtak az ölelések után, de nem bántam. Az életünk nem lehetett volna szebb. Mindenre volt idő.
A lányunk ballagásán az egyik tanár azt hitte, Lana nagyapja vagyok. Akkor Erika rám nézett, arcán némi meglepődéssel, aztán hozzám bújt, és úgy megölelt, mintha nem lenne másnap. Attól kezdve nem kért időt minden nap. Először csak heti párszor, aztán még ritkábban. Úgy tűnt, bírja így is.
Nem bírta. Egy este, fél évvel később, ahogy töltötte a bort a poharunkba, megremegett a keze. Háttal állt nekem, de így is éreztem a vívódását. A haja még mindig gyönyörű volt, de már nem sütötte be minden reggel, és le is nőtt kissé a festék. A ruhájának jót tett volna egy vasalás. És valószínűleg az alvás is segített volna rajta. Odamentem hozzá, átvettem a bort, és futólag megcsókoltam a vállát.
– Adok szívesen – mondtam egyszerűen.
– Nem szeretném – felelte remegő hangon, de nem nézett a szemembe.
– Nekem jobb volt úgy.
Sírni kezdett, de most csak csendesen, hang nélkül. A könnyek elmosták a szemfestékét. Évek óta nem láttam sírni, és hirtelen megéreztem újra, amit már régóta nem: a tompa, mély sajgást a gyomromban, mintha valami cudar, rosszindulatú szél ostromolta volna a bensőmet. Nem is gondoltam bele, mit csinálok, csak tenni akartam valamit, hogy ne sírjon. Átöleltem, és ringatózni kezdtünk a borral a kezünkben, mint két egymáshoz kötözött hajó a tengeren. Ezúttal elmaradt a fejfájás.
A feleségem holnap lesz ötven éves. Pár éve megtanult zongorázni, gyönyörűen játszik. Szívesen hallgatom esténként, amikor hazaér. Én már nem járok dolgozni, nem bírom a tempót. Lana is kirepült, már egyetemre jár, nemsokára befejezi. Úgyhogy napközben rengeteg időm van magamra. Olvasgatok, filmeket nézek, alszom. Néha azt gondolom, kamatostul visszakaptam az Erikára ruházott órákat. Néha meg azt, hogy már nem lehet sok időm hátra.
Úgyhogy a születésnapjára befizettem egy világkörüli útra kettőnket. Nem nagyon utazgattunk eddig, pénzünk van bőven, és a tolmácskodás elég kötetlen munka ahhoz, hogy ezt megengedhessük magunknak. Majd mindennap megölelem, hogy érezze, mennyire szeretem. És remélem, kitartok a piramisokig. Mindig is látni szerettem volna a piramisokat.
Állok a lányom lakása előtt a folyosón, és téblábolok még egy keveset, de aztán végül megnyomom a csengőt. Odaátról léptek, majd elhúzott kémlelő, majd kinyílik az ajtó, és Lana a nyakamba ugrik, hogy alig bírom tartani magam.
– Apa! Micsoda meglepetés!
Mintha kicsit fáradtabb lenne, mióta utoljára találkoztunk. Vagy csak vizsgaidőszak van?
Beinvitál, leültet, teával kínál. A komódon egy fénykép, rajta az aktuális párjával pózol. Az asztalon könyvek, füzetek és egy laptop.
– Holnap lesz anyád születésnapja – kezdem.
– És mondtam, hogy holnap sajnos nem érek rá, mert Egon pont holnapra vett mozijegyet. Hétvégén találkozunk, ugye?
– Erről akartam beszélni – bólintok. – Anyád és én világkörüli útra indulunk. Holnapután.
– Hű.
Rám sandít. Beharapja az ajkát. Ezt kicsi kora óta csinálja akkor, ha egy gondolatát nem akarja kimondani.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezi végül mégis.
– Biztos.
– De te…
– Én valószínűleg nem jövök vissza.
A lányom farkasszemet néz velem. Az arca jobban hasonlít az enyémre, mint Erikára. És most már egész biztos vagyok benne, hogy nem láttam még korábban ennyire fáradtnak, ennyire öregnek.
– Miért nem tartod meg a maradékot magadnak? – kérdezi már-már haragosan. Nem mondja ki azt a szót, hogy „idő”.
Ezen persze már gondolkodtam egy ideje, úgyhogy most kész a válaszom.
– Mert az pazarlás lenne.
– Pazarlás, ha a saját életedet éled?!
– Pazarlás, ha csak otthon ülök, és értelmetlenül telnek az órák. Sokkal hasznosabban is ki lehet tölteni.
Lana belekortyol a teájába, és ezúttal nem néz rám.
– Haragszom rád, Apa.
– Tudom. El kellett volna mondanom, már amikor iskolás voltál. Akkor jobban tudnád, hogyan kell használni.
– Azt is.
A gyomrom sajogni kezd. Lana szeméből kibuggyan egy könnycsepp.
– De leginkább azért haragszom, mert nem fogod látni az unokádat. Rá nem költesz az idődből.
Nehézkesen felállok, odacsoszogok a lányomhoz.
– Te majd jobban csinálod, kicsim. Biztos vagyok benne.
Megölel, és tudom, hogy nem haragszik igazán, hogy mindent ért. Okos nő a lányom is.
A búcsúnk szavak nélküli, aztán már újra a folyosón vagyok, mögöttem becsukódik az ajtó. Vár a holnap, és Erika, a gyönyörű, erős, vidám Erika, akinek még mindig ott az a varázsos csillogás a szemében, amelybe beleszerettem. Vár az utazás, a piramisok.
Csak az a fejfájás, csak az ne lenne.
Illusztráció: Időt adni (“Piramisokon felhőző idő”)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
