Tőzsér Árpád köszöntése (vándorlelkű könyvméltató)
Tőzsér Árpád – 85? Nem kérdés. Alkotói teljben, gyöngéd poézisvértben. Új köteted méltatásával gratulál, Árpád, műhelymunkánk tisztelőjének – életmunkád híve-követője: szerkesztőségünk.
Boldogh Dezső: A vándor egy napja
(Tőzsér Árpád: Lélekvándor. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2019.)
Tőzsér Árpád legutóbbi kötete nem lepheti meg azt az olvasót, aki élő klasszikusunk könyvterméseit valamennyire is ismeri. A költő a bölcseleti igény, a sokrétűség és a formagazdagság munkásságában szinte kötelező megléte mellett a mitikus, történeti és filozófiai kihívások játékosan elvont terepein mindig is hajlamos volt olyan lírai kalandokra csábítani az iránta érdeklődőket, amelyek az ínyenceknek való szellemi élmények lehetőségeit jelentették. Aki viszont egy „időskori, összegző” könyvre számít, látván, hogy a versek gyűjteménye, vagy legalább is a többségük a 2017‒2018-as esztendőkben, a költő nyolcvanas életéveiben keletkezett, az meglepetéssel veheti tudomásul, hogy a Lélekvándor-ban nyoma sincs az őszikés, világtól búcsúzó, múltba tekintő záróakkordos hangulatlírának, vagy ha időnként igen, inkább epés, szinte lázadó jelleggel.
Tőzsér nem a köznapi történések homályos felidézéseivel, hanem a mítosz és a poézis örök kérdéseivel foglalkozik, maga is Püthagorasz, Iuvenalis és klasszikus elődök rokona, hexameterek és esszéisztikus hosszúversek sorozataiban idézi meg szellemi műhelyének képzelt és valaha volt alakjait. A kötet témakezelései és stílusbeli változatossága lenyűgöző, de érezni, nem az intellektuális meghökkentés, az olvasottság és az azokhoz kapcsolódó, leszűrt tapasztalatok metafizikus összhatása volt a célja, hiszen ez a fajta bölcseleti arzenál már az életmű kezdetétől hozzátartozott Tőzsér alapvetően szintetizáló költői világképéhez. A kötetcím utalása: a „vándorló lélek”, amelyről korunkban annyi félreismerés, tévképzet él, mivel a buddhizmus és a hinduizmus legelvontabb ismeretelméleti rendszerei között merül csak fel (általában teljesen eltérő jelleggel, mint ahogy a köztudatban használják), a görög metempszichózis fogalmában adhatná meg az olvasó és a poéta számára „valódi magyarázatát” – az emberi sors megfejthetetlen, értelmetlenségében is csodálatos kalandja végeztével: „S két fénytelen szem kiszáradt forrásából / világok látomása buzog, istenek, halandók / s tárgyak seregszemléje: Erebosz-hideg, / ok- s cél-Ilion, mozgás-Ithaka, gondolat-ideg, / szférák nagy terce…” – ahol „a lélek egyre újabb cserepet: / újabb sorsot választ, képzelt én-ekre reped – ”.
A költői átélés számára minden motívum, emlék, képzeletfoszlány egy-egy lélekvándorlás, az igazi líra is Manu vagy a görög istenek játéka, és az eszmélő ember a játékszerük, aki képes kimondani a szférák üzenetét, én-jeit váltott alakokban újraidézni, az Alvilág bugyraiban, az Éden „menstruáló gránátalmafái” közt, elmúlt időket felélesztve, leereszkedve a kalibrálható idő lázálom-szerű világaiba: „… s lettél magad is fortélyos lélekvándor végül. / Legalább kétszer tizenkét század fokán lő / át az emlékezet nyila most hozzád…”. A századok itt csak jelképes díszletek, ahol Homérosz is Júdásként (mert „ fejjel lefelé függött az árva” ) – még nem az egyetlen Isten, hanem az olümposziak játékos bosszúja miatt szenvedi büntetését, egy olyan kitalált univerzum szereplőjeként, amely közben jelen korunk közelmúltbeli eseményeire (Tőzsér 56-os emlékeire is) utal, és ahol szerencsére, a kötet bőséges kultúrhistóriai vonatkozásai mellett is minden megtörténhet, mert a költő ugyanúgy képes a teremtésre, mint Manu és a görög istenek…
„Az ember mindig a tudottat közelíti, / az ismeretlent hitelesen csak a / Vers tudja várni.” – mondja a szerző a Világ-advent-ben, ahol platoni panel-barlangok plafonján sziklakarc-árnyakat ír az idő, és elektronikus koppantók oltják ki a fényes bolygót, miközben 2017 Adventjén még nem jön el a világ vége, de minden jel szerint közelít. A vers lehet az egyetlen remény a várakozás idején, ahogy hajdan Vergilius Szaturnusz Aranykorát hívta, Heidegger pedig a létfeledésből kimentő Új Ivadékot. Tőzsér Árpád a legtriviálisabb valósághelyzeteket is – pazar metaforái mellett – bölcseleti és irodalomtörténeti párhuzamokkal képes átnemesíteni. A Lélekvándor egyik leghosszabb költeménye, a tíz tételből álló Deborah, avagy az Éden szíve. „Deborah, a költő Milton leánya, ki, bár / nem tudja, maga is poéta, mélyben kojtoló / kételyekkel – már álmában is az Elveszett / Paradicsomot írja, illetve másolja persze. / Az apja diktál, ő ír, de azt is mondhatnánk: / valami fehér tűz lapjairól másol” A lány, aki szinte egyesül apja szellemével, a mítoszok szereplőjévé avatódik a bonyolult vallásfilozófiai kérdéseket taglaló műben. Hasonlóan hosszú, lassú, ízlelgető olvasásra érdemes darabok sorozatait találjuk a kötet lapjain, melyeknek címei is érdekesen hangzanak, pl.: Heródiásról, a befejezések lehetetlenségéről és Mallarmé kockás sáljáról, XXXVI. fejezet, amelyben Maurice d’Esparvieu az őrangyaláról és az Isten-Sátán metamorfózisról elmélkedik, Üvöltés – egy bányamérnök-költő naplójából, Héphaisztosz háza…
Többrétegű elbeszélőmód, prózai és helyenként esszébe hajló nyelvezet lazítja szándékosan Tőzsér költeményeit, Csanda Gábor szavaival: „ a roppant széles filozófiai és nyelvfilozófiai ismeretanyagban és műveltségi szinteken otthonosan mozgó szerzőnk minden úgymond történetbe talál egy rést, ahová befurakszik, s ahol szabadon szárnyaló eszméinek teremt teret.” Ezek a szövegbeli „nyílások” valóban a költő magáneszmélkedéseinek terepei is, azonban mesteri módon, egyedi eszközökkel gondolatfutamait egyszerre elvont és olvasmányos stílusban tálalja, nem felejtkezve el a költészet mindent jelekre és sejtetésre bízó ősi küldetéséről. A Lélekvándor poétai eszközeiben is pazar, remek képek és lírai láttatások ellenpontozzák a kötet prózabölcseleti „elhajlásait”, bárhonnan idézhetnénk, a fajsúlyos, létösszegző darabokból, mesterszonettekből és a szinte gegekbe hajló, rímjátékos futamokból, ballada-paródiákból, mivel ez utóbbiak is szép számmal találhatók a könyvben.
Tőzsér Árpád erényei közé tartozik az ifjúi lendület, az otthonosság a világmindenség minden rendű bölcseletei és hagyományai között, a szintetizáló képesség, amely klasszikusainkkal, valamint Ezra Pound-dal és T. S. Eliottal rokonítják, hogy nem nyolcvanas költő, hanem istenek kegyeltje, örök poéta, aki vitathatatlanul az utóbbi esztendők egyik legizgalmasabb kötetét tette le elénk az asztalra.
Illusztráció: Deborah, paradicsomi tollazó (fh. “szelet” Fuseli [Art Institute of Chicago, DSC09513.JPG, Wiki], Tőzsér Á. [Lugosi L. fotójának feldolgozott részletével])
Ezek is érdekelhetik!
Vörös István: Nemet mondani | Könyvbemutató | Meghívó →
Ünnepi koncert a Nemzeti Múzeumban | Meghívó →
Plamen Dojnov: Mások hangjai | Könyvbemutató | Meghívó →
