Jámborné Balog Tünde: Ima Magyarországért
széljegyzetek egy kiállításhoz
„.A Makói Művésztelep egy történelmi helyzet köré szerveződött … a művészek egy második vagy harmadik otthon biztonságára, a makóiak pedig egy végtelenül (pontosabban a Kárpátok karéjáig) kitágított haza élményére lelhetnek találkozásaikban..”
Banner Zoltán
. . . a határon túliak Makói Művésztelepén (1991 – 2006) félszáz erdélyi, kárpátaljai, délvidéki és felvidéki magyar festő, rajzművész, szobrász, keramikus fordult meg és dolgozott tizenhat nyáron át, több mint hatszáz alkotást hagyva a vendéglátó városnak, ahol – bár csak évente három hétre – eltűnt róluk a szülőföldjükön rájuk ragasztott szégyenbélyeg, a hazátlanság bélyege, és ha csak jelképesen is, de összeforrt az, ami 1920-ban egy fényes francia kastélyban szétdaraboltatott.
. . . a Makói Művésztelepen az ezredfordulón kísérlet történt egy új szemléletű, a mai kor emberét megszólító történelemidézés megteremtésére. Felejthetetlen élmény volt látni és átélni, hogyan lett az első pillanatban nyűgnek, a művészi szabadság korlátozásának vélt, aktuális évfordulókhoz kötött történelmi témából (a házi feladatból) alkotóerőt, fantáziát felszabadító és kiteljesítő ihlet és inspiráció, amellyel a magyarságukat az anyaországiaknál sokkal mélyebben átérző, a magyar történelmet magukénak valló kisebbségi sorban élő művészek az évfordulók kínálta témákat szubjektumukon átszűrve, személyes emlékekkel, gondolatokkal, asszociációkkal felvirágozva kibontották.
. . . voltak, akik sorozatokat festettek; volt, aki ekkor találta meg saját stílusát; új jelképek, szimbólumok, nagyszerű látomások, modern mítoszok születtek és régi műfajok támadtak fel haló poraikból: táj, portré, zsáner lettek történelmi üzenetek hordozói; volt, aki a Maros hullámaiban látta tükröződni Szent István koronáját; volt, aki a tüzet felszító leánykában alkotta meg a honfoglalók géniuszát; volt, aki a táltosok révületét az angyali szárnyalással állította párhuzamba, és volt, aki saját elszálló életének utolsó rándulásával vetette papírra a szabadságharc hőseinek bukását.
. . . a művészet – ami valóban az – minden korban a kimondhatatlant próbálja megragadni, a földöntúlit, az eget ostromolja, ettől katartikus, ettől van akkor is szakrális jellege, ha profán témával foglalkozik, hát még ha ahhoz nyúl, amit a lélek mélye őriz!
. . . a művész az alkotásaival imádkozik, mondta egy pap barátunk, és szavai sokszorosan igazak a honfoglalást, az 1848-49-es szabadságharcot, az államalapítást, a magyar kereszténység ezer évét a XXI. század küszöbén újraértelmező határon túliakra is, akiknek a művészet nem öncélú játszadozás, hanem mágia, azonos a léttel, a hittel, és éppúgy önazonosságuk része, megmaradásuk eszköze, mint a nyelv; ezért vettük kölcsön Jókai Annától a tárlat címét Trianon után száz, a Makói Művésztelep alapítása után harminc, a Millenniumi sorozat születése után húsz esztendővel.
. . . amikor a kikötő már betöltötte hivatását a művészet mólóján a Maroson – ahogy Banner Zoltán nevezte telepünket az első katalógus előszavában –, a tábor egykori vendégei szétszéledtek, megöregedtek és tán meg is haltak (PöSö – ahogy barátai hívták Plugort – egy háromszéki temetőben porlad vérét fröccsentő tolla rég nem szántja a papiros havát, Endre bátyánk – a szénfestő Kusztos – göcsörtös ággá lett, a sóvidéki rengetegben meghasadt fáit mementónak az ég vásznára írja, Páll Laji a Kalonda alatti sírkertben tusakodik gyöngyházszínekbe vont emlékeivel s pöröl egyre velünk: ha mi nem volnánk, már nem lennétek ti sem, dünnyögi odaátról, Micska Munkácson tért meg őseihez, Torok barátunk lelke Szabadka körül járja a Madarak útját, Antal Imre, az öcsémre hasonlító látnok árnya Gyimesből a Napba repül), miközben az élők – bár közülük a legifjabb szakállában is több a fehér szál, mint a sötét – ha szétszéledtek is, az anyaországba immár hazajárhatnak és hallathatnak magukról.
. . . Biró Gábor, a székelyudvarhelyi remete Budapesten állított ki nemrég, album jelent meg a szabadkai Nemes Fekete Editről, a Verhovinán született Földessy Péter abszurd látomásai keresett portékák ideát, és minap Sátoraljaújhelyen az ungvári Matl Péter angyalszárnyú turulszobrát avatták.
. . . összetartozásunk legértékesebb tárgyi bizonyítéka – az Úr 1991-ik esztendejének egyik kegyelmi pillanatában született, a föl-föltámadó ellenszél dacára tizenhat esztendőt megért –, a határon túliaknak otthont, hazát és önbecsülést adó Makói Művésztelep termésének legjava azonban nálunk van, 100 évvel Trianon után a Maros parti Konstantinápolyban, a József Attila Múzeum Ima Magyarországért kiállításán.
Antal Imre (Gyimesfelsőlok): A harangok alászállnak
Biró Gábor (Székelyudvarhely): Maros
Fekete Miklós (Csíkszereda): Révület
Földessy Péter (Munkács): Hajnal
Gyurkovics Hunor (Szabadka): Országalapító
Kusztos Endre (Szováta): Sors
Matl Péter (Ungvár): Mi lesz veled Magyarország?
Micska Zoltán (Munkács): Új idők kezdete
Miholcsa József (Marosvásárhely): Hét vezér
Nemes Fekete Edit (Szabadka): Tűzhalom
Páll Lajos (Korond): Tűzfújó leányka
Plugor Sándor (Sepsiszentgyörgy): Sors
Sipos László (Felvinc): Maros-leány
Torok Sándor (Szabadka): Madarak útja I.
Vékony Lajos (Szabadka): Kossuth Lajos
Illusztráció: Határkövek széljegyzetei
Ezek is érdekelhetik!
„Titokzatos és törékeny élményünk az emlékezés” (Papp Nikolett rajzai) →
Mújdricza Péter: Trianon Missziós Vándorkiállítás a Magyarok Világszövetsége Székházban →
Jámborné Balog Tünde: Két batik a Nyelvemlékek-sorozatból →
