Magyar Miklós: Picasso, Apollinaire és a Bateau-Lavoir
A második világháború után a párizsi Saint-Germain-des-Prés negyed mintegy tíz évre a szellemi és a kulturális élet központjává, „az egzisztencialisták Mekkájává” válik.
Legendásak Párizs irodalmi kávéházai: Les Deux Magots, Le Procope, Café de Flore, Brasserie Lipp, Tabou. A Tabou mindennapos látogatói Albert Camus, Jean Genet, Boris Vian, de gyakori vendégek Raymond Queneau, Jean-Louis Barrault, Madeleine Renaud, Roger Vadim és persze Sartre és Simone de Beauvoir. A sanzon legkiválóbb képviselői: Léo Ferré, Georges Brassens, Charles Aznavour, Serge Gainsbourg, Juliette Gréco adtak itt egymásnak találkozót nappal. Éjszaka pedig a Saint-Germain Klubban hallgatta a közönség a New Orléans-i dzsesszt, a bebopot, Sidney Bechet, Miles Davis vagy Duke Ellington és Boris Vian előadásában. A Les Deux Magots előtti tér ma Sartre és Beauvoir nevét viseli.
Sartre-Beauvoir tér
Amit a második világháborút követően a Saint-Germain negyed jelentett az íróknak és festőknek, azt a század első évtizedeiben a Montmarte-on kell keresni.
Egy kultikus hely: Le Bateau-Lavoir
A Montmartre-on az Émile-Goudeau tér (azelőtt Ravignan tér) 13-as szám alatt volt található a Poirier-sans-Pareil (A páratlan Körtefa) nevű kocsma, amelyet az 1830-as években egy földcsuszamlás miatt be kellett zárni. Ennek a helyén, 1860 körül épült fel téglából és fából a Maison du Trappeur (A Prémvadász háza). Nevét onnan kapta, hogy egy kanadai prémkereskedő lakott ott. Az épület egy helyiségből álló, kis lakásokat sorakoztatott egy folyosó két oldalán.
Le Bateau-Lavoir
Olyan volt, mint egy hajó átjáró folyosója. Innen a Bateau (hajó) elnevezés. A Lavoir (mosoda, mosókonyha) arra utal, hogy az épületben egyetlen vízvételi hely létezett. A névadó Max Jacob volt. 1867-ben egy Thibouville nevű tulajdonos Vasseur építésszel engedély nélküli műtermeket kivitelezett az épületben. Az első művész lakó a festő Maxime Maufra volt. Az épület hamarosan kedvelt találkozóhelye lett a művészeknek. Paul Gauguin is megfordult ott.
1969-ben az akkori kulturális miniszter, André Malraux műemlékké nyilvánította a Bateau-Lavoirt, amely egy évvel később tűzvész áldozata lesz. 1978-ban Claude Charpentier építész megalkotja hasonmását, ezúttal téglából. Ekkor nem lakás céljából, csak nappali munkavégzésre 25 műtermet kaptak fiatal művészek.
A Bateau-Lavoir téglából és üvegből
Az épületnek magyar vonatkozása is van. Rozsda Endre, szürrealista festőművész és grafikus 1979-ben műtermet kap a Bateau-Lavoirban és élete végéig ott alkot. André Breton, „a szürrealizmus pápája” A szürrealizmus és a festészet című könyvében így jellemzi Rozsda Endre művészetét: „Halál és szerelem erői mérkőznek itt egymással: a legelszántabb szökevény a feketébe forduló levelek és az elpusztított szárnyak magmájába temetkezik, hogy természet és szellem az áldozatok ama legfénylőbbike által újuljon meg, amely a tavaszt hozza világra.”
Rozsda Endre: Pénelopé
Ma az Émile-Goudeau téren, a Bateau-Lavoirtól balra, egy vitrin őrzi a híres épület történetét.
Mai látvány
Egy sorsdöntő találkozás
Apollinaire tizennyolc éves, amikor 1899-ben Párizsba érkezik. A nála egy évvel fiatalabb Picasso az 1900-as világkiállításra utazik Barcelonából a művészetek fővárosába. 1905-ben találkoznak egy bárban. Egy februári estén Jean Mollet, Apollinaire barátja, akivel a Le Festin d’Ésope című folyóiratot megalapította, belépett az Austin’sba egy fiatalemberrel, Pablo Picassóval. Mollet úgy gondolta, hogy Apollinaire és Picasso jól meg fogják egymást érteni. Picasso már másnap visszatért a bárba barátjával, Max Jacobbal. Picasso a Bateau-Lavoirban lakott, Max Jacob testvérével, Jacques-kal a Montmartre tövénél. Max Jacob beírta Apollinaire naplójába: Picasso, 13 rue Ravignan. Ezen a helyen volt a Bateau-Lavoir. A következő napokban Apollinaire ellátogat a Montmartre-ra, ahol a népszerű mulatóhelyek voltak: Le Chat Noir, Le Lapin Agile, Le Moulin Rouge. A költő meglátogatja a festőt műtermében, a művészeket befogadó legendás Bateau-Lavoirban. Apollinaire mély barátságot köt az ide látogató művészekkel. Költőkkel (Blaise Cendrars, Max Jacob, Jean Cocteau), festőkkel (Henri Rousseau, Robert és Sonia Delaunay, Marc Chagall, Maurice de Vlaminc, Francis Picabia, Georges Braque, Jean Metzinger, André Derain, Fernand Léger).
Apollinaire Picasso műtermében
A Mona Lisa-ügy
1904 körül Apollinaire megismerkedik egy Géry Pieret nevű fiatalemberrel, akit titkárként alkalmaz. A férfi 1907-ben több szoborral jelenik meg nála, mondván, a Louvre-ból lopta el azokat. Apollinaire barátját, Picassót ajánlja vevőnek, mivel ismeri annak vonzalmát a primitív művészetek iránt. A véletlen úgy hozza, hogy néhány nap múlva valaki ellopja a Mona Lisát. Ezzel is Pieret-t gyanúsítják, aki a rendőrég látókörébe kerül és eljutnak Apollinaire-ig és Picassóig. Apollinaire arra kérte Géryt, hagyja el Franciaországot, és szeptember másodikán vagy harmadikán maga tette fel egy Marseille-i vonatra 160 frank költőpénzt adva volt titkárának.
Picasso pánikba esik. Hova tegyék a szobrokat? Bedobják a Szajnába? Végül Apollinaire-rel bevitték a Paris-Journal szerkesztőségébe azzal a kéréssel, hogy azok juttassák vissza a műkincseket a Louvre-ba, természetesen a legnagyobb diszkréció mellett. Ám Drioux vizsgálóbíró, akit a sajtó támadott tehetetlensége miatt a Mona Lisa-ügyben, szagot fogott és egy Robert nevű főfelügyelőt és Coste altisztet megbízta azzal, hogy szeptember 7-én házkutatást tartsanak Apollinaire lakásán. A költőt Drioux bíró lopás bűnében való cinkossággal vádolja, és hosszasan kihallgatja a Palais de Justice-ben. Ezután a Santé börtönébe kísérik Apollinaire-t. A börtön iratai között szerepel adatfelvétele. Mint a 216. számú rabot tartják számon: „Apolinaire-nek (sic) nevezett Kostrowitsky Guillaume, meg nem nevezett apa [és] Angélique Kostrowitsky (sic) Külföldi (Orosz) [fia]”. Egy labirintusszerűen kacskaringó folyosón elvezetik cellájáig. Mielőtt rácsukják az ajtót, ismét megmotozzák. Másnap reggel nyolc órakor egy órás sétát engedélyeznek neki a börtön udvarán. Kap írószereket és egy könyvet: Mayne-Reid amerikai író La Quarteronne című kalandregényét. Cellájában rémülten olvassa a vaságyra vésett szöveget: „Dédé Mérilmontant gyilkosságért”. Letartóztatása hírére barátai hamar összefogtak. A Paris-Journalban petíció jelent meg, tiltakozásul a botrányos fogva-tartás miatt. A költő azonnali szabadon bocsátását követelték, mert az csupán „jószándékkal befogadott egy tolvajt, és lehetővé tette, hogy az ellopott tárgyak visszakerüljenek a helyükre.” Drioux bíró engedélyt adott arra, hogy Apollinaire-t testvére meglátogassa. A költő ügyvédje, Me Théry egy órán át tárgyalt védencével, és arra alapozta a védelmet, hogy Pieret inkább őrült volt, mint gonosztevő, és Apollinaire szánalomból és naivul vette pártfogásába. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy ő maga segítette visszaszolgáltatni az ellopott műkincseket, így a tolvaj tettét „egyszerű lopásnak” kell minősíteni. Ezt követően Apollinaire-t ideiglenesen szabadlábra helyezték. Hátramaradt szembesítése Picassóval. A festő olyan pánikban volt, hogy Fernande-nak, Picasso kedvesének kellett segítenie, hogy fel tudjon öltözni. A szembesítéskor kijelentette: „Nem ismerem ezt az embert”, és mindent tagadott. Ekkor Apollinaire-en volt a sor. Kérdéseket tehetett fel a festőnek, aki sarokba szorítva, kénytelen volt elismerni a tényeket. Picasso szerencsésen megúszta az ügyet, minden következmény nélkül, barátja, Apollinaire pedig megbocsátott neki. Amikor 1915-ben Madeleine Pagès-nek elmesélte a történteket, ezt mondta Picassóról: „nagy művész, de skrupulusai nincsenek.”
Az avignoni kisasszonyok
1907-ben, ugyanabban az évben, amikor Géry Pieret szoborlopásával elkezdődik Apollinaire kálváriája, nemcsak Picasso művészetében, de az egyetemes festészetben is új korszak kezdődik. Ebben az évben alkotja meg Picasso Az avignoni kisasszonyokat. A festmény Barcelona Avignon nevű utcájában lévő bordélyház lányait mutatja be, innen a mű címe, amely eredetileg az Avignoni bordélyház címet viselte. A festmény nem csupán a kubizmus beharangozója, hanem a festészet forradalmasítója is. A kép láttán Picasso barátainak reakciója a megdöbbenés volt. „Úgy látszik, Picasso terpentint ivott, hogy tüzet okádjon” – mondta Georges Braque. Apollinaire is megrökönyödött a festmény láttán. Picasso barátja és egyben riválisa, Matisse, epésen jegyezte meg: „Milyen mulatságos.” Sergei Shchukin műgyűjtő így kiáltott fel: „Mily nagy veszteség a francia művészet számára.” Az avignoni kisasszonyok ma már a művészettörténet egyik legfontosabb műve és kétségkívül a legérdekesebb.
Apollinaire 1907. február 27-én jegyzi be naplójába: „Este vacsora Picassónál, láttam új festményét: egyforma színek, a hús, a virágok stb. rózsaszínjei, egyforma női fejek és ugyancsak egyszerű férfi fejek.”
Picasso: Az avignoni kisasszonyok
Apollinaire és Picasso egészen a költő haláláig váltott leveleket egymással. Levelezésük 1992-ben jelent meg. Jóllehet nem minden levél és képeslap maradt fenn, a közölt százhatvannégy levélből értékes információkat kapunk a költő és a festő életéről, barátságáról, munkáiról. Ha fellapozzuk a rendkívül érdekes kiadványt, szembetűnő, hogy míg Apollinaire hosszú leveleket ír barátjának, addig Picasso inkább rajzokat küld rövid (meglehetősen hibás franciássággal írt) kísérőszövegekkel. A tartalmas leveleket élettársa, Fernand Olivier írja.
Picasso 91 éves korában, 1973. április 8-án bekövetkezett halálakor még halálos ágyán is Apollinaire-t emlegette.
A mellékelt képanyagokat Magyar Miklós bocsátotta rendelkezésünkre
Illusztráció: Le Bateau-Lavoir (a szerző fotódokumentációinak felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
