Mezei Attila: Malom (három novella)
Malom
János felnőttként akkor látta először Füstösék malmát, amikor az udvaron álló nagy diófa rádőlt a tetőre.
Irgalmatlan volt az a vihar, a faluban is minden tele volt cserepekkel, leborult kémények füstös tégláival, Egregyen még egy házba is belevágott a villám. A tetőről bajos volt leszedegetni azt a nagy koronát, akadtak száraz, korhadt ágak is. Fűrésszel nem lehetett semmihez hozzáférni, létrák, kötelek kellettek, ékek is, mert nem lehetett tudni, mi merre feszül. Akik segíteni jöttek, nem is voltak igazán favágók, egy-két földműves, az asztalos, a Blum kovács, bámészkodó kölkök, akik azonnal be lettek fogva a lehulló ágak félrehúzogatására. Először lefejszéztek mindent, hogy a hosszú fűrésszel levagdoshassák a vastagabb ágakat, az odúkból még pelék is futkostak mindenhol, ráment az egész délelőtt. Sok cserép és néhány léc törött csupán, az erős vörösfenyő szarufák mindent kibírtak. Hazainduláskor ittak egy nyeletet a génuaiból, János pohara véres lett, mert a fűrész egyszer beleugrott a kezébe. Az öregasszonnyal bementek a házba tépésért, bár anélkül talán még hamarabb elállt volna. Nézte a magas szobákat, cementlapos konyhát, réz kilincseket, erős rácsokat az ablakokon. A segédnek a malomra nyíló saját szobája volt. Még be sem kötötték a kezét, már nem vérzett. A házzal szemben állt a pajta, az istálló, a disznóólak, tyúkól és a góré. Mögötte konyhakert, hátul a derékútig földek, szilvás. A patak és a malomárok között gyümölcsös, a szélén egy nagy naspolya és egy telepe almafa, a sarokban sombokrok. Mindenből sugárzott a biztonság, a kiszámíthatóság és a jólét.
Eltelt néhány év, János megnősült és házat épített a derékút és a Nagyhorgos közti háromszögben. Egy hete laktak csak ott, az asszony még erre-arra rendezkedett. Kedd este megjelent az öreg Füstös, gyalog, csak úgy klumpában. Leültették, de amikor elmondta, hogy eladó a malom, mert nem bírják már ketten, mindenki elcsöndesedett. János szíve a reménytől dobbant egy örömnyit, feleségéé pedig a jeges ijedtségtől. A vén molnár elcsoszogott a sárban.”Csak úgy tudjuk megvenni, ha eladjuk ezt a házat, de még akkor is marad sok évi törlesztés, kamattal és persze jelzálog is. Ebbe vajon a két öreg belemegy?” Az ember tanakodott, az asszony egész éjjel sírt. Biztos volt benne, hogy nem sokat alszik ebben az új, mészillatú házban. A malmot eddig csak kívülről látta, nem volt olyan porcikája, amelyik ott akart volna lakni, de nem voltak kételyei, ez a férfiak dolga. Lementek megnézni, gyalog a derékúton, tavasz volt, még nem volt poros. Az Arnold szőlőjében elkészült a metszés, a venyigét kötegelték éppen vékony gúzzsal. A vincellér rájuk köszönt és egy ötven lépésnyit a Füstösék pincéjéig melléjük is szegődött. A présház is a malommal jár, aztán ettől kezdve a földek is fel lettek ősszel szántva, de akkor nem került beléjük mag, a molnárék már tudták, hogy eladó lesz minden. Hátulról jutottak be az akác-léckerítéses udvarra, a lécek még valami olajjal is be lettek kenve, kicsit büdös volt, de a róka is utálta. A tyúkok külön voltak kerítve, az őrletők mégsem járhatnak bokáig a tyúkszarban. Két kocsi állt a malom előtt, maróci svábok voltak a kocsik táblái és a megírt zsákok szerint. Sosem volt sor, a molnárnak listája volt, a kozári, maróci svábok tartották magukat hozzá. A mostaniak az utolja kukoricát hozták daráltatni. Az öreg Füstös és a legény, az András megmutatták a malmot, a gépeket, osztályzót, felhordókat, a mázsát. Megegyeztek, hogy a legény, a vándormolnár marad addig, amíg János tanúsítványt nem szerez a mesterségről, persze, csak ha meg tudnak egyezni. A zentai tiszai nagymalom ad ki papírt a leghamarabb, de csak a rátermetteknek, nem hagyják férgesedni a szakmát.
Tíz nap múlva megegyeztek, mentek Mágocsra a fiskálishoz, tízezer korona, kettőezer azonnal, a többi tizennégy év alatt ötszázanként, hozzá még hat percent kamat. Andás pedig ameddig kell, marad a mostani fizetéséért. Füstösék egy hét múlva könnyezve elköltöztek Pécsre. Ott volt két házuk, az egyik kiadva és egy nagy bérbe adott rétjük a város szélén, a budai vámnál, ahol ha lesz majd valami fellendülés, építkezni, terjeszkedni fog a város, ez biztos, mint a Biblia. A két tehénre Mülleréknek nem futotta, más örülhetett a szép jószágoknak A malackákra meg az aprajára még került az új molnárnak, ezek maradtak a helyükön. A pulykáktól és a néhány krédlitől már az új gazdaasszony szabadult meg, nem állhatta ezeket a hangoskodókat. András intézte a malom kevés dolgát, már a darálások is kezdtek elmaradozni, esténként papíron elszámolt új gazdájával, aki csak most eszmélt rá, hogy a most negyed gőzön dolgozó malom az idők végéig biztosíthatja a família jólétét. Hacsak nem történik valami gyalázat magyar szokás szerint, eddig ötven évente mindig megesett ilyesmi. Megmetszették a három szőlőt, Füstösék még úgy két hektó bort is itt hagytak, két hordóban nohát és egy kis harmincliteresben génuait. Ez egy csemegeszőlőből készített édes bor volt, a szomszéd molnár, a Wiesner bugyilehúzónak hívta, András szerint Dalmáciában csinálnak ilyeneket, de mivel ő sem szerette, mindig hozzátette, hogy ”éljenek vele vadházasságban!” Az új molnárné pedig a kiskertben hajladozott naphosszat, kicsit elmaradt az apró magvak vetése, két szakajtó dughagymát elrakott, az ablakban növögettek a paprikapalánták. Pihenésképp reggel, este megetette a disznókat, zöldet az ura dobott nekik, szórt kukoricát a tyúkoknak, összeszedte a tojást. Mindig morgolódott, hogy kevés, vagy eltojnak valahová, de az is lehet, hogy eszi valami. Egyik este lehajtották a két saját tehenet, még kettőnek lett volna hely az istállóban, ettől kezdve fejni is kellett. A tej nagy részét sikerült eladni, a többiből meg aludttej, túró és érlelt túró lett. Az utóbbit puckos túrónak hívták, volt az érés idején egy-két nap, amikor olyan szaga volt, hogy a vacsoránál gyanúsan méregették egymást, de mindig megegyeztek, ez csak az András lehetett. Lecsalogatták Muki kutyát is, aki harciasan nézegette a régi molnárék otthagyott Lator nevű ebét, de második este már elkaptak a pataknál egy kis rókát, a beleit trófeaként a malom küszöbére rángatták. András úgy káromkodott, hogy még az ószövetség néhány meghatározó szereplője is belekeveredett a szövegbe, akiket értelmezhetetlen tevékenységekre biztatott a két kurva kutya irányába. Beköltöztek, nagy tágasság volt a Füstösék szép bútorai után Az András megjegyezte, „Na, van itt hely!”, de nem folytatta, mert az asszony veszedelmesen nézett rá. A molnárék aznap úgyis együtt háltak, a nagy költözködésben erre egy ideje nem volt elszántság, az asszonynak a nyakába került a hálóing, az ura soha nem vetette le róla, csak felgyűrte és jóízűen ráfeküdt. A hálóing aljára pedig a nagymama varrt slingelt csipkét. Az akkor még menyasszony azt kérdezte: „Minek ez, úgysem látszik?”. A vénasszony szerint: „Ahogy ezt a Jánost elnézem, látod te ezt eleget!” Hamar megtanulta, mire gondolt a szégyentelen banya.
Pár nap múlva nézegette már a kandikáló zöldhagymát, furcsa, eddig még sosem hallott kis csattanásokra fülelt a kerék felől. Odavitte a kíváncsiság és látta, hogy a terelőnek neki-nekicsapódik valami, talán egy kutya, ahogy közelebb ért, egy ütött-horzsolt gyerekkezet látott egy pillanatra. Nem tudta, mi nyomta el benne a riadt állat üvöltését, de csendben, lélekszakadva rontott a malomba. András éppen a megszorult daráló tisztogatását mutatta az urának, akkor már sikított,”Jöjjenek gyorsan, nagy baj van!”. János kirántotta gyereket, a két lábánál fogva lógatta, jött belőle a víz, de látták, a fején is egy éktelen seb vérzik. Halott volt! A vincellér kisfia! András elrohant az Arnoldék szőlője felé, Pápaiék cirógatták élettelen kisfiukat és sírtak, aztán az asszony nem bírta tovább és a malom falánál zokogott. Pápai kérte, hogy segítsenek, egy éve jöttek ide, nem ismeri az ilyenkor teendőket, ki sem mozdultak a szőlőből. János elfutott, erőből, trappolva, nem nézve, hogy hová lép, Harkáékhoz. Azonnal befogatott velük. Közben a felesége kihozott egy új, szép lepedőt, ketten a fiú apjával ráfektették a gyerkőckét és be is tudták takarni vele, „Vékonyka vagy, kisfiam!” – mondta a szerencsétlen vincellér. Egy ocsmány káromkodást hallottak és dermedten figyelték, hogy András lerántja a fiú anyját a korlátról, be akart ugrani a kerék mellé. Az asszonyra zuhanó vándormolnárnak reccsenve tört el a gyűrűs- és a kisujja. A mutató és a középső azért nem, mert azokat már néhány éve letépte Baján a transzmisszió. Megjött a kocsi, Pápai a feleségét ölelte, inkább lefogta, a másik két férfi pedig a kocsi hasában lévő szénára fektette a kis halottat. A szénát azért rakta be a Harka, hogy ennek a kis patakjárónak kényelmes legyen az utolsó útja. Eszükbe sem jutott, hogy hazaviszik, már a kocsisnál volt a temetői kápolna kulcsa. Jobb lesz, ha ott piheni ki ezt a fárasztó napot, legalábbis az anyjának jobb. A szülők hazatántorogtak a derékon, előtte az asszonyba belediktáltak egy vizespohár törkölyt, nem is tiltakozott, meredten nézett és itta, aztán kifelé menet kihányta a reggelire evett aludttejjel együtt a salátaágyásra. András elment a törött ujjaival a borbélyhoz, aki átküldte a Szünder kocsmába, hogy igyon annyi rumot, amennyi lefér. Utána majd megpróbálja igazgatni, meg sínbe tenni,”De nem orvos vagyok én, a rosseb egyen meg!”A malomnál egyedül maradtak, „Szépen kezdődik a molnárság!” – morogta már tök részegen János. Az asszony valahogy kiügyeskedte a már majdnem üres üveget a kezéből és lefektette, de nem vackolódott mellé, amit jól is tett, mert az ember okádott és bevizelt. Andrással aludt, már amennyit, először és utoljára az életben, és látta a csipkéket a szék támlájára dobott hálóingen.
János egy hét múlva ment Zentára, hogy megszerezze a tanúsítványt, ami persze nem mesterlevél, de feltétlenül szükséges ahhoz, hogy saját néven menjen a malom. Bajáig ment a vonat, onnan Mélykútig gyalog ment, Topolyáig elvitte egy kocsi, Rózsa Tibornak hívták az embert. Hajdújárásig hol kocsi, volt úgy, hogy kocsirúd, hol gyalog, onnan pedig már egy, a malomba igyekvő szekér. Meglátta a nagy malom zománcozott tábláját és azonnal elhatározta, ilyen neki is lesz, az áll majd rajta: „Müller János malma, Kárász”. Az is zománcozott lesz, fekete nagy betűkkel a felirat. Nem olyan tábla lesz, mint a császtai szódásé, három sorban, ahogy kifértek a betűk,”Hermeszö…dönszódá…smester”. Elmosolyodott, amit a következő két hónapban nemigen tett, mert reggeltől estig dolgozott, megfordult a malom összes munkahelyén, a direktor irodáját kivéve. Hetente jött egy fehér köpenyes úr a céhtől és papírokat íratott velük, volt még egy mohácsi ember a Szent Miklós malomból, meglátása szerint alig adott jó válaszokat. Félt, hogy hiába minden, sváb parasztból nem lesz molnár. Otthon elfogyott az utolsó darálás is. András fele fizetésért, a karbantartással foglalkozott. Húzott a staufer zsírzókon, minden szíjat, rostát, felhordót leellenőrzött. Részt vett a két napon, ahol a környék hét malmából egy ember egyik nap a nagyobb forrásokat tisztította ki, amelyiket kellett. A másik nap pedig a malomárkot nézte át, partot, zúgókat, átereszt, szabályzó zsilipeket. Ezen a napon kellett az évi vízdíjat befizetni és volt egy közös vacsora a Szündernél. Ilyenkor a kocsmáros még gyári sört is hozatott Pécsről. Egyébként sört nem ittak a kocsmában, otthon viszont majd mindenkinek volt saját főzete néhány palackkal. Ez olyan erős és zavaros volt, hogy a kocsmáros szerint nem kell azon meglepődni, ha némelyik öregasszonynak megjelenik és könnyezni kezd a Szűz Mária. Ők isszák az otthoni sört. Az újdonsült, – hivatalosan is – molnár hazaérkezett Zentáról. Hamarosan beindult az őrletés, annyi lett a munka, hogy papír ide, papír oda, az András még maradt. Ennek különösen egy-két falusi asszony örült, akik a malom és Vékény közti, kenderföldnek hívott dűlőben kapálgattak. Itt voltak a falu legjobb földjei, és ezért a kertek is. Ha nekieredt az eső, a kertészkedők behúzódtak a molnár istállója elé, a kíváncsiabbak bemerészkedtek a malomba is. András szívesen mutogatta a működést és akadt, aki egyéb élményekkel is gazdagodott. Az ágy szörnyen nyikorgott, a szobáját egy, igaz nagyon vastag ajtó választotta el a molnár feleségének konyhájától, aki kajánul számolta a bútor megpróbáltatásait. A szeptemberben a negyedik után emelt hangon felszólította a segédet, hogyha a malomkereket meg tudja javítani, akkor azzal a kurva ággyal is csináljon valamit, mert lassan a nokedliszaggatást is meg kell gyónni.
Az öreg Füstös sorba állítós listája kiválóan működött, sokan soha nem voltak, de a malom mindig dohogott. A Róth nevű maróci hozta az apró fiát, aki a bal keze két ujját szopta állandóan, a svábot ez végtelenül idegesítette és feltette magában, hogyha hazaér, felpofozza az asszonyt, miért nem tudja ezt a puckot erről leszoktatni. A segéd egyszer csak odaállt a gyerek elé és megmutatta a bal kezét a hiányzó két ujjal: ”Látod, én is szoptam az ujjamat!” A gyerek mintha kiköpte volna az apró ujjakat és óvakodott még egyszer a szájába venni azokat. Az apja könnyesre röhögte magát és beajánlotta a bikali sógorának a Müller János malmát. Híre ment a malomnak, sokan azon tanakodtak, hogy mennyi pénz fordulhat ott meg, nem csak a barátok és az irigyek, de a legrosszabb szándékúak is. Szeptember közepe volt, elkezdett színesedni az erdő, a szemközti hegyek vidáman pipáltak egy jó nagy eső után. Az aznapi utolsó gazda is elvitte a lisztjét, egy szekér érkezett, kolompárok érdeklődtek teknőfaragás után és szétszéledtek az udvaron, mint a hangyák. Csak az asszonyt találták otthon, a molnár kiment borért a présházhoz, a segéd pedig a faluban volt. A pénzt nem is kérdezték, az asszony úgysem tud felőle, az egyik megfogta a mellét aztán ellökte a konyhaajtó elől. Két asszony összeszedett mindent, ami befért az összecsomózott ágyterítőbe, amit a szárítóról vettek le. Aztán egy öreg, nagybajuszú pofonvágta a molnárnét és felszálltak a szekérre. A hazafelé ballagó, pocsolyákat kerülgető András látta a sietős lovas kocsit befordulni a templom felé, ”Mit keresnek ezek ebben a sárban az erdőben?” – tanakodott. A malomhoz érve látta az ideges gazdát, aki csendőrért indult Szászvárra, meg a vérző orrú feleségét. „A Sörösnek mentek, elébük vághatnánk, segítség persze kellene, de Egregyen találunk embert, még puska is akadna, várhatnak azok a kakastollasok”. Rohantak a faluba, a Nagy Lajos még nem fogott ki, a szekér majd szétesett, úgy vágtattak a lovak Egregyig. A temető mellett legalább tíz fogat várt a Krajczár erdészre a holnapi bárca miatt, ketten ottmaradtak, a többiek meg elindultak a fenyőfai kereszteződés felé, csak arra jöhetnek. A Füsi és a Kormos szó nélkül hazarohantak és a kék keresztnél nem kellett rájuk két percet várni, megjelentek, mindegyiknél egy zsákba csavart valami. Az öreg cigány a kanyar után hirtelen meglátta az embereket, ismerte mindegyiket, a nevüket nem tudta, de egytől-egyig fát fuvaroztak Bonyhádra. A két ismeretlen és a két puskás viszont nagyon zavarta. Az idősebbik elő is állt:”Melyik ütötte meg az asszonyt?”. Ez a molnár, hogy rohadjon meg, baj van. Lekászálódott a kocsiról és azt mondta: „Én voltam, de véletlenül!” A bakancsos láb gyomorszájon találta, az ólmosbot pedig az orra alatt érte, látta a vérét kifröccsenni a száján. A többieket kirángatták a kocsiból, megkötötték a kezüket. A két asszony megpróbált elfutni, de az idősebbiket felrúgta egy ember, a fiatalabbiknak meg elütötték a lábát egy gyertyánhusánggal. A batyu is megkerült a malomból való holmival. Bevitték őket a Gáti pajtájába, a malomból valók elmentek, a többiek pedig eszméletlenre verték a megkötözött férfiakat, az asszonyokra pedig abban a két órában ráfeküdt, aki arra járt és volt hozzá gusztusa. Végül feldobálták a kocsijukra az egész társaságot, a lovak meg hurcolták őket, amerre az eszük vitte. A csendőrök fél órát ordítottak a magát nagyon bárgyúnak tettető bíróval, hogy mi az oltáron függő atyaúristent képzelnek magukról az egregyiek! Az alighanem törött lábú, fiatalabb asszony ugyan négy zúgó pofon után elmondott mindent, de az igazságtétel a törvény dolga, nem ezeké a senkiházi erdőjáróké. Mindenesetre, Müller János molnárnak végre megengedték, hogy vegyen magának önvédelemre egy puskát és egy revolvert. A rablás éjszakáján a molnár úgy megvigasztalta véres orrú asszonyát, hogy időre megszületett az első gyerek, Ferenc. A malom négy év alatt kitermelte a tizennégy évre tervezett adósságot a kamattal együtt. Igaz, közben nem vettek földet, ruhát, cipőt, semmit, csak egy bölcsőt csináltattak a Stranczingerrel. Nagy reményekkel várták az új évet, jó volt az idő, télen volt vastag hótakaró a gabonának, esett, amikor kellett. Járni fog a kerék, mint a motolla, gondolták. Aztán Gavrilo Princip június huszonnyolcadikán Szarajevóban agyonlőtte a magyarokat egyébként utáló trónörököst. Egy hónap múlva Zimonynál megszólaltak a monarchia ágyúi, kitört a nagy háború.
Búcsú
Teljes megelégedéssel szemléltük, hogy a gangról elővarázsolták a babakocsit. Az igazság az, hogy már kinőttünk belőle. Az Öcsike ugyan egyszer-egyszer hisztériázott, hol a lába fájt, vagy azt gondolta, a távolság a boltig vagy a fűrésztelepig számára és az összes vele egykorú kisfiúnak is leküzdhetetlen. Az Anyunak megvoltak az eszközei, hogy meggyőzze ennek ellenkezőjéről! Maga a jármű négy nagyobbacska keréken gördült és szívecske formájú oldalai voltak fehér műbőrrel bevonva, amit vékony alumínium szegély ékesített. Egyszóval, elég csúnya volt, de rendkívül strapabíró. Most sem azért lett elpakolva előle a maradék mész és cement, valamint a három zsák forgács, amit a kiscsibék alá szántunk és leszedve róla a ráhajigált esőkabát, permetező kalap és gyümölcsszedő kötények hada, hogy mi ketten az Öcsivel beletelepedve menjünk a búcsúba a Mamincékhoz, hanem azért, hogy az ígért, közel negyven kiló szilva valahogy eljusson hozzájuk. A kötények előkerülése volt egyelőre a nagy esemény, több hétig eltűntté lettek nyilvánítva és folyamatos volt a tettes utáni hajsza, még a Pajtás kutya is felkerült a gyanúsítottak népes listájára, amelyen mi az Öcsivel igen előkelő helyet foglaltunk el. Az eb vérig sértődött a ribizliszagú rongyok eltüntetésének vádja miatt, és bizonyítandó, hogy irányultsága változatlan, kopasznyakon ragadott egy, mellesleg tilos helyen, a cékla-másodvetésben békésen kaparászó tyúkot. A rendszabályozás nem állt arányban a vétséggel, a renitens madarat ki kellett véreztetni és kendermagos ruhájától is meg lett szabadítva. Apu oldalba billentette a kert őrzését kicsit túlzásba vivő négylábút, de a fenyítést jelentősen tompította a hagymás vér és a tejfölös csirke nokedlival váratlan lehetősége. Mindez természetesen másnapra maradt, most rohanvást készülődtünk a búcsúba.
Mi az Öcsivel már rég a ház előtt feszítettünk a kantáros nadrágunkban, mint pók a lucernában, bentről csak az isaszegi csatát idéző zaj hallatszott. Az Apu még augusztus huszadikán leette debrecenivel az ingét, most egy másikat kellett kivasalni ezért. Olimpiai tempóban rohantunk a szilvával megrakott babakocsi mellett, az iskolánál lévő keskeny vashídon mentünk át a harangláb felé, arra van a Mamincék utcája. Apu azt mondta, hogy volt itt rendes híd is, de a kőműves, aki építette, ellopta belőle a cementet és ezért az első árvíz elvitte a téglákat a… Anyu közbeszólt, Bonyhádig. Anyu mindenkit ismert, és ahol látott valakit az udvaron, oda be is köszönt: „Csókolom Gizi néni, söpröget?”, „Jó reggelt András, friss levegő, cigaretta! meg ilyeneket. Szerinte ez így illik, az Apu szerint meg teljesen felesleges sületlenség, asszonybeszéd. Aztán amikor valami Gyula bácsitól megkérdezte, hogy vizet húz-e és az illető azt válaszolta a kút kereke mögül, hogy „Nem látod a szömöd essön ki, mit hitté, borotválkozok?!”, akkor hárman, mi férfiak, jót röhögtünk. Az Anyu meg levette a szilva tetejéről a fehér ridikült, amit a misére visz majd, jól hátba vágta vele az Aput.
Odaértünk, a Dédi és az Ópapa a fonott székeiken ültek a pajtakapu előtt, hogy lássák az utcát, amikor jövünk. Az Ópapa kezébe belecsaptunk, akkora volt, mint egy szívlapát. A Dédiét megsimogattuk, mintha átlátszó lett volna. Nem állhattuk, ha öregek puszilgatnak bennünket. Az unokatesóink már ott voltak, de nagy játszásokra most nem volt idő, indulni kellett a szent kúthoz a misére. A Papinctól mindenki kapott egy ropogós huszast, bajuszpödrőre, ittunk egy meggyszörpöt, a felnőttek meg egy kupica eperpálinkát, még az Anyu és az ikertestvére is.
A templomhoz vezető út két oldalán sátrak voltak, lehetett kapni imakönyveket, szép, színes szentképeket, rózsafüzéreket, de mézeskalácsosok is voltak. Én rövid könyörgés után egy színes bábhuszárhoz jutottam. Az unokatesónk, a Hugi pedig kiadós duzzogás árán mézeskalács pólyásbaba boldog tulajdonosa lett, amit két perc múlva leejtett és egy bácsi a nagy tülekedésben rálépett. Hozott helyette egy másikat, nagyobbat és a kicsit lapos is megmaradt. Apu ismerte valahonnan ezt a bácsit, mert azonnal bement vele az egyik ház boltíve alá, ahol a kocsmáros még le sem tisztult újbort árult. Anyu és az ikertestvére, a Gizi nénje, ugyan megjegyezték, hogy vajon hogyan bírhatták ki tíz percig bor nélkül. Azt válaszolták, hogy mert bennük van tartás és ne nyugtalankodjanak, nem fogják felkérni a papot tangózni. Engem a mise nagyon nem érdekelt, pedig otthon még ministráltam is néha. Egyszer kiharangozás után bejött a sekrestyébe egy idegen bácsi, és azt mondta a papunknak, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen szegény helyen lelkipásztorkodik, ahol a négy térdelő gyerekből háromnak lyukas a cipője talpa, látszott az oltár mellett. Ezután meg adott a papnak egy csomó pénzt, ahelyett hogy nekünk vett volna új lábbelit.
A búcsúi mise alatt a szent kút körül keresgéltem az eldobált mankókat, műlábakat, mert a Papinc azt mondta, hogy a csodavíztől sokan meggyógyultak már, sőt valakinek kinőtt a lába is, amit a vonat vágott le tavasszal, mert borfejtéskor nagyon berúgott és a gőzös alá esett, így jár az, akinek húsvétkor még van bora. Nem találtam semmit, aztán az Anyu rám szólt, ne tekeregjek, mint a kerengő dervis, inkább figyeljem, hogy mit beszél a pap. Persze ők sem azt hallgatták, azon tanakodtak, hogy a párttitkár feleségének hogy van pofája ide jönni, meg a valamilyen Géza látja-e, hogy a lánya seggét a mise alatt is markolássza valami páviánforma fickó.
Ebédnél tizenhatan ültünk a fűzfa alatt és a hosszú asztal egyik végén ott volt egy üres szék, a Boriskáé. Ő az Anyuék nővére volt, de a téli ajtóban agyoncsapta a villám ötéves korában. Engem nem dobott föl a levesestálból kilógó tyúklábak látványa, amikor a Papinc előhalászta a fejet és megkérdezte, hogy ki kéri az eszét, attól egyenesen a hideg rázott. A főtt húst kaporszósszal viszont kedveltem, a kisebb-nagyobb oldalasdarabokat bújtató töltött káposztával együtt. Addigra a hat gyerekből négy már leette magát, hiába volt a nyakukra kötve konyharuha, régi terítő, szecskavágásnál használt kötény, nekem a mártással sikerült. A sültek közül csak közelharc árán lehetett hozzájutni a csirkeszárnyhoz, ami a bőre alá betuszkolt májdarabkával együtt lett kirántva. Mákos és grízes-meggyes nyújtott rétes volt, az Öcsike kiharcolt magának egy jó nagy pofont, mert a réteses mancsát az ingjébe törölte.
Amikor mindennel végeztünk, a felnőttek ejtőztek egy pettyet, ittak és politizáltak, minket elzavartak játszani. Először cipőt cseréltünk, mert az Ópapa szerint a ház mögötti domboldalban akkora kutyaszarok vannak, mint egy cselédkönyv. A kúthoz nem volt szabad közel mennünk, mert két gonosz ránthat be bennünket a kampós botjával, a Bákász és a Bugrác. Ez otthon is így volt, de az Öcsikével derekasan megküzdöttünk ezekkel a latrokkal és messziről téglát, villáskulcsot, kőműves kalapácsot hajigáltunk a fejükre. Az igazi győzelmet akkor arattuk, amikor a tojásfestésre szánt egész tekercs lila krepp papírt sikerült első kísérletre bedobni. Az otthoni Nagypapa hatvannégy vödör lila vizet húzott fel és közben pocséta módon káromkodott.
Az Ópapa éppen a sokgyerekes kisbattyáni ember történetét mesélte, akinek a tizedik gyerekének, ahogy ez szokás volt, a kormányzó lett a keresztapja és minden évben derekas ajándékokat küldött, egészen negyvenötig. Akkor ez az áldásos folyamat megszakadt, az ember ötvenegyben bement a pártbizottságra, hogy van-e valami hírük a komájáról, mert aggódik. Az Apu felállt, elindultunk körhintázni, utána pedig megnézzük a meccset. Három ringlispíl volt, a legnagyobbra nem szállhattunk fel, de sokat ácsorogtunk ott, néztük a lányok bugyiját. Én a középsőn mentem két menetet, az Öcsi meg igazságtalanul sokáig terpeszkedett a valóban csak kis szarosoknak való körbejáró lovakon meg libákon. Ezután ők az Anyuval hazamentek, mi pedig a mérkőzésre. Persze az ellenfél mekényesiek nyertek, a helyiek hajnali háromkor támolyogtak haza a búcsúi bálból. A centerhalfot fél órával a meccs előtt ébresztették, állítólag pikáns látvány volt, amikor egy szál csíkos pizsamafelsőben előszédelgett, igaz, az említett ruhadarabot nadrágnak nézte a vagy húsz sört követő pirkadatban, amikor álomra szenderedett. Én elhatároztam, hogyha egy kicsit nagyobb leszek, játszok majd egy ilyen meccsen is, mielőtt világhírű játékos leszek, de nekem nem fogják kiabálni, hogy „Lassú vagy, mint Klicsék tehene!”. Nem akarok majd minden áron gólt rúgni, olyan leszek majd, mint Mátrai, vagy Rákosi… küzdök, megelőzök, szervezek. Az Apu ilyenkor azt mondta, hogy „Jól van, jól… de a Rákosit, azt felejtsük el.”
Visszafelé, amikor közeledtünk a házhoz, láttuk, hogy az asztalnál ott ül a Béla bátyja, aki a közelebbi rokonainál volt a búcsún, ide csak beköszönni jött mindig, vele volt a barátja is, akit mindenki csak Malacnak hívott a faluban. Nagyjából egyszerre érkezhettek a hegedűs cigánnyal, akit most arra a nótára akart megtanítani, hogy „Ha felmegyek a Hargita tetőre, lefordítom seggemet a lűtőre, úgy leszarom ezt az oláh világot, hogy olyat még az úristen sem látott”. A „hegedás” nem vágyott Paganini babérjaira, és ezt a klasszikusnak nem nevezhető darabot nem ismerte, különben is a Bogáromi rendőr a szalatnaki szüreti bálon tudtára adta, ha olyan nótákat cincog, amiben szerepel Horthy, vagy Sztálin Józska Marcsa lánya, vagy németül éneklik és néha toppantanak egyet, akkor beveri a gyertyakoppintó orrát. Óvakodott is ezektől, a múltkor mégis kapott gumibottal egy baráti vállon veregetést, pedig csak arról daloltak, hogy „Az a szép, az a szép, visszajött a Felvidék..” Akkor meg aztán tényleg fogta a megviselt, több szakadt húrral ékesített hangszert, amikor az Ópapa elkezdte a „Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia” katonanótát bömbölni. Az Anyu is úgy gondolta, hogy ez már nem a gyerekeknek való, összecihelődtünk és elindultunk haza, az Apu ugyan fájlalta, hogy itt kell hagynia ezt az épületes társaságot, útra keltünk.
Csak később tudtuk meg, hogy a Malac bácsi kivitte a Bátyját a vonathoz, keservesen fel is tuszkolta a magas lépcsőkön, integetett neki. A két kocsiból álló szerelvény elviharzott, a Béla meg ott állt a másik oldalon. Visszahozta, mivel aznap már több járat nem ment. A Maminc kicsit idegesen a nyárikonyha priccsén csinált neki hálóhelyet, közben néhányszor megkérdezte tőle, hogy miért nem ott készül elszenderedni, ahol egész nap állomásozott. Belátta, hogy hiába érdeklődik, ezt megerősítette az Ópapa is, „Ez a Béla úgy be van rúgva, mint a Krausz cugszfűrer Vakufban, aki a két nadrágja közé szart, még az első háborúban…”. A Bátyja saját bevallása szerint kétszer ébredt fel az éjjel. Először a csillapíthatatlan vizelési kényszer miatt rohant végig a vasúti kocsin, szerencsére nem a spajz ajtaját tépte fel. A bejárat előtt heverésző kutya viszont nagyon nem örült az elfogadható megoldásnak sem. Másodszor a bizonytalanság verte ki az álmot a zavaros szeméből, „Hogy került ő hálókocsiba a bátaszéki vonalon?”
Mi a maradékokkal megrakott babakocsival átgördültünk a két falu közötti sötét szakaszon, nem mintha Kárász úgy ki lett volna világítva, mint a Halász bástya. Az Apu még beugrott a kocsmába, mivel nem voltunk otthon, a postással oda vitette a Népszabadságot. Már rég megmosakodtunk a lavórban, de még nem ért haza. Anyu remélte, hogy nem issza magát villanyszerelőre, mint a Kis Gabi apukája. A Pista bácsi jól becsípve állt neki valami biztosítékot, vagy mit, kicserélni és az utcában reggelig nem volt áram. Mindennek a tetejébe a Kőváriék éppen bekapcsolták az akkor vett Kékes tévéjüket, mintha a készülék vágta volna le a trafót, vak sötét lett. Az öreg szólalt meg először, aki szépen fel is öltözött a televíziózáshoz, „Mondtam én, hogy a Kádár nem hagyja, hogy francia filmeket meg griflicsárokat nézegessetek…”
Először az Öcsi aludt el, de én sem tudtam megvárni az Aput, Anyu megnyugtatott, hogy ő biztosan megvárja.
Franci
A poros, lócitromokkal és tehénlepényekkel gazdagon díszített utcát majd minden ház az első szobák két kis ablakán keresztül kémlelte óvatosan, csak az övék fordult minden félelem nélkül, tornáccal feléje. Jó tizenöt méterrel beljebb is volt, széltében majdnem elfoglalta a telket, csak annyi hely maradt, hogy szekérrel hátra lehetett hajtani. A házhely volt keskeny, nem az épület nagy. A lépcsővel szemben az ajtó a földes konyhába vitt, onnan balra nyílott a padlós szoba, jobb kéz felől pedig a kamra, a füstölő és a padlásfeljáró, ennyi volt az egész. Falait az új módi szerint már nem verték, hanem úgy építették, hogy minden három sor vályogtégla után raktak egy égetettet. Abban az évben kerültek össze, amikor az öregek kihaltak belőle. A mama mindig is beteges, olyan madárcsontú volt, gyereke sem született, az öregember meg, aki a dédi testvére volt, berúgott és reggel okádékába fulladva találták. Így lett házuk, egyébként az Annusékhoz vackolódtak volna, az ő nővérei már férjhez mentek, neki meg még három puckos orrú kis sváb testvére volt otthon, pedig a németek általában nem vitték túlzásba a gyerekcsinálást. Nagyon jól tudták, hogy a kis kulipintyó égi ajándék ugyan, de nem hozza magával lázasan az etióp császár gazdagságát.
Az Annus napszámba járt az Arnold szőlőjébe, eleinte csak a kapáláshoz értett, de mivel igyekvő egy fehérnép volt és érdekelte a szőlő (meg nagyon szerette is, de ezt a gazdának nem hangoztatta unos-untalan), hamar kitanulta a metszést is. A második évben már akkor is hívta a vincellér, ha hajtást válogattak. Ferenc pedig a Kühnel gyárába járt dolgozni.
Reggel mindig az asszony kelt korábban, egy lábaskába tejet öntött, ha még meleg volt a rakott tűzhely, akkor rakott rá pár darab forgácsot, száraz vesszőt, csak a langyosításhoz, délelőtt úgysem lesz, aki tovább rakja. Amikor a tűz felélesztése reménytelennek tűnt, akkor a hideg tejbe aprított kenyeret. Aztán visszagyömöszölte magát az ágyba, ébreszteni a Ferencet. Sokszor teljesen felesleges volt a „macskafölös” melengetése, mikorra kanalazni kezdték, már kihűlt. Nagyon elhúzódott az ember feltámasztása! Akit a gyárban nem így hívtak, ez a név a szomszéd molnárt illette, ő a Franci lett. Az volt a dolga, hogy a madárodúknak felszerelje a függesztő léceit. Felül egy kapupánt-csavart kellett bejátszani, benyúlva a már kifúrt odúba, alul pedig egyszerűen egy nyolcvanas csavart szeget kellett beverni. Ezután a félkész madárlakást át kellett vinnie a Kemler nevű ember gyalupadjához, aki a kátránypapírozott tetőket biggyesztette rá. A gazda naponta elmondta, hogy azért kell ilyen fiatalnak csinálni ezt a munkát, mert hamarabb megtalálja a „likat”. A Kemler meg kétóránként elbődült, hogy aligha éri meg szőrös fejjel azt a pillanatot, amikor a világnak ez a legügyetlenebb svábja olyan odút visz oda, amin egyenesen áll a léc. Persze ebből egy büdös szó sem volt igaz, a Francinak vérében volt a fával való munka, úgy vésett, gyalult, faragott, hogy a tulajdonos, aki mindig abban a röhögni való buggyos fingfogó nadrágban járt, elégedetten dörgölgette a markát. Amikor valami nagyobb megrendelés elkészült, a stockholmi park, vagy az olasz király monzai ligete, ami akkora a Kühnel szerint (a Franci nem hitte el), hogy autóversenyeket lehetne ott rendezni, ilyenkor hozott nekik egy üveg, ördög tudja, hová valósi bort. Talpas pohárból itták és nagyokat csettintettek hozzá, mintha ízlene, pedig az otellóhoz voltak inkább szokva, a beaujolais-t ember nem tudta kimondani.
Mindig a Franci ért előbb haza, kaszált zöldet a bocinak holnapra, ilyenkor meg kiengedte hátra legelészni egy kicsit. A tarka jószág szinte nevetett, ugrált, pörgött. A két süldőt sajnálta, hogy minden percüket a homályos istálló sarkában töltik egy erős akáclécekkel körbeszegezett karám-félében. Egyszer engedte ki őket, de áttörték a kiskert fonott mogyorókerítését, és akkora gödröt ástak a cukorborsóba, hogy a Piavénél jó lett volna fedezéknek. A tüzet is elgyújtotta, legalább azzal ne kelljen kínlódni az Annusnak, akit ha egy kicsit fel akart paprikázni, akkor Nancsinak hívott. Az asszony mindig főzött, sűrű leveseket, ilyen-olyan főzelékeket, néha sajnos édes káposztát is. Ez a név olyan hízelgés ennek a szörnyűségnek, mintha az utca végén lakó Vida Pistára valaki azt mondaná, hogy ő a Jávor Pali, az öregek nem véletlenül hívják pulutykának, de azért megette ezt is, főként, ha szorult bele egy darab főtt szalonna. Az asszony elmosogatott, utána meg sötétedésig kapirgált a kertben. Franci szecskát vágott, kukoricát darált, a sildes sapkájában összeszedte a tojásokat, megetette a röfögőket. Elhatározta, hogy egyik vasárnap elmegy Óbányára és megnézi azokat a lábakon álló, kifutós disznóólakat, nem igaz, hogy nem tud egy olyat összetákolni, hadd lássanak ezek is napfényt néha a rövid életükben. Aztán a lavórban megmosakodott, ha jónak találta az időt, gyakran jutott erre, kirángatta a szalmazsákot a gangon lévő priccsre, amit az elé ültetett két tő génuai szőlő és a sötétség jótékonyan eltakart az utcán kószáló, későn hazakeveredők és a strand melletti kádfürdőbe vagy a kaszinóba kártyázni igyekvő pesti nyaralók elől. Az asszony még a petróleumnál olvasgatta egy kicsit a vincellértől hozott pár napos újságokat, aztán melléje kucorodott, előtte elzavarta a kutyát az ágy alól. Eleinte egymást gyanúsították mindenfélével, később kiderült, hogy ez a rosszéletű is ott terpeszkedik. Az Annusnak egyre többször az volt a napi utolsó szava, hogy neki nagyon nem tetszik valami, nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, persze az újságok szerint.
Vasárnap felkerekedett, a vállára vette a kopott, foltos hátizsákját, beleszórt két marok pamukalmát, egy olyan újságot, amiben voltak rajzolásra alkalmas helyek és egy ácsceruzát. Azt, amit a Kemler annyi időre hagyott az asztalán, ameddig kiment lepisálni a kardvirágokat. Utána már senki sem tudta, hol lehet, biztosan kivitte magával. Mielőtt elérkezett volna a gyanúsítgatások ideje, belépett a gazda és néhány keresetlen mondatot intézett a virágoskert réméhez: “Harmadszor és nyomatékosan figyelmeztetem, Kemler úr, hogy ne a virágok közé járjon vizelni. A pár perce lezajlott tevékenységével kapcsolatban feleségem, az Emmi, engem gyöngekezű és impotens, nem tudom, ez a kifejezés jelent-e magának valamit, alaknak tartott. Mielőtt röhögni kezdene, magát is illette egy jelzővel, amit éppen őnagyságára való tekintettel egy kicsit finomítok, tehát maga egy szar…agyú fickó.” Kiment és úgy bevágta az ajtót, hogy az ajtón lévő kilences szám elfordult és a továbbiakban hatosként szolgált. Franci vitt egy kosarat is, hátha lesz valami gomba. A nyomákói forrásnál még mindig ott lógott a Hagyik erdész bögréje, pedig már mikor agyonlőtték a rabsicok. Ivott, azután átmászott a Dobogón, mikorra átért, már előjött a ragya a száján, nem bírta ezt a mások után ivást. Újbányán biztos volt benne, hogyha még tíz métert mennie kell, megeszi a rosseb. Meglátott egy frissen ácsolt, cserép nélküli disznóólat, senki még nem örült ennyire egy ilyen tákolmánynak. Egy Reisch nevű emberé volt, tegnap készültek el vele az óbányaiak. Zollstockot elfelejtett hozni, a Reisch meg az istennek sem találta meg a sajátját, madzagra kötött csomókat és a papírra felírta, hogy melyik micsoda. Lerajzolta az egészet, szebb lett, mint a valóságban. Hazafelé szedett egy kosár keserűgombát, lisztben megforgatva sütötték meg, a zöldpaprikát csak úgy harapták hozzá, mint ló a tököt.
Hétfőn a Kühnelnél a gatter éppen gerendákat vágott, az öreg még morgott is, hogy ezeknek előbb-utóbb elmegy a végső csepp eszük a nyaralók miatt, most valami kilátót akarnak építeni a hegyre. Arra csak legyintett, hogy a Francinak is kellene pár darab akác, „Válogasson, de csak a siht végén, fizetéskor elszámolunk!”. A szabást, vésést a ház előtti udvarban csinálta, mert hátul az a pár kopasznyakú tyúk, ahelyett, hogy tojt volna, még a csillagos eget is összeszarta. Amikor elkészült a téglalábakon álló, kifutós, lekerekített ajtajú, dupla ól, igaz, a tetején réges-régi, mohától zöld cseréppel, megkezdődött a jövés-menés. Az Annus annyit lavernyált róla a szőlőben, a vincellér volt az első nézelődő. Addigra az ól már alakult is egy kicsit, mert a két ördögfajzat sertés az alsó két sor cserepet egy délelőtt lerángatta. Helyére üres olajos hordókból lapított bádog lett szögelve. A hordókat az állomáson kérte a Gáspár Gyuri vasutastól, akit ezután így is hívott, nem bakternak. A Kühnelnél is voltak ilyesmi hordók, de az öreg azt mondta neki: „Esetleg az esti előadásra, a bonyhádi moziba, ahol a Karády is játszik, ne vegyek magának jegyet?”. A vincellér addig piszkálta, meg az Annus is mondogatott bőven, hogy elvállalta, csinál egy ugyanilyen ólat, persze ha hozza az anyagot. Ez egy hétfői napon volt, szerdán már ott volt az udvaron annyi gerenda és kétcolos palló, hogy a Noé bárkáját össze lehetett volna eszkábálni belőle. Két ólat kellene csinálni és a helyszínen összeállítani. Megegyeztek az árban is, pedig jól felértékelte, gondolta úgyis alkudozik majd, a pillája sem rebbent. Bezzeg a Kühnelé igen, amikor elé állt: „Nagy baj lenne-e, ha pár napig nem jönnék dolgozni?”. Nem volt olyan eget ostromlóan nagy a vész, megrendelések híján voltak, főleg a külföldiek fogyatkoztak meg, de az öreg azt is tudta, amit a Fraci még nem, hogy Vörös János, a bíró és Ferenc, a molnár is jártak nála ólakhoz való anyag vágatása végett.
Annyi volt a szíjács, forgács az udvaron, hogy a Nancsi a fél gangot telehordta vele, Frigyes, a macska naphosszat abban hempergőzött. Néha esett az eső, ezért az egész szakramentum lábastul, vésőstül hátraköltözött a pajtába. Alig győzte, a Kaul kovács levette a sapkáját, ha találkoztak, annyi vaspánt, sarok, rigli kellett az építményekhez. A díj háromnegyedét mindig pengőben kérte, a többit kiegyenlíthették akár faanyagban, de bor, malac, savanyított káposzta, rántani való csirke, csöves kukorica is szóba jöhetett. Aztán az Annus egyik nap csak annyit mondott a foszlángos rántott leves evés közben, „Kitört a háború, a vincellér hallotta a rádióban:”
Az asszony ettől kezdve mindennap meghallgatta a híreket, délben, amikor elővették a magukkal hozott, kockás konyharuhába csomagolt elemózsiát és letelepedtek a présház kinyúló teteje alatti asztalhoz, ahova az eső elől is futamodni szoktak, a vincellér bekapcsolta a világvevő rádióját. Annust nem érdekelte Mussolini, Keresztes-Fischer miniszter, a német-orosz egyezmény, csak a mozgósítással kapcsolatos rövidhíreket hallgatta nagy figyelemmel. Egyelőre a Franci korosztályát nem fenyegette veszély. Néhány hét múlva már nem a pesti népek mentek vihorászva a strand felé gumisderekú, nagyvirágos karton ruhában, hanem ideges lengyel katonák. Egyik-másikon kötés, olyan is volt, aki mankóval bicegett. A kaszinónak nevezett épületben szállásolták el őket, eleinte a furcsa csúcsos sapkájukban jöttek-mentek, mesebeli törpére hasonlítottak, aztán civil ruhába bújtak. A ház előtt eleinte majd mindig megálltak és Franci félig kész ólját nézegették, nem tudták, mi az ördög lehet. Egy tudott közülük németül, Simanowsky, vagy ehhez hasonlónak hívták, meglátta egyszer az udvaron az asszonyt, odajött a kapuhoz és köszönt. Az Annus ezt még értette, de a következő pár perc azzal telt, hogy ráeszméltek, mindketten németül beszélnek és mégsem értik egymást, az asszonynak fogalma sem volt, mi a fene az a szauna, aminek a polyákok a disznóólat nézték. A vigyorgó lengyel végül elköszönt, kezet akart csókolni, de felesleges próbálkozás volt, azt mondta, „Goethe biztosan nem ezen a nyelven írta a Lotte Weimarbant, amit mi beszélünk”. Este a Francival arra jutottak, hogy ez valami könyv lehet.
Talán azon a napon, amikor a lengyelek hirtelen köddé váltak, a szóbeszéd szerint Franciaországba menekítették őket, egy magyar dandár vonult át a falun. Baja felé mentek, onnan meg majd Szabadkára. Kerékpárral! Egy német teherautó, tele katonával, megelőzte őket, a platón ülők röhögve biztatták gyorsabb tekerésre a bakákat, az egyik felállt, kigombolta a nadrágját és eléjük vizelt az országútra. Franci tudta, hogy a korosztályát heteken belül behívják, még ezen a délutánon átgyalogolt a Beréte felé Hegyhátmarócra, megkereste azt az embert, aki a környék legnagyobb Volksbund agitátora volt. Mindenki úgy ismerte: „politikus Roth”. Úgy találkoztak, hogy a Ferenc malmában őrölték a gabonáját, addig felkocsizott a Kühnelhez pár zsák fűrészporért a füstöléshez. Csodálkozott, hogy fizetni kell érte, de az öreg a tudtára adta, hogy „Legjobb tudomásom szerint én sem kaptam magától ingyen semmit, herr Roth!”. Franci elmondta a kötényes, klumpás svábnak, hogy ha már katonának kell menni, akkor a bicikli és az autó közül inkább az utóbbit választaná. Bejelentkezett az SS-be!
A következő években a 16. SS páncélgránátos hadosztállyal egy cseppet sem veszélytelen európai utazáson vett részt. Egy ideig Jugoszláviában vendégeskedtek, de itt még egy lövést sem adott le a karabélyából, aminek a csövét viszont többször tűzpirosra lőtte a kicsit elhúzódó ukrajnai kirándulás idején. A helyi nacionalista partizánok, akik igazodva a kialakult szokásokhoz, nem riadtak vissza kisebb pogromoktól sem, a szovjet hadseregnél csak egy dolgot utáltak jobban, Francit. Érdekes volt, hogy a magyar hadsereggel meglehetősen elnézőek voltak, igaz, ők meg időnként véletlenül őrizetlenül hagytak kisebb hadianyag raktárakat. Ezt követően éppen az úri sportnak csak erőltetetten hívható, partizán vadászatban szerzett tapasztalatuknak köszönhetően Olaszországba vezényelték őket. A vonaton nevet változtattak, a 16. helyett 19. SS ilyen-olyan hadosztály lettek, Francinak eszébe jutott a műhelyajtón elfordult szám, most nem volt kedve röhögni. Már érződött a baj, kapkodás, innen-onnan átcsoportosítás, arra viszont még volt idejük, hogy miután az amerikaiak valamiért a szentlelket is kibombázták a montecassinói templomból, aminek a németek nem is tulajdonítottak különösebb katonai jelentőséget, beásták magukat a romok közé. Sikerült halomra lőniük először az idealista angolokat, utána pedig eszement lengyeleket, Franci remélte, hogy a Kárászon megfordult polyákok legalább ezt a templomot messze elkerülik. 1945 május 10-én amerikai fogságba estek, ami a vártnál jobban elhúzódott, a velük egy táborban lévő, nem túl sok magyar katonát szinte azonnal haza zavarták.
Mikorra Franci hazaért, már éppen lezajlott a németek kitelepítésének utolsó hulláma is, őt tehát nem tudták ezzel büntetni. A következő három évben először Kazincbarcikán, aztán Tiszalökön, a munkatáborban gondolkozott, hogy ez mekkora tortúra lett volna. 1951 tavaszán rángatta ki ismét a szalmazsákot a priccsre, aztán az Annus odabújt mellé. A Kühnel gyárát államosították, nem gyanús királyi parkokba gyártottak térbútorokat, hanem bányadeszkát, koporsónak való anyagot, vasúti kocsik javításához való pallókat. Mindenből ez készült, a legszebb rönkökből is, Francit a laposguta kerülgette, de ha valakinek, neki célszerű volt minél kevesebbet pofázni. A disznóólakhoz való pallókat viszont első szóra legyártották, ezt követően gyorsan elment néhány nap táppénzre. Igaz, ebből legalább egy napot az orvos kerítésével kellett bajlódnia, amihez az anyagot a bányadeszkából válogatta ki, persze még munkaidőben. A gyanúsítgatások elkerülése végett valamennyit mindig vett belőle, az ötödik ilyen pár szál deszkás befizetésnél az új pénztáros idegei feszültek, mint a hegedű húrjai, rá is szólt, hogy ezután havonta egyszer cseszegesse ilyesmivel, fizetéskor. Megkérte, legyen rá tekintettel, ha másért nem, akkor gondoljon a jövő heti kirándulásra, amikor a fürdőbe megy busszal az egész fatelep, asszonyostul, purdéstul. Alighanem ketten lesznek, akik ingben fognak ott sörözni, kártyázni. Franci tudta, miről van szó, az SS számról, ránézett:, „Tetovált, vagy sütött?” Bánáti német volt, arrafelé az utóbbi eljárás volt a népszerű. A kirándulásra persze eszében sem volt elmenni, inkább a betegállományt választotta ismét, egy fél ólat összevésett annyi idő alatt. Az Annus sem ment, mert valami ismerős asszonnyal volt egyszer, és utána hetekig esténként hipermangános vízben ücsörgött, mert összeszedett valami hólyagokat a meleg vízben.
Az egyik szombaton már takarítottak, talicskával tolta ki a fűrészport, megállította a Bencze, a párttitkár. Most épített neki az erdészet egy házat a faluban, már hallotta, hogy ólat is szeretne csináltatni, de úgy, hogy ez munkaidőben, erdészeti költségből készüljön el. Neki végül is tök mindegy lett volna. Nem is értette, miért kezdi Ádámnál, Évánál. Elsorolta, hogy mindenki nagyon meg van vele elégedve, már rég szocialista brigádtagnak kellene lennie, de erről persze egyelőre szó sem lehet a múltja miatt. Végül feltette a nagy kérdést, hogy „Mondja, miért jelentkezett maga egyáltalán az SS-be?” Franci letette a talicskát és hosszú magyarázkodás helyett elárulta azt a sötét titkot, ami érthetően ebbe az irányba terelte.
„Értse meg, párttitkár elvtárs, én nem tudok biciklizni!”
Mezei Attila a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott írója
Illusztráció: Napok, sodrok, kerekek (fh. Constable, van Gogh)
Ezek is érdekelhetik!
Domokos Johanna: Homokos partú, hideg vizű óceán (kispróza), Nyári móka (vers)* →
Rácz Mihály: Cserepek →
Hoppál-Kovács Edit: Cián* →
