Karsai János: Mítoszok földjén
(Göröghon)
Oly közel az ég, és mégis oly távol az Isten! A lábaim alatt ég Kasztraki, és Jézus arannyal festett ikonjáig fel lehet hallani a sikolyokat. Megközelíthetetlen vagyok itt, a szikla tetején, de én sem tudok megközelíteni senkit.
Tizenöt éve már, hogy lakóhelyem, életterem a kolostor, amit úgy építettek az ég alá, hogy hitetlen ember ne legyen képes feljönni ide. Egyetlen összeköttetésünk a külvilággal a felvonó. Az ember beül a vastag hálóba (“Hiszel bennem, testvérem?” “Hiszek benned testvérem.”), a másik kilöki a szédítő mélység fölé, és kézi erővel leengedi. Aki himbálózott már ég és föld között, az tudja csak igazán, mi is az a hit.
Most ezzel a hittel fordulok az oltár felé, Szent Miklós, Szent Athanasziosz, Szent Nikodemosz segítsetek! Azért imádkoztam mindeddig, hogy a béke időszaka köszöntsön be, egy olyan békéé, amelyet itt érzek, a falakon belül, a sziklák tetején. Eddig azt hittem, hogy el vagyok zárva a világ bajai és szenvedései elől, de most döbbentem csak rá, hogy kizártak a világ dolgaiból, melyeknek szükséges velejárója a baj és a szenvedés.
Szemlélem hát az égő háztetőket, érzem a megpörkölődött hús szagát, hallom a segélykiáltásokat. Kiszáradt a torkom. Hogyan is segíthetnék rajtad, te egyszerű, földi lélek! Nekem mást szabtak az Istenek, itt trónolok feletted, és semmi sem ingathat meg, semmi sem zökkenthet ki, időtálló vagyok, akár a szikla.
Értetek vagyok nélkületek.
*
Kőműves voltam Tirünszben, az ám, komám! Ott építettük a falat, de nem kellett habarcs, nem ám! Vakolókanál helyett ostort fogott kezem, azt csattogtattam nagy bőszen, és irányítottam a küklopszokat, hogy hová rakják több tonnás terhüket, úgy ám!
Ezek a gyáva, jámbor óriások inuk szakadtáig hordták a köveket, és pakolták egyre magasabbra. Amikor véres csíkot vágtam a hátukra, nem jajgattak, csak bőgtek, mint az ökrök. Sebeikre nem kaptak írt, ételt is alig, így gyorsan haltak.
Húsukat a környék kutyáinak adtuk, csontjaikat szétfűrészeltük, kiszárítottuk, és elégettük, hogy az emberek meg ne tudják azt a szégyent, ahogy kiirtottuk a küklopszokat.
Hát ezért iszom minden nap annyit ebben a kocsmában, komám. Szeretném elfelejteni az egyetlen szemükből kicsorduló könnycseppet, az ám! Az utolsó sóhajuknál kiadott “haaa”-hangot, amely meglobogtatta még a ruháinkat is.
Vérüket locsoltuk a falakra, és fehér bárányt áldoztunk Zeusznak, de mindhiába. Nem bírom az emlékeim közül kitörölni, hogy nem voltam ember. Akkor, és ott. Nem építek többé semmit, se házat, se templomot, mert eljátszottam az Istenektől kapott tehetségemet.
Úgy tűnt, hogy alkotok, valójában pusztítottam, az ám, komám!
*
Szerelmes vagyok. A szerelmem egy hegy. Taigetosznak hívják. Régen elfedték tőlem rút mendemondák. Nem is őt láttam, hanem egy, az agyamban született szörnyeteget. Amikor megpillantottam királynői valóját, elakadt a szavam. Nem is merem megszólítani. Csak nézem, hogyan tehetnék a kedvére.
Tudom, hogy az érzésem nem kap viszonzást, de nem is vágyom rá. Elég a közelsége. Szeretem az arcomon érezni a leheletét.
Őt nem lehet megbántani. A rá küldött sértések, átkok, hazugságok, lefelé gördülő sziklák. Mindig kihúzza magát.
A rajta nyíló hasadékok nem, nem szeméremajkak, hanem gondolatok. Megértésükhöz be kell mászni oda, és akkor szól hozzám. A szél nyelvén, a fák nyelvén, a kövek nyelvén.
Amikor ösvényeit járom, őt ölelem. Fáradtan dőlök hanyatt az egyik csúcsra felérve, szemem az eget nézi, és boldog vagyok. Milyen egyszerű ez!
*
Láttam Poszeidon fehér sörényű, elátkozott lovait, akik ki akarnak jutni a szárazföldre. Zablájukat rángatva vágtatnak kifelé, majd az utolsó pillanatban tajtékká változva omlanak a partra.
Végtelen szabadságukat adnák a földhöz kötött életért. Annyiszor szeretnék kiprüszkölni kitágult orrlukaikból a sós vizet, hogy végre beszívhassák a virágok, a mezők illatát. Patáikkal száraz homokot kaparnának, embert éreznének a hátukon.
Ám szigonyos gazdájuk varázslattal rájuk vert béklyója minduntalan megakadályozza ezt. Ők mégis próbálkoznak. Folyamatosan, újra és újra, egymással versenyt futva robognak a föveny, a sziklafal, az öböl felé. Kétségbe esett nyihogásukat elnyeli a zúgás, Poszeidon nevet a butaságukon.
Illusztráció: Poszeidon kövei (fh. Alma-Tadema)
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
