Batári Gábor: A palackposta csöndjének utazása a koponyánk körül
Csáji László Koppány, A palackposta csöndje, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020.
A cím valami üzenet érkeztét sejteti, messze távolról jövőt, föld- s agytekéink ismeretlenjébe menőt. A palackposta tengervízen érkezik, agyvizünkön, sőt koponyaűrünkön átal, ám jöhet a kékfestett űr semmi-minden vákuum-vizein, háttérsugárzás kozmikus hullámain és ál-oszthatatlan atomok elektronfelhőin.
E könyv fantasztikus utazás koponyánk körül, mert ami elménk csontkalodája környül vagyon, az minden, ami nem benne leledzik, a külvilág, a mezo – és makrokozmosz, itt történik e csodás exkurzió és fejünk bélésében kívánkozna célt érni.
És csendje olyasfélét morfondíroztat ki a recenzensből, mint Pilinszky Négysorosának plakátmagánya vagy Apokrifének kutyaóli csendje. Megint csak és újra a csend. Csendben nagy dolgok történnek, a legnagyobbak például a teremtés és az újra teremtés, máris lelki szemünk előtt múlt, jelen, jövő és lehető; világrendek, eonok láncolata, kozmosz, giga- és terakozmosz, pándimenzióköziség.
Máris gondolatban ott vagyunk Csáji László Koppány azonos című (csak hozzátéve a Génbank összetett szócskát), eposzhosszúságú értelmezésemben: vezérpoémájánál, mely ezeket a filozófiai alap felvető-fundáló nagy-kérdések-dolgokat-ügyeket firtatja.
Kicsit elvetettem a sulykot, tán túltúráztatott töprengés-rakétával lőttem ki magamat a tér- s időbeli végtelenbe, a lehető világok vélt összességébe.
Mert legalábbis a címadó vers alapvetően a humánbiológia tudományfilozófiai kérdésein tűnődik, egészen konkrétan a klónozáson: „Remélem, vagy talán csak sejtem, / Hogy valamelyik pöttöm sejtem / Ezer vagy millió év után új életre kelhet. / És benne én is. Írja e poémában, de e téma is elég fantasztikus, na, meg tudományos. Nemde?
A könyv négy részre bontatott, az I. miként a cím: A palackposta csöndje megnevezést viseli (a vezérvers is e helyt, a második helyen: Génbank – a palackposta csöndje), itt a költemények a múlt, a történelem, ősök és leszármazottak, önmegfigyelés témakörében sorjáznak (az egyén elhelyezése a voltban és leendőben: Önkényes kicsapódás, Génbank)) szabadabban kötött illetve nagyon kötött formában, olykor szabálytalanabb rímelésben, de egészen kötött haiku-füzérben kétszer is (Tizenkét téli haiku, Családom), négy vers egészen konkrétan egy római kori személyhez, Flavius Claudius Julianushoz kötődik (például az utolsó: Flavius Claudius Julianus utolsó szavai): itt a költő klasszikus időmértékben lüktettet, az elsőnek helyezett „aranyérmes“ írásmű pedig, ki mást, mint Aranyt énekli meg a nagyon nagy elődre jellemző páros rímekben (Arany Jankó balladája).
A II.: Szívárnyékban; itt erőteljesen színre lép az irónia, humoreszkes, sanzonos életkép-motívumok is fel-felbukkannak, (Csak még egy éjszakára, Huszárbúcsú), olykor még a fekete humor is (Csak még egy éjszakára Játsszuk el még egyszer / A tegnapi darabot! / Akkor is, ha végül / Én újra meghalok.) Csáji, egészen egyedi formaművészete, entellektüel szóviccei, rímjátékai (Városi kesergő) néha kancsalrímek is (Pihe Nóra – kis pihenőre), metafora-zsonglőr szóalkotásai ezt hivatottak támogatni (sóhajdunna, csöndpihék, emlékgyolcs, csókok csontváza, páralélek). A szív-dolgok dominálnak ebben a ciklusban, de az árnyoldalai (Hullámokban jön…, Emlékké tettél, Szívárnyékban) posztmodern vagy mit tudom, miféle modern, fiatal éránkéi is egyúttal; a nagyvárosi lét unalomig elviselendő nyűgei, alkudozás az élet-halál-szigorú Nagytestvérrel, harc a mai Nagyúr feketezongora-billentyűzetével (Egyszer majd rád mutatnak), divat-dámácskaság (Egy púrhab-raktáros tündöklése és bukása), színház-az-egész-világ-bábság (Csak még egy éjszakára), válás (Válóperelők), öregedés (Három haiku).
A III. ciklus címe Buzgó Simon, az „elfelejtett“ 12. apostol apokrif életrajza, ez egy persziflázs, Csáji László Koppány Simon a zelóta elméjén keresztül elmélkedik veretes versezetekben, ugye Simonként saját életéről, álmodó Istenről, az ő evangéliumáról, zelótaságáról, mikro- és makrokozmoszról, még sok hasonló más egyébről és természetesen a Mesterről.
A IV. – é Manasz, részlet az archaikus kirgiz hőseposzból, első teljes magyar műfordítás, amelyet Csáji az eredeti kirgiz verselés magyarra átültetésével valósított meg, Somfai Kara Dávid nyersfordításának segítségével, de az eredeti kirgiz szöveg ismeretében, külön kötetben jelent meg három éve.
Ezennel nyájas olvasó, a koponyánk körüli fantasztikus utazás végére értünk, igyekeztem jó révületébresztő, Csáji-olvasó kalauzként tüsténkedni.
Illusztráció: Könyvkritika
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
