A. Gergely András: Lop, aki csak tud, amit csak lehet
Társadalmi rítusok kutatástörténetéhez
Drámai társadalom- és emberkép ez egyetlen kötetben, kicsit hihetetlen is, de meg egyúttal „természetes” is „valahol”… Mert hisz hát „az az enyém, ami itt van nálam, s az a közös, ami arra is alkalmas, hogy még alkalmasabb gondnoka legyen, vagyis ismét csak én…!” Farkastörvény ez? Túlélő-program? Emberi és örök örökség? A lehetőségek csábítása? Mindenkori szokásjog? Primitív önzés?
Egy örök bűn nyomában
A minősítő jelzők nélküli elemzés nem képtelenség. Létezhet persze „örök bölcs” morális visszhang, s lehet mindenkori közösségi „felmentés”, bűnbánat és feloldozás ugyancsak, de meg hamis vád, egy faágért kiszabott börtönbüntetés akár, s ellenoldalán elsajátított nagyüzemek, egyházi tulajdonok, elcsent piacok, gyárak, ágazatok, akár országrészek is manapság… ‒ megdicsőültség nélkül, de látványos magánhaszonnal. S majd jönnek talán újabb korszakok, amikor mindez nem hírlapi blog-értékkel bír, hanem törvénykezési jelenléttel, bűnhődéssel és megviseltetéssel. Egyelőre azonban a kortárs lopásvilágot látszólag képtelenek vagyunk megfékezni, s főleg hogy össztársadalmi sporttá, közös szertartássá, mindennapi rítussá vált, szinte függetlenül ártalmas mivoltától és méltatlan bűnrészességünk mindennapi tudatától.
Jönnek azonban a köznépi szertartásokból olvasni, értelmezni képesek, akik mindebben mást is látnak, mint morális egyezséget, közbűntényes cinkosságot, irigységre vagy követésre késztető mintázatot. S az elemzők kortárs pillantása előtt (vagy sokszor nyomán…) föl-föltárul egyes korszakok mibenléte, rejtett tartalma, jelentés- és értéknorma-rendszere is. Kell és fontos, hasznos és elkerülhetetlen az ilyesmi, bárki révén jutunk hozzá. De amikor hozzájuthatunk, érdemes megbecsüléssel és derűvel, értelemmel és egzisztenciális fenséggel viszonyulnunk hozzá. Nos, épp erre kínál alkalmat Gagyi József könyve (tán a legutóbbi, de azok között is bizonnyal az egyik legfontosabb ügyben beavató szándékú), az Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom.[1]
„Ha történetkutatói nyelvre akarnánk mindezt lefordítani, akkor itt elsősorban a mindennapok vagy a tapasztalattörténeti vizsgálatok által föltárható jelenségekről és gyakorlatról van szó. Azokról a társadalmi kapcsolatokról, melyek révén az emberek a pártbürokrácia kisebb-nagyobb kudarcait, melléfogásait kihasználva játszották ki a mindennapokban a politikai rezsimet, például cserekereskedelemmel. És üzemekben, tsz-ekben, brigádéletben, különböző élethelyzetekben és helyszíneken: a lopás … ha csak ez lenne, ha csak ennyi lenne, akkor is figyelemre és elemzésre érdemes viselkedésmódok azok, amelyekről beszélek – de ennél többről van szó: az egyszerű embereknek, úgymond a lenti társadalomnak a tulajdonról vallott elképzeléseiről és a tulajdonhoz való (feudális meg ipari társadalmakban is tapasztalható) viszonyulásáról, meg a közjó elképzeléseiről, a társadalomerkölcs aktualizált felfogásáról, az ezeket megfogalmazó, felmutató gyakorlatokról egy adott korszakban, a huszadik század közepén…” – fogalmazza meg a Szerző egy vele Oláh Sándor által készített interjúban.[2] S mert mindketten járatosak ugyanolyan miliőkben, az egybehangzás szinte adott a paraszti világok elmúlásáról, a szemléletmód a kulturális antropológia csíkszeredai műhelyéből, a hosszú hónapok-évek alatt végzett terepmunka és interjúzás, no meg a hanyatló faluközösségi életvilág hátterének, okainak keresésében: „…a mindennapok állandó (rejtegetett) jelensége volt a kollektivizálás és a szocialista termelőszövetkezetek működésének idejében. Többen, akik az 1945 utáni társadalomtörténettel, társadalomnéprajzzal, kulturális jelenségek elemzésével foglalkoztunk (akár érintőlegesen is), találkoztunk a jelenséggel, csak éppen nem fordítottunk rá különösebb figyelmet. A teljességre törekvés nélkül: Bodó Julianna, Rostás Zoltán, Tánczos Vilmos, Szabó Á. Töhötöm, Kinda István interjúiban a kérdezett beszélgetőpartnerek szóba hozták a lopást a kollektívből és a későbbi mtsz-ekből. Nem mellékes körülmény, hogy a kutatók erre a jelenségre nem kérdeztek rá, a beszélők mégis fontosnak tartották legalább megemlíteni. ’A kollektív aranybánya, aki nem lop, az megbánja’ mondás ismert volt a Nyárád menti Jobbágyfalván, a Kisküküllő vidéki Bonyhán, a Maros menti Sárpataktól el Menaságig, Korondtól és Homoródalmástól Csíkszentkirályig és felső Háromszék falvaiig. A jelenség országhatárainkon túl is létezett, ahol a szovjet mintát ráerőltették a társadalomra és radikálisan átalakították a tulajdonviszonyokat. (Lásd adalékok erre Márkus István szociográfus és Sárkány Mihály néprajzos munkáiban.) Általános társadalmi jelenség volt, többnyire megjelent ott, ahol köztulajdon létezett. Tapasztalat-történeteink vannak arról, hogy nemcsak a megművelt földekről, de ipari vállalatokból, gyárakból is vándoroltak magánkézbe, háztartásokba, gazdasági udvarokba, is barkácsműhelyekbe szerszámok, használati eszközök, feldolgozható, hasznosítható anyagok…” – kérdez állító tónusban Oláh Sándor. A válaszok azonban Gagyi József marosvásárhelyi professzor klaviatúrájából még sokkal árnyaltabban jönnek elő, melyek könyvében valami egyetemes társadalomtörténetben szintúgy jelen lévő tüneményről, a magánosítás legkülönbözőbb gesztusairól szőtt tapasztalati tudását tartalmazzák, s ebben a lopás „társadalomnéprajzát” összegzi egy erdélyi térség, egy falusi életvilág morális hátországának feltárásával. Nyilvánvalóan lehet drámai társadalom- és emberképet formálni az emberi butaságról, az önzés kultúrtörténetéről, a „kéz-kezet-mos” logikára épülő kapcsolatokról, a kiszolgáltatottság genealógiájáról vagy a vallásos hitvilág dacára is létező lopás sajátlagosságáról… – de Gagyi József nem moralizál, hanem meglát, kérdez, megért és elemez. Mégpedig nem a morál jogtörténetével foglalkozó filozófus-jogász, sem a gazdasági haszonszerzés logikáját elemezni kész közgazdász, vagy a falukutató agrárszociológus tudáskörével, a „mentalitások földrajzát” is megalkotni kész társadalomlélektanász aspektusából. Ellenkezőleg: kutatói szemléletmódját nem a távolságtartó „áttekintés”, a „lenyomozni” merész történészi aspektus, de még kevésbé a „sajtóképes” általánosításokba merítkező felfogásmódok „le”tekintő látóköre jellemzi – hanem a „belülnézeti” kép, a paraszti lét túlélési feltételeit magából a paraszti létből felmutatni képes szemlélet, s az összefüggések interdiszciplináris eleganciája. Könyvészeti mutatójában szerepelteti Polányi Károlyt, Max Webert, Émile Durkheimet, Tárkány-Szűcs Ernőt, Sik Endrét, Juhász Pált, Márkus Istvánt, Oláh Sándort, román és magyar társadalomtörténészeket, agrárkutatókat, szokás- és mentalitásnéprajzosokat, a modernizáció és a szocialista piacgazdaság számos kritikai kutatóját, a bürokratikus társadalomkép-elemző Kornai Jánost, a történetmondás antropológiáját megalkotó Keszeg Vilmost, a társadalomtörténész Valuch Tibort, a román kollektivizálást értelmező Dorin Dobrincut, a népi kultúra kutatója Nagy Olgát és Fél Editet, a kulturális antropológus Edmund Leach-et és Bronislaw Malinowskit, akik mellé ugyanakkor beemeli „adatközlőit” is, kérdezni érdemes és meghallgatni fontos szerzőtársi státusba helyezi legfőbb beszélgetőtársainak, terepmunkája legfőbb interjú-partnereit, Sztrátya Domokos és Balogh Pál emlékező segítségének fontosságát, ezáltal pedig mintegy „visszaviszi” származási közegébe az onnan kinyert alapanyagot, felmutatja ennek fontosságát és a megértés egész folyamatában nevesíthető jelentőségét.
Rá voltak utalva, hoztak, kompenzáltak…
Gagyi önálló fejezetben is kiemelten tárgyalja a „rituális lopás” jelenségét, mely minden hétköznapi „ítélkezés” hamari tónusával ellentétben az alapos értékelés, a másodelemzés, a tényleges történések rendjét szimbolikus többletjelentéssel együtt értelmező fogalomkörbe vezet. Vagyis a csoporttudat épsége, az „egyazon gondolatban, egyazon cselekvésben szellemi közösségre lépő” szereplők „az élménnyé váló, emlékezetes és szimbolikus jelentéseket sűrítő pillanatokban” megerősítőként magát a közösséget is erősítik. Ebben „a történelmi helyzetben, kollektivista korlátozottságban csak az az övék, amit megisznak, és az a fontos, amit mintegy kalákában, közösen szereznek meg, és ünnepi keretek között, a mindennapi időből és tevékenységekből mintegy kilépve és saját időt, teret létrehozva fogyasztanak el” (197. old.). S ahogyan a korrupció jelenségét nemcsak a korrumpált, hanem maga a korrumpáló is formálja, részese és társtettese a folyamat egészének, úgy a paraszti kultúrában is megvan a kisajátító, a bebörtönző, a téeszbe kényszerítő, a kiemelt szinten kisajátító, állami eszközökkel rekviráló hatalom elleni morális közösség, mely nemcsak másképpen tekint a „lopás” formáira (a visszavételtől a részesedésig, a „jusstól” a maradékig, a pórul járástól a bosszúig terjedő szélesebb skálán), hanem mintegy önkéntelen formálja is a közerkölcsi romlást állami szintre, a lerablást világnézeti minőségre, a jogosultságot a diktatúra indokolt önkényére leegyszerűsítő értékrendeket. S bizonyosan lehet drámai társadalom- és emberképet formálni „az emberi butaságról”, az önzés kultúrtörténetéről, a „kéz-kezet-mos” logikára épülő kapcsolatokról, a kiszolgáltatottság genealógiájáról vagy a vallásos hitvilág dacára is létező lopás sajátlagosságáról – de Gagyi József ezt nem újságírói fennköltséggel teszi, s nem is csak történetírói nyelvre „fordít le”, hanem szövegösszefüggések közé helyez, mérlegel, összehasonlít, tájegységi különbségeket példáz, tűréshatárok között keresgél, morális értékrendet keres, mentalitások okait és formáit nevezi meg, múltból jelenbe ágaztat és a kortárs jelenségre is megtalálja a beszédes példát az ősmúltban vagy akár a kontinuitásban. Talán legszebb és legdirektebb analógiája a kötet bevezetőjében szerepeltetett Prométheusz sorsa, aki bár lop, s maguktól az istenektől lop, ezt nem magának és magáért teszi, hanem mintegy közreadja, az emberiség technikai civilizációjának egész alapozását ajándékozza szét a tűz használatának titkával. S teszi úgy, hogy a Kaukázus szikláira bilincselve, a máját naponta zabáló keselyű kínzásával együtt is csak azt láthatja, hogy a tűzrakás szertartásába beavatott emberek vidám táncünnepséget rendeznek szinte a szikla alatt, s feledik a tekintélyromboló, Zeuszt is megmajmoló, közhaszonnal kísérletező titánt, akinek kezdődő jólétüket köszönhetnék…
Az interjúkra, helyismeretre, sok-sok évnyi terepkutatásra épülő kötetben még további számos árnyalatban éri tetten a Szerző, mennyire nem lehet a „lopás=bűntény” egyszerűsítéssel helyére tenni a dolgokat. S amúgy meg „helye” sincs, hisz minden közösségben, korszakban, tájékon, szokásrendben, normarendszerben, erkölcsi ítéletvilágban más és más helye van/lehet a közös bűnnek, az önérdekű „jóljárásnak”, a közösségi elsajátításnak, a kollektivizált magántulajdon elleni visszavételi kísérleteknek, az e körüli morális létformáknak, vélekedéseknek, átalakuló felfogásmódoknak. S ez az, ami Gagyi könyvében nóvum – a kutatótárs interjújában pedig a „hívószó” a közfelfogás mibenlétét is megidézi a korabeli mondás alapján: „A kollektív aranybánya, aki nem lop, az megbánja” (lásd uo. Oláh 2019). Ebben a kies „aranybányában” a paraszti világra erőltetett modernizációs folyamat kíméletlen hatásaival szemben a „védekező közösség” ellenoldali cselekedetei, ezek között pedig a tulajdon szentsége elleni cselekvések okai és módjai is külön fejezetként szerepel a műben. Érdemi módon tárja fel, ahogy a Maros Autonóm Tartomány berendezi a kollektív termelési szerkezet erőszakolt masinériáját, törvényeit, a kooperációs technológia szabványát, retorzióit, kisajátításait, kötelező ingyenes munkavégzési szertartásait, hamis ünnepeit, és a mindez elleni védekezés (lopás-)módját, majd az elsajátítás kétirányú dinamikus szétterjedési módjait, folytatódó hullámait, a „szocialista tulajdon” fogalmának sajátlagos átértelmezési technikáit, s a „nem vett, inkább vitt” megoldásait is, melyek a méltó logikájú „reciprocitási” kérdések felé vezetnek (4-8. fejezet), s a folyamatok végén az „eredménnyel”, a velejáróval is számolni lehet már: a lopás útja a paraszttalanítás is egyben, „akik loptak, megszűntek parasztnak lenni” (217-240. old.), a régi kelet-európai parasztság örökségét mintegy átvitték a falusi társadalom önfelszámolási folyamatába, a sürgetett „modernizációba”, a paraszti létet immár múltnak gondoló, lenéző, a szolidaritást is csupán eszközértékén megtartó szemléletmód „sikere” felé.
A kötet hangsúlyozottan épít a parasztságkutatások történeti kérdései között is a túlélési-ellenállási készségek meglétére és megmaradhatóságára, a paraszti típusú nyilvánosság közösségi összetartozás-szerkezetére, az elsődleges szerzésformák és az élelemtermelő alaptevékenység sérelmére elkövetett állami beavatkozás természetrajzára, a faluszervezet elkülönülési és magángazdálkodói modelljeinek életképességére, a csíki, nyárádvidéki, jobbágyfalvi felvevőpiac és ipari szervezetbe tagozódás problematikáira, az „ipar domesztikációjának” vázlatrajzára és párhuzamaira, a kettős (munkás+paraszt) identitások kialakíthatásának folyamatára, a kollektív stresszhelyzetek kezelésére, a munkavégzés minőségének változásaira (hanyagság, elbirtoklás, legális csenés, lopott javak kispiaca és cseregazdasága), az individuális gyarapodás céljainak szokvánnyá válása, a „szajrézás” megoldásai a pénzforgalom ellenében, a lopott javak „közösségének” ellenfél-gyengítő kommunikációs képzeteire, az egyházak „válaszkérdéseire”, a rokonsági kapcsolatok erősítő-gyengítő hatásaira, generációs különbségek formálódására, a városi térben „lepleződő” morális kitettségre, a modernitás és „kollegialitás” esetleges hatásaira, a földtörvények hatására és a közös gazdaságok fölbomlásának rendszerváltási logikájára, a hátrányossá váló helyzetek tulajdonszerkezeti megoldásaira, s még egy sereg kérdésre is az egyes fejezetekben. De hogy a lopás nem szűnt meg…? „Az bizony nem szűnt meg” – olvassuk a Befejezés fejezetben. Sőt, mint tudhatjuk is, csak terjed, de más nevet kap. S holnaptól már ennek elemzésére is lehetnek eszközeink, szempontjaink – ha más alapon nem, Gagyi József kötete révén mindenképpen.
[1] Csíkszereda, 2018, Pro-Print Könyvkiadó, 278 oldal
[2] „Társadalmi értékváltozást vizsgálok” – Oláh Sándor beszélgetése Gagyi József társadalomkutatóval nemrég megjelent könyve kapcsán. Székelyföld, 2019 május, http://www.hargitakiado.ro/cikk.php?a=MzkwOQ
Illusztráció: Lopott javak –
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
