Kovács Erzsébet: Az élet és én
34 éves lettem én… de ez nem meglepetés, sőt nem is költemény, még csak nem is 32 év. Az életem, amivel nagyon elégedett lehetek és vagyok is. Szinte minden tökéletes körülöttem. Szerető férjem van, gyönyörű és okos kislányom, vannak barátaim, kedves szomszédaim, hivatásom, amit nekem találtak ki, meg egy hobbim, ami fontos számomra.
Nem panaszkodom, ez egy vallomás, inkább az én verzióm. Írásos vita, azzal a személlyel, aki szintén ír. Leírja a saját igazságát. Ezért úgy döntöttem, megfogalmazok egy másik igazságot, ami csak az enyém, soha senkinek nem mutatom meg. Persze ez nem igaz, meg fogom mutatni mindenkinek, aki kíváncsi rá, meg aki nem, annak is. Exhibicionista vagyok menthetetlenül, de legalább tudom magamról.
Ahogy írtam… szinte minden tökéletes az életemben.
Mert elvesztettem valakit, inkább valakiket, számomra nagyon fontos embereket. Azt a két embert, akik egész eddigi életemben feltétel nélkül szerettek. Az édesapámat és a nagymamámat. Van még egy nagymamám, talán ő is szeret, de neki mindig a lánya, az édesanyám az első. Őt védi, óvja, támogatja. Tőlem is ezt várja el. De be kell vallanom valamit, nem szeretem az édesanyámat, nem tudom szeretni, az emlékek, a sok fájdalom nem engedi, hogy szeressem. Ettől talán rosszabb ember vagyok. Sokáig azt hittem, igazi szörnyeteg lett belőlem, mert ki az, aki nem szereti a saját anyját.
Hát én… és a jó néhány sorstársam. Vagyunk egy páran.
Kellett hozzá pár év, meg egy pszichológus, és hogy én is anya lettem, hogy belássam, nem csak az én hibám. Azért biztos az enyém is egy kicsit (vagy nagyon), de a másik fél attól még ugyanúgy hibás.
Felnőttként rádöbbenni, hogy az édesanyám nem olyan, mint a többi anya, félelmetes tapasztalat. Nincs feltétel nélküli szeretet, nincs odaadó gondoskodás, nincs ölelés, még csak egy puszi sem. Ilyen emlékeim vannak. A kiszámíthatatlanság, a legszörnyűbb szó. A szorongás, hogy most mi lesz, mit tesz, hogyan büntet, vagy ma éppen jó kedve van, és nem lesz büntetés. Átjön a Mami megmenteni vagy csak vigasztalni, vigaszt adni. Hazaér apa, talán megúszom. Esetleg ma elég lesz az ordítás, nem lesz verés, talán hamar vége lesz, talán ma nem kell bocsánatot kérnem, hogy rossz voltam és megvert, és nem utasítja el ridegen a bocsánatkérést. Talán ma voltam olyan jó, hogy megölel, talán egyszer leszek olyan jó, hogy szeretni fog.
Ez az írás a fájdalomról szól. Verziókat és víziókat írok az életemből. Eldöntheti mindenki, hogy mi az igazság, ha van egyáltalán. Szerintem inkább csak változatok vannak egy témára. Ezek az én változataim. Az én nézőpontom, egy nárcisztikus anya egyetlen gyermekéé.
KI VAGYOK ÉN?
Ahogy írtam. egy nárcisztikus anya lánya. Egy gyönyörű kislány édesanyja, egy feleség, egy barátnő, egy keresztanya, egy pedagógus, egy egykori labdarúgó játékvezető, egy focista… és még sok minden más.
Sokáig apukám pici lánya voltam, aztán nagylánya, aztán a végtelenül szomorú, gyászoló lánya.
Itt elakadtam! Mit írjak le a sok történet közül apukámról. Az én imádott példaképemről. Nem volt hibátlan, de az én szememben a megtestesült jóság, kedvesség, a feltétel nélküli szeretet.
A sors kompenzált, kaptam „kölcsön” egy tökéletes apát, egy nehéz természetű anya mellé. Egy vidám, kedves, ironikus apát. Vannak kedvenc mondataim tőle:
„Édes lányom…zseninek születtél, annyi eszed van, mint öt hónapos korodban!” Mindezt széles mosollyal az arcán. Megsértődni ezen… soha! Igaza volt, van, lesz mindenben.
Másik szituáció: egy új ruha felpróbálása, magam illegetése a tükör előtt. „Marhára jó! Meg rám is persze.”
A flegma kamaszos kérdésre, hogy „Mi van?”, apukám válasza: „Nagy szád, kevés eszed.”! Igaza volt, mindjárt a helyemre kerültem, visszavettem a flegmaságból, észbe kaptam.
Jól csinálta, tudta, hogyan emeljen le a magas lóról a földre. nem kellett hozzá megverni, vagy rendre utasítani. Ő volt apu, az én apukám.
Anyu már nehezebb kérdés. Miért gondolom, hogy bántalmazott gyerek voltam? Ez a szó, bántalmazott, mára kissé elcsépeltté vált. Bántalmazott voltam-e, nem tudom eldönteni.
De pedagógusként, amikor lassan közelítettem egy kedves tanítványomhoz, meg akartam simítani a buksiját: odakapta a feje elé a kezét. Döbbenet, igazi sokként ért, mintha áramütést kaptam volna, mintha magamat látnám. Ezt a gyereket verik, verték. Hogy honnan tudtam? A mai napig, ha az édesanyám közelít felém felemelt kézzel, ugyanezt a reakciót váltja ki belőlem. Félelem, hogy megüt, megint megüt, újra át kell élnem, pedig már nem akarom többé átélni. Félek tőle… szörnyeteg.
A diákom miatt jöttem rá, hogy én mégiscsak bántalmazott gyerek voltam. Ekkor kezdődött a felismerés folyamata. Igaz volt még egy eset, ami felszakította minden sebemet, áttörte a gátakat. Amikor ketten, apukám és én álltunk földbe gyökerezett lábbal, értetlenül.
Pici lánykám három éves volt. Édes kis szőkeség, nagy zöld szemekkel, angyali arcocskával, minden normális nagyi kedvence lett volna. Szóval az én kis tündérem borsót „lopkodott” a tálból, amibe anyu fejtette azt. Anyu rászólt: „Ne szedd ki az összeset!” Persze a pici alig evett belőle. Még egyszer a tálba nyúlt… nem, nem csapott a kezére, az más lett volna, hanem iszonyatos dühvel, erőből lekevert neki egy pofont. Apukám és én lefagytunk, tehetetlenek voltunk. Szerencsére a férjem nem látta, ő nem tudja megérteni az anyósát, nem ebben a környezetben nőtt fel. Képtelen mentséget találni a viselkedésére. Mi, apu és én mentséget kerestünk anyunak és magunknak is, hogy miért nem tettünk semmit. Felkaptam a gyereket és azt kezdtem magyarázni a kis három évesnek, hogy ő volt a rossz. Mit tettem? Mentséget kerestem neki, okoltam az ártatlan gyerekem. Szörnyű volt!
Milyen is vagyok tehát, ki vagyok én? Egy felnőtt, aki nem tud szabadulni egy börtönből, amit az édesanyja épített köré. A kötelességtudat börtöne. Minden gyereknek szeretnie kell az édesanyját, csak azért, mert a világra hozta. Ennyi! Világra hozott, akkor egy életen át az övé vagy, azt tedd, amit ő mond, de jó akkor sem leszel, soha! Versenytárs vagy és az is maradsz! Nem lehetsz jobb, de ha rosszabb vagy, a fejedre fogja olvasni.
Elkeseredett vagyok, megkeseredett, az anyját szeretni képtelen ember, aki menekül az egykori otthonából… ugyanakkor boldog vagyok és elégedett a felnőtt életemmel. Meghasonlott személyiség, boldog és végtelenül szomorú: EMBER VAGYOK!
KIK A SZÜLEIM? (Ahogy én látom… csak én, senki más)
Mást jelentünk egymásnak, mindenkinek megvan a saját világa. Vegyünk például engem (ez egy énközpontú írás, egoista, ha úgy tetszik), én a férjemnek a felesége vagyok, a gyermekemnek az édesanyja, a legjobb barátnőmnek a legjobb barátnője, a diákjaimnak a tanára, az utcán elsétáló idegennek egy idegen… a szüleimnek a gyereke.
Egyszóval minden ember mást és mást jelent a környezetének, kinek ez, kinek az. Igazából nem vagyunk képesek átlépni egy másik ember világába, legyünk bármilyen empatikusak, akkor sem. Együtt tudunk érezni, sajnálhatjuk a másikat, örülhetünk vele, de nem tudunk a helyébe lépni, soha nem tudjuk meg, mit érez legbelül (ha elmondja sem, mert képtelenség érzéseket megfogalmazni valaki más számára).
Ebből kifolyólag csak azt írhatom le, hogy szerintem kik a szüleim, csupán a saját szemszögemből. A nagymamám biztosan mást mondana, a szomszédok is mást mondanának és egy idegen is.
A szülő, szülőség intézménye folyamatosan átalakul, minden generáció másként képzeli az ideális szülőt. Úgy, amilyennek ő szerette volna a saját szüleit. Hibázunk szülőként, mindenki hibázik, nincsenek tökéletes szülők vagy tökéletes gyerekek, gyarló emberek vannak, akik igyekeznek a tökéletesség látszatát kelteni vagy még azt sem.
Az én szüleim emberek, mint mindenki más. Hibákkal, jó tulajdonságokkal, gondokkal, problémákkal, a saját gyerekkorukkal a nyakukban.
Apukám az én hősöm, nem árulok el titkot ezzel. Egyértelmű, hogy ő volt a mindenem, neki pedig én voltam a büszkesége, boldogsága. “Apa-lánya”-szerelem első látásra. Kivéve, amikor levágatta a bajuszát és nem ismertem fel. Meg amikor sírtam, mert veszekedtek, elmenekültem a szomszédba a nagyszüleimhez, meg amikor nem volt otthon karácsonykor. Vagyis apu sem volt tökéletes mindig és mindenkor. Voltak hibái, lázadó korszaka, lázadt még az apaság ellen is. A baj csak az, hogy minden információm a házasságuk kezdetéről, az első éveimből anyutól származnak. Az ő olvasatában apu szörnyű apa volt az első 6 évemben, ő pedig tökéletes anya. Más erről mást gondol, minden relatív, ahogy ezt már kifejtettem.
Apu nem volt egyetemi docens, nem volt diplomája, érettségije sem, nem volt értelmiségi, központi fűtés szerelő meg sofőr 35 évig ugyanott. Ebből az információból látszik, hogy hűséges típus volt, ragaszkodott mindenhez, ami egyszer már hozzá tartozott, beleértve az anyukámat is.
Csendes fickó volt, de ha mondott valamit, annak súlya volt vagy súlyos nevetés lett a következménye. A humora ellenállhatatlan volt. Kigúnyolt engem is, anyut is, de imádtuk mindketten. Ebben a dologban egyet értettünk, imádtuk az apukámat. Kivéve amikor anyu szidta. Érdekes volt az ő viszonyuk… anyu lenézte aput, ugyanakkor büszkélkedett vele. Ez a kettősség mindig ott lógott a levegőben.
Maradjunk most apunál, az ő vicceinél. A szállóigévé vált mondataiból már idéztem, de a viccek szintén felejthetetlenek.
Kerékpárt mindenki látott, ha nem is tud valaki biciklizni, a működését akkor is ismeri. Így volt ezzel apu is, de a szomszéd kisfiú, nevezzük Daninak (valójában persze nem Dani)!
Dani bőszen biciklizett a kicsike falunk eldugott utcácskájában, gyermekkorunk helyszínén. Fel-le… fel-le és újra, őrjítő volt, de nem hagyta abba, nagy volt a mozgásigénye. Apukám rákiáltott: „Dani, vigyázz, előre forog a hátsó kerék!” A gyerek hirtelen megállt, leugrott, kizökkent az őrjítő mókuskerékből, vizsgálni kezdte a járgányt. Apukám pedig csak nevetett. Aztán persze odament hozzá és megnyugtatta a hat év körüli fiúcskát, hogy semmi gond a járgánnyal, mert a hátsó kerék ugyan hátul van, de annak is előre kell forogni. Dani bizalmatlanul szállt vissza a kerékpárra, és arra a napra vége lett az őrült száguldásnak.
Apu velem sem volt kíméletes. Édesszájú kislány voltam, minden áldott nap hozott nekem csokit. Időnként Balaton szeletet kaptam. Azon az ominózus március 31-én is így történt. Hogy honnan tudom napra pontosan? Egyszerű. Másnap szenvedtem el a legmulatságosabb április elsejei tréfát, amit valaha csak tapasztaltam. Tehát megkaptam a csokoládét, kettőt is azon a március végi napon. Az egyiket rögtön megettem. A másikat nem, mert apu megkért, hogy hagyjam meg neki. Nem is nyúltam hozzá, kitartottam egészen másnap délelőttig. Akkor nem bírtam tovább, a szemem folyton csak az áhított Balaton szeleten legeltettem. meg akartam kaparintani, de emlékeztem az ígéretemre. A mohóság végül győzött, leemeltem a csokit a polcról. Ám amikor kibontottam, hideg zuhanyként ért, amit láttam… fadarab volt benne, Balaton szelet méretű és formájú fadarab. Teljesen elképedtem. Mikor magamhoz tértem az első sokkból, gondoltam visszaadom apunak a kölcsönt. Gondosan visszacsomagoltam a „csokit”, majd visszatettem a polcra. Amikor apukám hazaért, rögtön odaadtam neki: „Ezt neked hagytam!”. Apu csak megköszönte és kiment. Vártam a hatást. A nagymamám hangja zökkentett ki gondolataimból: „Kislányom, apa eszi a csokit!” És tényleg ette… Ette azzal a hamiskás mosollyal az arcán, ami oly jellemző volt rá. Ismét megtréfált, vagy még inkább megleckéztetett. Tudta, mit fogok tenni és hozott egy újabb csokit. Azon a napon én nem ettem édességet, megérdemeltem. Az adott szó kötelez.
Ilyen ember volt az édesapám, tanított, nevelt, mindezt viccekbe csomagolta, amin a mai napig nevetek. Ma is, ha valami történik velem, neki szeretném először elmesélni… de már nincs rá lehetőségem, hogy választ kapjak!
Anyu teljesen más, felsőbbrendű, legalábbis őszerinte az…Van egy főiskolai diplomája, ezért lenéz mindenkit, akinek nincs, majdnem mindenkit, vannak kivételek, néhány unokatestvér, esetleg ismerős.
Nem tudom, hogy lehet úgy élni, hogy szinte mindennek és mindenkinek a rossz oldalát látjuk, ő tudja.
Most rosszmájú vagyok, pedig azért írok, hogy kiírjam magamból a keserűséget, amit miatta érzek, hogy mire leírok mindent, talán rájövök, hogy tudom szeretni, hogy meg tudok bocsájtani, hogy nem vagyok „rossz gyereke”.
Nehéz elfelejteni azt, ami szerinte nem is volt. Ő engem nem bántott szinte soha, nincs okom panaszra. Hálátlan vagyok…
Anyukám soha nem vezetett háztartást. A nagymamám, az ő édesanyja, nevezzük „messzi mamának” (bár közelebb lakott hozzám évekig, mint bárki más), mindent megcsinált helyette, amióta az én emlékezetem működik. Messzi mama hamar megözvegyült, a nagyapámra alig emlékszem. Állítólag nagyon szeretett. Alkoholista volt. Messzi mama mindent egyedül csinált a ház körül. Aztán elvezette a kis Trabantját hozzánk, főzött, mosott, takarított anyu helyett. Végül hozzánk költözött, az enyémmel szomszédos szobába. Főzött, mosott, takarított, kertet művelt. Vigyázott rám a másik nagymamámmal együtt (őt nevezzük egyszerűen maminak). Anyu csak a hivatásának élt, tanított. Nem volt más dolga. Jobb is volt így, nem bírja a házi munkát.
Emlékszem, gyerekként azt gondoltam, hogy a vasárnapi ebéd megfőzése legalább olyan nehéz, mint az alkimistáknak az arany gyártása. Valami titkos és szörnyen fárasztó tudomány. A vasárnapi ebéd anyu dolga volt. Általában késve állt neki, ide-oda kapkodott, a végén ordított, csapkodott, nem lehetett a közelébe menni… ekkor dühöngött a legjobban… ha főzni kellett. Nem tudott és most sem tud igazán főzni, nem érdekli, nem szeret és nem akar főzni… sem mosogatni, sem takarítani, sem semmiféle házi munkát végezni. Ha mégis főz, mos vagy takarít, óriási dicshimnuszokat vár cserébe.
Ma már, ha meglátogatjuk, legjobb, ha én főzök, mert akkor nincs „hiszti”. Leülhet a gép elé és írhat… mert ő ír… na nem olyan rossz stílusban, mint én, sokkal jobban, szebben, fennköltebben, sokkal jobb nálam. Ez a kulcsmondat: Jobb nálam! Mert ez nála verseny, verseny mindenben. Soha nem tudtam neki megfelelni, mindig elégedetlen volt velem. Persze erről is van történetem.
Leérettségiztem, kitűnő érettségi bizonyítvány birtokosa lettem. Kaptam két dicséretet német nyelv és magyar nyelv tárgyakból. Boldogan mentem haza, apukám még nálam is boldogabb, szinte repültünk haza. Reménykedtem, reméltem, hogy végre elégedett lesz az anyukám, hogy örülni fog, büszke lesz. Hazaértünk. Beszáguldottam a házba, boldog örömmel újságoltam kitűnő eredményemet. Anyukám először értetlenül nézett rám, majd megkérdezte: „És történelemből nem kaptál dicséretet?” Ettől kezdve már mondhatta, hogy amúgy ügyes voltál, meg büszke vagyok rád… hiszi a piszi… de én nem. Egy mondattal képes volt szétrombolni a boldogságomat, a mai napig képes rá. Tőle is származnak „szállóigék”, amiket nem tudok kitörölni: „Azért ne bízd el magad!” „A stílusod nem olyan jó!” De nagy kedvenceim az aggodalomba csomagolt „kedvességei”: „Jaj, olyan öreg vagy…” „Oh, mennyire ráncos lettél…” „Rád férne egy hajvágás…”
Ilyenkor újra önbizalom nélküli kislánnyá változom, akinek a lába alól kihúzták a talajt és nem szeretem, sem a helyzetet, sem őt.
Pedig emlékszem, kislányként szerettem, minden gyerek szereti az édesanyját. És mivel nincs más tapasztalata azt hiszi, hogy az anyukája viselkedése a normális, átlagos. De hát minden anya ilyen? Vagy mégsem?…
Nem akarom szidni, nem akarok mocskolódni. Nem szép dolog tőlem, de neki nem mondhatom el, mert nem érti. Megpróbáltam, felesleges volt. Rájöttem, képtelen mással foglalkozni saját magán kívül. Ez sem igaz teljesen… csak velem képtelen önálló emberi lényként foglalkozni. Az az elvárása, hogy mindig mindenben neki adjak igazat, „fogadjak szót”. Képtelen elviselni a sikereimet és titkon, mert nem mondja ki, de látszik, örül a kudarcaimnak.
Hogy egészséges ember lettem-e, talán igen, talán nem… írás közben kiderül.
GYEREKKOR
Bárhová jut el az ember élete során akár fizikailag, akár szellemileg, a gyermekkorát magával cipeli mindörökre. Meghatároz bennünket, nosztalgiával emlékezünk, vagy kitörölnénk az egészet. Visszanézünk magunkra felnőttként. Mit csináltunk rosszul, mi volt jó. Változtatni nem tudunk, nincs befolyásunk a múltra. Jó lenne egy időgép, vagy mégsem. Talán túl sok a VAGY ebben a kérdésben.
A lényeg, mindenki jött valahonnan és tart valahová. A gyermekkorunk mi vagyunk. Vannak szép és megszépített emlékeink, és van olyan, amit a tudatunk legmélyebb bugyrába száműzünk, mert nem csak egyszerűen kellemetlen, hanem elviselhetetlen, összeegyeztethetetlen felnőtt gondolkodásunkkal, szégyelljük, félünk tőle.
Az emlékek csalóka dolgok, olykor emléknek képzeljük azt, amit mások mesélnek nekünk rólunk. Életem első hat évéből nagyon kevés igazi emlékem van. Mindent az anyukám szemén keresztül láttam, ő mesélte, hogy mire kell emlékeznem, hogyan kell éreznem, mit kell gondolnom.
Egyik legmélyebben elrejtett emlékemet szeretném megosztani a papírral és a tollal, vagy inkább a billentyűzettel és a monitorral. A kép csupán ennyi. A sarokból nézek fel az őrjöngő édesanyámra, aki kikelve magából tombol. Az apai nagyapám keze pedig lendül és ököllel az orrába vág. Én keservesen sírok, de már előtte is sírtam, nem tudom az okát.
Az édesanyám mindig azt várta, gyűlöljem a nagyapámat, azért, amit vele tett. Soha nem voltam erre képes, bálványoztam őt, tudtam, hogy szinte mindenkinél jobban szeret, ezt érzi egy gyerek.
Szóval képtelen voltan nem szeretni a papát.
Az eset után évekig nem jött át hozzánk, pedig a szomszédban laktunk. Anyu gyűlölettel fröcsögött róla, a mai napig, 15 évvel a halála után is ezt teszi. Várja a hatást, értsek egyet, de nem megy.
Nem régiben sikerült felmentenem magam a bűntudat alól és felmentenem a nagyapámat a bűne alól. Megtudtam, volt rá oka. Igaz az erőszakra nincs jó ok, de mégis engem felszabadított, amit megtudtam. Megismertem a történetet a haldokló nagymamám szemszögéből. Az édesanyám engem bántott, a nagyapám ezt elégelte meg. Miattam ütött… ettől kezdve az igazság öklének tekintem a kezét, nem pedig az ok nélküli erőszak jelének.
Sajnos sok ilyen és ehhez hasonló történet van még a tarsolyomban. Fájdalmasak, időnként eszembe jutnak, és elgondolkozom, hogy tekinthettem azt normálisnak, ami velem történt. A válasz egyszerű, nem ismertem mást, nem ismertem más anyát.
Időnként felbukkan egy-egy kedves emlék is. Például, amikor meséltem valamit, fantáziám szüleményét és végighallgatta, bólogatott, sőt még dicséretet is kaptam, hogy milyen nagy a képzelőerőm.
De rögtön ez után eszembe jut, ahogy énekelni kezdtem, kijavított, hogy hamis. Aztán nem engedett egyedül énekelni. Tényleg nem tudok énekelni, nincs szép hangom, de ez is az önkifejezés egyik módja, mindig elvette tőlem. Végül leszoktam az éneklésről. Amikor anya lettem, kezdtem újra dalolni, de ügyelek, hogy a kislányomat hagyjam kibontakozni. Anyukám nem, vele is ugyanazt teszi, amit velem, beleénekel, átveszi a dallamot, nem engedi egyedül dúdolgatni. A kicsikém nem érti, nincs hozzászokva, hogy elnyomják. Egy ideje már ő sem énekel a nagymamája jelenlétében.
Ez az apróság bántott, de mégsem úgy, ahogy a következő játszma, egy emberi játszma, ami mindig ugyanúgy zajlott, azonos forgatókönyv szerint, kicsit eltérő szöveggel.
Rossz voltam éppen, mit tettem, nem tudom. Biztosan történt valami, biztosan nem voltam angyalka, nem akarom teljesen felmenteni magam. Jött a büntetés, először ordítás. Visszaordítottam. Aztán a fejemre záporozó ütések, védekeztem, feltettem a kezem… nem használt… vártam, hogy vége legyen… keservesen sírtam. Annyira fájt, nem az ütések elsősorban, hanem hogy ennyire rossz vagyok. Azt gondoltam, igazi szörnyeteg lehetek, amiért ezt érdemlem. Torokszorító érzés… most is itt van… potyognak a könnyeim… rossz vagyok, voltam! Aztán a lenéző mondat anyutól, néha halkan, néha üvöltve: „Mekkora színész vagy! Megint az ablak alatt bömbölsz, hogy öreganyád hallja és rohanjon át!”
Soha nem zokogtam szándékosan az ablak alatt, azért, hogy a mami meghallja. Sírtam, mert fájt a verés, sírtam, mert még annál is jobban fájtak a szavak. De ezzel még nem volt vége! „Menj a szobádba és gondolkodj el, mit csináltál, aztán kérj bocsánatot, ha beláttad, hogy hibáztál!” Bementem, persze sírtam tovább, néha üvöltve, elégedetlenül az élet igazságtalanságával, néha csendes zokogással, reménytelenül. Aztán… eldöntöttem, bocsánatot kérek. Talán ma jó napja van, talán ma csak annyit mond, nincs semmi baj, legközelebb ne csinálj ilyet. Kinyitottam a szoba ajtaját, óvatosan kioldalogtam. Odamentem hozzá. Néhány esetben levegőnek nézett, máskor „Na, mit akarsz?” volt a reakció. Bocsánatot kértem abban a hitben való meggyőződésemben, hogy igen, én vagyok az elvetemült gyerek. Vártam a választ. Több lehetséges változat létezett. Az első: „Na jó, ne csinálj ilyet többet… (blablabla…)”, felmentett arra a napra, vagy délelőttre, ez volt a lényeg, persze a legritkább esetben történt így. Második lehetőség: „Most nem tudom megbocsátani…majd később eldöntöm!” Ilyenkor „lógtam a levegőben”, nem tudtam, mit tegyek. Harmadik: nem szólt hozzám, levegőnek nézett. Ilyenkor általában újra sírni kezdtem, de csak csendesen a szobámban, nem lett volna értelme újra feldühíteni.
Gyermekkori emlékeim egyike ehhez a harmadik típushoz kötődik, és szerepel benne a nagybátyám. Mára csak ő maradt a három fiútestvér közül. Akkor megvoltak mind… szép idő volt.
A nagybátyám otthon tartózkodott a nagyszüleimnél. Átmentem hozzájuk a kisírt szemeimmel. Február lehetett, nyíltak a hóvirágok és nem élveztek védettséget, szedhettük. A nagybátyám kézen fogott, elsétáltunk a közeli erdőbe. Azt mondta: „Szedünk virágot, anyukád biztosan megbocsát majd, ha hóvirágcsokrot adsz neki”. Felszabadultam, boldog voltam. Soha nem felejtem el azt a délutánt a nagybátyámnak. Reményt adott. Beszélgettünk, nem tudom miről, de igazán jól éreztem magam. Hazavittem a virágot, a kicsi szíven tele volt bizakodással. Elutasított…”Virággal ezt nem lehet megoldani!” – mondta fölényesen. Összetörtem, nem tudtam, mitévő legyek, feladtam. Feladtam, hogy egy kis szeretet csikarjak ki. Vártam haza apucit… az én utolsó mentsváramat, azt az embert, aki mindig minden körülmények között szeretett engem.
Néha csalókák ezek az érzések és emlékek. Mindig reménykedek. Leírtam ezeket a szörnyűségeket úgy, ahogy az emlékeimben élnek. Aztán felhívott, és kedves volt. Ilyenkor mindig megcsillan a remény. Bizakodni kezdek, hogy talán mégis szeret valamennyire… Utána kapom általában a legnagyobb pofont, ma már nem szó szerint, szerencsére.
Még nem írtam egy nagyon fontos személyről, aki végig kísérte az eddigi életem. Azért most említem, mert gyermekkorunktól fogva egymás mellett éltünk. Összenőttünk a közös falu és a hasonló családi körülmények miatt. Hasonló problémák, hasonló bánatok. A legjobb barátnőm. Nagyon hálás vagyok neki, mert szerintem egymás erősítése nélkül soha nem lettünk volna egészséges felnőttek. Amikor végképp elkeseredtem, az önbizalmam teljesen eltűnt, akkor elég volt és ma is elég egy beszélgetés vele, a jobbik felemmel. Kihúz a gödörből a mai napig.
Mi hatan, az utcabeli gyerekek úgy nőttünk fel, mintha testvérek lennénk. Rengeteget játszottunk együtt, minden szabad időnket kint töltöttük egymás társaságában.
Nehéz szavakba önteni az érzéseket, amik a barátnőmhöz kötnek. Különleges a kapcsolatunk. 16 éves koromig azt hittem, hogy mindenkinek van legjobb barátnője, ami többé-kevésbé igaz. De rá kellett jönnöm, hogy ritka kincsem van, amire mindenek felett vigyáznom kell. Kevés embernek van olyan barátja, mint nekem. Tényleg iszonyú nehéz ezt megfogalmazni, szavakba önteni olyan mély érzéseket, amik több, mint harminc éve tartanak. Az emlékek, amik összekötnek, együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt fociztunk és együtt szerettünk. A legtöbbet tudja rólam a világon. És azt hiszem, hogy a férjem és a kislányom mellett a világon őt szeretem a legjobban. El sem tudnám képzelni az életemet nélküle!
Vissza a gyermekkori emlékekhez. A látszat és a valóság kérdése szintén fontos. Mit láttak a családomból a szomszédok, a rokonok, a barátok és az én kis falum (a kis falu, ami szintén megér egy „misét”).
Látszat, amit kifelé mutatunk, van, akiket megtéveszt, de korántsem mindenkit. Azt hiszem, a képmutatás népbetegség. Ha nem is tökéletes minden, mutassuk, hogy mégiscsak az. Anyukámnak ez sem sikerült mindig. A szomszédok és az apukám családja mindent tudott, és nem tettek semmit, nem avatkoztak bele, fenntartották a látszatot. Hogy miért? Mert nem volt még családon belüli erőszak, vagyis volt, csak mint büntetőjogi fogalom, nem létezett. És a probléma, amiről nem beszélünk, nincs is.
Mint említettem, rengeteg emlékem ebből az időszakból nem valódi, csak az anyukám szemén keresztül látom, ő pedig mindent a maga javára fordít. Egy újabb érdekes emlék jut eszembe, amihez még valakit be kell mutatnom.
A fiatalabb nagybátyámat már említettem. De volt nekem egy idősebb nagybátyám. Igen, ő is csak volt, már nincs. A fényképe, jobban mondva a gyermekkori fényképeik, amik a nagymamám konyhájában lógtak évekig, most itt állnak a nappalimban. Érdekes „képet” alkotnak. Három nagy bekeretezett kép egy-egy első osztályosról. Két komoly fiatalember a jobb és bal oldalon, a nagybátyáim; és egy vigyori középen, az édesapám. Akár az életben, apu a mindig mosolygó „legkisebb királyfi”. Sokszor azonosítottam így, mint a népmesék győztesét, hiszen mindig a legkisebb viszi a legtöbbre, ő lesz a legboldogabb. Hogy valójában így volt-e, nem tudom megítélni, még nem. De az biztos, hogy a legszerencsétlenebb sorsú hármuk közül a legidősebb nagybátyám. Soha nem alapított családot, haláláig a nagyszüleimmel élt (az utolsó hónapokban már csak a nagymamámmal, és inkább kórházban, mint otthon). Jó ember volt, senkinek sem ártott, csak saját magának. Ivott, rengeteget ivott. Szerettem őt, mert ő is szeretett. Szép férfi volt fiatalon, számtalan kép tanúsítja. Hullámos sötét haj, tengerkék szem. Tiszta, ártatlan kék szemek. Csak ő örökölte mami kék szemét. Érdekes, hogy anyukám gyűlölte az édesapám szinte minden rokonát. Becsmérelte, megszólta az egész családot, csak az idősebb nagybátyám képezte a kivételt. Valami miatt kedvelte, gyanítom azért, mert az anyai nagyapámra emlékeztetett. Egy jó ember, akit tönkre tett az alkohol.
Ez a nagybátyám a légynek sem tudott ártani, soha nem dühödött fel, mindig békés volt. Állítólag egy lakodalomba készültünk, vagy már ott voltunk, nem tudom. De hisztiztem, tudjuk, nagyon rossz gyerek voltam… Anyukám csak csupán nevelő célzattal meg akart ütni, vagy meg is ütött, ez sem tiszta. A lényeg, hogy a nagybátyám látta a jelenetet, és dühös lett. Anyukám elmondása szerint, ő nagyon meglepődött, mert a nagybátyámat soha nem látta ilyen dühösnek, üvöltött anyuval és majdnem (ezt is anyu állítja) kezet emelt rá, hogy „Hagyd békén azt a kislányt!”, valami ilyesmit kiabált. Ebből a történetből később, ismerve a nagybátyámat, arra következtettem, hogy elég csúnyán bánhatott velem akkor is az anyukám, mert a nagybátyám békés természete nem változott volna meg, ha nem indokolt a dühroham. Neki én pótoltam a saját gyereket. Valamit tőle is örököltem, a Fradit, vagyis természetesen nem a klubot, hanem a szurkolóságot. Ő is focizott, akárcsak apu. Édesapám szerint rendkívüli csatár volt a nagybátyám, ha nem ivott. Csak egy idő után mást sem csinált, mint ivott. Aztán már nem focizott, csak szurkolt, de abba nagyon beleélte magát. Ezt tőle tanultam, vele is néztem meccset, nemcsak apuval.
Ha már a focinál tartunk, hogy szerettem meg a labdarúgást, hogyan szippantott be? Erre határozottan emlékszem. Három éves koromban történt. Saját emlékképem van róla! Álltam egy pálya szélén a korlátnál, nem értem fel, inkább alatta álltam, mint mögötte. Néztem a pályát, jobban mondva a pályán teljes szerelésben futballozó édesapámat. Azt hiszem azokat a kislányokat, akik látják imádott édesapjukat a pályán, beszippantja ez a világ. Anyukám meggyőződése volt, hogy ki fogom nőni. Jelentem, nem nőttem ki! Azóta is benne élek, a foci minden, a szenvedélyem, az első igazi szerelmem… ami meghozta a második, igazi szerelmemet, a férjem.
De térjünk vissza a gyermekkorhoz. Mire emlékszem még? Arra, ahogy anyukám apu családját szidja, és nekem ez iszonyatosan fáj. Fáj, mert nem akarok hinni neki, mert nem hihetek neki, hiszen olyanokról mond rosszat, akiket szeretek. Ismét jön a bűntudat, hogy szeretem a családom, akiket anyu nem tart sokra. Meghasonlottság a gyermeki lélekben! Nem szerethetem a családot, aminek a része vagyok. Anyu legnagyobb sértése, mármint szerinte sértés, amikor azt mondja, hogy olyan vagyok, mint a nagymamám és a nagybátyám (a fiatalabb nagybátyám). Régen nem értettem ezt, miért rossz a mami és a nagybátyám. Aztán anyu olyan dolgokkal magyarázta, ami nem gyereknek való. Érdekes a nagymamám, egészen a halálát megelőző időszakig, soha nem mondott róla rosszat, mert az édesanyám, és nem tüntetheti fel előttem rossz színben. Anyut ez soha nem érdekelte: „Mert a nagyanyád nem tud spórolni!” „Semmit nem kaptunk tőle, csak az én szüleim támogattak anyagilag!” Megjegyzem anyukám egyke, nincs testvére. Apuék hárman voltak testvérek. És a mami, ha pénzt nem is adott, de mindig vigyázott rám, akkor is, amikor anyu visszament dolgozni. Halála előtt sokat mondogatta, hogy ő nevelt fel. Meg is sértette anyut!
Ilyen kettősségben nőttem fel, ezt cipelem magammal azóta.
Kovács Erzsébet a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Ki vagyok én?
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
