Magyar Miklós: A groteszk poétája – Tóth Ernő
Tóth Ernő Sajóecsegen született 1949. december 25-én.
A Képzőművészeti Gimnázium elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Mesterei Barcsay Jenő, Iván Szilárd és Patay László voltak. Számos Képzőművészeti Társaság tagja. Alkotásait hazai kiállításokon kívül bemutatták Németországban, Olaszországban, Hollandiában, Bulgáriában, Japánban, az Egyesült Államokban. Művei megtalálhatók Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Olaszország, Svájc és még számos ország magángyűjteményeiben.
Ha néhány szóval kellene bemutatni Tóth Ernőt, azt lehetne mondani, hogy ő a képzőművészet Örkény Istvánja. Festményei és szobrai ugyanazt a groteszk szemléletet tükrözik, mint Örkény regényei, egypercesei. Örkény 1971-ben Franciaországban elnyerte a fekete humor nagydíját. Tóth Ernő 1982-ben nemzetközi fődíjat kapott a bulgáriai Gabrovoban rendezett Humor és szatíra a művészetben elnevezésű szemlén.
A groteszk az ellentétek, ellentmondások műfaja mind az irodalomban, mind a képzőművészetben. A félelmetes, a torz, a fenséges egyszerre van jelen a kedves, megható, kicsinyes és komikus elemekkel. Az olvasónak és a műélvezőnek pedig egyszerre támad sírhatnékja és nevethetnékje.
A groteszk világában minden lehetséges. Az irreális valóságosnak tűnik és megfordítva. Álom és valóság, kézzelfogható és megnevezhetetlen, komikum és tragikum, fenséges és alantas szétszálazhatatlan szövedéket alkotnak.
„A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem elindít, utat nyit, nyitva hagy” – mondja Örkény István. Tóth Ernő is megkérdőjelezi a végérvényest és utat nyit a fantáziának, ahol nincsenek útjelzők és tilalomfák, ahol az alkotás befogadója bármelyik úton elindulva az álmok birodalmában találja magát.
A groteszk, akárcsak Örkénynél, Tóth Ernőnél is egyszerre filozófia, világkép és stílus. Filozófia, amely egységbe foglalja szemléletét, világkép, ahogyan ugyanazzal a kedves humorral árnyalt líraisággal tekint az őt körülvevő világra, mint Örkény és stílus, ahogyan képileg vagy anyagba öntve megfogalmazza filozófiáját.
Örkény számára a groteszk, mint mondja, „egy valószínűtlenség valószínűsítése. Előáll egy képtelen föltevéssel, s azt a reális világ törvényszerűségeihez hasonló szigorúságú törvényeknek rendeli alá. Tehát szuverén világot teremt, ahol például a gravitációs erő érvényben van ugyan, de esetleg fordított előjellel. A leejtett tárgy nem leesik, hanem föl. (De ugyanolyan következetesen, mintha leesne.)”
Nem véletlenül neveztem Tóth Ernőt a képzőművészet Örkényének. Nála is minden „egy valószínűtlenség valószínűsítése.” Azzal a különbséggel, hogy képein a gravitációs erő egyáltalán nem működik. Se lefelé, se „fordított előjellel”. Szigetlakók című festményén a biciklista és a halak ugyanolyan könnyedséggel közlekednek a levegőben, mint a léghajó. A vízben pedig ember-halak ficánkolnak a valóságos halak között szemmel látható természetességgel.
„Nem a földön jársz te, fiam” − jegyezte meg egy alkalommal Tóth Ernő édesapja. Ennél találóbban nem lehetne jellemezni a festőművész-szobrász Tóth Ernőt, aki mintha csak igazolná Bergson elméletét, aki szerint a komikus valószínűtlenség természete nem különbözik az álmokétól. A festőművész-szobrász nem egy freudi álomfejtő, őt nem azok az álmok érdeklik, amelyek éjszaka kísértenek, hanem azok, amelyek ébren tartanak bennünket nappal, amelyek életben tartanak minket.
Így történik, hogy a kobold hegedűszóval lecsalogatja a Holdat az égboltról a kiszáradt fa tetejére. Egy jégkorong döntőn a farkas nem akarja megenni a kecskét, csak a korongot szeretné megkaparintani, míg az egyik kaput aligátor védi. Don Quijote a rozoga Rocinantén az ágyúgolyón száguldó Münchausen báró nyomába ered. A rinocerosz pedig egy komplett taxit visel a hátán.
A Biblia Tóth Ernő művészetében
„A Biblia a művészet nagy kódja.” (William Blake)
A Biblia a képzőművészet kiapadhatatlan forrásai. Elegendő itt Michelangelóra utalni, aki a festészet nyelvére fordította le a Bibliát a teremtéstől az utolsó ítéletig. Mint megannyi festő és szobrász az ókortól napjainkig, Tóth Ernő is beépítette a maga világképébe a Bibliát.
Noé
„Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe. Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kivűl szurokkal.
Ekképpen csináld pedig azt: A bárka hossza háromszáz sing legyen, a szélessége ötven sing, és a magassága harmincz sing. Ablakot csinálj a bárkán, és egy singnyire hagyd azt felülről; a bárka ajtaját pedig oldalt csináld; alsó, közép, és harmad padlásúvá csináld azt. Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled. És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek.
A madarak közűl az ő nemök szerint, a barmok közűl az ő nemök szerint és a földnek minden csúszó-mászó állatjai közűl az ő nemök szerint; mindenből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjanak.” (Mózes első könyve)
Mintha csak Az Úr utasításait követné, Tóth Ernő „alsó, közép és harmad padlásúvá” alakította Noé bárkáját. A festő szemmel láthatóan elemében van a vízözön ábrázolásakor. A csupán jelzésszerűen felvázolt bárkán lévő megmentett állatok körül valamennyi létező és nem létező vízi lény megjelenik. Ijesztő és ijedt tekintetű cápák, bálnák, csikóhalak, ráják és a képzelet által szült megnevezhetetlen halak sokasága. A kép szuggesztivitását fokozza Tóth Ernő kedvenc színének, a kéknek megannyi árnyalata.
Cervantes és Tóth Ernő Don Quijote-ja
„Ha az ember mélyen a lelkébe néz, eltöprenghet azon, hogy vajon önmaga melyik figura: Don Quijote vagy Sancho Panza?” (Georges Orwell)
Az elmés nemes Don Quijote de La Mancha (1605 és 1615) az első modern regény és egyben a világ legismertebb és legolvasottabb könyve. Cervantes megalkotta Don Quijote alakját, a búsképű lovag pedig gondoskodott saját utóéletéről. Felsorolni sem lehet mindazt a feldolgozást, amelyek a színpadtól a filmvásznon át a sanzonig terjednek. A képzőművészek, Goya, Daumier, Delacroix, Cézanne, Picasso, Chagall, Dali, Gyulai Líviusz, Kass János és még sokan mások megörökítették Cervantes hősét. Az anakronisztikus kóbor lovag és hű fegyverhordozója emblematikus alakokká váltak. Don Quijote nem abba a világba való, amelybe született. A könyv sikerének egyik záloga, hogy valamilyen formában mindenkinek megvan a maga szélmalomharca.
Tóth Ernő életfilozófiájához közel áll a donquijotizmus. Bármelyik művére rátekintünk, a mindennapok szürkeségéből való elvágyódás ragad meg bennünket.
Tóth nem az őrült szenvedélytől csillogó szemű Don Quijotét mutatja meg festményein, hanem a komikus figurából a regény végére tragikussá váló hőst, akinek halálával az általa képviselt értékek is menthetetlenül elvesznek.
A Don Quijote kép akár egy realista portrénak is tekinthető. Ugyanakkor a részletek árulkodnak Tóth Ernő groteszk látásmódjáról. A művész, szakítva a hagyományokkal, Don Quijote fejére egy jellegzetesen Tóth Ernő-i főfedőt tesz, amelyen csak egy körív alakú bevágás utal a borbélytányérra. A mértéktelenül megnyúlt orr alatt Salvador Dali kihívó bajusza díszeleg, míg két orcája élénk vörösségét a legcédább utcalány is szégyellené. Groteszk és egyben mélyen emberi arc, amelyből egy egészen különös szempár tekint ránk. Bárhonnan nézzük a képet, Don Quijote követ bennünket tekintetével.
A formába öntött Don Quijote
Tóth Ernő vonzódásáról La Mancha lovagjához nemcsak festményei, szobrai is árulkodnak. Többször, több méretben formázta meg a magányos és a lovas Don Quijote-t. Ezek a változatok sohasem csupán nagyságbeli különbségeket jelentenek. Mindegyik szobor lényeges változást mutat az előzőhöz képest. Az anatómiai hűséget pedig ugyanúgy felesleges számon kérni Tóth Ernőn, mint Medgyessy Ferencen, aki szállóigévé vált mondásával válaszolt lovas szobrának aránytalanságait bírálóinak: „Nem lú az, hanem szobor”.
A 2016-ban készült Don Quijote szobor lova „vézna és öreg gebe”. Olyan, amilyennek Cervantes latinul megjelöli: „tantum pellis et ossa fuit” (csupa csont és bőr). Ugyanakkor a szélmalmok elleni harcba induló paripa képzetét kelti. Groteszk ellentét. Ám ez a mozdulat pontosan a lovag által elképzelt ló erejét, dinamizmusát örökíti meg. Idézzük magát Cervantest: „ahogy (Don Quijote) nézte, a szerencsétlen állat csodálatos paripává változott képzeletében (…) És most erős akarattal szíve hölgyének, Dulcineának ajánlotta magát, segítségét kérte e nagy veszélyben, majd sisakrostélyát mélyen arcára eresztve, dárdáját rohamra szögezte, s a rozoga Rocinantétól nem is várható és meglepő sebességgel nekirontott a legközelebbi szélmalomnak.”
Krúdy Gyula: A vörös postakocsi és az Őszi utazások a vörös postakocsin Tóth Ernő festményének tükrén
„Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő, erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös postakocsi – érte.” (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi)
Talán nem véletlen, hogy Cervantes mellett Krúdy Gyula is megihlette Tóth Ernőt. Krúdy Kálmán, Alvinczy Eduárd és Szindbád, a három legismertebb Krúdy-hős, egyaránt Don Quijote-i jellemek. Mint ahogy Tóth Ernő egyetlen festménye vagy szobra sem egy-egy téma illusztrációja, hanem annak átköltése, így Krúdy regényének, A vörös postakocsinak ihletésére született képe sem az. A festmény a Krúdy-regények hangulatát idézi fel, azok impresszionista, szimbolista, szecessziós és szürrealista jegyeivel. Ahogy a Krúdy-hősök tudatában, Tóth Ernő festményén is egybemosódik álom és valóság, jelen és múlt. A vörös helyét az egész festménynek sejtelmesen századvégi hangulatot adó rózsaszín foglalja el, amely ugyanakkor első látásra is a vörös postakocsi képzetét kelti a szemlélőben. A jobb felső sarokban egy szecessziós napernyő, míg vele átellenben egy kóbor macska. A szemek különös jelentőséggel bírnak. Míg a macska a jobb szemére vak, addig a bal ugyanaz a világító tekintet, mint a két alaké.
Magát a postakocsit Krúdy így írja le: „Hat, sallangosan felszerszámozott, hosszú farkú pej ló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehér nadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási, vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. (…) A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve, s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember.”
A festményen a magas bakon ülő kocsis egykedvűen nógatja a nem létező lovakat. A kocsit „díszítő” szürrealista kígyó és madarak a pesti világ Krúdy által megfogalmazott „látszatok világának” kelléktárába tartoznak. A kocsiban nem „elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember” ül, az utasokat Tóth csak jelzésszerűen jeleníti meg, így ezek az elmosódott alakok is mintegy az álomszerűség szimbólumai.
A kép előterében egymás mellett ülő és mégis magányosnak tűnő úri hölgy és a pesti éjszakák lovagja (valójában a középkori lovagok és a pesti ficsúrok groteszk keveréke) elmélázva tekintenek maguk elé, mintha csak a postakocsin való utazás utáni vágy elevenedne fel.
A gavallér réveteg tekintetéből kiolvashatjuk Rezeda Kázmér nosztalgiáját az elmúlt és visszafordíthatatlan idő iránt: „Színésznők otthona! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti, selyemkötéses pasztellképek, régen elhangzott dalok a spinéten, ábrándos szemű Dérynék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben, s bévül egy név, egy régi grófnő neve.”
Mellette a hamvasságát régen elveszített, ugyancsak a múltba révedő, idősödő színésznő és Rezeda úr „álmai hölgyének”, a „számító és kancsal Krónprinc Irmának” keveréke ül. Nem szándékos (Tóth Ernő ösztönös festőnek vallja magát), de a képen látható hölgy is kancsal. A nő mellett a kor jellegzetes női ruhadarabja, egy régen kihízott fehér fűző, mintegy jelezve a kíméletlen idő múlását.
Illusztráció: de la Mancha (fh. Tóth Ernő, Goyen)
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
