Aux Eliza: Hová mennek a felhők?
– Zsófi! – kérdezed. – Hová mennek a felhők?
A kezedet fogom, miközben fekete ünneplőnkben hazafelé sétálunk. Két fonott copfod ide-oda ring, ahogy szökkenve lépdelsz mellettem.
Felpillantok a sötét viharfelhőkre, amik eltakarják a napot. Nekem úgy tűnik, egy helyben horgonyoznak.
– Hogy érted, hogy mennek? Meg se moccannak!
– De-de! Képzeld, mozognak!
Nézem a hatalmas, szürke felhőtömeget, és értelmet keresek bennük. Nem találok.
– Az a csúnya, sötét felhő eddig nem volt ott. Látod? Látod már?
Mintha a vihar is tükrözné a körülöttünk morajló sötétséget. De ezt nem mondom el neked.
– Tudod, a felhők néha átalakulnak, de attól még ott vannak.
*
– Hová mennek a felhők?
Már félúton járunk hazafelé, az esti félhomály lassan ráolvad a világra, de te még mindig ugyanolyan kislányos könnyedséggel énekelgeted apa kedvenc dalát, és kérdezősködsz mindenféléről. Elrejtem előled a könnyeimet, mert alapszabály, hogy a kisebb testvér sosem láthatja a nővérét sírni. És talán, miközben próbálom elhitetni veled, hogy minden rendben, én is elhiszem majd.
– Még mindig itt tartunk? – sóhajtok fel. – Nem mennek sehová.
– De-de-de! A nyuszi alakút már nem látom. Hova ment, Zsófi? – pillantasz fel rám aggodalmas, csillogó szemmel.
Pont az aggodalom a legutolsó dolog, amit akarom, hogy érezz. Mit tehetnék? Most már kizárólag rajtam áll, mikor vagy szomorú, és mikor boldog. De mosolyt varázsolni egy gyerek arcára nem is olyan egyszerű. Főleg, ha a mosolyvarázsló nem is tud varázsolni.
– Biztos ott van valahol, csak más alakban.
– Nem, nincs. Zsófi, tényleg nincs! Miért nincs?
– Majd visszajön. Felhők mindig voltak és mindig lesznek.
*
– Apa elment?
Egy sarokra vagyunk a házunktól, te pedig felteszed a rettegett kérdést. Nem kérdezhetnél inkább a felhőkről? Utálom, hogy olyan könnyen beszélsz mindenről, hogy neked az „elment” csak egy szó, semmi mást nem jelent. Nem érzed a fagyot, ami a szívembe költözik, amikor kimondod, és nem érzed a temető felől áradó szürkeséget, ahonnan mi épp hazafelé igyekszünk, de apa már sosem fog.
– Igen – felelem kimérten.
– Miért ment el? Nem szeret már minket?
– De, hát persze, hogy szeret.
– Mikor jön vissza? Mikor, Zsófi?
– Nem jön. – Fuldokolva mondom ki a szavakat, sav marja a torkomat, mintha higanyt nyeltem volna.
– Én elmehetek hozzá?
– Nem.
– És ha elkísérnél? Veled elmehetek? Légyszi, légyszi!
Összefacsarodik a szívem.
– Senki nem mehet – mondom, miközben előkotrom a kulcscsomót a táskámból, és magam mellett lóbálom. A kulcsok csilingelve egymásnak ütődnek. Ugyanúgy csilingelnek, mint apa nevetése.
– Miért, hova ment?
Azt mégsem mondhatom, hogy meghalt. Anya a születésedbe halt bele, az ő távozását könnyebb volt megemésztened. Talán azért, mert nem hiányolhatod azt, akit sosem ismertél. Apa viszont mindig velünk volt.
– A felhők közé anyához.
– Jaj, ne! Akkor apa elmegy a felhőkkel?
Könny csillan a szemedben. Az ajkamba harapok. Hátranézek, aztán oldalra. Keresek valakit, bárkit, aki segíthetne, aki ezt megoldhatná, de egyedül vagyunk a halálszagú utcán, csak a csend szegődött a nyomunkba.
– Emlékszel, mit mondtam az előbb a felhőkről?
Egy darabig hangosan hümmögve gondolkodsz, aztán játékosan felkiáltasz:
– Azt, hogy nem mennek sehová.
Őszinte mosolyféleséggel nézek rád.
– Pontosan. – Kinyitom a bejárati ajtót, belépünk rajta, be az új életünkbe. – A felhők mindig velünk maradnak.
Aux Eliza a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: “Felhők”
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
