Radnai István: Elaludt a pásztor (két vers)
ELALUDT A PÁSZTOR
felhőbárányok kék füvet legelnek
keseredik a napfejű pitypang
gyenge szellők járnak a nyárban
árnyékba vágyik a test fénybe a lélek
sápad az ég vihar lesz
fekete függönyt vonszol távol
a bárányok elé farkastorkú
felhőtornyok magasodnak
a kék eget felfalja a szikkasztó hőség
csak a reggel irgalmaz
akkor a felhőbárányok kék füvet legelnek
míg a könnyező hajnalok bíbora kifakul
új nappalok új zivatart szülnek
ne higgy az ártatlan nyárnak
ha gyöngyháznak látszik az égbolt
hiába nyitod magad fölé a lélekesernyőt
TRUBADÚR
a nő sebe minket bevérez
az osztott és a hegedők
a perc amit a kamasz érez
a lant húrjai hegedűk
a nő megsebez el nem éred
magas talapzat bronzalak
csalóka fügefa-levélnek
meg nem élt emlék megmarad
míg az a seb az élet célja
dióbél ízű csak a héja
Illusztráció: “Alvópásztor” (fh. Palmer)
Ezek is érdekelhetik!
Juhász Anikó: Halálod helye, Attila (versek)* →
Dóczi Székely Gábor: Ima világunkért →
Csontos Márta: Leltár… kipipálva (versek) →
