Batári Gábor: Élethit – három jelentés-emeletes világképben
Németh András: Élethit (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019)
A címről
A címből több (számomra egyelőre három) filológiai vagy egyszerűen csak logikai (tán grammatikai-logikai) olvasat silabizálható ki.
1. emelet (Biológiai lét)
A) Az élethit alapszinten minden élő elfogadását jelenti, meggyőződést az élet győzelmében a lassú szétesés, a rothadás, illetve a gyors széthullás, a megsemmisülés felett. Okszerűség tulajdonítása annak, hogy lét van és nem nem-lét.
Tetszik, nem tetszik, a Föld az eddig ismert egyetlen élő bolygó, az utolsó gaznak, akár haszontalannak, sőt kártevőnek proklamált, sokszor nem feltétlenül véglénynek is létjogosultsága van az ökoszisztémában, ezt igazolandó idézem máris a fülre kitett, vegyük így, mottóverset, jöhet az egész, mert rövid, ámbár velős, mivel eme kiemelt vers esszenciálisan summázza és kicsiben elővételezi az egész kötet vezérgondolatát:
Medália, Szárszó után
Pirkad. Nem késleltetem az időt.
Úgy, ahogy mindig, tegnap, tegnapelőtt,
a kerítés széléhez odanőtt
aszalódó fű nekem ad előbb
életjelet magáról. A szemem
illendően, szobakonyhafigyelem
percében keres benne idegen
őserőt. Szép. Emberszámba veszem.
Ők is (a vegetálók szebben, pontosabban a vegetáció, az idegen, mégis emberi, szép őserő – micsoda csodálatos, nem szokvány-mitikus, hétköznapi, modern antropomorfizáció ez: fű, fa, virág, gyom) láncszemek és nem okvetlenül a leggyengébbek az Alkotó gépezetében (mert a gép forog, az Alkotó pihen, visszhangzik fülemben oh, ez madáchi deizmus, de könnyen riasztható, lásd a szinoptikus evangéliumokban, a dühöngő tengeri viharban pihenő-szundító Jézust oly sikerrel felserkentették jajszavukkal a tanítványok, hogy a vihartól háborgó tengert tüstént a teremtés előtti csendbe szendergette. És lőn nagy csendesség).
B) No, meg még a véglény sem utolsó, minden biológiai komplex struktúra, mi mindnyájan véglényekből, sejtekből tevődünk össze, és ez a végtelenül parány szerves létező majdnem bonyolultabb, mint a többsejtű organizmus, amit alkot.
C) És az embert is veszélyeztető láthatatlan, vagy akár gigászi agresszornak is helye van, nem elpusztítása rá a felelet, az ő ránk nézve bosszantó magatartása is bele van szőve a világélettervbe, kiiktatni, bármit tenni vele az Alkotó joga. Az élet él és élni akar adysan szólván, nem lehet a pusztításé az utolsó szó, hervadás, pusztulás és enyészet ebben az eonban létezik ugyan, ám van újjáéledés, a természet és más egyebek körforgása, a szamszára. Ez nagy élethit. És még csak a biológiai létszintnél vagyunk.
Ám az eonok eonjai után Isten lesz minden mindenekben, ez élet a végtelen n-ediken, minden ami volt, ami van, ami lesz és ami lehetne, megelevenedik, sőt a szervetlen és élettelen is, mert az Úristen mindenek megelevenítője, és Fia a mindenséget fősége alá szelídítő hatalmas szava nyomán minden létező eredeti lét- avagy holtállapotából annyi létgrádicsot ugrand, hogy emberfeletti angyali intelligenciájú szuperlény lőn (sőt annál sokkal-sokkal több Istenfiúság birtoklója).
2. emelet (Lelki-érzéki lét)
Ám úgy is vehetem a címet, a szerző szemszögéből; életem-hit (hit az életben mint személyes egzisztenciában) – ez a közbülső jelentésréteg – az egyes szám első személy aspektusából nézdegél ki a költő a világra, a társadalmi létszint egyénre vetült pszicho-szférájából (Kiadással nem járó gyűjtőszenvedély, Pótolhatatlanként, Megsüvegelt presbiterként) életét, munkásságát a világban elhelyezettnek, nem véletlenszerűnek tartja. (Észrevétel?)
3. emelet (Metafizikai, szellemi lét; Zóé)
Végül bennfoglaltatik ebben a szép szókapcsolatban az életes vagy élő hit is, ad abszurdum hitélet, végtére másodszor eljutottunk a transzcendens, metafizikai élethez. Az élő hit az Istennel való élő kapcsolat megélése, a jövendő örök élet záloga és kifelé, az emberek irányába az életszentség gyümölcsében nyilvánul meg, néma evangelizáció ez, Németh András ezt fogalmazza meg az úgymond második mottóban, gyönyörű, aranyszabályos sorokban: – Ha az ember szent,/ akkor a vele / megteremthető / bizalom is az./ – A példák sora / sokáig elkísér.
A tartalomról
Németh András Élethitében életmű-igénnyel veti elénk betűmagvait, hogy szívünkben értésre találjon, ravasz rímelésű tercinákban, haikukban nagyon tiszta, olykor (szinte sose) kecske-rímelésben, néha belső rímmel, gyakori, szinte mindig enjambement-nal, kevésbé, de azért aránylag gyakori keretes verssel, meghökkentő, virtuóz jelzőkkel, szóképekkel, szókapcsolatokkal hét cikluson keresztül (itt most némely váratlan és zseniális szókapcsolat a teljesség igénye nélkül: rivaldaész, belesarcoltatni a sárba, mindigvastag, túlöltözött lélek, rézélet, étlapvékony, rozsdaév, fénymag, madármütyür, tarhás Ézsau, tojásláz test, agyduett, ponyvaszósz, ízgalopp, észzselés, sivárkirály fák, létsemmi, esszészabó).
1. A vagyongyarapodásról szólva tulajdonképp egy antigyarapodást magasztal. A két első vers tükrében jegyzek pár sort az egész fejezetről. A legkézzelfoghatóbb matéria az arany, a vagyon fő jelképe itt megfoghatatlanná, cserépre folyó arany napsugárrá immaterializálódik (Elmegyógyintézeti kéményseprőlétrán). Inkább élményvagyont kell begyűjtenünk, sokszoroznunk tehát – a napsugárt, a feketerigót, a tavaszt; az életet, hogy ezt zavartalanul tehessük csillaglázas, meztelen köz-világítás-hivatásunkat fordított Szent Ferencként fel kell átmenetileg öltöztetnünk, hogy még nem egészen hó- és vegytiszta fényünket félreértve-magyarázva nehogy rosszra használja a külvilág. (Karácsony és tavasz között) Azért a látszólagos felettes éni önzés, mert egyelőre a második emeleten vagyunk a lelki-érzéki szinten.
2. a) (Ő)szintén; őszintén kötött (gyakorta haiku: Uralkodóportrék, Á la carte), félkötött formában tévelygő, tétova történelemről (A múlt jövőképei), őszintén sztársági bujtatott ál-allűrről (Színpadok nagyasszonya, tisztaszobás rejtekhelyén), őszintén az ember kicsinységéről (Jelentéktelenségből jelentéktelenségbe), a civilizációnk segítő kezétől megszenvedett faluról, természetről (Gazdátlan kert), őszintén betegségről, elmúlásról (Sursum corda/?/). b) Ő szintén, a felebarátunk, a másik ember a fenti gyarlóságokkal vert Ádám Éva bűnbeesésének következtében, a harapott savanyú alma igézete által, amit a vedlő kígyó istenkedő, istentelen korunk egére költöztetett (Ádám Évának az új genezisről).
3. Két lábbal a földön; görbe tükröt tart földhözragadt hitünknek, hitetlenségünknek, mely már tán maga a harag napja, (Dies irae a ciklus másodcíme, alcíme, az első vers címe) itt keverednek a Messiási békeország élő jószág, lelkes állat attribútumai (így Németh a Dies irae-ben … Amíg betöltené / az élettelen várost bárhova / letelepedő, gödölyém felé / forduló párducom, a szalmára / rászokó medvém, addig átkotor / a szél.), tehát összemosódik a földre hozott mennyek országa képzete a negatív utópisztikus, medmexes, atomháború utáni kihalt-város-világ-toposszal, a halál az élettel, mindegyik csak félig, még a halál sem az igazi; „…szétfoszladozom / semmi fényköd leszek a sötétség / határán, libbenő fátyol, és még / észre sem vesz, túlnéz rajtam angyal, / ördög. “ E fejezetben a költő állandó társa az irónia, a már-már groteszk: “ …alignéhány profán pillanat, / aztán az embertestű próbababákból / énhelyettem párat megváltanak (Dies irae).
4. Keresztény dialektikák; hasonló témák, formák, miként az előző ciklusban, csak itt már a hit a fundámentum és abból kiindulván a kétely, a poéta állandó társa e helyt a magány, a pesszimizmus, elmúlás- és bukás-, sőt zuhanástudat, használhatatlan szárny, – ha van is a „szél halálkeze“ (Kegyvesztett kerub) a szabadeséstől csak a kaszás mentheti meg – kétely az újrakezdés lehetőségében.
5. Konvertita elégiák; a cím alapján is a hit s élet körüli vívódás kiérlelt, gyakorta klasszikus lüktetésű verslábnyomai, ugyanez a költőszakmai mívesség anyag és forma, metrumok és trópusok valami tökéletes gyúrása, gondolati mélyre evezés (ideidézek egy verscímet a szerzőtől, az előző ciklusból: Jézus jöhetne felém a tengeren?, az elme-mély s a bizodalom-evezés szellemi pennámban mostan e címhez hajaz, megvallom a jóval fennebb képernyőre vetett tengerviharban alvó Jézus felébresztése szösszenetem is innen gyökerezik), tehát a költői eszköztár briliáns birtoklása és szellemi lelemény jellemzi az utolsó két ciklust is: 6. Falakon belül, 7. Reménykozmosz.
Jelentem ezennel feljutottunk a harmadik, a metafizikai jelentés-emeletre.
Illusztráció: kötetrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
Halász Margit: Fahéj illatú szelek →
Ádám Tamás: „Isten öleléséből font széken” (Hajnal Éva „az a nap” című új könyvéről*) →
