Frankovics György: SORSASSZONYOK – SUĐENICÉK (1. rész)
A XX. században is élő néphit szerint Európa-szerte a gyermek sorsát születése pillanatában (általában hármasával járó) női lények, a sorsasszonyok határozzák meg, akik főképpen az antik mitológia párkáinak vonásait őrzik.
A sorsasszonyokat jóindulatuk elnyerése céljából, azaz ítélkezésüket befolyásolandóan kultikus étellel és itallal vendégelik meg: a horvátok kenyérrel és borral, a szerbek pogácsával, mézzel, illetve kenyérrel és sóval, a bolgárok kenyérrel és fokhagymával várják őket, míg az oroszoknál is az ún. “második asztalt” terítik meg érkezésükre, az elmaradhatatlan kásával; stb. A délszlávok tiszta abroszt terítenek az asztalra, és gyertyát vagy lámpát gyújtanak tiszteletükre.
A szerbiai településeken a suđenicék a gyermek születése után egymást követő három, illetve harmadik vagy hetedik éjszaka látogatják meg az újszülöttet.
Ítéletüket a sorskönyvbe vagy tekercsre írják fel.
A magyar sorsasszonyokról és a csángó úrszitáról szóló sorsmondák hasonlóról számolnak be.
Alakjuk kimutatható a sorsmondákban, sorsmesékben, népi énekekben, közmondásokban és szólásokban.
Jelen tanulmányomból a néprajzkutatás először értesülhet az eddig még ismeretlen magyarországi horvát sorsasszonyokról és a Sudnikról.
A délszláv népeknél földrajzi nevek őrzik a sorsasszonyok elnevezését.
A sorsasszony alakja és a velük járó sorskönyv témaköre a magyarországi horvátok és szerbek között ezelőtt 20-40 éve megkezdett gyűjtéseknek köszönhetően vált plasztikusabbá.
A délszláv népeknél a suđenicék (sorsistennők) a gyermek születésekor határozzák meg a gyermek jövőbeli sorsát: szerencsés vagy szerencsétlen, boldog, vidám, gazdag, dolgos, illetve “nagy vagy kis ember lesz-e”, valamint halála várható körülményeit. A három suđenica a közösen meghozott ítéletet bejegyzi a sorskönyvébe. Az emberek áldozatokat hoztak (tisztaság, kenyér, bor, lámpagyújtás stb.) az újszülött sorsára vonatkozó ítélethozatal kedvező irányban befolyásolására.
E női lények mellett ismertek az emberi sorsot meghatározó férfi lények is.
A horvátoknál a suđenicék megtartották sorsisteni vonásaikat.
A sorsasszonyok a balkáni szlávoknál – szerbek, bolgárok, macedónok – és főként a velük együtt élő más népek körében – vlachok, arománok, hérák – idővel elvesztették pozitív tulajdonságaikat – házasság, szerencse, gazdagság biztosítása –, s negatív jegyeik alapján halálistennőkké, illetve az utóbbiaknál betegségdémonokká degradálódtak.
A horvát néphitben különböző elnevezéssel illették ezeket a lényeket: suđenice, sudbenice, sudnice, sođenice, sodbenice, sudije. A horvát hiedelemmondákban a suđenicék a születendő gyermek gazdagságáról, szépségéről és haláláról döntenek.
Szerbia keleti és déli részén, Pomoravljeban és Bánátban a suđenice, sudelnice, sudije, sudbine, prisudnjače, orisnice, udurisnice, samovile nevű lények az emberi sors meghatározói.
A bolgároknál орисници, наречници stb., a macedónoknál наречници, реченици, речници elnevezéssel ismertek.
A szlovéneknél sojenicék, rojenicék (sójen/i/ce, sóudice, rójenice) azok, akik meghatározzák az újszülött sorsát: boldogságát, házasságát, vagy halálát.
A csángók úrszitának nevezik őket. A méhkeréki románoknál ursitoareknek, a dél-dunántúli romák sorsmondáiban és meséiben uringyéknek nevezik őket.
A sorsasszonyok (párkák) a végzet istennőiként ismertek az óegyiptomi, görög, római, gall, lett, és más népeknél is.
A suđenicék vélhetően a végzet-, illetve a sors istennőiként a délszláv pogányság korának legrégebbi rétegéhez tartoznak.
A szláv mitológiában egy istenség adományozza az életet, a termékenységet, a hosszú életet. Nevének Rod (nemzetség) alakja ismert a keleti szlávoknál, ám a délszlávok is tudnak férfi alakban megjelenéséről: a szerbeknél Usud, a horvátországi szerbeknél Uris, Ris, Urisnik, Upis, Pilat, két fehér ruhás férfi, a magyarországi Dráva menti horvátoknál Usuda, a zalai horvátoknál Sudnik, a bolgároknál урисници (két férfi) egy наръчник, valamint a macedónoknál a суђеници nevű lények.
A sorsasszonyok a horvát, a szerb és az orosz anyag alapján néha az Usud, Sud, Rod társaságában jelennek meg. Alakjuk a “kettős hitélet” gyakorlatában nem tűnt el, emléküket a délszláv népek mondái, sorsmeséi, valamint a XI. századi orosz feljegyzések is megőrizték.
Az ószlávok vallására vonatkozó fennmaradt források azonban mind kereszténység utániak; ha helytállóak is, a népi pogányság visszaszorulását mutatják.
Míg a horvátok és a szlovének tudvalevően relatíve korán, már a VI. században felvették a kereszténységet, addig a többi szláv népek később, ámde hitvilágukban a sorsasszonyokról szóló képzetek, mint az európai népek közös öröksége, a keresztény Egyház tiltásai ellenére fennmaradtak.
A szlovének sojenicái, rojenicái és desetnicái
A szlovén tündérmesékben kimutatható, hogy a kereszténység felvétele előtt hittek bizonyos felsőbbrendű lényekben, nevezetesen a rojenicákban és sojenicákban.
A szlovéniai Radovljicába a gyermek megszületésekor három szép rojenica érkezik. Az első fehérben, a második szürkében, a harmadik feketében, de előfordulhat, hogy a harmadik fehér ruhában, míg az első kettő pirosban és kékben, illetve más színűben jelenik meg. Az első a gyermek fiatalságát, a második a házaséletét, míg a harmadik a halálát határozza meg.
A szlovéniai rojenicákat (szülni) és a sojenicákat (ítélkezni), ritkábban a desetnicékat (ami a számukra utal, azaz arra, hogy tízen vannak) kultikus étellel várják: kenyérrel, sóval, mézzel és borral. Az áldozatot azért ajánlják föl, hogy a sorsasszonyok a gyermek sorsáról kedvező ítéletet hozzanak. Az egyik házban a sorsasszonyokat nem kínálták meg kenyérrel és borral, ezért dühükben úgy ítélkeztek, hogy az újszülött hétéves korában fulladjon vízbe.
A Vas megyei szlovéneknél a sojenicék az asztal alatt hármas alakban jelennek meg. Az asztalon egy egész kenyeret és egy pohár vizet helyeznek el számukra. Senki sem láthatja vagy hallhatja őket, csak a koldusok és a szolgák. Emléküket a vasi szlovén népmesék is megőrizték.
A horvátok suđenicái
A magyarországi horvátok egyes népcsoportjainál kimutathatóak a sorsasszonyokról szóló képzetek, míg a nyugat-magyarországi horvátoknál, a Pest- és Kalocsa környéki rácoknál, a bácskai sokácoknál és bunyevácoknál nem.
A hazai Dráva menti horvát sorsmondákban a sorsasszonyok általában többen vannak, de soha nem páros számban, hanem hárman vagy heten. A megszületett gyermek sorsát közösen határozzák meg, ami mindig beteljesedik, mégpedig a sorban lévő legutolsó suđenica, sudbenica illetve sudnica ítélete alapján, lesz az újszülött szerencsés vagy szerencsétlen.
Érkezésükre lámpát gyújtottak a családban.
A három sorsasszony ítélete megmásíthatatlan, az ember a sorsát nem kerülheti el, amit a lakócsai horvátok így határoznak meg: Tak mu je suđeno! (“Így volt ítélve a sorsa!”), illetve a garai bunyevác-horvátoknál: Suđeno, neobiđeno! (Ítéltetett, s az megkerülhetetlen!)
Ítélkezésük alapján ismert halálnemek: vízbefulladás, fa általi halál (leesik a fáról).
A horvát nyelvű sorsmesékben (AaTh 930–945) megjelennek a sorsasszonyok, valamint férfi alakban az Usuda, akinek döntéseit nem lehet felülbírálni. Ők az emberi sors meghatározói. Az Usuda társaként megjelenik a Sreća (Szerencse Asszony – Jó sors) és a Nesreća (Balsors).
Az orosz Szud, a szerbek és a horvátok Usud/Usuda lénye a szláv mitológiában a sors irányítója. A szerb mesében az Usud, s annak a magyarországi horvátoktól gyűjtött Usuda nevű hasonmása küldi a Srećat vagy Nesrećat, a sors megtestesítőit az újszülött mellé. Azokon a napokon, amikor Usud/Usuda palotájában aranyakat szór szét, születnek a gazdagok, amikor Usud a kunyhóban cserépdarabokat szór szét, születnek a szegények.
A zalai horvátok a sorsasszonyokat sođenice, sodbenice névvel illetik. A férfi alakban ismert Sudnik véleményt mond a sorsasszonyok ítéletéről, de nem bírálhatja felül.
A sorsot írányító zalai horvát Sudnik, a szlavóniai horvát Vuszud, a magyarországi Dráva menti horvát Usuda, a szerb Usud, valamint egy orosz mitikus lény, Szud párhuzamba vonhatók egymással. A sud szó jelentése ‘ítélet, elbírálás’, illetve a sudbináé ‘sors’.
A zalai horvát sorsasszonyok láthatatlan szellemlények, általában hárman vannak, akiket illően kell fogadni:
“Az asztalra tiszta terítőt kell tenni, arra egy egész kenyeret és bort, mert ha jönnek a sođenicek, ítélkeznek a gyermek életéről. Esznek a kenyérből és isznak a borból. Amennyiben mindezek hiányoznak az asztalról, akkor rossz ítéletet hoznak. Nem volt jó az asztalt üresen hagyni.”
“A sođenica olyan asszony, ott, ahol a gyermek megszületik, abba a szent lelket azonnal beléje helyezi. Láthatatlan szellemlények. Ahol megszületik a gyermek, oda eljönnek, az asztal alá bújnak, senki sem láthatja őket, majd megszabják az újszülött sorsát. Ez isteni akaratnak tekinthető.”
Láthatatlanok is lehetnek, az emberek előtt nem mutatkoznak.
“A sođenicék hoznak ítéletet afelől, hogy a gyermekből nagy, illetve kis ember válik.” “Egy könyvbe jegyzik fel a sorsát.”
“A Sudnik meghallgatja a sodbenicákat, s ha tetszik neki az ítélet, akkor azt mondja nekik, hogy jól ítélkeztek, ha nem, akkor meg azt, hogy nem”.
“A sođenicék ítélkeznek a gyermek születésekor, milyen hosszan él majd a gyermek, mi fog fele történni; stb.”
A zalai horvátok ismerik előre jelezve a vízbe fulladás, a lórúgás általi halált. Mondáikban kimutatható az Ödipusz-motívum, amely párhuzamot mutat a dusnoki rác és a macedón Ödipusz-mondával.
A dél-somogyi, Babócsa környéki asszimilálódott káj-horvátoknál a suđenicék döntenek a gyermek sorsa felől, és a klasszikus halálnemek egyikét – vízbe-, kútba fulladás – ítélik az újszülöttnek.
A Dráva menti horvátok, a zalai-, valamint a nyugat-magyarországi horvátok képzeteiben is kimutatható e motívum, dacára annak, hogy ez utóbbiaknál ismeretlen a sorsasszonyok elnevezés.
A mondákban a halálnemek ily módon csoportosíthatók: a Dráva menti horvátoknál a “fa általi” (akasztás), a zalaiaknál a “lórúgás általi” halál.
Az ercsi rácok (horvátok) a tűzhalál legenda-ciklus-béli halálmódot említették, amelyet a hazai többi horvát népcsoportnál nem sikerült megtalálnom, habár esetükben, mint már említettük, ismeretlenek a sorsasszonyokról szóló képzetek.
A Kalocsa környéki rácok (horvátok) a bekerített kúton meghalásról szóló mondát ismerik, azonban a sorsasszonyok alakja elfelejtődött.
“Valakik egy könyvet hagytak ott” a gyermek születésekor és azt mondták:
Ezt a könyvet csak hét év múlva szabad szétbontani. Se nekik, se a szülőknek, csak a “gyeröknek”. És amikor odaadták neki, az meg már tudott olvasni, az volt odaírva: “Apádat és anyádat megölöd!” Persze, nem tudták, mitévők legyenek.
A gyerök meg úgy gondolta, ő nem öli meg az anyját…
Mondják, hogy akkor elment messzire szolgálni, majd szülei egyszer fogták magukat és elmentek utána megnézni mi van vele.
A fiúk már megnősült. Sok éve már, hogy ott élt, és amikor hozzáérkezett anyja meg apja, épp lakodalomban volt a feleségével. Mondja a feleségének:
– Te elmehetsz, ha akarsz.
A felesége hazament, ő meg maradt még egy darabig.
A neje hazatérve ott találta apósát és anyósát, és szépen lefektette őket.
Amikor a férj hazaérkezett apja és az anyja ott feküdt az ágyban! Ő meg azt hitte, hogy a feleségének szeretője van, és megölte az apját és az anyját.
– Ez az apád és anyád, eljöttek minket meglátogatni! – mondta neki a felesége.
Akkor megijedt és felakasztotta magát.”
Az egykor a baranyai Alsószentmártonban élt sokácok (horvátok) mondáiban három sudije szerepel.
A mohácsi sokácok esetében a suđenicékhez kapcsolódó sorsmondák szlavóniai horvát, balkáni szerb és cseh párhuzamokkal rendelkeznek.
A szerbeknél a suđenicék a gyermek születését követő mindhárom éjszaka megjelennek, a kéményen át közlekednek (alvilági démonok útvonala), ennek párhuzama: a kéményen keresztül éjfélkor közlekedés ismert a cseh sudičkéknél is, ami e lények chtonikus jellegére utal.
A mohácsi sokácok (horvátok) mondája szerint:
“Azt mondták, hogy fönt a házon, a kéménynél kell hallgatózni a gyermek születése pillanatában. Akkor hangzik el, hogy meddig éljen az újszülött, milyen lesz a sorsa, szerencsés vagy szerencsétlen, azaz, milyen lesz az élete. A szülőanya az ágyban van, ő nem hallhatja meg…“
Egyszer egy nagynéni-féle rokon vagy öregasszony hallani akarta, mert meg szerette volna tudni, milyen lesz az újszülött sorsa. A suđenicék a kéményen ítélkeztek.”
A horvárországi Szlavóniában a sudijék a kémény alatt ítélkeznek, mégpedig a halálnemek egyikéről (fa, kígyómarás, vízbefulladás), ami beteljesedik.
A horvátországi szlavóniai Bilo-goraban:
“A suđenicék a gyermek születésekor jelennek meg, de máskor is eljöhetnek a családhoz, csak ritkábban. A három, fehérbe öltözött asszony a kéményen keresztül érkezik, illetve az ajtókilincsen, vagy a nyitva hagyott ajtón jön be a házba. Jöttüket váratlan jelenségek kísérik, a kályhában vagy a lámpában kialszik a tűz, illetve a láng, majd újra kigyullad, a kutyák vonítanak, a ház körül erősen fúj a szél. Nagyon kevesen láthatják őket.”
Egy másik hiedelemmondában a söprűre álló férfi kihallgatja a sorsasszonyokat, akik úgy ítélkeznek, hogy felakasztja magát. Három éves volt a gyermek, amikor a szomszédba szeretett volna átmászni a kerítésen, az inge fennakadt egy karón, attól megfulladt.
A sorsasszonyok Horvátország különböző vidékein suđenice, sudbenice, sudnice, sojenice, sujenice, rojenice névvel ismertek.
A szülést követően az anyák félnek elaludni. A sorsasszonyok az újszülött sorsát beírják (upis) a sorskönyvébe, ám arról hogy szegény vagy gazdag lesz, a Vusud határoz, akit vadállatok vesznek körül.
A horvátországi Bjelovar környékén is ismertek a suđenicék, s nagyon veszélyesek, a fiúgyermekeknek sokat árthatnak, hasonlóak a kelet-szerbiai és nyugat-bulgáriai babicékhez. Ismertek a Hrvatsko Zagrojeban, Kordunon, Karlovac (Károlyváros) környékén. Varaždinban (Varasd) sujenice és rojenice, míg Isztrián vile rojenice elnevezéssel.
Karlovac vidékén öt tündér (vila) határozza meg az gyermek sorsát, a koszovói Gnjilanban ezt a samovilék teszik. Egy adat szerint, amely vélhetően Hercegovinából származik, a sorsot a katilnica (török kifejezés, katil: esküt tenni; esküdt ellenség, gyilkos, rosszakaró) határozza meg. A horvátországi Dráva mentén (Podravina) Gatalovoban ismertek a vile suđenicék és a vile rođenicék. Az előbbiek hárman vannak, akiket a gyermek megszületésekor kenyérrel, borral és dióskaláccsal (“mazanica”) kell várni. Az újszülött vánkosa alá pénzt és tojást tesznek. A vile-rođenicék döntenek az újszülött sorsáról: az első a gazdagságáról, a második a szépségéről, míg a harmadik a haláláról. A vile-rođenicékről szóló sorsmondák ma is élnek, sőt közmondásban is kimutathatók: Kad ti suđenice odsude, tak buš vmrl! (Ahogy a sorsasszonyok ítélkeznek, aszerint halsz meg!”) A vila suđenica lehet még az uresnica, juresnica, orisnica, orešnica, akik a diófa alatt gyülekeznek, hasonlóan a vilékhez és a vješticákhoz (boszorkányok).
Régen a horvátok a rojenicáknak, a szülést követő éjjel, sziklahasadékokba illetve ún. suđenički jamákba kenyeret és sót tettek.
A szerb néphit suđenicái, urisnicái, valamint az Usud
A pomázi – Budapest környéki – szerbek sorsmondáiban angyalok (anđeli) ítélkeznek az újszülött sorsáról, számukra az asztalra tiszta terítőt tesznek, s a lámpát egész éjjel égni hagyják.
A Szeged vidéki, deszki szerbeknél Isten (Bog) hozza meg az újszülött életéről az ítéletet:
“A gyermek születésekor gyertyát vagy lámpát kell gyújtani, mert ezen az éjszakán Isten az égben dönt sorsáról, milyen lesz egész élete, és majd milyen lesz a halála. Ez mind egy nagy, az égen lévő könyvbe bele van írva.”
A battonyai szerbek sorsmondáiban semmiféle mitikus lények nem szerepelnek, csak egy, az újszülött sorsát meghatározó hang.
“Egy legény eljött a vízimalomba, s ott egy hang azt mondta neki, hogy addig nem szabad megnősülnie, míg a folyó partján játszó kislány fel nem nő.”
A mohácsi szerbek ismerik a sorsmondákat, de a sorsasszonyok neve már nem érhető tetten, ők az Usudához, illetve a vilékhez kötik az ítélet meghozatalát.
“Gyakran szokták azt mondani, ahogyan az Usuda ítélkezett, az bekövetkezett, ha valakit szerencsétlenség ért, akkor azt mondták, hogy ez lenne az (Šta je Usuda usudio – kogođ jel štogođ posrada, jel šta – onda to je to).”
A baranyai Lippón élő szerbek mondáiban megjelennek a suđenicék, de alakjuk és ítéletük az alábbi mondában már nem körvonalazható.
Szerbia keleti területein a suđenicék, illetve a suđajék hármasával, lányokként jelennek meg, a nyugati részeken pedig az Usud társaságában.
A horvátországi szerbeknél (Knin, Karlovac, Vojnić környékén, Banija, Moslavina stb.) a sorsot szintén férfi mitikus lény, az Uris, Ris vagy Urisik (két fehér ruhába öltözött, fehér kalapos férfi), vagy Usud határozza meg. A szerbiai Šumadijaban (Takovci) a gyermek sorsát két fehér ruhás férfi dönti el. A horvátországi és a nyugat-boszniai határőrvidéki (“krajišnici”) szerbekre vonatkozó XIX. századi feljegyzésben Uris és Pilat (Pilátus) szerepel. Egy, a horvátországi Petrinjeben lejegyzett sorsmesében, három suđenica határozza meg a gyermek sorsát, az utolsó sorsasszony ítéletét az Uris erősíti meg. Egy dalmáciai bukovicai népmese szerint a gyermek sorsát az Uris és az Upis szabja meg (“… És kérdi Upis Uristól: – Mit írjunk be e kicsi gyermeknek?”). Banija és Moslavina vidékein élő szerbeknél ismertek a suđenicék, sudilicék. Az adatok arról tanúskodnak, miszerint a XIX. században és a későbbiek folyamán a suđenice elnevezés a nyugati szerbek lakta területeken nem volt különösebben elterjedt.
A sorsasszonyokkal kapcsolatban a még élő szerbiai képzetek rendszerint arról számolnak be, hogy minden egyes ember születésekor meghatározzák sorsukat. Úgy tartják, hogy semmilyen más erő nem változtathat a meghozott ítéleten. A legidősebb sorsasszony az ítéletet meghozatalakor halált kívánt, a középső valamiféle testi rendellenességet, míg a legfiatalabb, akinek a kívánságát hajtották végre, legkegyesebb az újszülötthöz. Elmondja, mikor fog megnősülni (férjhez menni), szerencsés lesz-e vagy sem, s közli mindazt, ami élete során meg fog történni vele. Szerbiai publikálatlan folklóranyagban a suđenicék a gyermek születését követő, egymásutáni három éjszaka látogatják meg a házat, s az újszülött sorsáról a harmadik éjszaka döntenek. “Ha a gyermek harmadik éjjel is beteg, akkor nem jól ítélkeztek, ha nevet, akkor jól határoztak a sorsáról”.
Szép, kibontott hajú, fehér ruhás lányoknak tartják őket, népviseletben is megjelenhetnek. Név szerint nem nevezik meg őket, de van, ahol három láthatatlan lánynak képzelik el őket. Némely szerb kutató szerint mitikus prababéknak (ős-vénasszonyoknak) tekinthetőek.
Egy szerbiai, svinjici gyűjtésben – Dunához közel eső rész – a bábaasszony (moša) a szülést követően az újszülöttet az asztal alá teszi, ahonnan az apja veszi ki. Ezt követően az anya gyermekével három napig a földön fekszik.
A suđenicák jóindulatának elnyerése érdekében a szobának mindhárom éjszaka tisztának kellett lenni. A szülőanya tiszta ruhába öltözött, a gyermeket úgyszintén megfürdette és tiszta pelenkába tette. A sorsasszonyokat különleges étellel és itallal (ponude) várták. A suđenicéknek fehér terítővel letakart asztalra három pohár vizet, három sült kalácsot (turtičke), illetve három, mézzel bekent pogácsát, három pohár bort, három pohár vizet, három kockacukrot, három csokor virágot, három gyertyát (leja), egy arany- vagy ezüstpénzt (dukat), valamint valamilyen arany ékszert tettek. A háznép Istenhez fohászkodik, ami máskor nem szokás. A három sorsasszony ítélete után, a három kalácsot a bölcsőbe (lelejka) teszik. Az asztal megterítése mindenkor a bábaasszony (babica) feladata volt. Ha az újszülött fiú, akkor a pogácsát három férfi, ha leány, akkor három asszony ette meg. Az aranytárgyak a gyermek tulajdonába kerültek. Harmadik éjszaka a gyermek feje alá bazsalikomot és kalácsot tettek, az ágy mellé mécsest (kandilo) helyeztek.
Úgy tartották, hogy a gyermek születését követő harmadik (ritkában első vagy hetedik) nap éjszaka jelennek meg a suđenicék (suđaje, orisnice), akik az új családtag sorsát meghatározzák. A suđajék éjfélkor érkeznek. Az anyának vagy a bábaasszonynak három éjszaka nem volt szabad elaludnia, ki kellett hallgatnia a sorsasszonyok ítéletét. Ha mégis elaludt, akkor emlékeznie kellett, hogy mit álmodott, ugyanis azt tartották, hogy a suđenicék álmában megjelennek neki. A szülőanyának az ítélet meghozataláig nem volt szabad elhagynia a szobát. A szülőanyának, illetve a bábaasszonynak álmukban beszélniük kellett a suđajákkal. Ugyanis úgy vélekedtek, vitatkozhatnak a sorsasszonyokkal, valamint megegyezhetnek a gyermek sorsáról, ám vitájuk néha hangos veszekedéssé fajult.
A szerb sorsmesékben a végzet nem kerülhető el. A magyaroknál és más népeknél is elterjedt motívum, amely kimutatható “A három jóslat” címen ismert szövegtípusban (BN 934).
A szerbiai Homlje vidéken a suđenicék démonok, amelyek a női betegségek előidőzői. A hiedelmek szerint azokból az asszonyokból lettek, akiket az Isten rossz nyelvük miatt megbüntetett, s bolyonganiuk kellett a világban. Nehogy munka nélkül maradjanak, megadta nekik, hogy az asszonyok felett ítélkezzenek. Isten azonban megbízta Szent Pétert (Sveti Petar), hogy ellenőrizze őket, vajon igazságosan ítélkeznek-e. Évente egyszer Ognjena Marija előtt összejönnek és elmondják mit tettek az elmúlt év során. A hiedelmek szerint megtámadják az asszonyokat, amiért az “őrdög anyja” (đavolska mati) Isten előtt megrágalmazta őket. Ilyen funkciók miatt kapcsolatba hozhatók a babicékkel, úgyszintén az orosz udeljnicával.
(folyt. köv.)
Illusztráció: Suđenice (fh. Blake, flamand kárpit, XVI. sz.)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
