Lukács László: Nem hajókázható…
Trianonról a családi hagyomány alapján
A trianoni békeszerződés után harminc évvel születtem. Édesapám 11, édesanyám 4 éves volt aláírásának évében. Fiatal koromban olyan távolinak tűnt, pedig éppen annyi volt, mint az 1990-es rendszerváltástól napjainkig eltelt idő. Szülőmegyém, Fejér megye egyike volt a trianoni Magyarországon maradt kevés megyéknek, amelyet nem érintett a területi változás. Megyénk nem veszített területet 1920-ban.
Miután 1972-ben balassagyarmati vő lettem, feleségem szülővárosa, családja révén engem is megérintett a területi veszteség. Balassagyarmat Ipolyon túli, falusias, mezőgazdasági jellegű városrészét, Tótgyarmatot a Csehszlovák Köztársaság kapta meg. Az Ipoly széles árterében feleségem apai nagyapjának rétje, a dombos határrészben szőlője volt. A Csehszlovák Köztársaság idején, a kettős birtokosság keretében megtarthatták, művelhették ottani földjeiket, a termést vámmentesen hozhatták haza. A kettős birtokosság 1945 után megszűnt, a balassagyarmati tulajdonosok többé nem járhattak át földjeiket megművelni, amelyeket a hamarosan megalakuló termelőszövetkezetek felfalhattak. Időközben az eredeti tulajdonosok elhunytak, nagyapa is. A rendszerváltást követően az 1990-es évek első felében egy felvidéki magyar ügyvéd próbálta az örökösök tulajdonjogát rendezni, tudtommal eredménytelenül. Feleségem családját kétszeresen is közelről érintette a területi változás: anyai nagyanyja Sátoraljaújhelyről jött férjhez Balassagyarmatra. Felnevelő városának a Ronyván túli részét Csehszlovákiának ítélték, a vasútállomást, a gyárvárost, ahol lány korában a dohánygyárban dolgozott.
A családban gyakran hallottam, hogy az új határok meghúzását előkészítő párizsi tárgyalásokon, 1919-ben a csehek hamisan hajózható folyóként mutatták be a valóságban kis vízhozamú Ipolyt, Ronyvát, hogy elérjék a számukra minél kedvezőbb határ kijelölését. Rosszallóan emlegették, hogy a térségünket nem ismerő győztes antanthatalmakat a cseh tárgyalódelegáció könnyen megvezette. E vélekedéssel szemben Ablonczy Balázs történész Trianon-legendák című, 2010-ben megjelent könyvében olvashatjuk: „A beterjesztett – és valóban vitatható tartalmú – cseh memorandumok egyike sem tartalmazott az Ipoly vagy a Ronyva hajózhatóságára vonatkozó állításokat. Méghozzá egyszerűen azért nem, mert a csehszlovák-magyar határt ennél jóval délebbre képzelték el.” Terveik szerint Balassagyarmat, Sárospatak, Sátoraljaújhely is a csehszlovák állam részét képezte volna. Balassagyarmatról, az Ipoly-völgyi vasútvonal községeiből Vizi Zsigmond főhadnagy egysége és a gyarmati vasutasok verték ki a megszálló cseh csapatokat. Ezért lett Balassagyarmat a legbátrabb város, civitas fortissima.
Edvard Beneš külügyminiszter a csehszlovák békedelegáció vezetőjeként lehetőséget kapott arra, hogy 1919. február 5-én a párizsi békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt ismertesse a csehszlovák területi igényeket. Hatására létrehozták a Franciaország, Olaszország, az USA és a Brit Birodalom képviselőiből álló Csehszlovák Bizottságot, amely 1919 márciusában hét alkalommal ülésezett, és döntött Csehszlovákia határairól, ezen belül a szlovák-magyar határ kérdésében is. Többé-kevésbé a maival egyező vonalon jelölte ki a határt, Magyarország képviselőinek távollétében.
Balassagyarmaton, családunkban elevenen élő legendát a hajózható folyóvá hazudott új határfolyókról a magyar területi revíziós irodalom, a sajtó terjesztette az 1920-as évek végétől. Mindez 1938 után, az első Bécsi Döntést követően felerősödött, még jobban terjedt. Utóbbi emlékét is őrizte a családi legendárium. A sátoraljaújhelyi származású nagymama férje festőmesterként a Magyar Királyi Államépítészeti Hivataltól is kapott megrendeléseket. Vele készíttették el az első Bécsi Döntés eredményeként Magyarországhoz visszatért települések magyar nyelvű helységnévtábláit. Műhelyükben nagymama örömmel olvasta az elkészült táblákat: Fülek, Losonc, Ipolyság is visszatér! A festőműhelybe kíváncsian betérő barátok, ismerősök, szomszédok a rádió, az újságok döntésről szóló híreinek valóságtartalmát a saját szemükkel akarták megerősíteni. Apósomat az érettségi vizsga évében érte a területi gyarapodás. Sógorával, Havay István amatőr fotóssal 1939 nyarán átmentek az Ipoly hídon, önkioldóval fényképet készítettek: egy gabonatábla szélén állnak, a gyönyörű kalászos gabona a vállukig ér.
Havay István (balról) és Demeter János az első Bécsi Döntéssel visszatért területen Balassagyarmaton, az Ipoly északi oldalán. Havay István felvétele, 1939. Demeter Zsófia fényképalbumából.
Az Ipoly hajózhatósága a balassagyarmati gyerekeket is foglalkoztatta. Ha ez felmerült, azonnal, kötelességszerűen rávágták: papírhajókkal! Amikor az Ipolyban a Kiskatlannál fürödtek, indítottak is papírhajókat lefelé. Papírhajókkal hajóztak a Ronyván a sátoraljaújhelyi gyerekek is. A városukról 2020-ban készült filmen papírhajókat eresztettek a vízre a Ronyva-hídról.
Fürdő gyerekek a „hajózható” Ronyvában, kutyájuk feje Magyarországon, farka Csehszlovákiában van. A Revíziós Liga francia nyelvű albumából, 1928
Gyakran forgatom, használom országleírásainkat, így Magda Pál: Magyar országnak és a’ határőrző katonaság vidékeinek leg ujabb statisztikai és geográfiai leírása című, 1818-ban Pesten kiadott művét is. Az Ipolyról megtudjuk belőle: „Az Ipoly (Eipel) ered Nógrád vármegyének éjszak napkeleti szegeletében; meg futván az említett és Hont vármegyét, Esztergomtól félmértföldnyi messzeségre a’ Dunába száll. Nem hajókázható.” Magda Pál könyve 1832-ben Lipcsében németül is megjelent.
Az útleírások, útirajzok is kedvenc olvasmányaim, köztük Édes János: Utazás a’ Magyarhon’ szebb vidékein című cikksorozata, a Társalkodó 1839. évi számaiból. Édes János zsarnói (Abaúj-Torna m.) református lelkiőr (lelkész) barátjával együtt beutazta Magyarországot: jártak a Felvidéken, az Ipoly völgyében, Balassagyarmaton, de Székesfehérváron és Csóron is, hiszen édesapja korábban 9 esztendőn át csóri lelkész volt. Úti beszámolójában a felvidéki folyók rendezetlenségére is kitért, az Ipollyal kezdte, a Ronyvát nem is említette: „Alig van folyó, melly több csavargást ’s igy áradásokat is okozna, mint ez; – völgyein sok jó széna terem, melléke a’ juhtartásnak fölötte kedvező. Ha elgondolom, mennyi folyóvíz van hazánkban, minőkön más országokban széltére kereskednek, nem lehet nem ohajtanom: hogy azok rendes csatornákra vétessenek; a’ közlekedés általuk milly könnyüvé tétetnék így! Felső Magyarországban elkezdve Ungh megyétül, majd minden négymérföldre egyegy illy folyam lehetne hajókázhatóvá. – Latorcza, Bodrog, Hernád, Boldva, Sajó, Rima, Ipoly, Garan, Nyitra, mellyek közül a’ legkisebb is rendes mederbe véve, nagyobb lenne a’ sárréti csatornánál, mellyen pedig dereglyéket is láttam járni.” Székesfehérvár és Sárbogárd között láthatta a Beszédes József mérnök tervei alapján szabályozott Sárvizet, a Nádor-csatornát. Nem kis büszkeséggel írt róla: „Miután e’ posványság a’ környék nagy költségével ugyan, de már most nem kisebb hasznával is, lecsapoltatott, nádasai ’s bozótjai kiégettettek… Most két partján nagyterjedelmű rétek zöldelnek. Napidíjas mérnökök vannak rendelve, kik ez ásott medernek, mellyen bivalok által huzatott dereglyéken föl ’s alá fát ’s követ hordanak, gondját viselik, ’s ha sáncza romolnék, igazíttatják; malmokat reá építeni nem szabad. Medrében a’ viz 3, néhol 4 lábnyi mély, a’ viz’ színe 6, kétoldalrul magasra hányt partival pedig 12 öl széles…” A megregulázott Sárvíz jó példa lehetne a felvidéki folyók szabályozásához, hajózhatóvá tételéhez. Ami itt a Mezőföld nagy uradalmai, például a nagylángi Zichy-uradalom támogatásával, költségén megvalósult, az a Felvidéken sokkal nehezebben, megkésve indult.
A versailles-i békerendszer bomlása idején édesapám, Lukács József (1909-1998) zámolyi kőművesmester a győri utászszázad katonájaként 1938-ban részt vett a felvidéki, 1939-ben a kárpátaljai, l940-ben az erdélyi, 1941-ben a délvidéki bevonulásban, a magyarlakta területek integritásának megteremtésében. 1938 őszén ők építették Vámosszabadi és Medve között a hadihidat, amelyen a Magyar Királyi Honvédség alakulatai bevonultak a Csallóközbe. 1938 nyarán a Rábám gyakorolták a hadihíd építését, készülve a nagy feladatra. Ősszel a Medvénél kiépített hídfő közelében értek partot azok a vízi járművek, amelyekkel a magyar katonákat szállították. Édesapám őrvezetőként a kikötés irányításában vett részt. 1939. március 15-én a kárpátaljai, ahogy ők nevezték, a ruszinszkói bevonulás eredményeként a magyar lengyel határ visszaállításán dolgoztak a győri utászok. Erre a közös határra hamarosan nagy szükség lett. Még 1939 őszén, Lengyelország német megszállása idején itt menekülhettek hozzánk lengyel testvéreink. 1940 őszén a győri utászszázad a székelyföldi Nagybaconban, vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos, az I. magyar hadsereg parancsnoka falujában állomásozott. Beszállásolási körletükhöz tartozott a hadseregparancsnok sógorának kúriája is, ahol lovaik a dús füvön hetekig legeltek. A dunántúli, csallóközi katonákat a nagybaconi székelyek a számukra addig ismeretlen puliszkával kínálták meg. Nagybaconból késő ősszel indultak vissza Győrbe. Addigra sógora MÁV alkalmazottként a benépesítő vonatokkal Erdélybe érkezett, a kolozsvári vasútállomásra osztották be. Édesapám az itt áthaladó katonaszerelvényből egy levelet dobott ki sógorának, amit valaki megtalált, és eljuttatott a címzettnek. 1941 tavaszán, a délvidéki bevonulás során a győri utászszázad csak Pécsig jutott el. Mivel Bánát német katonai igazgatás alá került, nem tartották szükségesnek a határ megerősítését. A győri utászokat leszerelték, de hamarosan a frontszolgálat, az Északkeleti-Kárpátokban a Hunyadi- és az Árpád-vonal kiépítése várt rájuk.
A győri utászok 1938 őszén hadihidat vernek a Dunán Vámosszabadi és Medve között.
Illusztráció: “Nem hajókázható”
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
