Szili István: Notturno
(Franz Schubert: Esz-dúr trió)
Még nem aludtam. Lehunyt szemmel ugyan, de a nyitott ablak mögött azokra a neszekre figyeltem, amit csak a nyári éj tud hangjai közé vegyíteni. Az ablak felé nyújtózó magas akácfán (még az „őrgróf” – vagyis nagyapám hozta Amerikából) valamilyen rovar ciripelt: monoton sztakkatói szabályos időközönként ismétlődtek, és nem hasonlítottak a többi rovaréra. Atyám, aki kedvtelésből gyakran tanulmányozta az állatokat, azt mondta egyszer, hogy ez egy félelmetes külsejű, ámbár ártatlan állat, és hogy grünes heupferd* a neve. Magyarul alighanem szöcskü. Ami igaz, igaz: csúnya volt, igazi kis zöld, bajuszos „lovacska”, amelynek kiterjedt rokonsága inkább a szénafüveken ugrált, őkelme azonban mindig a lombok között zenebonált, de sohasem pontosan meghatározható helyen. Mintha csak minden megszólalása előtt máshová rejtőzött volna el. Valahol kutyák is vonítottak, messze a faluban, mert a mi kutyáink – jól neveltek lévén – csak a vadászatokon meg etetésükkor hallatták szavukat. Meghallottam a kápolnatorony rikoltozó baglyát is, kisebb koromban nagyon féltem tőle, de atyám megnyugtatott, hogy ez csak egy gyöngybagoly, igazából a kápolnapadlás egereinek réme. Az igaz, hogy az egerektől is nagyon féltem, de a bagolytól mégis inkább őket féltettem, hiszen az éjszaka rémével szemben teljesen védtelenek voltak. Hallgatóztam hát, és vártam azt a soha észre nem vehető pillanatot, amikor az álom, akár egy finom szövésű fátyol, rám terül, és minden érezhető, ébren tartó hatás megszűnik körülöttem. Ezt vártam, de valahogy nem akart megérkezni.
Csendfátyol helyett furcsa zajok szűrődtek be a párnám és a füleim közé: mintha odalent a kavicsösvényen valaki vagy valakik lépéseikkel alig hallható csikorgó hangokat csiholtak a volna a kavicsokon, mégis a legteljesebb csendben igyekeztek maradni.
Talán az éjjeli őr – nyugtattam magam, hiszen rendszeresen és többször is körbejárta a kastélyt, sőt a parkot is. Volt azért egy érzésem, hogy egy őr nem ad egyszerre ennyiféle hangot, de bódultságomban semmi másra nem gyanakodtam. Végül is minden elcsendesült, még a szöcskü is egy távolabbi fára telepedett, sőt az acsarkodó kutyák is szünetet tartottak – legalább is egy időre. Ideális figyelmesség az elalváshoz – ami talán éppen ezért még éberebbé tett. Olyannyira, hogy miután a gyertyát elfújtam, magas párnáimnak támaszkodva felültem az ágyamban. Ha így sikerült volna elaludnom, bizonyára csak az első álom után változtattam volna helyzetemen.
Így várakoztam, és arra gondoltam, bárcsak éjszakai vihar közeledne, annak villámai, dörgései mindig megnyugtattak, noha másokat, többek között az anyámat inkább halálra rémítették. Ám egy nagyon gyenge kis fényvillanásnál többet nem sikerült észrevennem, ezért még ezt is csak a szemem képzeletének tartottam. A szöcskü újra megszólalt, és szinte abban a pillanatban elaludtam.
Aligha tartott sokáig ez az állapot. Már az alvók birodalmában lehettem, amikor valami furcsa, bizonytalan érzésem támadt. Mozdulni sem tudtam, nem is mertem, csak úgy félálomban próbáltam kideríteni, mi történik körülöttem. Mintha újra hangokat hallottam volna, méghozzá nagyon kellemes hangokat, amelyek olyan halkan ismétlődtek, hogy akár képzelődésnek is vélhettem őket.
De nem képzelődtem.
Az ablakom alatt hangszerek szóltak: valakik zenéltek. Egy hegedű, egy cselló és egy gitár. A hegedű a csellóval váltakozva vitte a prímet, a gitár meg a zongorát helyettesítette. Azt mégsem cipelhette ide senki, a kastély falai alá. A leheletfinom zene olyan lenyűgöző hatást váltott ki belőlem, hogy továbbra sem mertem megmozdulni. Homályosan az ötlött az eszembe, hogy valaki az ablakom alatt éjjeli zenét ad. Méghozzá nekem.
Nekem?!
De hát kinek másnak? Hiszen jelenleg én vagyok az egyetlen, akinek éjjeli zenét lehet, vagy érdemes adni. A nővérem most messze jár, és aki zenélésre ragadtatná magát, az jól tudja, hogy nincs itt. Aki viszont rám gondol, nagyon is tudja, hogy itt vagyok. De ki lehet az? És mi ez a zene, amit még soha senkitől sem hallottam?! És hogyan, miként merészelt ide betörni? Ki engedte be? Az atyám biztosan nem! Úgy vigyázott rám, úgy őrködött fölöttem, hogy a császár is megirigyelhette volna. És ha mégis az atyám, akkor ő és az ismeretlen személy cinkosok. De én senki ilyenről nem tudok. Hiszen atyám még egyszer sem nyilatkozott, hogy milyen tervei vannak velem. Csak úgy általánosságban mondogatta, hogy én vagyok az egész család aranytartaléka. Akit, ha majd adnia kell, nagyon drágán fog adni. És most ez a zene mégis nekem szól, éppen itt, az ablakom alatt. De nem, nem lehet, ez badarság, gondviselőim ezt soha senkinek sem engednék meg. Akkor meg ki lehet az a vakmerő?!
Mi tagadás: a zene olyan szép, hogy nem is volna szabad gyötrődnöm most semmiféle kérdésen, csak hallgatni. És semmi mást. Mert ez a zene lenyűgöző. Már az első taktusa, amit még álmomban (félálmomban?) hallottam, lenyűgözött. A folytatáshoz pedig hozzá sem tudok szólni. Érzem, hogy ismerős zene ez, de még soha, sehol, senkitől nem hallottam. Végem van. Mert érzem, hogy rabul ejt, mert nagyon személyes, nagyon az én ízlésemnek való, nagyon is hozzám szól. És aki játssza, vagy eljátszatja másokkal, ezt nagyon jó tudja, mert jól ismer engem! Ah, csak nem a rabságomat akarja? Valaki rabnőjévé akar tenni?! Engem?! Engem, aki mindenben, még talán a szerelemben is mindenkinél felvilágosultabb vagyok! Hála szüléimnek és tanítóimnak! Fel-vi-lá-gosult! És ez az éji zene mégis képes lenne rabszíjra fűzni? Engem? Soha! Soha! Vagy… vagy tévedek? Hiszen a szerelmet én még egyszer sem próbáltam…
Kiugrottam az ágyamból. Csak úgy, ahogy voltam, még egy köpenyt sem terítettem magamra. Hiszen odalentről úgysem láthatnak! Sötét van a szobámban, és ez most így is marad. A vizeskancsót kerestem, amiből a balkonvirágokat szokta locsolni a szobalány. Végre megtaláltam. Csak félig volt, de figyelmeztetésnek ez is jó lesz! Éppen ki akartam lódítani a vizet az ablakon, amikor megláttam őt! Őt, a zongoratanáromat! Akit annyira kedveltem, többek között éppen azért, mert soha, semmikor egy cseppet sem volt tolakodó. Éreztem, hogy vonzódik hozzám, de minden más szolgálómmal is ez volt a helyzet. Én is vonzódtam hozzá, mintha valamelyik közeli rokonom lett volna. Értésére is adtam egy alkalommal, talán önző elővigyázatosságból, nehogy kísértésbe essem. Igen, én csakis magamra gondoltam. Mégis félreértett volna? Ő másként gondolta? Jóságos istenem, csak nem belém szeretett?! Igen, a zenéje azt üzeni, hogy belém szeretett. Halálosan, végzetesen. Ilyen zenét írni csak az tud, aki halálosan… Uram Isten, de hisz én nem szeretem! Vagyis szeretem, de másképpen… Hiszen a tanárom! Majd, hogy az apám lehetne… Jó, jó, tudom, hogy ez nem lehet akadály… De hát rang nélküli, szegény… Annyira szegény, hogy mielőtt ide került, egyszerűen éhezett! És semmi máshoz nem ért, mint a zongorához és a zeneíráshoz! Bár ehhez mindenkinél jobban. És csúnya. És félszeg. Fél tőlem. Fél?! Lám, most mégis milyen bátor! Hogy’ merészelt ide éjszaka betörni?! Az atyám ki fogja dobni! Ez mire lesz jó neki? Miért tette? Miért nem tudta az érzéseit eltitkolni? Hát ilyen nagy érzés lenne a szerelem?
Csak szóbeszédből hallottam, hogy alkalomadtán ilyen nagy. Különösen, ha akadályba ütközik. Márpedig itt akadály van, csak akadály van, méghozzá bőven. Soha nem adnának hozzá a szüleim, soha! De én… én se mennék hozzá… ha csak nem szánalomból…
De mit szánalom! Miféle szánalom?! Hát nem engem kellene inkább szánnia mindenkinek, akit egy eszelős felzargatott éjszakai nyugodalmából? Hogy szerelmet valljon mindenki, minden illetéktelen füle hallatára? Hogy örökre kitiltsák a kastélyból, hogy soha többé a közelembe se léphessen? Megéri ez neki?! Milyen szerelem ez, amit képviselője halálra ítél a megvallása pillanatában?!
Szinte megbénultam és nem tettem semmit. Csak hallgattam. Hallgattam a nekem szóló éjjeli zenét, ami tovább folytatódott. Eléggé halkan, ám néha megerősödve, szinte nyomatékkal, és úgy, olyan eltökéltséggel, olyasvalakinek a nevében, mint aki egészen biztos a dolgában. A motívum észrevétlen bemászott a fülembe, és már akkor tudtam, hogy halálomig nem fog eltávozni onnan. Rájöttem, hogy egy korábbi, három hangra vonatkozó leckém variációját hallom, amiről egyszer azt mondta, hogy a leglágyabb érzéseket is ki lehet fejezni vele, de erősebb indulatok megvallására is alkalmas lehet. És íme, most bemutatja nekem a félreérthetetlen variációkat. Gondoltam, most valami jelre vár, hogy meghallottam a zenéjét és elfogadtam a vallomást. De ezt én nem tehetem, és nem is akarom megtenni. Igaz, a vizet sem lottyantottam ki, túl durva, méltatlan válasz lett volna. Az csak macskazenésznek jár, de itt most csoda történik, akár akarom, akár nem. És akkor, vívódásaim közepén az anyám – milyen is egy igazi anya –, szóval az anyám megmentett, mert megelőzött. Ma éjjel ugyanis kivételesen egy közeli szobában aludt, mivel az övét újrafestették. Szép csendesen kinyitotta az ablakát, és amikor a zene véget ért, halkan kiszólt az ablakból:
– Drága Franz, de szép éjjeli zenét írt nekünk, kérem, ismételjék meg újra! Úgyis álmatlanságtól szenvedek, és az ön zenéje felettébb megnyugtató. Megtenné, kérem?
Ha létezik dicséretbe foglalt leforrázás, anyám szelídre fogott szavai forró vízként érték Franzot. Az első pillanatban el akart iramodni, de a lábai szerencsére lecövekelték. Mélyen meghajolt az ablak felé és dadogva megszólalt:
– Grófnő! Kérése számomra parancs!
Azzal intett a zenészeknek, és az éjszakai zene újra felhangzott. Már nem csak nekem, és nem csak a szerelemről, de talán a szolgai alázatról. És akkor kicsordult a könnyem, és egyre csak folyt, és folyt, amíg a notturno véget nem ért. Tudtam, végzetesen tudtam, hogy már soha többé senki sem fog nekem még csak hasonlót sem írni vagy játszani. Tudtam, éreztem, hogy soha senki sem fog olyan gyengéden cirógatni, mint Franz muzsikája. Tudtam, hogy sem szavakkal, sem festménnyel senki sem lesz képes ennél jobban kinyilvánítani a csodálatát irántam. Hogy megvallani sem lesz képes a szerelmét meggyőzőbben, mint ahogyan Franz megvallotta nekem; hogy senki sem látja jobban a lelkem hullámzását, sem a magáét, sem a kettő egybefonódását: a kétséget és reményt, a bizonyosságot, a beteljesülést és mégis… mégis a szerelem tragikus végzetét.
Néma zokogásom közben már szinte nem is hallottam anyám hangját, amit újra kiszólt az ablakból:
– Köszönjük Herr Schubert, nagyon szép volt. Igazán jól elálmosodtam tőle, ezért hát térjenek önök is nyugovóra. Apropos! Holnap délelőtt jelentkezzen majd nálam egy kis soron kívüli honoráriumért!
* zöld lombszöcske – németül a szöcske szó szerint „szénalovacska”
Illusztráció: Nocturne (fh. festmény: McNeill Whistler)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
