Molnár Miklós: Önszócikk
Kecskeméten születtem 1946-ban, két néptanító, Horváth Ilona Gizella és Molnár Sándor fiaként, a naplóíró orgoványi lelkész, Molnár Gergely unokájaként. A sorból dicsőn vagy siralmasan kidőlt sok jó és kevésbé jó nemes- meg közember: urak, papok, katonák, föld- és kézművesek, betyárok, pásztorok öröksége íródott a génjeimbe.
Nyugat-Magyarországon élek, élvezem az Alpok közelségét, szenvedek az Adria meg az összes többi tenger messzeségétől. Magyar író, műfordító és publicista vagyok: az agyonmanipulált tömegtársadalom szélén megtűrt pojáca. Olyan nyelven írok, amelyen szerencsétlenségemre túlságosan sok rabszolga, hülye és gazember, szerencsémre azonban néhány angyal is beszél.
A klasszikus, népi ihletésű, közösségi küldetésű magyar irodalmat mára szinte teljesen leváltotta valami őrületesen és ricsajosan más. Két lányom, Éva és Ilona nemigen lehet rá büszke, hogy apjuk ennek a „valami más”-nak – ennek a belterjes, csőlátásos, kórusban „politikailag korrekt”, legföljebb nyelvében, ámde szellemében már nem magyar irodalomnak – rossz lelkiismeretű munkásaként csetlik-botlik a világban.
Az írók legtöbbje rettentően fontosnak, minden kényeztetésre méltónak hiszi magát, pedig ha néhány évig pihentetnénk a pennánkat és nem jelenne meg tőlünk egy árva sor sem, ennek az égadta világon semmilyen kárát sem látná a közösség. Társadalmi hasznunkat tekintve fasorban sem vagyunk a „föld sóihoz”, az emberek javát szolgáló, az ő javaikat megtermelő kétkezi munkásokhoz képest (földművesek, vájárok, pékek, légtáncosok, ácsok, bábák, révészek, kovácsok, mozdonyvezetők, cipészek, kefekötők, lufiárusok, bábszínészek, zenebohócok, gyógyászok, méhészek, kertészek, sírásók, vécés nénik stb., stb.).
„Az író ember pedig kétségtelenül a legbüszkébb kétlábú – írta Ady Endre (tudta, miről beszél!). – Írásait mindenik divinációnak, magát kiválasztottnak tartja. (…) Az írás mesterség. Olyan, mint a kefekötés. A szépírás is olyan, mint a zománcozás. Fiatal és öreg fantaszták fejét betöltik a rendszerint szűk körből nyert impressziók. Nekicsapódnak a több impressziót nyert íróemberek írásainak, s – írnak. Emellett várják a tömjénfüstöt a profán világtól. Hát az életben van kiválóság, de ez nem az írás kiválósága. Egészen más. Ezt a kiválóságot nem egy mesterség tudása adja, hanem az agyvelő átfogó képessége. Ezt a nagy kincset megszerezni nagyobb dolog, mint azokat a bizonyos örökbecsű írásokat megírni.”
A profán hatalom nem sajnálja a tömjénfüstöt meg az egyéb kényeztetéseket a társadalmon élősködő kultúrparazitáktól. Énrám is aggattak egy-két ordót, pedig „nem éreztem rájuk méltóságot”. Róluk ennyit mondhatok: a díjak azoknak fontosak és azokra vallanak, akik osztogatják őket – szerencsés esetben félreértésből és butaságból, többnyire azonban a kisajátítás, a korrumpálás, no meg az önfényezés szándékával, mindig valamilyen haszonra spekulálva.
Remenyik Zsigmondtól idézem ide néhány kedves mondatomat: „Ő nem a nagyérdemű közönség és a nyájas olvasó kedvtelésére él és dolgozik – azonkívül, hogy módfelett rossz a véleménye mindenféle rendű és rangú olvasóról. Jól tudja, hogy az olvasók általánosságban csak az író életének megkeserítésére népesítik be ezt a világot. Viszont – hogy őszinte legyen – saját mesterségétől sincs túlzottan elragadtatva; eljövendő korok tündéri világa jelenik meg szeme előtt, amidőn majd karóba húznak, felnégyelnek vagy érdem szerint bunkósbottal vernek mindenkit agyon, aki ír.”
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
