Hétvári Andrea: Napkeltekor ébrednek a sírok…
120 éve született dédapám, a romantikus ősrégész, dr. Dombay János
A celebek és perc- vagyis inkább pillanatemberek korában érdekelhet-e valakit egy archeológus, egy megszállott kutató és tudós, egy ember, aki a sírokat napkeltekor bontja, hogy a hajnali nap első sugarainál kerüljön napvilágra mindaz, ami több ezer éve sötétségben élt?
Dombay János portréja
Ezekben az időkben, amit a Védák csak Kali-jugának, vagyis a démon korszakának hívnak, mindennél jobban és gondosabban kell őriznünk értékeinket, kezünkben tartva mindazt, amit azok hagytak ránk, akik még őrizték és tisztelték a múltat. Abban a korban élünk, amikor a mennyiség, a gyorsaság, a pénz és a látszat és a külsőségek lettek az útjelző táblák sokak számára, s bálványaikat is ezekből faragják. Van-e még látásunk a tudomány, a művészet, az ember Istentől vezetett, ihletett és megáldott tetteinek nagyszerűségére? Maradt-e befogadóképességünk arra, milyen hittel, elhivatottsággal, akarattal dolgoztak, tanultak, alkottak, éreztek, éltek és fedeztek fel az előttünk járók, néhai tudósok és művészek?
5000 feltárt őskori, római-, avar-, honfoglalás kori sír, egy – a termékenység istennőjét ábrázoló – őskori idol, egy – a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott – könyv, egy igazgató, aki megyei szinten fogja össze a múzeumok munkáját, kitartás, szorgalom, professzionális hozzáértés, rengeteg munka, egy szenvedélyes kutató elme és szív soha nem szűnő lelkesedéssel – így írhatnám le egyetlen mondatba sűrítve dédapám csodálatos munkásságát.
Dr. Dombay János, anyai dédapám, európai hírű ősrégész 120 évvel ezelőtt, 1900. augusztus 10-én született Veszprémben. “Heten voltak testvérek, ő volt a legkisebb. (…) Sorsa olyan volt, mint a mesebeli hetedik gyermeké” – írja visszaemlékezésében lánya, Sarolta. Pap testvére egyházi pályára szánta, de ő nem akart papnak állni, gyönyörűen rajzolt, szépen énekelt, a történelem, földrajz és természet képezték érdeklődési körét főként. Hogy hogyan lesz adóhivatalnokból ősrégész, múzeumigazgató és a megyei múzeumi hálózat vezetője, a régészet és az elmúlt korok rajongója? Erre a kérdésre a válasz valószínűleg az elhivatottság. Dombay Jánosnak elhívása volt. “Amikor Pécsvárad felé utazott és a vonat ablakából gyönyörködött a tájban, azt mondta: Itt biztosan élt az ősember! És elhatározta, hogy megkeresi.”
Napközben adóhivatalnok, délután és este régészkedik, eleinte a felesége segített neki. Amikor megalakult Pécsett a Vármegyei Múzeum, múzeumőrnek kérték föl. Csaknem 38 évesen iratkozik be a pécsi egyetem bölcsészkarára, ahol doktori szigorlatának tárgya archeológia, ókori történelem és középkori történelem voltak, s ahol tanárai így búcsúznak tőle: “Kolléga úr, öntől csak tanulhatunk.”
Dombay János ásatásait a pécsváradi Aranyhegyen kezdte és ott is fejezte be. Utolsó ásatását a Tó-völgyben végezte, amely ma a Dombay-tó helye és területe, s amely tó létesítésének az ötletét ő maga vetette fel, “…arról beszélt, milyen szép lenne a völgy, ha a rajta végigfolyó bővízű patakot tóvá duzzasztanák föl, szemben a völgy végén a Zengő látványával.” Leánya, Sarolta így emlékezik vissza a gyermekként itt töltött időkre: “A táborhely általában az ásatási területtől távolabb, fákkal körülvett réten, patak, forrás közelében volt. Sátorban laktunk, eleinte szalmazsákon aludtunk és édesanyám tábori tűzhelyen főzött nekünk. Az ásatásnál sok volt a vendég. Régészek, akik hosszabb időt is töltöttek ott és sok más érdeklődő, iskolai és egyéb csoportok. Zengővárkonyban Illyés Gyula is járt kétszer, és később versben emlékezett meg az itt töltött időről.”
“Sátorban laktunk. Magunk is részt kívántunk
– ötéves lánykánk is velünk
az ásatásban, azaz már csak az ujjnyi föld
lefejtegetésében óvatosan
a hat-hétezeréves csontvázdarabokról.
(…)
Terítve abroszt kőkorszakbeli
evőkészlettel kőkorszakban is fogyasztott
vadhús- és gyümölcsvacsora
köré hevertünk;
lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág.”
(Illyés Gyula: Felülről nézve)
Illyés Gyula
Naplójában Illyés így ír az ásatásokon való vendégeskedéséről: “Dombayék a zengővárkonyi szelíd gesztenyeerdő egyik völgyében. Három sátor van felállítva, a teljesen különálló az övék, a másikban a napszámosok laknak, Gáspár bácsi, az altiszt társaságában; a harmadik sátor a mindenkori vendégeket várja.
Dombay itt a közelben, Pécsváradon volt adótiszt. Elolvasta Wozinszky könyvét a Tolna megyei ásatásokról, így kapott kedvet az archeológiára. Ekkor már nős volt. Feleségével együtt jártak kutatni vasárnap és munka után. Napközben az asszony feltárta a sírt, este Dombayval együtt kimentették a leleteket. (…) Képesített archeológus akart lenni. Éjjel tanult, így végezte el az egyetemet, az asszony kérdezte ki a leckét.
Az ásatási tábla (a hajdani 6000 év előtti város) tizenöt perc a sátraktól. Dombay minden alkalommal csókkal búcsúzik feleségétől.
– Szervusz, édes Ticikém.
– Viszontlátásra, Mucikám.
(…)
“Láttam én az uramról, hogy ilyen szelíd ősemberek közé való.” Este kiülnek a gesztenyés oldalába, elgondolják, hogyan is élhettek azok a hatezer év előttiek. Amikor a koponya előkerül, épp süt a reggeli nap. Zsugorítva, arccal keletnek temetkeznek. Néha azt mondtam a feleségemnek, várjuk meg a hajnalt a bontással. Hadd süssön rájuk a nap első sugara.”
(Illyés Gyula: Napló – 1948. július 17-18., részlet)
Dombay János – az ember és az archeológus
Leánya Dombay Sarolta így jellemezte őt emberként: “A régészet volt a hivatása, ez volt az élete. Szinte egész napját az irodában töltötte.” Ha a múzeum éppen zárva volt, a vendégeket maga kísérte végig a termeken, és olyan szenvedéllyel beszélt az elmúlt időkről, hogy szinte teljesen megigézte az embereket. Soha sem mondott nemet, ha előadást tartani hívták. “Nagyon sokat dolgozott. Pap volt ő a tudomány oltára mellett.” Ha érdemeit emlegették valahol, mindig hozzátette, hogy a felesége nélkül mindez nem sikerülhetett volna.
Szerény, csöndes, visszahúzódó ember volt. Gyermekeinek esténként Toldit, Gárdonyi regényeit és verseket olvasott, somból nyakláncot készített, fűzfából sípot faragott. Mindig vallásos ember volt, akkor is, amikor hátránya származott belőle.
Terepen…
Tompa Ferenccel, a Magyar Nemzeti Múzeum régészével egy véletlen folytán ismerkedik össze, aki aztán támogatást biztosít kutatásaihoz magasabb szakmai fórumokon keresztül. Kutatásai iránt a pécsi városi múzeum sokáig nem érdeklődik, amikor még amatőr régészként segítséget kér, elutasítják. Dombay János nagyszabású kutatása, a zengővárkonyi őskori telep és temető, melyről könyvet is ír, s amelyet a Magyar Tudományos Akadémia több nyelven is kiadott. A későavar szebényi temető feltárását, vagyis Dombay János munkáját Fettich Nándor és László Gyula professzor folytatja. A két kollégával szoros szakmai és baráti kapcsolatot ápol haláláig. Ásatásaihoz nehezen szerez engedélyt, nem egyszer felügyelőt küldenek, beidézik, munkája és kutatása elé számtalan akadály gördül, de ő nem adja fel, s munkájának, kitartásának meg is lesz a gyümölcse.
Egyre növekvő, páratlan leleteket tartalmazó gyűjteménye a pécsváradi vár bástya-tornyában kap helyet. Ezzel régi álma valósul meg. “Az 1936-ban megnyílt kiállításnak országos híre lett.” A vendégkönyvbe miniszteri vezetők és híres ókortudósok is beírják névjegyüket. A múzeum 1941-ben költözik át Pécsre a Széchenyi tér 12. szám alá, amelybe a Dombay család is otthonra lel. Édesanyám, Dombay Katalin kislányként gyakran tejeskávézott nagyapjánál itt a múzeumi szolgálati lakásban. A régész nagypapa hatalmas, asztalnyi méretű papírok fölé hajolva dolgozott, jegyezte az ásatási terület leletben gazdag pontjait, rajzolta a feltárt leletanyagot, vázákat, edényeket. 1951-ben jön létre a Janus Pannonius Múzeum, melynek névadója és igazgatója Dombay János, aki 1958-ban a Baranya megyei múzeumi szervezet főigazgatója lesz. Elismertségét jelzi, hogy a frissen végzett fiatal régészeket mind hozzá küldik tanulni. Szerkesztésében jelenik meg az ország egyik legjelentősebb múzeumi évkönyve. “Pályája kivételes a 20. századi magyar régészetben, mivel jó értelemben vett amatőrből vált szorgalommal és kitartással az ország egyik vezető muzeológusává” – írja róla Lengvári István történész, munkásságának alapos ismerője és kutatója. A háború után, hogy el tudja tartani családját, kitanulja az ötvös mesterséget. “A mesterséget megtanulta, később művészi fokon gyakorolta. A rajzokat maga tervezte, a régészet és az ötvösség ezeken összefonódott, sok volt a levélmotívum, a leleteken is látható ősmagyar palmetta. Szkíta harcosok feszítették az íjat, hajították a lándzsát. Keze munkájának nyomán gyönyörű tálak, keresztelő poharak, cigarettatartó dobozok, karperecek, csatok készültek. A tálakra, poharakra köriratok kerültek, melyeket maga választott kedves költői, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany és Vajda János verseiből. Kiállítása is volt, mely után ötvösmesteri oklevelet kapott. A gyönyörű tárgyakból nekünk csak kettő maradt, a többit el kellett adnia, mert valamiből élnünk is kellett.”
Dombay János igazolványa
A régésszel való barátságát egy másik költő, Lovász Pál is megörökítette versben:
A régésszel a dombtetőn megálltam;
Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.
Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,
és ó-arany tükröt tartott az ég. (…)
(A lélek: fény, áttündököl a múltba)
“E pilléreken karcsú oszlopok
a bejárat nemes díszei voltak…”
(de hol van, ki tervezni így tudott?) (…)
Idő fölött találkozott az ember;
kezem tapintott porrá lett kezet;
Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,
s az anyagból a lélek rámlehelt.
Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.
Apolló szórta tűzarany nyilát.
S a romok fölött virágzó tavaszban
élőn, dicsőn láttam Pannóniát.
Lovász Pál: Villa Rustica – Dombay Jánosnak /részlet/
- A zengővárkonyi Madonna
Kevesen tudják, hogy Magyarországnak is megvan a maga “willendorfi vénusza”, zengővárkonyi Madonna néven. Ez a kis agyagszobrocska a termékenység istennőjét ábrázoló őskori idol, csaknem kétszer régebbi világhírű társánál, Kr. e. 4000 évvel készítette mestere, s szintén Dombay János ásatásai során került elő. A maga nemében egyedi és felbecsülhetetlen értékű. Egy darab hamisítatlan őskori művészet.
1961-at írunk, szakmai karrierje csúcsán már bottal jár és időnként tompa mellkasi fájdalomra panaszkodik, de a munkát így sem hagyja abba. Március végén egy este Villányban tart régészeti témájú előadást, éjfél után ér haza, hajnalban erős szívtáji fájdalomra ébred, de mire felesége telefonon orvost hív, már késő.
Emlékét örökre megőrzi az a szépséges tó, amelyet ő álmodott meg. A tó mellett emlékkő-felirattal: “Az innen indult, itt sokat időzött, híres ásatásait a környéken végző Dombay János emlékét idézi ez a kő.” “A pécsi temetőben pihen. De a Tó-völgyben él, itt nézi a napkeltét és gyönyörködik az ég csillagaiban és mesél, mesél a régi időkről.”
Dombay-tó (fotó: Kótsch Petra)
A Dombay-tó éjszaka (fotó: Kótsch Petra)
Nevét viseli még egy forrás és egy pécsi utca is. Munkássága egyedülálló a magyar régészet történetében, halála után hetekig özönlöttek Európa különböző országaiban élő régész kollégáktól a gratuláló levelek frissen megjelent könyvéhez, de a leveleket sajnos már nem volt, aki elolvassa…
Hétvári Andrea
DÉDAPÁMHOZ
Dombay Jánoshoz
Múltat fejtettél lent a gesztenyésben.
Nem ismerhettelek.
Föld, homok, lösz, agyag,
pergett ujjaidon érett avar között.
Megdöbbentő lelet,
hogy azok is voltak.
Szerettek, öltek,
szültek, öleltek és háborúztak.
Kezed felettük perceikben kutat,
ős-szenvedélyekben lélegző titkokat.
Láttam én az uramról,
hogy ilyen szelíd
ősemberek közé való. –
Mosolygott dédanyám,
ki minden nyolc évben
szült egy gyermeket.
Kezében fehérbe mosakodtak
a hámozott krumplik, délután.
Mintha csak ma volna,
ebédet álmodik a kertben.
A lugas rózsái csendben
bólintanak, szemében huncut fény
– így ül ma is képzeletemben,
s a sztráda szélén ülve így töprengek én
cukorillatú fotográfián.
Együtt olvastátok éjszakákon át:
nucleusz, löszbaba, milosi obszidián.
Összeszámoltátok,
hány fontos tervük volt.
Temetni a dombra, völgybe vízért jártak.
Hőség és villámlás fénye közt
találtak mázsás istenükre,
szülték meg az imát.
Lepkefényű látszat,
löszbe bábozódott mozdulat-kópiák
várták a nap első sugarait.
Mezítelen csontokra virágzott
szerelem, áhítat dobogtak
tavak mélységében. Vártál felettük.
A sírok bontása megfelelő – mondtad,
hol csigolyák csöndjében a kétségbeesés
az életbe körkörös ütemet rágott.
Békét zenél most a megtalált mező,
évezredes telükre végül ez hiányzott.
Napvilágra hoztad fagyott álmaik,
hajnal óaranyát ihatja most megint
honfoglalás kori ősi temető.
Lepkeél-pillanat,
föld, homok, lösz, agyag,
ahogy keverednek.
Réz-, bronz- és ónidő.
Földbe némult ének kiszáradt torkukon,
megtalált harangként kondul
újra bennünk.
Ujjaid pihennek kihűlt lábnyomukon.
*
A dőlttel szedett szövegrészek Illyés Gyula Naplójegyzetéből (1946-1960) származnak.
Dombay János
Felhasznált irodalom
Dombay Sarolta: Apám emlékezete. In: Pécsi Szemle 2000/3.szám 92-97.p
Lengvári István: Dombay János élete és tudományos munkássága a levéltári adatok tükrében. In: Pécsi Szemle 2000/1.szám 98-104 p.
Wikipédia: Zengővárkonyi madonna
https://hu.wikipedia.org/wiki/Zeng%C5%91v%C3%A1rkonyi_madonna
Magyar Életrajzi Lexikon: Dombay János
https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/d-750BB/dombay-janos-75266/
Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon: Dombay János
https://www.ekmk.hu/lexikon/talalatok3.php?beture=DOMBAY%20J%C3%A1nos
Fotók: 1, 5, 6, 7 – Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára,
9, 10 – Kótsch Petra felvételei
Illusztráció: I. m. Dombay János (f.h. Dombay János-emléktábla)
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
