2650 – Fráter Zoltán, Handó Péter, Vári Fábián László
Fráter Zoltán: Fel-feldobott élet
Elutazni, bárhonnan, bárhová, annyi, mint meghalni egy kicsit. Elhagyni az otthont kis darab előleg a halálból, főleg, hogy hazatérni többnyire csak elégedetlenül, lázadozva lehet. Nem mindig jó visszajönni, még a semmiből sem. De aki nem tudja elfelejteni a házat, amelyben gyerekkorát töltötte, az udvart, ahol annyiszor elbotlott, és édesanyja simogatása csillapította sírását, az nem felejtheti az utcát sem, ahol apja kézen fogva iskolába vezette, magányosan bandukolva pedig az út menti gesztenyefák, mint szelíd óriások vigyázták lépteit, az nem felejtheti az édes kirándulásokat, a hegyoldal különös páráját és a virágzó mező illatát, a váratlanul hópaplanban ébredő reggeli tájat és az áprilisi havazást, a vendégszoba vasárnapi melegét és a rántott húst ebédre, nem feledheti a legszebb karácsonyt és az első könyvet, amelyet végigolvasott, nem feledheti első fogalmazványait és a biztató figyelmet, amit írásaiért kapott, nem feledheti a kis diákváros copf stílusban épült gimnáziumát, hol a kollégiumból a nagy és titokzatos életet leste, nem felejti az első pohár bort és cigarettát, az első csókot és ölelést, a nyári éjszakát és az első külföldi utat. Miért, hogy idegenbe szakadt hazánkfia évtizedek múltán egyszer csak hazajön, megbékélni és meghalni, miért, hogy a világ minden sarkából, ahol a ragyogó égen talán szebben, de mindenképpen másként süt a nap, csillogó kirakatoknak hátat fordítva útnak indulnak messzire, haza, megint haza, megint haza, és miért, hogy nehéz sorsú emberek gyermekeik, rokonaik hívására sem települnek más országba, itt akarok felfordulni, Gizám, mondja a Macskajátékban Orbánné, nem mozdulok sehova. Valami tehetetlenségi erő ez, a lélek fizikai törvénye, lelki gravitáció, olyan természeti törvény, mint ami a feldobott követ a talaj felé vonzza, ha a kő nem akarná, akkor is. Az elhajított, sőt „fel-feldobott” kő nem „hűséges”, csupán a súlya visszahúzza a földre. Nincs más lehetősége, állapot ez, akaratlan, akár tetszik, akár nem. Bárhol születtünk, s a föld bármely részén élünk is, múltunk, vagyis életünk történelmének foglyaként kettős terhet viselünk, folyton elvágyunk és el is utazunk, de akárhol vagyunk is, nem menekülhetünk önmagunk elől. Mégis elindulunk, új és új utakra, a vágy éppoly szűnhetetlen, mint a hazatérés ösztöne, mint a nehézkedési erő titkos parancsa, hogy visszatérve megtaláljuk végleges helyünket. Volt, hogy földrajzi értelemben is érvényesült a szülőföld hívása, ma már inkább csak a lelki térben. Ha eljön az idő, a botorkálót visszahúzza a nehézkedési erőnél is hatalmasabb titkos mágnes arra a helyre, ahol beszélni tanult, ahol világra nyílt a szeme, ahol barátokat és ellenségeket szerzett, tehát mégiscsak lett valaki, visszatér a környékre, ahová tartozik, amelytől egykor különbözni akart, de már mindjobban csak hasonlít rá, visszatér oda, ahol otthona a nyári éjszaka, ahol ismeri a szentjánosbogarakat a kertben és a csillagokat az égen, oda, ahol körülveszi a csend, ahol elönti a végtelen nyugalom, és megérti – „miként a költő mondja” –, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.
Handó Péter: Napúton
Életem java vendégfogadóban telt. Jöttek-mentek az emberek – az ő egyedülálló eszméikkel – kiokítani vagy kifaggatni Istenről, hitről, erkölcsről, világbéli változásokról és lehetséges következményeikről… vagy egyszerűen csak megpihenni az asztalom mellett. Miattuk nem volt nyugovásom. Ismerősök és idegenek éjt nappallá téve halmoztak el feladatokkal. A feladataikkal. Annyit se kérdtek: Lenne egy „Napod” számunkra? Magukhoz vették, amiért érkeztek, amit akartak, majd távoztak, az újonnan érkezőknek átadva helyük. Útra kelni ebből a helyzetből felüdülést jelentett. Mondhatnék akár ünnepet is, mivel a rám váró úthoz derűbe öltöztetem a lelkem. Azt az ember mélyében – ugyanakkor fölötte álló – valamit, amiről mostanság nem illik beszélni, mert lerágott csontnak tartják. Csakhogy ahhoz előbb csontosodnia kellene, de legföljebb kérgesedni tud. Kérgesedni a monoton telő, égtől elzárt napoktól, még ha szüntelen nyüzsgés övezi is azokat. Ám a derű kitárja az ég boltozatját, közelebb visz ahhoz, amiről csupán hallgatni illenék. Mindenkor felüdít. Az pedig természetes, hogy az útnak a Nap pályáját kellene követnie. Mindenkinek a magáét. Nem úgy, ahogyan a Nap befutja azt, hanem visszafelé, Napkeletnek tartva. Mert aki nem lehanyatlani készül, hanem megvilágosodni, az kizárólag a virradatot szeretné meglelni. Nem nyugodni készül, hanem ébredésre. Ébredéséért végzi valamennyi erőfeszítését. Ébredni pedig csak ott lehet, ahol a nap kezdetét veszi. Máshol ez csak mímelhető. Akár a vendégfogadó lámpafényénél a világosság. Vagy szobabiciklin megtett sokmérföldnyi út. Ilyenkor nincs elmozdulás, világtalanul tesz-vesz az ember, illúziókért cselekszik. Következésképp: sorslehetőségtől elzárva él. Nincs sorsa. Még légypiszoknyi se. Helyette sorstalanságát növeszti, akár a gyorsmenük, fogyasztási cikkek szeméthalmait. Jobb híján jeltelen lét és jelöletlen sír jut neki. Ez nem történhet meg a Napúton. Keletre tekerésre adtam hát fejem. Felmálháztam az újonnan vásárolt kerékpárt, és megszállottan taposni kezdtem a pedált. Hogy elérem-e a „remélt célt”? – lényegtelennek bizonyult. Az út maga – az vált fontossá. A jelenlét. Az, hogy ahol éppen járok, oda a saját erőmből jutottam el. Az, amit tapasztalok, az a részemmé alakulhat. Nem beleélésből, hanem benneélésből származik. Ez lenne a titok(?): folyton ott lenni, ahol vagy. Ahol Te vagy. A Nap elé sietve, gördülve a kerékpárkerekeken… Úton, az úttal azonosultan. Az ég és a talaj között. Hajnali ködöket hasítva. Delelésnél vadul verejtékezőn. Vöröslő naplementéket a hátam mögött tudva, tarkómon érezve. Csillagok alatt heverve az álom cserkészcsapata emel, hordoz, tisztogat. Az vagy, ami. És azzá leszel, ami vagy. Örökkön nem több, nem kevesebb. Se elvenni belőle, se hozzátenni nem lehet. Ilyen a jelenlét. Az, amelyik a Nap pályáján halad. Gördül. Tart az ébredés felé. A világ világossága felé. Minden más lényegtelen. Az úton levés fontos. Fontosabb, mint a cél. Az úttól sorsot kap az ember. Napvilággal ékesített sorsajándékot. Élhet vele, benne és általa. S kell-e több annál, mint hogy a Napút része lehess?
Vári Fábián László
Nomád evangélium
1.
Amikor először öltött testet
megmosták frissen fejt kancatejben
szeplői csecsemő csillaggá lettek
örömük támadt az emberben
a lélek azonosítására
valaki aznap lejött az égből
a törzs vénjei megzavarodtak
mit sem fogtak fel az egészből
két gyors madár azonnal indult
s térült íme a fény küldötte
mire az igét szájába tették
szívét egy meteor átütötte.
2.
Nem virradt többé a kakas hiába
ordította torkát rekedtre
a napúton kémholdak járőröztek
fagy feküdt rá az édesvizekre
a vadak menekülő csapást kerestek
a keskeny szoros fejükre omlott
a madarak dél felé tódultak volna
de már a sarkcsillag spirálban forgott
hát hol az a dél hol a jégszívű észak
és hol a harang hogy döndülne félre
valami szörnyet vetett ki magából
a földanya hetvenhetedik méhe.
3.
A csecsemők öregek és a kutyák
csontjait is régen megették
foguk sem volt harapást mímelve
a hó alatt egymás torkát keresték
úgy leltek rá a romlatlan testre
vulkáni üveg volt két szeme tükre
mellén a kráter egyre parázslott
arccal szédültek arra a tűzre
maradék lelküket hogy belefújják
tüdeje tágult felállt a bálvány
mellkasán át a szél süvöltött
pillangó rebbent megnyíló száján.
A szitakötő
Rokkant fűz borul a folyóra,
vízen landol a szikkadt levél.
Maga a csónak és a vitorla,
lenge lelkével bajmol a szél.
Kék szitakötő száll a levélre,
precízen ölő kis légi vadász.
Ha szúnyog, apró legyecske lennék,
látására kitörne a frász.
Nyugi, nyugton az öldöklő ösztön.
A potrohvég kényesen alámerül,
hogy a petéknek ágyat keressen,
s árad a derű már féktelenül.
De megfeneklik a pille csónak,
mint ama bárka a bazalthegyen.
Utasa felszáll, így látja jónak,
nem köti ígéret, engedelem.
Csak az embernek mérve az útja,
kordában nyelve, pányván szíve.
Mentsége, hogy még megvan a lelke,
s küldheti vágyainak elibe.
Ősz a tavasszal nem jöhet össze:
köztük a nyár meg köztük a tél.
Balga alapoz házat a löszre,
ki szerelme lázában félrebeszél.
Lám, mily eszelőst gondolok én is:
óhajtom vissza a szitakötőt.
Tündéri párja hogyan lehetnék,
át hogy verhetném e ribanc időt?
Két fénybogár
Lepusztulnak rólam a rongyok,
bőröm cafatokban
hagyja el testem,
darabjai megelőznek a szélben.
Mint gyönge hasi bárány bőrén,
áttetszenek rajtuk a fények,
s vacogva zörögnek a csontok,
mert nem a haragvó Isten,
hanem a hold havazik!
Arcom szégyenét
restellem, bánom,
ujjaim rácsával rejtem,
mégsem fáj semmi,
de látni se látok.
Két fénybogár ül csak
a két szakadékban,
hol egykor a szemem világolt.
Valami sárkány járt,
mondják, az égen,
s a nap vele pártolt.
De ki megy a sárkánnyal
manapság ölre?
Csak a bárányszív
parázslik, lüktet,
s hullatja vérét a földre.
Illusztráció: 2650-táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
