Napút-köszöntők (10.)
BÁTHORI CSABA: AMERRŐL A NAP ÚTJA ERED
(emlékezés)
Nemcsak olyanra emlékszem, ami nem volt, hanem olyanra is, ami már láthatatlan, bár utamon feküdt és fekszik. Jöttem vala messziről, a császárváros távolából, ki se ismert, és éppen ott kötöttem ki először, ahonnan indultam. Hogy szabatosabban hol is? Szemközt az Eszék utca torkolatával, a Fadrusz derekában, egy hatalmas kapu előtt, ahol törvényemet írták. Milyen is volt az a rácsos kapu? Ó, régóta ismerem, mert ismerte anyám is, valamint az az öreg szabómester, aki nem akadályozta meg, hogy ember lehessek.
Mielőtt hazatértem volna hír-keresni egy újságban, ott laktam én ugyanabban a háztömbben, amelyben Magyar bácsi, nevelő szabómesterem is az idők betemetett részén, a 86-os busz végállomásánál, Horváth János Nyugat-romboló apostol hajléka alatt. El tudod képzelni, hogy a Napút (lánykori nevén: Polisz) szerkesztősége a Feneketlen-tó tőszomszédságában lappangott egy ideig, mielőtt felhúzódott volna a Várba, aztán ki Újpestre, és majd nemrégiben az örökre ideiglenes éterbe? Nem tudod elképzelni, de én tudom.
Minek örültem akkor, kérdezed, amikor beléptem a Fadrusz utca döngő vaskapuján, mely fölött egy fészekalj rajongó övezett egy szőkés, Szondi kapitánynak hírlelt embert. Nem tudom ma már, csak annyit, hogy leragadtam ott immár végleg. És miért? Mert nem kellett azóta sem elmozdulnom ellenszenvesebb és pénzesebb mozgatók felé, hogy elmondhassam, amit akarok. Tudod, milyen kiváltságos hely az, ahol engedik, hogy az légy, aki vagy? Nem kellett még csak barátoddá se fogadnod, aki meghallgatott. Visszajöttem a császárvárosból az idők elején, és nem is gondoltam volna, de beteljesedett. Valami elkezdődött, és én egyenesbe értem. Talán azért, mert ott kopogtattam az irodalmi hírszerzés újbudai ablakán, ahol Horváth János is nyüstölte egykor a Nyugatot (ja, akkor még ő sem lakott haló helyén, persze hogy nem). De nekem a Kosztolányi tér és Dezső stílusa azelőtt is és mindazóta csalhatatlan forrásom emlékezetben és írásbeliségben. Bevittem oda verseimet, beszélni akartam, mint minden éretlenség, megmutattam Ted Hughes-fordításaimat, Tom Gunnt és mást, és Szondi kapitány igent mondott a termékvizsgálatnál, és savanykás fejcsóválás nélkül hagyott futni útjaimon.
Volt-e már akkor is a napnak útja? Ki tudná. Nem volt többre szükség, mint hogy hajnalban megébredj, összeseperd legfrissebb gyümölcseidet, és akár meztelen felszaladj a Fadruszba, ahol néhány rajongó gyűrűjében meleget éreztél bármely időben és keserűségben. Barátnak kellett volna lennem? Nem találtam barátot, de máshol sem, ellenben megértem, hogy sokszorosítják, amit csak én egyedül gondolok. Mi más is az irodalmi tévelygés és hazatalálás? Hogy megleld, mint a rongyos és céltalan víz, a medret, amelyet az eltelt idők után egyszer, vagy az örökkévalóságban majd célnak nevezhetsz, vagy neveznek valaha mások, akik túlélnek téged, és hosszabban maradnak helyükön a földön, a nap útján, mint te szerettél volna maradni.
Most hogy emlékezem, jut eszembe az is, hogy soha nem ért csalódás a kapitány hajóján. Nem akarta senki, hogy más legyek, mint aminek szült anyám. Gazdag lettem? Nem vesztek össze helyszűke miatt a garasok fenn a fényen, sem a zsebemben. Itt, ahol neheztelés és bántalom nélkül értem meg szakállam őszülését, nem találkoztam a főnyereménnyel. De milyen fontos volt, meggondolhatom most is, csalhatatlanul, hogy nem kellett soha hamis tanúságot tennem, nem kényszerültem visszavonásra, nem törték el szívemben a bizalmat, érvényesnek tekintették érzelmi és szellemi látleleteimet, senki nem akart lebeszélni az igazságról, válásra se kellett gondolnom. Ahol újra meg újra reménnyé volt képes keményedni bennem még az örökkévaló sikertelenség is, mert úgy tűnt, átszállás nélkül is eljuthatok oda, ahol való értéken veszik és adják a gyöngyöt.
Ha azt kérdezed, miért nőttem fel a Napút kebelében, nem tudok válaszolni. Megnyugodtam a névtelenségben. Lehet, hogy másféle boldogságom másféle szerencsét kívánt volna, lehet, hogy ha eredmény helyett sikert kívánok, ma másutt volna helyem. De nem kell hordoznom az árulás kínját, nem szükséges kotorásznom az idők nyirkos aljnövényzetében, hogy meg nem adatott ajándékokra, netán kincsre találjak. Nem borzong bánatom mélyén a gyanú: eh, ha máshova mész, hohó, barátom! Ha esetleg másnak a fülébe súgod meséidet, ma lehetnél valaki. Néha képzelgek, rémálmomban feldereng előttem a nagy mázli istene, nevezzük siker istennőnek, vagy Szundi őrnagynak, és megrettenve kérdem magamtól: mi lett volna, ha Szondi kapitány helyett Szundi őrnagy elé vet a vakvéletlen, hogyan kellett volna akkor megkezdenem és gyakorolnom a súgási manővert. Mert Szundi őrnagynak két füle volt, és amikor a bal fülébe selypegtem zúgó indulatomat: kérek egy falatnyit legalább az országos hír eledeléből, akkor éktelen lánggal felkapta mindkét szemét, összeráncolta homlokát, picit kiköpött a szája szélén, és azt parancsolta: Na, fiacskám, mondd el ezt nekem a jobb fülembe is, mert nem hallok jól emitt. És akkor, mondom, ez a nyomasztó látomás kísért, átevezek a jobb füléhez, és… de akkor már jut eszembe, anyám se jutott országos hírre, jobb, ha szerénységgel próbálok tágabb tért hódítani a kezdetben adottnál, és azt súgom az őrnagy jobb fülébe: Nem akarok többet, csak hogy állva maradhassak a névtelenségben is, esetleg egy láthatatlan könyvbe írva titkos saját nevem. Igen, dörren fel Szundi őrnagy, ez lehet, igaz, ez a helyes mondás, senki nem lehet híres életében, csak ha megválik az igazságtól.
És ekkor felébredek, és látom: mindig mellettem áll a kapitány, és reggel-délben-este felismer lobogó ingemben, időszerűtlen szellemi rostokolásaim házában, és tudom, a jeltelenségben, életem és halálom fokozatain át egyszer kivezet a messzeségbe, önmagamba.
Hogy mit jelent nekem a hűség? A nap útján megtanultam: közelből is lehet messzire látni, rengő jövőben is lehet megpillantani csalhatatlan múltat, váltás nélkül is lehet változni és érni megtorpanás nélkül. Az újdonság megfakul, ha túl gyakran elhagyod nyomaid egyenes vonalát, de ott sokszor váratlanul kincsek tárnája nyílik, ahol alaposan megmarad és időtlenné válik az ember.
Illusztráció: Szondi György főszerkesztő a Napút húszévessége alkalmából Szakolcay Lajostól kapott gravírozott “ablaküveggel” (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
