2650 – Fenyvesi Félix Lajos, Kontra Ferenc, Márton László
Fenyvesi Félix Lajos: A hit festője
„Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott. De ezzel még nem merül ki az isteni kapcsolat nagy koncepciója. A világ megújhodásában és kialakulásában részt akarok venni azzal a teljesítménnyel, mely 1880-ban Égi jóslat szerint 1907-ben jött létre. Az idemellékelt párisi katalógussal is igazolom, hogy ez a munka Párisban be lett mutatva, mikor a New York Herald kritikusa igazolta, ez az eredmény a világ minden munkáját túlszárnyalta. Kísérlet történt, hogy Bécsben és Berlinben ez a dolog méltó helyen kiállítható legyen, de a vállalkozó hűtlensége miatt abba maradt. Ránkszakadt a háború, s ebben a veszedelmes állapothoz hozzájárult súlyos betegségem, mely korlátozta minden cselekvésem, sőt még a koronázás alkalmával sem volt módomban a jelenetet végig tekinteni, és ez csökkentette a lehetőséget egy nagyarányú festmény megörökítéséhez. Ma cselekvési szabadságomat Isten visszaadta, egészséget is adott e sorok megírására. Kérem, Őfelségénél bejelenteni, hogy ilyen esemény ez ezredek alatt is a legritkább esetben fordul elő, csak Raffael volt némileg ezzel felruházva. Méltóztassék előadni azt is, hogy a teljesítmény világraszóló perspektívát is tartalmaz, az iskolák számára új rajz-vonalat, melynek segítségével ki fog alakulni az érzés távlata, a festészetben pedig a napút színárnyalata.”
Csontváry Kosztka Tivadar
Az 1880-as esztendő nyarában szerettem volna
születni. Gyűrűző években, mikor
megszakadtak utak június aranyában.
TIVADAR, a szorgalmas patikus túl van
Isten beszédén „Te leszel a világ legnagyobb
napút festője, nagyobb Raffellónál!”
Akkor megyek
oda hozzá, s jelentkezem lelkes inasnak.
Kora reggel indulás Rómába, és tovább,
Dalmáciába, Pompeibe, Nápolyba,
közben leborulni minden zúgó vízesés előtt,
ámulni a partfalat ostromló dörgő tengernél,
utazni Szicíliába, Szirakúzába, Palermóba,
Messinába, Cataniába. Nápolyba,
Taorminába
Most volt időnk a Nap-színek tanulmányozására,
nézni a meredek út után a füstölgő Etnát.
A mély csendben nem rajzolt, nem festett,
figyelte a selyem-virágú mandulafákat.
Tűzvörös naplemente. Isten lassan oltotta az ég
lámpáit, megkövülten lestük a csak-nekünk
ragyogó pillanatot, ahogy levette
a hátára kötözött kopott festőládát,
kirakta a gyűrött tubusokat, a szén-
rudacskát az előrajzoláshoz, és az ecseteket,
de nem a drága újakat, a régi nyüstölt, szétesőt,
vékony zsineggel csuklójához kötözte.
Megállt a Nap, elfutottak az utak is, csak
emberfáklyaként lobogó Mesterem maradt!
Lassan derengett a Krisztus előtti
században sziklamélybe épített görög színház,
a feketébe-lilába úgy fúródott az őrült
sárga, mint a kés. Kenyeret, sajtot ettünk.
Ősszel ismét Jeruzsálembe utaztunk. Vén cédrusok
hajladoztak előttünk; én leroskadtam
Mária asszonyok-vigyázta hűs kútjához
jó Tivadar uram azonnal festeni kezdett,
és festett, ő, a Nap fia, vulkáni
őrület, utak hosszabbítója, hogy követni tudják.
Mondják, éhezett, sok mázsa szilvamag szobájában,
azon térdepelt, kérte: ne haragudjon a legyőzött világ!
KONTRA FERENC: Alkonyeffektus
Az út, ahogy kanyargott előtte, egyre több jelenetet hozott elő, amiről a felesége jutott az eszébe, hiszen ő gondoskodott mindkettőjükről, hogy mit vegyenek fel, hogy mindig legyen tiszta ruha, és ő nézegette itt a polcokat. Most pedig rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs róla, hogy mit szokott enni ilyenkor a fia.
Kérsz szendvicset?
Anyu itt áfonyás joghurtot szokott venni nekem, mondta határozottan a fia.
Mást nem kérsz?
De kérek! Olyan csokit, amin versenyautók vannak.
Azt is szoktál itt kapni?
Nem, azt nem.
Milyen jó, hogy erre is megtanította az anyja, hogy mindig igazat mondjon a szüleinek.
Jól van, én veszek neked, és eltesszük, és majd holnap megeszed, ha jó leszel végig az úton.
Nem szoktam jó lenni.
Dehogynem, dehogynem, csak most nem tudok mást mondani. Megveszem neked.
Jól van, apa, akkor majd holnap eszem meg.
Fizetek a kasszánál, és indulunk. Maradj mellettem, túl sok itt a gyanús figura. Ne állj szóba velük!
Tudom, mondta értetlenül a kisfiú, mint aki csodálkozik rajta, hogy az apja ennyit foglalkozik vele.
Tűzött a Nap. A kamionsor mellett kihajtottak az autópályára.
Nem is lehet áthajtani azon a hídon, amin fák vannak, jegyezte meg a kisfiú a hátsó ülésen.
Az apja hátraszólt, hogy azok az állatok hídjai. Azért kellett ilyeneket is építeni, hogy az állatok biztonságosan átkeljenek. Látod, ott vannak a jelek, egy őz és egy vaddisznó alakja fehérben, hogy messziről láthassák az autósok még éjszaka is.
De miért járnának át az autópályán?
Előbb volt az erdő az állatoké, aztán építették az emberek a soksávos autópályát, amely kettészelte az élőhelyüket. Tehát ezt meg kellett oldani.
A kisfiú most már hangosan számolta a felüljárókat. Aztán elunta, túl hosszú és unalmas volt az autópálya.
Milyen gyakoriak ezek a lombos hidak?
Legalább minden ötödik az állatoké.
És láttál már a hídon állatokat?
Még sohasem láttam, hogyan kelnek át, a forgalmat figyelem.
Akkor majd én meglesem őket.
Lassan alkonyodik, talán most mennek haza, és ha szerencséd van, talán láthatsz néhányat, elképzelhető.
A kisfiú a biztonsági övét húzogatta, és egyre türelmetlenebbül várta, hogy feltűnjön egy újabb lombos híd, és mondta, hogy talán látott is valamit, talán egy őzet, ahogy lopakodik a cserjék között.
Egyre lejjebb bukott a Nap a két hegy között, az út éppen kettészelte, a vörös napkorong éppen a szemébe sütött, és a következő hídnál a kisfiú nyulakat, sünöket látott a hídon átkelni.
Az apja nem szólt semmit, az utat figyelte.
Még mindig maradt egy kis fény az árnyékoknak, és a kisfiú ámulva tekintett fel a lemenő a napkorongba.
Ezek zsiráfok, egymás után sorban, ahogy állnak odafent, megálltak hazafelé menet, és nézik az autókat. Látnak bennünket is elsuhanni a hídjuk alatt, és ez nagyon érdekes lehet onnan fentről, milyen kicsik lehetünk, ahogy elmegyünk, mint a hangyák kígyózó sora…
Szemben a napkoronggal minden fa sötéten kirajzolódik, mint az árnyék, és talán azt látjuk, amit szeretnénk ott látni, mondta az apja halkan, mert ahogy a visszapillantó tükörből látta, a fia lassan ülésének oldalára dőlt, ahogyan ilyenkor szokott, és a fejtámasz megtartotta az álomba szenderülő gyereket.
Márton László: Hová vezet?
Rásüt a Nap az útra. Hogy az út hová vezet, annak ki kell derülnie, még mielőtt leszáll a Nap.
Egyszer egy ukrán sofőr, aki a kontinens sok száz, sok ezer útját bejárta, megkérdezte tőlem: hallotta, hogy regényeket írok, hogyan kell regényt írni? Feleltem: a regényírás olyan, mint a teherautóvezetés: a cselekmény, bármi legyen is rakománya, elindul valahonnét, és megérkezik valahová. Mondta a sofőr: ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű, egész életemben én is regényeket írtam volna.
Egyszer egy osztrák vasúti kalauz, aki Alsó- és Felső-Ausztria sok száz, sok ezer vasútvonalán érvényesítette a menetjegyeket, megkérdezte tőlem: hallotta, hogy regényeket írok, hogyan kell regényt írni? Feleltem: a regényírás olyan, mint a vasúti közlekedés: minden állomáson leszáll néhány régi utas, és felszáll néhány újabb. Arra kell vigyázni, hogy aki felszáll, az lehetőleg megtalálja a helyét, és csak akkor jusson el a végállomásig, ha odáig szól a jegye. Mondta az osztrák vasúti kalauz: ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű, egész életemben én is regényeket írtam volna.
Egyszer egy svéd kompon szolgáló biztonsági őr, aki Stockholm szigetei közötti sok száz, sok ezer vízi útvonalon évtizedek óta eredményesen védelmezi az utasok testi-lelki épségét, megkérdezte tőlem: hallotta, hogy regényeket írok, hogyan kell regényt írni? Feleltem: a regényírás olyan, mint az utasok testi-lelki épségének védelmezése a huszonkilenc stockholmi kompjárat bármelyikén. Először is, el kell felejteni, hogy Stockholm neve a délibábos magyar nyelvészkedők szerint eredetileg „Istókhalma”, ahogyan Koppenhága eredetileg „Kappanhágó” volt, vagyis Stockholm és Koppenhága eredetileg magyar városok voltak. Ezt el kell felejteni, méghozzá gondosan. Másodszor, a regényírás kommunikációs folyamat: a regényíró egyszerre folytat párbeszédet saját hőseivel és az olvasókkal, ahogyan a stockholmi kompjáraton szolgáló biztonsági őr egyszerre bizonyul megszólíthatónak a komp körül röpködő sirályokra és a komp utasaira nézve. Egyrészt figyelmeztetnie kell az utasokat, hogy az átkelés végeztével ne lopják el a partmenti sziklák tövében rejtőző sirálytojásokat, és ne süssenek belőlük halszagú és -ízű rántottát, másrészt lelkére kell kötniük a sirályoknak, hogy ne képzeljék szarkáknak magukat, és ne lopják el a fedélzeti büfé gyalulatlan deszkaasztalaira kirakott csillogó kiskanalakat. Mondta a svéd kompon szolgáló biztonsági őr: ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű, egész életemben én is regényeket írtam volna. Ekkor a hátam mögött megszólalt a komp egyik utasa: „Valld be, hogy minden regény csak betoldás, kiegészítés, azért, hogy szóközök nélkül is kijöjjön a leütések száma!” Fejben végigpörgettem az általam eddig írt és olvasott regényeket. Beláttam és bevallottam, hogy minden regény csak betoldás, kiegészítés, ezen túlmenően semmi, de semmi több.
Most még azt is bevallom, hogy hazudtam a sofőrnek, a kalauznak. és a biztonsági őrnek is. Nem tudom, hogyan kell regényt írni.
Illusztráció: 2650-táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
