Szombati István: PORTRÉVÁZLATOK
Pécsi Sándor
„Ha van valami halhatatlan az emberben, az a röhögés. Belőlünk jön, ahol nincsen halál.”
Úgy halt meg Sanyi, közel ötven éve, hogy nem változott semmi, ma is harsog bennünk, s akár a jó bohóc, könnycseppekkel játszik a szívünkben. Akár egy kisbolygót, látom apró szemét, huncut tekintetét. Ha még jól emlékszem (most már kimondhatom), utolsó szerepére készült. A hazug, öntelt, teltkarcsú Falstaffot próbálta formálni, aki halottnak tetette magát a véres csatamezőn, mikor a valóság vészcsengői acsarkodtak benne… Mozdulatlanul feküdt, szánalmas hullaként sunyorgott addig, míg tartott fölötte a szomorú gyászbeszéd. Majd, akár egy paripa, könnyedén felugrott, s falloszt mutatott a pityergő szemeknek.
Nektek, barátaim, nem muszáj sírnotok, üzente Sándor apró gombszemével, a bohócok, az igazi szereplők sohase halnak meg! Miért? Mert a féktelen röhögés, hiába döfködi a szívet, akár csak a cicák, mindig dorombolnak.
Mint fentebb már jeleztem, a Madáchban, talán a várva várt darabot kezdték el próbálni, mikor Pécsi Sanyit, a naprakész kollégát, hiába várták. Hová lettél Falstaff? Senki se tudta. Hívták telefonon, egyszer, kétszer, százszor. Ki tudja gyerekek, mi történt Sanyival? Biztosan elaludt, mondták a társai, szokásához híven, egész éjjel tanult, formálta magában széltoló szerepét. Eltelt egy óra, kettő, három, ötven, mikor az ügyelő bomba híre robbant: kész… meghalt, rakoncátlan szíve ezerfelé pattant!
Azon a napon nem csak Sanyi szíve, a színház is térden állt. Társai szemében színes gyertyák égtek. Hogyan történhetett? Nem csak a gyilkos bombák, a szívek is robbannak? Miért mondta mindig, ha a mellét tapogatta, hogy nincsen elég abból, amit címszavaink szeretetnek hívnak?
Bessenyei
„Huszonöt év korkülönbség volt köztünk, de ezt soha nem éreztem. Igaz, hogy Feri volt mindannyiunk között mindig a legfiatalabb” (Huszti)
Hogy hol és melyik évben születtem, gondolom, tudjátok. Bár magamban úgy érzem, pindurit tévedtek. Nem száz évvel ezelőtt, hanem abban a pillanatban jöttem a világra, amikor sikerült átlépnem Thália kapuit. Addig alig tudták, ki és miért vagyok, milyen iskolában, milyen pódiumon próbálgattam Madách figuráit, Petőfi verseit. Én, kedves barátaim, akkor lettem igazi csecsszopó, illatozó cserje, mikor a színház tápláló emlőit kezdtem szipózgatni. Nem kisebb célt tűztem szerény magam elé, mint száz évvel korábban Egressy Gábor. Ha ő a forradalom éveiben az tudott lenni, amit kevesen vállaltak, úgy kezdtem érezni, nem adhatom alább! Olyan szerepeket vállaltam mindig (Bánk bán, Othello), melyeket senki se formált úgy, ahogy én akartam. Azt hiszem, a teremtő is besegített picit, olyan acélos orgánumot, kitartó szuggesztivitást kölcsönzött, hogy minden idők magyarjait (Kossuth, Bánk bán, Széchenyi) hozni tudtam nektek a valóság színpadán. S bár Othello nem a saját népemből való, az ő bőrében is remekül éreztem magam. Csak akkor váltam igazi szörnyeteggé, amikor felbillent egy picit lelki egyensúlyom. A „feketét” többször is játszottam. A Nemzetiben Gábor Miki Jagójával, míg a Madáchban Huszti volt kiváló partnerem. Ha azt kérditek, kivel voltam nagyobb, égig érő szálfa, nyilván azt mondanám, mind a kettő egyformán segített, hogy az Esthajnalig érjek.
Gondolom, tudjátok, nekik lett igazuk. Mindkét színház folyosóján (nem csak a Madáchban) az öltözőm előtt, olyan tüzek égtek, mint a Parlament előtt, ha a tüntetők szemében öröm vagy a bosszú lángjai pörgetik a rockot. Bár nem voltam pehelysúly, a színházba járók a vállaikra vettek, mint egy-egy szép gól után a focistákat szokták. Tiszta voltam mindig, mint a forrás vize. Mindent elkövettem, hogy a szaracén vezér lelke ne legyen feketébb feszes arcbőrénél.
Huszti Péter
„Minden halállal én leszek kevesebb, ezért sose kérdezd, kiért szól a harang” (Hemingway)
Ha megkérditek tőlem, ki a legjobb, a legőszintébb pályatársam, zavartan pillogok, s ha nem bírok felelni, felhúzom a vállam. Ha mégis megszólalok, többnyire azt mondom, száz közül az egyik, vagy épp a százegyedik. Valójában úgy éreztem, nyilván csak az lehet, aki őszintén elfogad, közeledik hozzám. Ennél nagyobb zavart talán akkor érzek, ha egy-egy nehéz percben az Isten segítségét kérem. Szerinted van Isten, kérdezték kétkedve. Ha hiszel benne, mondtam Pécsi Sanyi hangján, akkor biztos, hogy van. Ha nem hiszel benne, akkor nyilván nincsen. Arra se könnyű az egyértelmű válasz, melyik a legjobb, a legszikrázóbb szerep? Az, amelyik könnyen megoldható, vagy az, mellyel napokig, egy életen át kínlódsz. Mikor elolvastam a Peer Gyntöt, vissza akartam adni, belőlem sose lesz álomvilág-lovag! Ez nem színdarab, mondtam, égig érő máglya, teles-tele lelki csapongással. Ez az ifjú titán, akár Bovaryné, az álmok szárnyán lebeg. Langyos élményekből rakja össze magát. Akár a mesékben. Menyasszonyt szöktet, s miután eléri a célját, otthagyja a leányt, s mint egy gyilkos, bujkál. A játék folyamán kitalált, vagy megélt életét követjük, melyeket hihető monológgal színez. Érdekes, szép köröket ír le. Ám a végén oda lyukadunk ki, ahonnan éppen elindultunk. Bár az egóját behatások érik, lényegében nemigen változik benne jó irányba semmi. Nagyon sokat akar, de szikrányit se aktív. Sodródik, mint korhadt fa az árral. Megrögzött individualista, senkit sem akar társnak saját magán kívül.
Na, mondom fennhangon, ezt csináld meg, Péter! Mennyi idő kéne, míg el tudod hitetni, hogy ez a fura szerzet, szétszedi a lelked?
Amikor Ibsen hőse volt műsoron, nem egy-két órával előbb mentem a színházba. És nem csak bent, otthon is egész nap vele foglalkoztam. Csűrtem és csavartam, fésültem a lelkét, mindent elkövettem, hogy akik jegyet váltanak rám, el tudják hinni, nem engem látnak, hanem Ibsen nagyon fura fiát.
Törőcsik Mari
„Meddig él a színész? Úgy gondolom, addig, ameddig alkot a színpadon”
Ha megkérdeznétek Maritól, melyik volt a legkedvesebb film- vagy színpadi szerepe, nyilván azt mondaná: mindegyik az volt, amit elvállaltam, és meg tudtam oldani az értékrendem szerint. Azok is szerepek, amikor hallgatsz, csak a mozdulatok, az érzéseid beszélnek, a lélek fájdalmai próbálnak a felszínen evezni. Vagy, ahogy Pilinszky jelezte, krátert tudtál vágni, ha le kellett ülni. És máglyákat gyújtottál, ha fel kellett ugrani. A mozgás, mellyel uraltad a teret, éppen olyan fontos, mint a veretes szövegek.
Apáca is voltam (Hangyaboly), nyilatkozta egyszer, s bár nem mindig a derűs arcom látszott, ám azzal is próbáltam tudatni veletek, mit érzek, mit teszek, ha szenvedőket látok. Mit kellene tennem, hogy veszély helyzetekben egy hitben legyetek.
„Kit tartottál legjobb rendeződnek?” Ha feltenném a kérdést, nyilván Gyulára mutatnál (Maár), a második férjedre. De addig, míg nem szállt a Körhinta, hosszú út vezetett a csillagos út felé. Vagy csak szerencsém volt, az Isten egy mosolygósabb napján a Tejútra vezetett?
A több száz film- és színpadi szerepeiből, ha csak a magyar írók és rendezők neveit említjük, Dunát tudnánk rekeszteni. A Körhinta után – nehéz kimondani — talán a Szerelem és Déryné a sorrend, vagy éppen Kosztolányi? (Pacsirta, Édes Anna?) Különösen Anna lázálom-jelenete, melyben a kiszolgáltatottság fájdalmát olyan szuggesztív erővel sikerült hoznia, hogy a világ legnagyobb színészeinek is kemény dió lenne. Számtalan eszközzel formálta önmagát a vidékről felkerült zsenge szolgáló lány. A becsapott Anna lelkében mérges tüskék égtek. Mivel mindig szeretetre vágyott, Jancsi úr is „befért” szíve rejtekébe (titokban szerette, s azt hitte, az is), ám nem csak Jancsi, az egész dzsentri világ becsapta és megalázta, amikor mód nyílt rá. Miért is tudott egy dzsentrinek hinni? Vajon, ha nem közli, hogy gyereket vár tőle, megmarad mellette? De nem csak az ifjú úr, még a faldíszek, a sokszínű pávatoll, a kitömött baglyok is undorral figyelték, a közelükben mozgott. Olyan érzése volt, mintha Vizyné kérdezné gőgös tekintettel, mire számítottál szánalmas paraszt lány, mikor felkerültél Pestre? Azt hitted, esténként az asztalfőnél ülhetsz, pezsgővel kínálunk, ízes kaviárral?
József Attila
„Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél”
Bár Attikának a Krisztusi kort se sikerült megérnie, akár csak Petőfi, a poklok poklát járta. Ott is járt, ahová senki fia se vágyott. Ha kellett, mások helyett is szólt, fennhangon kiáltott. Hogy mit jelentett számára a pokol? Gondolom, nem Dante jéghideg bugyrait. Inkább az éhség és szegénység, a külvárosi éjszakák fojtó ürességét, a lélek sorvadását a szuterén kövein. Ahogy elmegy a nap a látóhatár mögé, félszegen állsz az alkonyi homályban, próbálod megnézni, van-e petróleum picike lámpádban? Topogsz idétlenül, aszalod a csendet, mely egy sérült tigris fájdalmával visong a szegénység szívében.
Gondolom, valamennyien érezzük és látjuk, nem csak a letűnt tegnapokban, ma is több út vezet az érvényesülés ösvényei felé: könnyű és göröngyös, hazug és őszinte. Egyik a kitartás szikráiból, a másik a zsombékos iszapból próbál valamerre kúszni. Ha a könnyebbik után nyúlsz, szerepet játszol, és nem mindig kapsz értük használható bankót. Biztos hallottatok a derék Robinsonról. Mi, a kényelemhez, a biztonsághoz szokott takaros polgárok, tudnánk-e percig is viszonyulni hozzá? Azt hiszem, emelnénk a fejünk, gőgös mozdulattal s szívnánk pipáinkat. Hol van az a polgár, ki hisz még a mesékben, ki egy magányos szigeten a Kánaánra várna?
Lépjünk picit tovább, van kedvetek hozzá? Poroljunk le néhány konkrét változatot? 1. Ha szerepet játszunk, ha az egónk villog, tudunk-e igazán önmagunk maradni? S ha nem mered felvállalni magad, lehetsz-e jó színész? A maszk többnyire torzít, kevesebbet takar, mint ahogy azt hinnéd. Hiába darálunk színes szövegeket, ha bent marad a lényeg, a hihető poén. A mixer se képes jó italt keverni, ha zöldségből és sajtból kértek whiskyt tőle. Az émelygős szavakból, bárhogy is bújtatjuk, kicsüng a lóláb, s hiába pattan olykor egy-egy pici szikra, ha a jellem és a jelmez seszínűvé válik.
2. A második változattól, úgy érzem, nyáron is fázunk. Merjük-e vállalni a magány, az unalom gyilkos hullámhosszát? Másznánk-e égbe nyúló fákra, mikor az aprók is biztonságot nyújtnak?
Radnóti
„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”
Petőfi nélkül, mondta volt Jókai, sohase lett volna március 15. Én meg azt mondanám, (remélem, túlzások nélkül), hogy Radnótin kívül nem volt olyan ember, aki akkor is ragaszkodott „drága” hazájához, amikor legalább három törvénnyel is jogfosztottá tette. Nem járhatott színházba, könyvtárba, fürdőkbe. Közjárművekre se engedték felszállni. Sőt, ha lett volna kocsija vagy egy rozzant biciklije, azt is be kellett volna szolgáltatni a hatalom kamrájába. Bankbetétre se nyílt volna alkalma, amikor Fannival gyűjtögetni kezdtek. Az ékszereiket is elvették volna, ha úgy csillogtak volna, mint lelkeik lámpái. Munkaszolgálatra viszont, bár kiváló poétánk csak fejben és lélekben volt erős, többször is elvitték, kössön barátságot — csákánnyal, csillével –, „izmosodjon” picit. Mikor legjobb barátai (Ottlik, Lengyel Balázs) hamis papírokat kezdtek ajánlani, köszönte, nem akarta magát sose degradálni. Olyan identitáshoz próbált ragaszkodni, amilyet saját maga szabott, nem a vezető hatalom. Gondolataihoz, verseihez, tiszta beszéd kellett. Amit nem tudott kimondani, azt papírra vetette, az utókorra bízta. S bár neki csákányt, csillét és sárga csillagot utalt a szikrázó hatalom, legjobban a magyarság sorsát siratta fájdalmas könnyekkel: mi lesz veled, ember, ha a zord jelenből rozoga jövő lesz?
Szombati István a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Szkeccs”
Ezek is érdekelhetik!
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
