Batári Gábor: Mint két idegen, te és én
„A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te.
Minden valóságos élet – találkozás.“
Martin Buber
Györgyi Csaba kezem ügyében aztán, majdan egészen konkrétan kezemben lévő kötetei esetében (nagy reménységgel nekifogogattam kezdeni recenziójuknak, így: elmémbe szállottak sorai transzformálódván onnan papirosra, ám mai eszközeink révén inkább képernyőre vetültek általam-i szöveg-értelmezések képében, nagyon bízom, hogy nem aranyjánosi gondolta-a-fene jelenségek) nehezen eldönthető, hogy prózaversek vagy vers-prózák, puszta versek vagy másodpercesek, mini novellák, vagyis novellinák, de nem is kell eldönteni, mert a jó művek nem skatulyázhatók még műfajilag sem. Ezek a gondolatok villantak agyamba elsőnek a két modern kiállású Györgyi Csaba könyv belívei ürügyén. És hogy jók, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az író az elsőkötetes szerzők Prágai Tamás-díjának 2018. évi kitüntetettje.
A hamarástabb a szemem és kezem elé került Mint két idegen (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018) a szerző rajzaival, esetében már csak a cím is felszínesen nézvést is scifi-világot, repülő csészealjakat, robotokat előlegez-feltételez és tényleg alapvetően erről van szó, na nem az alieni és predátori ádáz epikájú vad idegenségről, vagy a hagyományos tudományos fantasztikus regények, novellák, olykor költemények ismeretterjesztve szórakoztató világáról, hanem groteszk absztraktumról, lírai nem realizmusról, hanem abszurdumról és elég tömény filozófiáról, vagyis szó szerint a bölcsesség, a töprengés kedveléséről, mert Györgyi sok műve olyan, mint egy gondolatkísérlet; mi a megtörténhetőség, vannak-e korlátai a képzeletnek, felteszem, alternatív valóságoknak?
Erről a futurisztikusan, abszurdan, absztraktmód, tehát fantasztikusan, nem animista, mesei módon átlelkesült tárgyiasságról Boris Vian univerzuma ötölhet agyunkba, a textusok ultra rövidsége mindezekhez passzítva pedig a kései Mándyt idézik meg. És mi is az a tárgyi átlelkesültség? Hogy a tér holtra tud válni (Dikta), hogy a vágyak vándorolnak, hol sebzett állat alakját tudják ölteni, hol kivérzett vad éhségét (Vágyak), vagy egy madárlény matematikai pontba sűrítést képes produkálni, méghozzá érzelemmentesen (Másváros).
Elérkeztünk Györgyi filozofálásának egy másik vetületéhez, az egzisztencialista ontológiához; életről-halálról-i gondolatfutamokhoz. Előbb példák a személyes ontológiai felvetésekre : … Ők is: … “mert a láthatatlanok sohasem voltak, és soha nem is lesznek, csak vannak“ Játék:“ … Ez most nem játék a szavakkal, ez itt az élet, ezek itt most szavak a játékban, amely ha egyszer véget ér, végre véget érek én, e lényegében véges lény, mely fényes, kényes, kérges létet élt e végen. / Réges-régen.“ Ez itt egy makáma, rímes próza. A szöveg verssorokra tagolódik, a sorvégek összecsengenek, de a szöveg minden (vagy csaknem minden) egyéb vonatkozásában prózai. Az arab irodalomban született.
Jövő: „Még élt, amikor meghalt, pedig igazán megérdemelte volna, hogy megszülethessen.“ Példák a kozmikusabb lét-, illetve élet-haláli világvége kérdésekre: Másváros: „Másvárosban azóta energiátlan mindenségek szédítő mozdulatlansága fészkel. Alighanem ezt nevezik áramtalanításnak. Jön: Hamarosan nem lesz hova bújni, mert a csillagászok szerint a Coma Berenices csillagkép felől fénysebességgel kozmikus katasztrófa közeledik. Szerintem meg csak az öregség.“ Szorongás: „Dicsőséges és mozdulatlan itt minden, csak a kősivatag szalad alattunk szüntelen.“ A futó nem homok-, hanem kősivatag után paradoxnak tűnhető paradicsom következik: Beszélő állatokról álmodik az ego, / és arról, hogy talán nincs is halál, / aztán arra a jó mondatra ébred, / hogy mindenki volt már, de végül / csak hárman maradtak: te, és, én. Vélem, kitalálható Györgyi Csaba másik könyve kerül terítékre most, a Te és én, helyesebben füzete, Napút-füzetek 2020. 144. KÁVA TÉKA. A műformáról, műfajról ugyanaz mondható el, mint a fennebb ismertetett könyvről: átmenet a próza és vers között a legtöbb műalkotás, de vannak versebbek, meg prózábbak is, tartalmat tekintve ugyanaz a miliő, hangulat, holdudvar (a Holdról jut is eszembe: szkifiségét tekintve is, csak itt túlnyomóbbak a vallási-vallásbölcseleti: pl. upanisadok, a mitikus: kínai, avagy mondai, mesei elemek és a nonszensz irodalmi megfogalmazások), ám itt most egy egységes, összefüggő utópisztikus létforma vonultatik-vázoltatik fel szinte enciklopédiás, sőt majdhogynem lexikonos következetességgel, leíratik ez a mindenségváros antropo-zoológiailag (itt most zavarba jöttem, mert megint totális animáció, mindenek átlelkesítése történik, miről már az előző könyv kapcsán is írnunk kellett), elővezettetik szociológiailag, földrajzilag, történelmileg, kérdés, hogy az, ott van-e, de ha van is, az idő rövid története biztos másképpen folyik.
Csak egy kis ízelítő az egyik alapvetésszerű „lexikoncikkből“ egy kicsi hozzátéve egy másik cikkből egy kedves lény erejéig: Amit tudni kell az életről. „Moccanó Faág Árnyéka, Akit Senki Sem Lát a nevem, de a barátaimnak csak Moccanó Faág Árnyéka. Miután megértem és lepottyantam egy szilvafáról, választott nagyapám, Kocce apó sorban elmondott nekem mindent, amit tudni kell az életről. / Talán még többet is. Legszebb ideje, hogy ezeket tovább adjam nektek, mert Moccanó Faág Árnyéka már alig moccan. / Kocce apó a Szentély kövére kiömlött patakvíz. / Nemsokára Moccanó Faág Árnyéka, Akit Senki Sem Lát is a Szentély kövére kiömlött patakvíz.“ Kikóról. „Kikó a barátom. Olyan mint egy mókus, csak nagyobb, és a színe is más. Kikó egész álló nap körbejár a közeli kis téren, és amikor elém ér, nagy komoly szemekkel rám néz, és azt mondja: / – Hazajöttem, itt vagyok, Árnyék!“
A füzet vége fele, ahol a versebb inkább-versezetek vannak, megint csak az ontológia alapkérdései dominálnak a van-nincs, a minden-semmi, lét-nemlét dialektikus ellentétpárjai, hogy jó-e annak, aki nincs (A ma keletkezése), és van-e, aki nincs és aki van, az van-e? Ezt illusztrálandó: Maradok: „Azokra, akik vállalták másokért, hogy nem lesznek, / napsütötte sziklafal emlékeztet a rengeteg mélyén. / Bárcsak ne lennél közöttük, de te megtetted értem, / hogy kettőnk közül már csak én érhetek véget.“
Recenziónk címe (Mint két idegen, te és én) mintha azt sugallaná, hogy a „te és én“ a maga filozófiai általánosságában az emberiség tagjai el lennének idegenedve egymástól, állíthatom, Györgyi Csaba szerint épp az ellenkezője áll, mindenki át van hatva a másikkal, jótékony energiamezők sugár-palástolásában, mert így írja szerzőnk: „A tiszta energia ura végül is ki legyen? / Ősök ősei, örök te, örök én, mi ketten!“ (A ma keletkezése)
Illusztráció: “Mint két idegen”
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
