Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumomból…
Szent Margit fátyola
Munkásemberek: a dáni pintér, a zsugorodott kis Pinka, a vak Neste, a dagadt arcú német Ölse, a váci szabó, az ördöngös somogyvári Márton, a balgatag bíró felesége, az aranyfonó Méza. Nemesek: a köszvényes kátai Petri, a német fogságban torony mélyén szenvedő Alexander úr, a szemfájós nyitrai ispán. Asszonyok: a szerelemben megőrült Erzsébet, berekedt hangú énekesek, a megyeri asszony, kit ura ölében vitt Margit sírjához. Pogányok: vaksi lovával szomorúan ügető kun, ki megígéri, hogy megkeresztelkedik, ha a lova visszanyeri fél szemét.
Azt gondolnánk, egy haláltánc-freskó leírását olvassuk; csontváz-pribékek lökdösik szereplőit a málló vakolaton, egy viasz és tömjénszagú, nyirkos és sötét templom ablaktalan északi falán. Középkori templomaink kapuját ugyanis a déli oldalon helyezték el, hogy kizárják Isten házából az északnyugatról lezúduló vad szeleket, és a bejáratnál csapdába ejtsék a téli napsütés cseppnyi melegét. Gábriel Asztrik szavai azonban nem a déli kapun belépő látogató elé táruló festett képről szólnak, hanem a nyers, a megtörtént valóságról. Egykor valóban létező személyeket sorol fel egy jegyzőkönyv lapjairól, a középkori magyar társadalom Árpádházi Margit királykisasszony halála utáni tablóját vetíti elénk, a sírnál esett csodák kánoni vizsgálatának lapjairól. Az a sír maga is csoda volt: tizennégy napig sem kővel sem földdel bé nem fedték, oly szép illat áradott abból, s ami az elhunyt után maradott, annak is csodatévő hatalma volt, amikor Kun László királyt szörnyű főfájás gyötörte, Szent Margit asszony fátyola hozott rája enyhülést.
IV. Béla és Laszkarisz Mária leánya – a hetedik gyermek – a tatárjárás idején, a magyar történelem egyik mélypontján fogant Klissza várában, a dalmát partokon, mialatt itthon vad, ázsiai hordák vetettek csóvát csűrökre és kazlakra, taroltak le kunyhókat és tornyokat, mészároltak le mindenkit, az aggoktól a csecsszopókig. Azután egyik pillanatról a másikra eltűntek, halált és gyászt, füstölgő romokat és temetetlen tetemek hekatombáját hagyva maguk után.
Születésekor apja, a király, engesztelésül ajánlotta Istennek a megholtakért és az ezután világra jövőkért, így Margit élete huszonkilenc esztendejéből huszonhatot klastromok falai között töltött. Tíz esztendős volt, amikor a Nyulak szigetén épült, új dömés kolostorba vitték, amelyet királyi atyja az ő számára alapított, hogy ott, a Duna közepén élte fogytáig szolgáljon Istennek és a dicsőséges Szűznek. A szolgálatot Margit komolyan vette és szó szerint értette. Elvégezte a legnehezebb, legalantasabb, legszennyesebb munkákat is, és boldogan ápolta a kolostor betegeit. Minden nagycsütörtökön térden csúszva mosta meg a kolostor valamennyi apácájának és szolgálójának lábát, hogy azután fejének fátyolával törölgesse meg azokat. Legendája szerint nagy ünnepek estjén veri vala, ostorozza vala ő magát, oly igen keményen, mígnem ő gyengeséges testéből vér bőséggel kijő vala. Halála után ládájában egyebet nem leltek vasövnél és vezeklő daróc derékszorítónál, sündisznó tüskés bőrével bevont korbácsnál, belsejében vasszegekkel kivert két sarunál.
Szent Margit magyarra fordított, XIV. század eleji legendáját egy kódexíró, szintén domonkosrendi apáca, Ráskai Lea másolta le 1510 táján, hetven évvel Gutenberg 42 soros Bibliájának elkészülte, négy évtizeddel az első nyomtatott magyar könyv megjelenése után, pár év híján fél évezrede. Nagy idő, a Margit-legendát olvasva mégsem érzem a távolságot. Mintha ott lennék én is a hideg kőfalak, a szent szűznek minden ő szép aranyos képei, táblái és ereklyéi között. Látom Margit elfogyó termetét, szánom szépségét vesztett, hervadozó arcát, és tudom, hogy életre-halálra viaskodik, de nem a sárkánnyal, miként védőszentje, Antiochiai Szent Margit, hanem magával az Istennel birkózik. Mintha Őt ostromolná imádsággal, aszkézissel, saját törékeny testének sanyargatásával. Mert iszonyú erővel gyötörte magát, iszonyú erő volt abban a gyenge testben, iszonyú erős akarat, amellyel porig tudta alázni önmagát, másokért. Ezt látta soror Elena, amikor őrt állt, hogy senki se lepje meg az imádkozó Margitot. Ez volt az a tűzláng Szent Margit asszonynak fején, amitől annyira megijedt, hogy fél vala odamenni hozzá. Ez sugárzott ki messze, túl a kolostor öles falain, ez vonzotta sírjához a csodavárókat: a dáni pintért, a kis Pinkát, a vak Nestét, a dagadt arcú Ölsét, a váci szabót, az ördöngös Mártont, a balgatag bíró feleségét, az aranyfonó Mézát, a köszvényes Petrit, a fogságban szenvedő Alexander urat, a szemfájós ispánt, a szerelemben megőrült Erzsébetet, a berekedt hangú énekeseket, a megyeri asszonyt, és a szomorú kun lovast.
Ez az erő nem enyészett el az évszázadok mélyén. Megvan ma is és megérintette a modern idők emberét. Adyval verset íratott, Gárdonyival, Kodolányival regényt, és a huszadik század utolsó trubadúrja, Krúdy is lejegyezte históriáját, amelyet meggyógyulásáért térdepelve ajánlott Szent Margitnak, a Nyulak szigetén népéért vezeklő királykisasszonynak.
IV. Béla király leányát 1943 januárjában avatták szentté. De ezzel még nem ért véget a legenda. Szent Margit asszony ránk borította fátyolát.
Vissza az életbe
Látjátok feleim, szemetekkel, mily pompás építmény a magyar kultúra vára, kölcsönzöm ki becses nyelvemlékünk megszólítását a Himnusz születésének számomra mindenkor piros betűs ünnepén. Hatalmas, fönt is terebélyes, lefelé pedig egyre szélesedő piramis, földszintjén országnyi alappal, amelyben helye van a művelődés minden rendű és rangú munkásának. Íróknak, irodalomszervezőknek, költőknek, könyvnyomtatóknak és kódexmásoló apácáknak; írástudatlan, de a régiek szájról-szájra szálló hagyományát híven megőrző és továbbadó moldvai csángó és bukovinai székely asszonyoknak; könyvtáraikat a nemzetre hagyó főuraknak, tudós papoknak, könyvárusoknak, igriceknek, utazóknak, Kőrösi Csoma Sándoroknak és Wesselényi Polixénáknak; nyelvünk azóta elfeledett szépségeit leveleikben tovább mentő Kanizsai Orsikáknak és Mikes Kelemeneknek; eredetünket kutató Julianus barátoknak és László Gyuláknak; országjáró etnográfusoknak és elmúlás ellen protestáló fotográfusoknak; hitújítóknak, nyelvújítóknak, redaktoroknak, direktoroknak, piktoroknak, hírlapíróknak, vándorszínészeknek, néptanítóknak, kántoroknak és közöttük az én egymástól oly nagyon különböző nagyapáimnak, a mezítlábas székely parasztfiúból lett szigorú tanárembernek csakúgy, mint a cseh, német és bolgár ősöktől származott nyomdászlegénynek, a Tevan-nyomda tördelőjének. Szüleim tőlük tanulták az írott szó tiszteletét, így hát közvetve nekik köszönhetem, hogy anyám mese gyanánt a Szent Péter esernyőjét és az Aranyembert olvasta fel nekem, öcsémet pedig a János vitézzel altatta esténként. Apám még a háborúból is könyvet küldött nekünk. Ajándékát egy sebesülése miatt szabadságolt, Berzsenyi nevű tizedes hozta el a Vác melletti falucskába, ahová a Dél-alföld felé közelítő front elől menekültünk. Egy majdnem ép képeskönyv volt, csak a gerince égett meg kissé. Apám egy lebombázott ház füstölgő romjai között találta.
Habent sua fata libelli – tartja a latin mondás, a könyveknek megvan a maguk sorsa, és sorsuk gyakran keresztezi az emberekét. Nem véletlen tehát, hogy majd hat évtizeddel ezelőtt, a második világháború vége felé éppen a Himnusz születésnapján érkeztünk meg nagyszüleim feldúlt és kifosztott otthonába. Pontosan tudom a dátumot, anyám ugyanis egy naptárból kitépett lapra följegyezte, hogy mikor, hol és ki adott szállást nekünk a téli Magyarországon átvezető Odüsszeiánkon. Közel egy hónapig vándoroltunk, és a csodával határos módon, ép bőrrel úsztuk meg anyám eszement vállalkozását. Két kicsi gyerekkel vágott neki a hazafelé vezető útnak 1944 decemberének utolsó napjaiban, és miközben lassan bandukolt a jeges országúton dél felé a vánnyadt lovacska által vonszolt kordé mögött – rajta dunyhába bugyolálva hároméves öcsém és hatéves magam – az út másik oldalán zörgő teherautókkal vonult északnak a Vörös Hadsereg második ukrán hadosztálya. Nem mindennapi látvány volt; a csörömpölő járművek motorházát vadonatúj brokátpaplanok óvták a befagyástól.
Utunk vége felé másik járművön, egy bérelt szánon érkeztünk P*-be anyai nagyszüleimhez, akik a trianoni békeszerződés után települtek át Erdélyből, előbb a Dél-alföld egyik nagy parasztvárosába, majd ebbe a kis nemzetiségi faluba, ahol vasárnap délelőttönként ringó rokolyába öltözve, lobogó pántlikákkal, hármasával összekapaszkodva, számomra érthetetlen nyelven csivitelve mentek a luteránus templomba a lányok. Akkor azonban, negyvenöt kegyetlenül fagyos januárjában nem találtunk rá sem nagyszüleimre, sem a lányokra, mert tél volt és csend és hó és halál. Kora őszi menekülésünk után nem sokkal kiürítették a falut, és még csak kevesen mertek visszajönni.
Nagyszüleim gyalog vágtak neki az útnak kis motyójukkal, annyival, amennyit a két kezükben el bírtak vinni. Mindenki rettegett, mert nagyon közel voltak az oroszok, de a tanár úr csak a könyveiért aggódott, hogy itt kell őket hagynia – tájékoztatta anyámat a szomszédasszony, de sem ő, sem más nem tudta az azóta visszatért falusiak közül, hogy hová lettek. Házuk üres volt, csak a felszabadítók nyomai árválkodtak benne, és a későbbi fosztogatóké. Betört ajtók, kitört ablakok, sáros lábnyomok, felhasogatott huzatú bútorok elszenesedett maradványai és széttépett, megpörkölt könyvlapok mindenütt, ahogy a kéményen besüvítő szél kifújta őket a nyitott kályhaajtón, és megpörgetve szanaszét röptette, majd belefáradva a céltalan nyargalásba, lehullajtotta valamennyit, hogy kis idő múltán újra kezdje az egészet. Anyám hidegtől dermedt ujjakkal szedte föl az elhagyatott ház összemocskolt padlójáról a megmaradt könyveket. Nem sokat talált, csak Kós Károlytól a Kalotaszeget, Karácsony Benő Pjotruskáját, Makkai Sándor tanulmánykötetét, Nyírő Uz Bencéjét, Szemlér Ferenc, Dsida Jenő és Kiss Jenő – különálló kis füzetekben kinyomtatott, de egy borítóba tett – verseit, és az Erdélyi csillagokat. Betéve tudom a címüket, akár csak másik nagyapám keze munkáját őrző könyvhagyatékának leltárát az Aranykéz utcai szép napokkal, A szegény kisgyermek panaszaival, Somlyó Zoltán Északra indulok című verseskötetével és Kaffka Margit novellás könyvével, a Szent Ildefonso báljával. Hogyne emlékeznék rájuk! Midőn az ötvenes évek elejére olvasóvá cseperedtem, sokáig ők szolgáltak legfőbb szellemi táplálékomul, és jól szolgáltak, mert ínséges idők voltak azok. A Lakatos-kölcsönkönyvtárat bezárták, és az iskolai könyvállományokat megtizedelték. Vagonszámra vitték zúzdába az indexre tett műveket, és börtönbe a tiltakozókat. Beteljesült Heine jóslata, mert a rendszer a tilalmas könyvek után bezúzta a nemkívánatos embereket is.
Anyám a lakatlan házban töltött rövid idő alatt megjárta Hádészt. A fel-felröppenő, égett szegélyű könyvlapok hazajáró lelkekként lebegtek körülötte, és a szél szülei hangját utánozva jajongott a kéményben. Öcsémre és rám ezalatt a boltosné vigyázott, egyfolytában sopánkodva hányatott sorsunk felett. Apám valahol Csehországban járt a századával, nagymamáék ki tudja, hol tengődtek, mi pedig útban voltunk a szomszédos kisváros felé, apai nagyszüleimhez, akikről nem tudtuk, élnek-e, halnak-e.
Magához nyalábolva nagyapám könyvtárának megmaradt darabjait, anyám kilépett a lepusztított házból, és akkor valami csattogásra lett figyelmes. A szél – szabályosan, mint egy metronóm – újra és újra becsapta az udvari árnyékszék folyton kinyíló ajtaját. Odament, hogy rátolja a reteszt, és akkor észrevette, hogy ott is vannak könyvek. Az egyiknek már csak vászonba kötött táblája volt meg, az Erdélyi Szépmíves Céh emblémájával. Jeges szél söpört át a kopár udvaron. Anyám rátette Szerb Antal magyar irodalomtörténetének épen maradt első kötetét a melléhez szorított könyvkupac tetejére, becsukta az ajtót, és a síkosra fagyott havon csúszkálva, botladozva visszaindult az élők közé.
Szirbik Miklós világot gyújt
Városom egykori krónikásának nevét Makó határain túl senki sem ismeri, emlékét egyetlen naptár sem őrzi, az én kalendáriumomban azonban helye van, hiszen meg sem íródhatott volna nélküle. Alakját február 2-án, anyja temetésének napján idézem föl, az 1823-dik Esztendőben, amikor szép, kalligrafikus írásával ezt írta be a Megholtak második Anyakönyvébe: özv. Szirbik Miklósné, Kováts Katalin 86 esztendős, megholt öregségben. …gyermekei közzül hatan lévén fiak: közben azok vitték a testet, a születési rend szerént állván; úgymint: Ferentz, János, István, Mihály, a Városnak akkori Bírája, András, a Város esküttje, és Miklós, az Ekklésiának egyik Prédikátora.
Ezt a bejegyzést idézi szerzője abban a kéziratos könyvecskében, amely elkészülte után kilencven esztendővel, 1926-ban jelent meg először nyomtatásban. Makó Várossának közönséges és az abban lévő Reformata Ekklésiának különös Leírása a címe, és mindazt tartalmazza, amit a XIX. század harmincas éveiben szülőhelyének akkori jelenéről és múltjáról tudni lehetett.
Formájára nézve hasonlít a szívhez, írta a városról tőle szokatlan költői hévvel, kitárulkozva akaratlanul is az utókor előtt. Ezzel örökre megnyert magának, és szavait anyanyelvem legszebb leleményei között őrzöm, a fodor fejér bárány, a szárnyas időt, a miccenés, a semmi ága és az eliramló élet társaságában..
Első találkozásunk mégsem akkor esett, mikor a nyomdász nagyapám hagyatékából származó könyvben rátaláltam a fenti megállapításra, és a fiatal Szirbik Göttingában készült, Napoleon-frizurás, magas galléros képmására. Nevét gyerekkori világegyetemem kálvinista feléből hoztam magammal. Ennek a puritán, paraszti világnak számomra a Vizes utca északi oldalában álló kis ház volt a központja, apai nagyszüleim otthona. A végével az utcára néző, vert falú parasztház átalakított homlokzatán csupán a kiugró főpárkány őrizte a múltat, az egykori Maros-mederben pedig a bélyeges téglákból rakott járda, amely a parókia sarkánál tamariskasövénnyel szegélyezett gyalogútba torkollott. Az ösvény csak az ótemplom barokk oromzatú cinterméig tartott, onnantól újra kitéglázva kanyargott tovább, a fehérre meszelt falak tövében, ki a tágas Kálvin utcára, ahol, pontosan a régi nagy oskolával szemben lakott nagyanyám fivére, feleségével, a rétessütésben verhetetlen Csáki Zsuzsika nénivel. Házuk – száz évvel korábban a város első ispotálya – felért egy elvarázsolt kastéllyal. Falakkal körülvett kertjében rezedák és violák nyíltak, Hunyadi utcai szárnyában pedig néhai dédapám kamrái, istállója, óljai és színjei sorakoztak, tele a paraszti élet régóta nem használt eszközeivel. Porosodó szekér, borona, ekék, kaszák, vasvillák, lószerszámok, fonott kosarak, tekenők, vékák, szakajtók, megrepedt korsók, pléhvel foltozott vászonfazekak töltötték meg. Rendszerint eljátszottam közöttük az időt, és esténként, a leszálló sötétséggel versenyt futva, torkomban dobogó szívvel igyekeztem haza a Vizes utcába, minél hamarabb kikerülve a templom zugaiban tornyosuló hatalmas tujafák közeléből. Féltem tőlük, mert ijesztő árnyék bujkált mögöttük, egy arctalan kísértet árnya.
Akkoriban történt, hogy nagymama magával vitt egy istentiszteletre. Életemben először voltam a reformátusoknál, és a katolikus templom tömjénillatú, aranyos pompája után megdöbbentett a szigorú fehérség, a zsoltárok méltóságteljes lejtése, de mindenek fölött a prédikácó. Sűrűn ismétlődő textusából eleinte semmit sem értettem. Ne rejtsétek véka alá a szövétneket, zengett a nagytiszteletű úr hangja, és a csupasz falak megsokszorozva visszhangozták: …szövétneket! …szövétneket! Időbe tellett, mire megvilágosult előttem szavainak értelme és kitaláltam, hogy valami gyertyaféléről beszél, amit nem szabad faedénnyel leborítani. Közben elhangzott Szirbik Miklós neve is. Ettől kezdve a tujafák között rejtőző árnyék számomra Szirbik Miklóssá változott. Fekete talárt, föveget viselt, mint a nagytiszteletű úr, és kezében fényes szövétnekkel járkált a tamariszkuszok között.
A templom, amelynek Szirbik Miklós később gazdája lett, születésekor, 1781-ben már készen állott, így kisgyermekként csupán a torony építésének lehetett tanúja. Óraszám ácsoroghatott az építkezés körül és kerekedő szemmel nézte, hogyan nő egyre magasabbra az a vaskos, erős, bástyának is beillő építmény, amely egészen kőből épült a Sétállóig több rendbéli párkányokkal ékesítve.
Vajon hány esztendős korában ment föl először a Sétállóra, ahol bakter vigyázta a város biztonságát, s ahonnét be lehetett látni a fűz- és nyárfaligetekkel szegélyezett folyó kanyarulatait, a sárga búzatáblák, zöld szőlőskertek és tarka veteményesek között. Odalátszottak az Erdélyből sót és fát szállító hajók is, a vízimalmok a Maroson, a szárazmalmok a mai Szent János téren, s a vásárokra minden irányból idesereglő kereskedők, kofák, mesteremberek. Mit jelentett a kisfiúnak, és sok évvel később a tudós öregembernek ez a látvány, és mit a templom, hegynyi tömegével, villogó fehér tömbjével, súlyosan elterpeszkedve a kis, sövényfalú házak között, kőalapjával mélyen belesüppedve a Maros porló hordalékába?
Nekem mindennapi örömforrás a látása. Sokszor teszek kitérőt, csakhogy körbejárhassam, mert nincs már meg az ösvény. Ormótlan transzformátorházzal torlaszolták el. Szükségességére hivatkoztak, holott a korszak – amelyben életem nagyobbik felét leéltem – nem észszerűségből, hanem természetéből fakadóan csúfított el minden szépséget. A tamariszkuszok azonban kifogtak a szándékon: mélyre hatoló gyökereikből kisarjadva ma újra rajzolják a régi út vonalát.
Kivágták a hamvaskék bogyójú vén tujákat is. Akkor pusztították el őket, amikor a mohos téglajárdát aszfaltba temették. Húsz éve? Huszonöt? Lehet, már több is eltelt, de még mindig hiányoznak. Mivel nincs meg a cinterem felé vezető csapás, a templom északi oldalán senki se jár. Az aszfaltréteget itt felnyomják a téglák közül felszínre igyekvő növények; erőszakos fűcsomók bújnak ki a repedéseken, kerek dombokat, vulkáni krátereket hozva létre. Mintha az eltemetett múlt törne föl, holdbéli tájat építve a flaszteren, a város közepén.
Szirbik Miklós krónikájában az ótemplom szépségét, nagyságát bizonygatja. Tornya olyan, melynél díszesebbet kőtoronyban kívánni és látni alig lehet, olvassuk. Hasonló büszkeséggel ír az akkor épülő új megyeházáról, a Pesti Börze mintájára tervezett, oszlopos, márvány grádicsos épületről, és a nagy oskolát így mutatja be: emeletes kettős épület, tserép fedélre, elöl van hozzáragasztva a grádits, egy négyszegletű épületetskében, annak tetején egy kisded torony, a tsengettyűvel. Szabatosan és tárgyszerűen beszél az utcanevekről, határrészekről, vadakról, halakról, madarakról, terményekről is. A város viszontagságainak idő szerénti sommás feljegyzésében viszont úgy sorakoztatja föl száz év természeti csapásait, mint egy egy antik kórus panaszait. Volt a nagy tűz, volt sáskajárás, pestis, kolera, árvizek és nevezetes fergetegek: a gyertyaszentelői 1770-ben, a judicai 1773-ban, és 1816-ban a Pál-napi. Olyan dermesztő képet fest egy hóviharról, hogy mai olvasója didereg szavaitól.
Szirbik Miklós hazafi, mutatja be röviden önmagát az eklézsiával foglalkozó részben. A hazafi nála csak azt jelenti, hogy idevalósi, pedig igazi fia volt a hazának, akár kortársai, a nagy reformkori nemzedék tagjai. Ha összetalálkozik velük, tudtak volna miről beszélni. Azok – köznemesek és arisztokraták – a tágasabb hazát emlegették volna, mert magasabbról messzebbre látni, Kováts Katalin fia a kisebbet, a szívformájú várost. Neki elég volt annyival törődni, amennyi a torony Sétállójáról látható. Ekkora földön élt és halt, bár elvágyódott néha, és egyszer kesernyésen meg is jegyezte, hogy elődei közül tsak négy pap holt meg itt, az is tsak búvában, a többi pedig másuvá ment meghalni.
A romantikus hős új utakat keres. Föláldozza magát egy nőért, egy eszméért, egy nemzetért. Lobogva ég, üstökösként száguld a végtelenbe, irányt szab eljövendő századoknak. A Göttingában festett képmás álmodozó szemű, fiatal teológusa ilyenné is válhatott volna. Ám hazajött, mert a hősök másik fajtájához tartozott, azokhoz, akik élnek és dolgoznak az eszméért. Akik sötét, holdtalan éjszakákon, zivatarban, fergetegben – de sok ilyen éj van a vidéki Magyarországon! – világot gyújtanak és magasra emelik a szövétneket. Annak gyönge fénye is bevilágít egy-két évszázadot.
Élt egy király Váradon
Szekere az éjszakai égbolton, füve a réteken, pénze az erdélyi kavicsok között; lova lába nyoma Patkóskő tetején a tordai hegyekben, a Mecsekben kősátora, Iváncsa mellett útját tapodják lábaink. Nem volt nála népszerűbb király, még István vagy Mátyás sem vetekedhetett vele, mert alakjában a harcos nomád férfieszmény és európai lovagaideál ötvöződött össze, és a nép benne látta meg a maga magyar fejedelmi eszményképét.
Pedig csak félig volt magyar. Lengyel földön, lengyel anyától született, neve az úrfit, uralkodó fiát jelentő szláv Vladiszlávból származik. Lengyel Lászlónak is nevezték kortársai, és Lengyel László jó királyunknak szólították hidas-játékokban a gyermekek évszázadokon át, felhalmozva köré minden drágaságot és ékességet: sáraranyat, aranyszöget, aranyüstöt. De emlékeznek rá az egykori gyepűk katonáinak leszármazottai is, mert nemcsak nyugaton szerzett magának és országának tekintélyt. Megerősítette a keleti határokat is, és odatelepítette védelmezőül a székelyeket. Ezért lett Erdély patrónusa, ezért elevenedik meg legendája Bögöz, Gelence, Bibarcfalva, Székelyderzs és még tucatnyi székelyföldi templom falán. Ott, és a Felvidék töredezett freskóin láthatjuk ma is küzdelmét a kun vitézzel, és meglepődve tapasztaljuk, milyen hasonlónak festették alakját az egymástól távol eső vidékeken, valamennyin felfedezhetjük a győri herma vonásait. Nem tudjuk biztosan, ki volt a szépséges fej-ereklyetartó alkotója, mindkét Kolozsvári testvér-e, vagy csak Márton, esetleg a sokkal régebben élt Dénes mester, de mindenki hitelesnek ismeri el az aranyba vont fenséges arcmást, homlokán a népét vigyázó aggodalom ráncaival. Szemei tágra nyílva kémlelik a veszélyt, mint egykor Váradon, ahol megalkották. Úgy tudták a váradiak, és úgy írta meg legendáját Arany János is, hogy a király talpig vasban nyugvó teteme hatalmas harci bárdjával a sírból is ki-kijár vitézi tettre, harci izzadásra. A törökök jobban rettegtek tőle, mint az eleven őrségtől, az elfoglalt városban legelőször csontjait keresték, hogy elpusztítsák.
Legendák és krónikák sora mesél a szent királyról. Lefestik szépségét, hősiességét; tudósítanak győzelmeiről, bölcs törvényeiről, alapításairól, és úgy emlegetik Váradot, mint László legkedvesebb városát. Mi lehetett az a vonzerő, amely még haló porában is olyan hatással volt rá, hogy a koporsóját szállító szekér magától kezdett el gurulni Várad felé?
…a szarvas – régóta üldözték már – estefelé tűnt el szemük elől. Előbb még ott volt – rőt testét bearanyozta az alkony, és agancsa úgy rajzolódott ki az áttetsző égen, mint egy nagy fa ágas-bogas koronája a hegyébe szúrt vérvörös nappal és halovány holdvilággal – a következő pillanatban meg már nem látták sehol. A kíséret babonás borzongással torpant meg, és a király lába is földbe gyökerezett. Felrémlett előtte ama régi látomás a váci székesegyház helyét megmutató vadról, és töprengeni kezdett e másik jelenés okán. Mozdulatlanul állt – aranyszobor a dombtetőn –, és hirtelen leesett szeméről a hályog: meglátta a síkság felé szélesen kinyíló tájat a sebesen siető folyó ágaival. Olvadt aranyérc folyt a kavicsos partokkal szegélyezett lapos mederben, a fölé hajló, megcsavarodott fűzfák keskeny leveleit aranyból metszették ki, és aranylott a nyugati égbolt alja is, csak az Erdély kapuját rejtő hegysor füzére kéklett a keleti látóhatáron hűvösen és titokzatosan. Milyen csudálatos világot szerze az Úristen nekünk, gyarló embereknek, gondolta, mert lélegzete is elállt a látványtól, hát még attól, amit képzelete vetített az alkonyi párába merülő táj fölé.
Erre a helyre monostort építek, mondta ki hangosan az elméjében megfogamzó szavakat, és így lőn. Felépült Várad, a mennyei királyné városa. László király ott fedezte föl a teremtett világ szépségét, és akkortól fogva – ha titkon is – együtt érzett a balgákkal, kik pogány szokás szerint még mindig kutak mellett áldoztak, vagy fákhoz, forrásokhoz, kövekhez vitték ajándékaikat, törvénykönyvében nem sújtotta őket halálos büntetéssel. Élt egy király Váradon. S hol a hold tüzet rakott: berkünkben a szent fáknak, s Boldogasszony-anyánknak egyszerre imádkozott, érezte át annak a régi pillanatnak csodáját a huszadik században egy sokáig agyonhallgatott költő, és a Szent László királyról szóló egykori ének ismeretlen szerzője is ilyesmit sejtett meg, amikor leírta, hogy tetemed foglalták az szép sáraranyból… Képed fel-tötték az magas kősziklára: Fénlik mint a nap, sulyog mint arany… Rózsákat szaggattál, koronádba fűzéd…
Illusztráció: Szent Margit (fh. Székely Bertalan)
Ezek is érdekelhetik!
Vári Fábián László: Az anyanyelv három ajtaja →
Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumom (két részlet) →
Jantyik Zsolt: Mért akarok Trianonról könyvet írni? (kisprózák) →
