A műfordításról (2.)
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Eddig huszonheten fejtették ki korábban nekünk, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
1. Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
2. Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
3. Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Korábbi számainkban erre a kérdésre kaptunk szép számmal válaszokat már:
http://www.napkut.hu/xi-evfolyam-5-szam; http://www.napkut.hu/xii-evfolyam-3-szam
Juhász Anikó
A fordítás flamingója
Szó szerint, vaskeményen, vagy inkább az irodalmi élményre és érthetőségre törekedve fordítani, s eközben akár még táncolni is valamelyest a habokon, melyeket felvet egy-egy lefordításra váró mű tengervize?
Ez a kérdés különös jelentőséget kapott attól kezdve, hogy Leonardo Bruni De interpretatione recta[1] című művében épp a szó szerinti fordítás fogyatékosságaira és elégtelenségére irányította rá a figyelmet, mint ahogy Martin Luther is elébe helyezte a maga német nyelvű bibliafordításában az érthetőséget, sőt a közérthetőséget a szigorú szöveghűségnek. Friedrich Schleiermacher[2] és José Ortega y Gasset[3] már egyenesen a szó szerinti fordítás lehetetlenségéről beszél, utalva arra, hogy még ugyanazon szavak esetében is más az egyes nyelvekben a szóhoz kapcsolódó dologi referencia-háttér, az asszociációs közeg, s adódhatnak esetek, amikor épp a szó szerinti fordítás bizonyul bicsaklásnak és hamisításnak, és az abból való kilépés jelent jóval csekélyebb mértékű eltántorodást. Vagyis a fordításnak sohasem pusztán csak egyik vagy másik nyelv ismerete az előfeltétele (és legfőképp a saját nyelvé), hanem azon túl ezernyi más dolog is.
Mivel minden nyelv, úgymond, egy-egy szavakból ácsolt, ember építette hajó a tengeren, a fordítás feltételezi a történelem, a szociokulturális közeg, a parton, a dokkokban nyüzsgő, lecövekelt tömeg és a folyton úton levő tengerész ismeretét is. S ne gondoljuk, hogy a magunk történelmében vagy a célszöveg olvasójának történelmében jóval könnyebb otthon lenni, mint a lefordítandó műében. Mindegyik speciális, kihegyezett, értelmező odafigyelést kíván, mert átlátni és átbeszélni egyik műből a másikba csak akkor lehet, ha valaki előzetesen képes egyáltalán rálátni arra, amiben éppen történetesen benne van.
Tény és való, hogy a fordításnak már a legelső sora is az Egész, a vége felől értelmeződik, az egész mű ismeretében születik meg. Így aztán bizton kijelenthető, hogy a fordító szóválasztási lehetősége egyszerre több is meg kevesebb is az eredeti mű szerzőjének lehetőségeinél, akiben a szó futását valamelyest számottevőbb arányban határozza meg a még ismeretlen felé való haladás, olykor a véletlen. A fordítás ugyanakkor olyan Egész-ismeret, amely többnyire már bejárta az ismétlő olvasás útjait is; a fordító újabb és újabb nekirugaszkodással próbálja meg kitapintani a fordítandó szöveg szerzőjének gondolkodásmódját, idegdúcainak sajátos elhelyezkedését és az idegsejtek egyéni bakugrásait. Az első közelítésben, rágördülésben mindig van és kell is hogy legyen valami empátia, sőt akár eufória is, különben nincs lélekegyesülés, nincs kíváncsiság, nincs a legkipukkasztóbb pillanatban is továbbhajtó szenvedély, amely egy idő után ugyanúgy magáénak érzi az élőlényként hullámzó, lefordítandó szöveget, ahogyan annak érezte az eredeti szerzője is.
Azután kell valami hűvös, kijózanító hullám, mely – érzékelve az egyes történeti korok kifejezésmódjának letűntét, beteltét, túlcsordulását – jelzi a fordítónak azt is, hol, hogyan és mennyit kell levenni az ő korára már szokatlanná, idegenné vált nyelvi túláradásból. Ámde mégis oly módon kell ezt tennie, hogy épp a metszőkést használva váljon a szöveg saját jelenkora számára szikrázóvá, gazdagabbá, kortárssá.
Ilyesfajta késztetésnek mindenképp kell lennie a fordítóban akkor, ha pl. Miguel de Unamuno irodalmi-filozófiai szövegeit ülteti magyarra. Unamunóra jellemző volt mindig is valami tragikus szemlélet: olyasfajta komolyság, amely életének alaphálóját, alaprezgéseit adta. S ha ebből a komolyság-hálóból csap aztán a mondanivaló magasabbra, ha rátornyozódik erre még valami ünnepi pátosz is, akkor az, ami megszületik, a barokk korszak nyelvi tekervényeit erőteljesen hordozó spanyol nyelvben többnyire még épp azon a határon belül van, amelyet elbír a szöveg, nem kelt groteszk hatást, nem halványul általa. Mivel azonban a spanyol író szövegeinek magyar nyelvre való átültetése jó pár évtizedet késett, és a magyar nyelv hűtlenebb is volt a maga barokk múltjához, mint a spanyol, a szó szerinti, a pátoszt minden egyes esetben híven leképező magyar fordítás már olyan szövegvilágot hozna létre, amely a jelenkor olvasójának nemcsak idegennek, hanem olykor már-már nevetségesnek tűnne.[4] Holott a spanyol filozófus műveinek mondanivalója nagyon modern, előremutató, sőt épp bennünket és a holnap megszületőket célba vevő. Ezért olykor szükség van arra, hogy a fordító a köztes útra állítsa a szót, a mondatot, a mondathalmazt, a két nyelv közötti köztes útra, hogy az a benne foglaltaknak evezője legyen, s ne túlpakolt, aztán meg felfordult ladikja.[5]
Másfelől nem szabad persze elhallgatni azt sem, hogy a fordító a maga saját asszociációs közegéből nem képes folyamatosan kiemelni önmagát. Ez öntudatlanul is hat, befolyásol, teremtő erővel bír, még akkor is, ha csak a csapvízből csinál valaki öntudatlanul gondolatzuhatagot, a levélen csúszkáló bogárból meg céltalan, esendő szembogarat.
Fordítás közben – magam is gyakorta megfigyeltem – kialakulnak érzelmi viszonyulások is. Ritkább az, hogy ellenszenv formálódik. Megtörténhet ez akkor, ha a lefordítandó mű nyelvezete hosszasan távol tart magától minden olyan csodát, meglepetést, meghökkentőt, melyet a fordító észjárása egy szótömeg után már megkívánna, amelyre szinte már-már áhítozik, hogy képes legyen fenntartani a kíváncsiságát, a szövegben való továbbhajózáshoz szükséges érdeklődését. Máskor meg szimpátia alakul ki, s mondatról mondatra lépve nem csupán a Másik gondolata szüremkedik át, hanem annál jóval több is. Némileg érzékletesebb képpel élve, nagyobb az esély erre abban az esetben, ha az eredeti szöveg olyan, hogy nem átfolyik rajtunk, akár a citromlé, és a megszülető termék nem hasonlatos a kipréselt alma levéhez sem, hanem az maga a hol piros, hol sárga héjú alma, ahogy végiggörög a földön, követi az épp felette fúvó szél járását, s aztán – talán épp minket keresve – odagördül elénk. S teszi ezt annyiszor, hogy a fordítónak már-már olyan érzése támad, a következő mondat gördülésének ütemét ki tudná dobolni akár előre is. S ekkor már azon veszi észre magát, hogy ott ragadt a szövegnél, mely nem ereszti, zeneileg is behatol az agyába, érzéseibe, zenei testet követel magának az újraszületés során.
S eközben persze harc van, küzdelem: a hogyanok harca és a mértékhúzásé, mivel a fordítónak is megvan a maga nyelvi zenéje, belső kottája, mely valószínűleg gyermekkora óta formálódik benne; s ez nem marad néma a fordítás során sem. Piszkálódik, figyelmeztet, segít abban, hogy egy-egy mondat magyarul is élő test legyen. Sőt segít akár még a szótalálásban is. Ez a legfőbb alap – mégis módosul abban az esetben, ha az eredeti szöveg írója épp szövegeinek nyelvi hangzásával teremt valami egyedit, sajátosat, saját anyanyelvének általánosságaitól elütőt. Ilyen esetben ezt a sajátot megmásítani, nem megmutatni, már olyan erőszak lenne, amely kioltaná a lefordítandó szöveget mint individuumot. Ebben az esetben a fordító gyilkossá válik, szöveggyilkossá, olyan pilótává, aki nem repül, mint Saint-Exupéry, mesebeli szférákat is megcélozva, hanem csupán úgy irányít, ahogy megtenné ezt bármely – az átlagnál valamelyest intelligensebb – automata.
Szólnunk kell arról is, hogy a fordítást sokszor azok a laikusok és szaktudósok tartják könnyűnek, és seprik ki nagy hévvel a kreatív tevékenységek sorából, akik úgy vélik, a fordítás csak ’utánlapozás’ és az ülőképesség kérdése, s hogy valamely mesterfordítás megszülethet akár speciális adottság, szenvedély, áldozathozatal, szerzői munka nélkül is. E nyilatkozókat magam is szívesen felkérném, az életben legalább egyszer tegyenek kísérletet arra, hogy nyomdaképes, élvezhető anyanyelvi változatát adják magas nyelvi szintet képviselő idegen nyelvű szövegeknek. Úgy vélem, hamar rádöbbennek majd, az oly gyakran alábecsült tevékenység számukra megoldhatatlan feladat. Mert épp a fordításhoz tartozó kreativitás ördöge vagy angyala hiányzik belőlük.
Magad, Uram, ha szolgád nincs, biztathatnánk (némileg kajánkodva) még további erőfeszítésre őket – az említett nyilatkozóknak azonban, szerencséjükre, többnyire akad szolgája e vonatkozásban. Hiszen a magyar nyelvet beszélők körében a fordításnak mindig is voltak elszánt, elkötelezett, a Holdat is Napba mártó képviselői, akik az idegen nyelv erezetének felfejtésével és átvarrásával nem csupán önmagukat gazdagították, hanem egyúttal újat vittek, csempésztek a magyar nyelvbe is.
Ma egyébként – a fordítás értékének megítélése kapcsán – különböző tendenciákat figyelhetünk meg. Vannak országok, így például Németország, ahol a fordítói munkában rejlő kreativitás manapság felértékelődni látszik, amit jelez egyebek mellett az is, hogy a lefordított mű külső címlapjára egyre többször rákerül a fordító (mint szerző) neve is. Nálunk meg, ahol tagadhatatlanul oly fényes múltja van a fordításnak, és ahol sokáig megvolt a maga vitathatatlan becsülete is, egyre inkább leértékelődik: a fordító átkerül a közreműködő (mediátor?) fakkba, akin – sokak képzete szerint – mintegy átloccsan a lefordítandó mű szövege, és aki nélkül – feltételezetten – akár ugyanúgy átloccsanna. Ezt az utóbbi értékelést, felfogást egyébként a nálunk is hatályos jogrendszer, amely a fordítást is a törvényesen védett szerzői tevékenységek, jogok között tartja nyilván, alapból megkérdőjelezi…[6]
Adódnak persze a fordítás során egészen speciálisnak nevezhető nehézségek is. Ha pl. valaki egy háborús regényt fordít, nem tekinthet el attól, hogy a fordítandó műben katonai szakszavak vannak, és ezek jelentéstartalmát pontosan kell visszaadni; mindez nyilvánvalóan megkívánja a kapcsolatfelvételt a még bennfentesebb hadtörténeti szakértőkkel. Súlyosabb nehézségnek nevezhető már az, ha valaki olyan tudós szövegét fordítja, aki maga is játszik a nyelvvel – még a gondolati tartalmat illetően is –, vagy épp olyasmit állít és bont ki filozófiai értelemben, amihez saját anyanyelvének etimológiája vitte el, és ami nyilvánvalóan abban és csak abban a nyelvvilágban van úgy, olyan módon, olyan történelmi beágyazottsággal. Ilyen gondok vetődnek fel például egyes Heidegger-szövegek fordítása során.
A szakszavak megtalálása, megtartása vagy elvetése szakszövegek esetében mindig külön probléma, mint ahogy az oldás, a szakburokból való kihántás, kiemelés sem mehet soha a gondolati tartalom rovására. Ha viszont a terminus technicusok és a gondolatok találkoznak a szerző szépirodalmi vénájával, így van ez pl. Oswald Spengler[7] vagy Friedrich Nietzsche[8] műveiben, akkor a fordító jó széllel vitorlázik, s miközben fordít, élt élre állít, lát megcsillanni rengeteg aranyhalat is. S befogásuk, akváriumban való táplálásuk neki legalább olyan öröm, élmény, megélt élet, mint a szöveg szerzőjének. S ilyenkor a fordító szinte kielégülést érez, mivel egyszerre lehet – és viszonylag sokszor – szóhű és pontos gondolatközvetítő.
Vannak szerzők, akiknek a szövege eleve fordításra is született, arra, hogy kiáradjon a világba, hogy megmosakodjon benne fordító, külhoni olvasó. Ilyesfajta sajátossággal rendelkeznek pl. José Ortega y Gasset szövegei. Az ő írásai szinte felszólítanak arra, hogy lefordítsák őket, mondhatni, csáberejük van ilyen vonatkozásban. Az esszé, a filozófia és szépirodalom körhintájának nagymestere ugyanis úgy bújtatja át a szavakat a tű fokán, épp annyit és olyan erővel lök rajtuk, hogy azokban a tartalom szinte mindig a legadekvátabb formáját ölti, ami viszont erősebb ösztöke ahhoz, hogy a más nyelven beszélő, gondolkodó is egyfajta kihívásnak tekintse ezt. Alkalmas-e vajon erre a bravúrra az a másik nyelv is?
A fordítások formáját, irányultságát az időfaktor másképpen is befolyásolhatja. Ha például megszületett egy-egy mű vonatkozásában az élménynek igen magas szintjét nyújtó csúcsfordítás, akkor – már a hegyekről kissé lejjebb szállva, és a kritikai jelleget is kidomborítva – általában nagyobb teret kapnak azok a fordításvariációk, amelyek a szöveget csupaszabbra vetkőztetik, és hajlamosabbak megmutatni azt pizsamában, a maga reggeli kócosságában.
Ez egyrészt többlet, hiszen beljebb hatolunk az addig meglátottban, megértettben, másrészt kiválthat idegenkedést vagy akár nemtetszést, fintorgást is. Ha az előző fordítást a rá következő nem tudja túlszárnyalni, akkor minek erőlködni… S főleg miért kell bírálni? ’Azt a valamit’ a fordító nem úgy csinálta… Na és? A fordítás világában megvolt ehhez a szabadsága.[9] S miért kell újra és újra meghasogatni a görögdinnyét, ha édes húsa egyszer már tányérra került, és a görögsége is kitetszett? Attól, hogy több szeletben pakoljuk a tányérra, több lesz talán? Valamennyire, persze, igen, de kétségtelenül egésztelenebb is lesz ily módon.
S hogy összeszedhető-e öt-, hét- vagy tízparancsolat a fordítói tevékenységhez, nos, a válasz erre talán így hangozhatna: épp annyi a parancsolat minden szöveg esetén, amennyit az – a maga jellegét is tekintve – megkíván. Lássunk hát néhányat a parancsolatokból!
1. A fordítás során mindig szemünk előtt kell hogy legyen az eredeti szövegben kifeszülő gondolati léc, meg persze a gondolatpára, amely nem szállhat el a maga katicabogárszárnyait is kibontó fordítással. 2. A befogadó szövegháznak a saját vízparton is fel kell épülnie, de csak abban az esetben lesz elég szilárd, ha a szerkezetét nem erőszakolják meg folyton-folyvást kívülről átvett szerkezeti elemek. 3. A házhoz hozzátartozik a környező táj is; nem elég, ha néhány szöcske nagyon is a helyén van, a dinamikának és a zenei dallamnak az egész tájban kell megmozdulnia. 4. A felépült szövegtől egy időre távolodni kell, hogy aztán visszatérve hozzá kitűnjön az, amit a hosszú közelség és az empátia esetleg elfedett. 5. Az érkező hajót, az idegen szövegfedélzetet, a másik nyelvet szeretni kell, különben a fedélzettel való hosszas együttlét (takarítás, tisztítás stb.) időnként olyan fáradtságot, haragot szül, amely rátelepszik a fordítandó szövegre is. 6. Fogadjuk el a tényt, hogy mindkét szöveg (az eredeti és a lefordított) olyan mohó, telhetetlen élőlény, aki utánunk gyalogol, ha valahol likat hagyunk benne. S teszi ezt a legváratlanabb pillanatokban; ha kell, kifordít minket szokványos helyzetünkből, főleg ha régóta keresett szóra várunk és lelünk, mert ő ott, a nagy katlanban – tudatosan vagy mélyebbre szorítva – szünet nélkül fortyog és sistereg. 7. Tekintsünk történelmi súlyúnak minden egyes szótéglát; ha figyelmünk laposodna, tudjuk, a vakolat idővel lehámlik, s idővel minden rosszul választott, hibásan illesztett téglának jelentősége lehet. 8. Legyünk képesek azt is mondani a szövegnek: kész vagy, megszülettél – még mielőtt újra és újra kimetszenénk azt, ami talán már nagyon is a helyén van.
Ami meg – e parancsolatokon túl – a műfordító és a szakfordító viszonyára irányuló kérdést illeti, nos, úgy vélem, a műfordító és a szakfordító evezhet külön csónakban, de felszállhat akár ugyanarra a hajóra is. A műfordító remekelhet mellesleg szakfordítóként, ha nem sajnálja az időt, energiát, hogy megszerezze a szükséges kiegészítő szakismeretet. Fordítva viszont kétségesebb az út, de nem elképzelhetetlen. Nem minden szakfordítóból bújik ki a műfordító, olykor a fordítás célja nem is támaszt ilyen kihívásokat. A szakfordítás szaktudás nélkül üres vödör, víztelen, kopogó bádogedény, amelyből épp a keresett lényeg hiányzik. A rigorózusabb, a keményebben csikorgó szakfordítást a műfordítás szintjére emelni, ahogy korábban is utaltam rá, nem lehetetlen vállalkozás, de csak abban az esetben sikeres, ha az elsajátított technika párosul egyéb „született” fordítói készségekkel. S voltaképpen a szakszöveg is csak akkor válik „élő” klasszikus szöveggé, sőt halhatatlanná, ha a szakfordító egyben műfordító is.
S hogy mi a fordítás személyes optikából nézve, magánhangszerelésben megfogalmazva? Talán azt mondhatnám: igyekvés és eljutás a tengerparton fél lábon álló flamingóhoz. Aki azért áll fél lábon, mert sosem állhat úgy két lábon, mint az eredeti szövegtest. S aki – szemünknek – mégis fogyatékosság nélküli, már ha épp azt a pillanatát kapjuk el, amelyben leginkább hihető a kétlábúsága, mert akkor valahogy, valamilyen módon mégiscsak megkaptuk a teljes flamingót is.
[1] Leonardo Bruni, De interpretatione recta. De la traduction parfaite, Ottawa, Les Presses de l’Université d’Ottawa, Traduction du latin, introduction et notes de Charles Le Blanc, 2008, 132
[2] Friedrich Schleiermacher, Über die verschiedenen Methoden des Übersetzens, Sämtliche Werke, 2. Band, Berlin, 1838, 201–238.
[3] José Ortega y Gasset, Miseria y esplendor de la traducción, Universidad de Granada, 1980. Vö. még Dezső Csejtei, Ortega’s Aesthetics. A Dialogue between Spanish Reality and European Aesthetic, in: Symposium, Currents Canadian Journal of Continental Philosophy, 2014, vol. 18, no. 1, 77–101.
[4] Élesen vetődik fel ez a probléma pl. a Vida de Don Quijote y Sancho c. filozofikus-irodalmi művében. Vö. Csejtei Dezső utószó-tanulmányát, in: Don Quijote és Sancho Panza élete, Európa Könyvkiadó, Bp., 1998, 373–404.
[5] Ez persze korántsem jelenti egyúttal azt is, hogy például egy XVI. századi művet a XXI. század stílusformáinak jegyében kellene átalakítani, elhagyva az eredeti stílusjellegzetességeket. Itt inkább arról van szó, hogy az említett két nyelvben ugyanazt a stílushatást valamelyest módosított stíluseszközökkel lehet elérni.
[6] Az USA-ban, abból következően, hogy az angol domináns nyelv, meghatározó törekvés a fordítás során, hogy lehetőleg mindent maximálisan honosítsanak, s kigyomlálják a fordított szövegből az idegen nyelvi jellegzetességeket. A fordítással kapcsolatos egyéb – más országokban vitatott – szakmai kérdések, respektált szakmai megfontolások itt háttérbe szorulnak, a fordítási kultúra jóval szegényesebb, mint azokban az országokban, ahol az anyanyelv nem világnyelv is egyúttal.
[7] Jellegzetes példája ennek A Nyugat alkonya, amelynek fordítása egyszerre követelt meg szakismeretet és a művészi hatást is visszaadni képes műfordítói készséget, mivel a mű maga is egyesíti magában az említett vonulatokat. Vö. A Nyugat alkonya, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994, I. kötet, Juhász Anikó, Csejtei Dezső fordítása, II. kötet, Simon Ferenc fordítása; II. kiadás, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2011, s vö. ennek kapcsán a Csejtei Dezső által írt utószó-tanulmányt (mindkét említett kiadásban).
[8] Nietzsche stílusára jellemző a robbanékonyság, ezért korántsem véletlen, hogy verseit a legadekvátabban épp a hasonló dinamikájú Szabó Lőrinc tudta a legérzékletesebben és egyúttal a leghívebben is magyarra fordítani. S emiatt hasonlította filozófiáját Csejtei Dezső, műveinek egyik fordítója és értelmezője a dinamithoz, mert Nietzsche mindenütt, még a legtradicionálisabb témabokrokban is elhelyezte a gyújtólángot. Vö. Csejtei Dezső, Írások Északról és Délszakról, Veszprémi Humántudományokért Alapítvány, Veszprém, 1999, 41–60.
[9] Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Katharina Reiß Möglichkeiten und Grenzen der Übersetzungskritik c. művét (1978), amelyben a fordítások bírálóinak figyelmét hívja fel néhány alapvető szempontra.
M. Nagy Miklós
A műfordítás mibenlétéről
Nem hiszem, hogy nagyon szellemesre sikerült, de azért próbáltam gyártani egy személyes megfogalmazást a műfordítás mibenlétére, ha egyszer ez a feladat. Íme: „Élvezetes játék a jelentések tágas mezején.”
És akkor, engedelmükkel, most ezt meg is magyaráznám. Először is: a megfogalmazás nem egészen az enyém (az ilyesmit nem mindig szoktam bevallani, de most bevallom) – nem emlékszem, hogy pontosan kicsoda, Saussure vagy Derrida talán, szóval valamelyik agyafúrt posztmodern nyelvész/filozófus/dekonstruktivista írta, hogy a fordítás „a játszadozó jelentések mezeje”. Nem garantálom, hogy az idézet pontos. Hogyan is garantálhatnám, ha egyszer nem tudom, honnan van. Meg azt se tudnám pontosan, Kulcsár Szabóékat kielégítő módon kifejteni, hogy mit jelent az a bizonyos difference és différance, és hogy Derridáék szerint hogyan különböződik el minden egyes jelentés részben hatalmi érdekek, részben a percepció eredendő időbeli elcsúszása, meg még a csuda tudja, micsoda miatt… A lényeg, hogy minden egyes kommunikációs aktus eleve magában hordozza a fordítás/interpretáció elemét, s ily módon mondhatjuk ugyan azt, hogy a műfordítás eleve lehetetlen vállalkozás, mármint minél irodalmabb irodalomról van szó, annál lehetetlenebb (irodalom, ugyebár, az, amit nem lehet lefordítani), de ezzel nem mondunk sokkal többet annál, mint hogy tökéletes precizitással kommunikálni eleve lehetetlenség – a jelentés egy része minden egyes kommunikációs aktusban elvész. (De persze mondhatjuk azt is: a kommunikáció épp az elkülönböződések miatt lehetséges – a jelentésmodulációk, jelentésmutánsok játéka nélkül automaták céltalan gagyogása lenne.)
Nincs tehát semmi újdonság a „személyes” definíciómban, de talán mégsem árt hangsúlyozni a nyelvnek, a kommunikációnak és a fordításnak ezt az eredendő természetét, már csak azért sem, mert újabban mintha a politika a fogalmak definiálásának jogára is igényt tartana (nemcsak nálunk mellesleg), aminek – mint mindig a történelemben – csak az lehet az eredménye, hogy minden még a kelleténél is homályosabbá válik.
Na jó, mondok egy példát arra, hogy miért lehetetlen a precíz fordítás még látszólag egyszerű mondatok esetén is. Egyszer végighallgattam az orosz Viktor Jerofejev és magyar fordítója, Bratka Laci beszélgetését. Laci többnyire mindent értett, és fantasztikus fordító volt, de beszélni éppen csak tudott oroszul, így aztán meglehetősen egyszerű volt a dialógusuk.
– A jó író gonosz – mondta Jerofejev.
– Igen, igen, én is szeretek gonosz lenni – felelte Laci (akinél nem volt jólelkűbb ember a világon, Isten nyugosztalja). – És az orosz írók közül ki volt gonosz? Bulgakov gonosz volt például?
– Hát… nem nagyon. De nem is volt különösebben jó író.
– És… és Platonov?
– Ő gonosz volt. Naná!
– És… és Jevtusenko?
– Ne hülyéskedj! Még hogy Jevtusenko….
És így tovább. Végigsorolták a XX. század jelentős orosz íróit, és eldöntötték, ki volt gonosz, ki nem.
Kto bil zloj? A lehető legegyszerűbb orosz mondat, és mégsem lehet jól lefordítani, mert a ’zloj’ szónak olyan tág a jelentéstartománya, mint maga az orosz föld. Jelenti azt is, hogy mérges, haragos, dühödt – s ebből következően mintegy önmaga ellentétébe fordulhat: a ’zloj’ (gonosz?) író igazából ’dobrij’ (jóságos), mert olyan mélységes dühöt érez a világ (a hatalom, az állam, Isten, a természet…) gonoszsága miatt… Arról nem is beszélve, hogy ideológiai-politikai-világnézeti tartalma miatt minden egyes ember számára kicsit más a szó íze, színe, szaga. Egyszóval a fenti fordítás pontatlan, de minden más megoldás is eredendően pontatlan lenne.
Mondok még egy példát. Nemrég Lakitelken fiatal orosz műfordítójelöltekkel dolgoztam, és egy Roman Szencsin-elbeszélést próbáltunk lefordítani. Szencsin egyszerűnek tetsző író, „újrealista”, sőt „hiperrealista” (ahogy az oroszok mondják ezt: „fotorealista”): úgy írja le a valóságot, mintha fényképezőgép lenne a szeme. Az elbeszélésben két fiú beszélget (és iszik) valami szobában, miközben a közelben egy teremben (valószínűleg egy egyetemi kollégiumban vagyunk) zajlik a buli. Az egyik beszélgető, aki az élet értelmén mereng, egyszer csak azt mondja: „A onyi tam… onyi nye vrubajutszja… onyi torcsat….” Vagyis: „Azok ott… azok semmit se értenek… csak úgy elvannak…” A fordító (akinek mindig mindenben kételkednie kell) megnézi egy orosz internetes szlengszótárban a „torcsaty” igét, és lám: újabban olyasmit is jelent, hogy „kábítószerezik”, „kábítószer hatása alatt áll”. Aha! Így már világos. Vagy mégsem? Hisz nyilván nem mindenki érti a szó szlenges jelentését: az olvasók egy része számára a „torcsat” szimplán csak annyit jelent: „állnak”, „meredeznek”… vagyis „csak úgy elvannak”. Ráadásul a két fiú beszélgetésében van egy szó, a „kurnyi”, ami arra utal(hat), hogy füves cigit szívnak: „Ne, szívjál egy slukkot!” – mondja az egyik. De egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti. Egyszóval nem világos, hogy kik kábítószereznek: az élet értelmén merengő fiú és a barátja, vagy azok, akik fütyülnek az élet értelmére. Meg lehetne kérdezni persze a szerzőt, de a szerzői intenció bizonyos értelemben lényegtelen: az olvasói percepció tőle függetlenül sokféle lehet, és ezt a homályosságot elvileg meg kellene őrizni a magyar fordításban is. Ehhez persze először is a homály tudatában kell lennünk, azaz annyira pontosan kell éreznünk az orosz nyelvet, hogy tudjuk: hol fakad a homály magából a szövegből, és hol abból, hogy nem érezzük a szavak-kifejezések pontos jelentésmezejét. (És ha túl gyakran nem érezzük, az természetesen baj; akkor nincs más megoldás, mint hogy tanuljuk tovább a nyelvet, minél többet olvassunk, igyekezzünk minél több időt az adott nyelv közegében tölteni…)
Mindebből azt a következtetést is le lehet vonni, hogy a fordítás irgalmatlanul nehéz munka, és sok fordító szereti erre kihegyezni az efféle eszmefuttatásokat (és minden jó fordítónak számos, az enyéimhez hasonló példája is van erre), én viszont azt mondom, hogy a jó fordító éppen ezt élvezi. A jó fordító élvezi, hogy munkája a lehetetlenséggel határos. És amikor panaszkodik, többnyire azért teszi, mert nem akarja bevallani, hogy ez számára szinte nem is munka, hanem élvezet. Amúgy is rosszul fizetik, még csak az kellene, hogy bevallja: azt a kevéske pénzt nem valami kemény munkáért kapja, hanem arra, ami nélkül élni sem tudna már, és ami az egyik legfőbb élvezetforrás számára.
Természetesen össze tudnék állítani öt- vagy tíz- vagy százparancsolatot, de minden parancsolatnál fontosabb számomra, hogy élvezzem a fordítást. Hogy már az első-második oldalon legyen egy olyan mondat, kifejezés, jelző, bármi a fordításomban, ami után azt mondom magamban: „Hű, azannya, ezt más nem tudta volna ilyen jól megcsinálni.” Vagy ahogy Puskin mondta mindig magában (állítólag): „Aj da, szukin szin.” Persze lehet, hogy van, aki még jobban meg tudta volna csinálni (az ember legyen tisztában azzal, hogy vannak jobbak nála, és tanuljon tőlük, amennyire csak lehet); mindenesetre fordítani is csak úgy érdemes, ahogy írni: elragadtatással. A szövegünk nagyszerűségében gyönyörködve. A szövegnek olyannak kell lennie, hogy aztán, amikor újra elolvassuk (és még csiszolunk rajta), nem is értjük: ezt én csináltam? Én voltam képes rá?
Egye fene, mégsem fogom megkerülni a választ a hétparancsolatos kérdéssel kapcsolatban sem. Igen, a lényeg az, hogy a fordítónak élveznie kell a munkáját, de ugyanezt el lehet mondani bárkiről: a jó focista is élvezi, hogy focizhat, és bizonyára a jó fogorvos is szeret fúrni. Pár dolgot azonban nem árt tudni, már annak, aki műfordításra adja a fejét (remélhetőleg azért, mert nem tud nem műfordítani).
-
Soha ne írj le olyan mondatot, amelyet te magad nem értesz.
-
Soha ne bízd a munka egy részét a szerkesztőre. (Azaz vállald a döntést: lehet, hogy valami lefordíthatatlan, de neked akkor is találnod kell valamilyen megoldást.)
-
Mindig gyanakodj! Lehet, hogy valamit nem jól értettél. Lehet, hogy nem vettél észre egy belső idézetet. Lehet, hogy amit homályosnak érzel, valójában sokkal precízebb jelentéssel bír, mint gondolod. (Mert minden jó szövegben van ugyan homályosság, minden jó szöveg kitárja magát a különféle értelmezéseknek, de ez a homályosság sohasem határtalan.)
-
Tudd, hogy a magyar szövegben a központozás is magyar! Tanulj meg magyarul központozni. (Csak egy példa erre: az orosz írók gyakran minden második mondatot három ponttal fejeznek be. Mi, magyarok, nem!)
-
Nem minden író, akit fordítanod kell, zseniális. A gyengébb stilisztákat kicsit fel lehet javítani a fordításban; nem kell híven követni például minden képzavart, minden tautológiát; nagy író esetén viszont minden szó szent – nagy írót sose próbálj kijavítani!
-
Mindig figyelj arra, hogy mitől lesz egy szöveg irodalom! Többnyire nyilván attól, ami elsőre lefordíthatatlannak tetszik. De éppen ezek megoldása teszi élvezetessé a fordítást. Ha dühös (zloj) leszel, amikor ilyenbe ütközöl, ahelyett hogy kellemes bizsergés töltene el, akkor inkább ne foglalkozz műfordítással. Szakfordítóként úgyis többet lehet keresni. Vagy sok minden mással.
-
Légy tisztában azzal, hogy a jelentések egy része a fordításban elvész. És ezt ne lábjegyzeteléssel próbáld kompenzálni (bár nagy ritkán egy-egy lábjegyzet elkerülhetetlen), hanem azzal, hogy éberen figyeled a magyar nyelv különös, zseniális, gyönyörűséges lehetőségeit: próbáld megérezni, hogy mit használna belőlük az író, ha magyarul írna – és ne szalaszd el az ilyen lehetőségeket.
Hetet kért a szerkesztőség, ezért hét parancsolatot írtam. Mert a műfordító lelkiismeretes…
Illusztráció: Fénykör
Ezek is érdekelhetik!
„Nem kellek, jól van” →
Kegyelet →
ARANY JÁNOS – számomra, hozzám →
