Halmai Tamás: Fényérzékeny látásmódok, Az ember fia-lánya
Két részlet a kiadónkban a napokban megjelenő kötetből (Kleopátra aranyhajói Szécsi Margit-széljegyzetek)
*
Fényérzékeny látásmódok
Születtem
Születtem: arany sapka volt
a fejemen.
Gondoltam: előtted leveszem.
A levett sapka (vagy megemelt kalap) gesztusa a tisztelet kifejeződése. A Születtem című miniatűrben egyetlen jelző elég, hogy kibillentsen ebből az illemtani összefüggésből: az „arany” motívuma mintegy glóriát rajzol a beszélő egykori énje fölé, mintha a születés eredendően szentséggel ruházná föl az újszülöttet. Az e fejfedőről való lemondás ilyesformán búcsúvétel is – valaminő metafizikus eredettől. Mégpedig a földi élet távlatában, az emberi társak érdekében.
A két jambikus sorra (mely egyetlen mondatba rendeződik) trochaikus nyomatékú harmadik sor rímel, ami a konklúziót megélesíti. (Ütemhangsúlyos olvasatban háromosztatú kilencessel van dolgunk – azaz a 3×3 szakrális számjelzete íródik a zárlatba!) A zárlat fajsúlyát növeli a sorkezdő állítmányok hangrendje is: a palatális „Születtem”-et a veláris „Gondoltam” követi.
A „Születtem” eseménye fölött a beszélőnek nem volt hatalma – a „Gondoltam” viszont akaratlagos mozdulatra utal. Szuverén döntés a hódolat önlefokozó eleganciája.
A bensőséges megszólításnak két alapesetét ismeri lírahagyományunk: az Istent szólongató fohász és a szerelmi vallomás beszédhelyzetét. A versből mindkettő kiérthető. Sőt egy harmadik is, amennyiben a sapka levétele nem most (vagy bármikor a tudatos életben), hanem a születést követően esik meg: ekkor az anya előtti hódolat jele.
Akár így, akár úgy: a tiszta megmutatkozás vágya nyilvánul meg e cselekedetben, a valódi identitás napnyugati eszménye jegyében, avagy az Eredeti Arc keleti elképzelését követve.
A vers a szándékról igen, de arról már nem tudósít, sikeres volt-e a művelet. Más közelítésben: akárha az önmagává meztelenedő én kívül kerülne a nyelv hatókörén; olyan térbe, melybe szavak már nem képesek behatolni. (Megjegyzendő, hogy a szöveg fölirata erre, a tisztává csupaszodás aktusára is ráolvasható – lelki-szellemi meg- vagy újjászületésként fogva föl a földi létbe illeszkedés mozzanatát.)
Rokon ez a fényérzékeny szemléletmód egy Szécsi-kortárs költő klasszikus darabjával – de a különbség is beszédes. Míg Szécsi Margit versében a fénymotivika (és a sapkametafora) a létezés egyetemes méltóságát tudatosítja, mégpedig alanyi alázattal, Nemes Nagy Ágnesnél az ismeretelméleti horizonton fültűnő tárgyi valóságra fókuszál, természettudományos higgadtsággal, hasonló figyelem. Mindeközben egyik esetben az „arany” szakrális toposza, a másikban a „hiszem a test feltámadását” transzcendentáló konfessziója int a fény mögötti fény misztériumára:
A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.
Az ember fia-lánya
Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.
Rafináltan háromosztatú sorokból épül föl ez az epigrammatikus hitvallás (A trombitákat összesöprik című 1965-ös kötet éléről). Az első sor ütemhangsúlyain trocheusok derengenek át, a második tisztán jambikusnak hallik, a harmadik–negyedik szinkópásan tört jambusai újólag más táncütemet modellálnak. (Mindez Sebő Ferenc együttesének kongeniálisan beleérző zenei tolmácsolásából derül ki egyértelműen.)
A fölütés – melyet a különböző kiadások címként vesznek kölcsön – a szubjektív pillantás, az értelmező szemügyre vétel alkalmaként azonosítja a vershelyzetet. S minthogy a tekintet tárgya az én maga, a versbeszéd ideje pedig – ezt alliteráció is sugallja – a talán egészen a jelenig húzódó múlt („néztem magamra mindig”), összegző önértelmezést foglal magába a mű.
Az „illik” nem illemkódexek terminusa itt, inkább finom kifejezése az ontológiai normalitásnak. Ha magamra csodaként nézek, azzal az önszereteten alapuló (vagy legalább azt is magába foglaló) egyetemes szeretet elvei szerint járok el. A népszerű kortárs spirituális tanítások is ebben erősítenek, s közvetett módon a jézusi szeretetparancs is efelé pásztorol. (Ha a felebarátom a magam iránti szeretetet érdemli, értelemszerűen az helyes, ha önreflexióim elfogadó és gondviselő természetűek.)
A metafizikus aurájú „csoda” kulcsmotívum: a harmadik sor elismétli s továbbrajzolja ezt a tárgyat, tovább-bővíti ezt az értelmezést. Az „ember fia” biblikus kifejezés, s jelölheti általában az embert (voltaképp nemtől függetlenül), de Jézus egyik megnevezéseként is számolhatunk vele. Ez oldaná bizonytalanságunkat, mely abból származik, hogy – bár női szerző esetén sem szükségszerű, de – feminin tónusban halljuk a szöveget, a hasonlat mégis férfiúi alakot jelenít meg.
A zárlat látszólag csak fiziológai momentumokat villant, ám mindkét eleme beszédes. A kéz az emberré lett ember egyik evolúciós attribútuma, a gondozott haj pedig a kultúrába ágyazott létezés jelzete.
Olyasvalaki vall e versben a magára csodálkozás méltóságáról, aki – úgy lehet, magában és másokban egyaránt – az ember mint olyan csodálatos mivoltát ünnepli.
Illusztráció: a kötet borítójával
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
