Csontos Márta: Ének az éjszakában (két vers)
Ének az éjszakában
Berda József ‘Barátom arca üzen’ című
versének soraira.
Arcát a távol lebbenti hozzám,
szomorú maradék, mely ott
bujkál a fák között, s benéz
az ablakon, hogy gyönyörködjön
bennem, nézhesse porosodó
virágaim a felszálló melegben,
s arra a napra gondol, mikor
a sötét éjszakában fáradtan
mentünk az út porában, ahol
követtek bennünket meztelen
csillagok az angyal-szőke fényben,
ahol gyűjtöttük a letört lepke-
szárnyakat, kiszíneztük a táncoló
árnyakat, ahol vándorlásunk lázas
tavaszi futás volt, ahol a tiszta
étertől lettünk másnaposak, s a réten
mint zölden lobogó gyertyák
világítottak felénk a szentjánosbogarak.
Belőled már kiszáradtak a könnyek,
csak álmomban szólsz hozzám.
Nincs többé találkozási pont;
én itt vagyok vénülő amazon,
Te ott vagy halált szelídítő Gyermek.
Megkönnyebbülés
Kikopott a zöld a térből,
mikor lefelé néztek a füvek,
s mikor láttam, hogy a szél
nem éri utol önmagát,
s az eső nem érzi, hogy vizes,
rögtön tudtam, a csillagok
is csak szemfényvesztés,
s a hegyek felnyúló csúcsain
nem szédülnek meg soha
az égrenéző kövek.
S én, az ember, mikor
leugrottam az első fáról,
s belenyújtóztam a fénybe,
hálát adtam az Úrnak, hogy
nincs tériszonya az égnek,
s a viharkárok miatt sem kérnek
kompenzációt a tépett fellegek.
Most már akkor is tudom, hogy
milyen a világ, ha behunyom
a szemem, s úgy teszek, mint
akit nem érdekel, mennyire
látszat a teremtett valóság.
Illusztráció: “Ének az éjszakában” (fh. művariáns: Kobayashi Kiyochika)
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
