Charles Dickens: Az ügyvéd és a szellem
The Lawyer and the Ghost (~1836)
Ismertem egy férfit, lássuk csak, úgy negyven évvel ezelőtt, aki egy réges-rég bezárt, elhagyatott fogadó roskatag és nyirkos lakrészébe költözött. Számtalan, öregasszonyok terjesztette történet keringett a helyről, amit bizony aligha lehetett a derűs jelzővel illetni. A férfi azonban szegény volt, a szoba pedig olcsó, és mindez önmagában még akkor is elegendő indok lett volna neki, ha tízszer rosszabb állapotok uralkodnak.
A szoba bérlésével kénytelen-kelletlen együtt járt néhány porosodó bútor átvállalása, melyekkel az idő vasfoga csúnyán elbánt. Volt köztük egy zöld függönyös, méretes üvegajtókkal rendelkező nagy, tömörfa könyves szekrény, ami a férfi számára meglehetősen haszontalan bútordarabnak bizonyult tekintve, hogy kevéske ruháját minden nehézség nélkül elbírta kézben is, és nem voltak papírjai, amiket tárolhatott volna benne.
Nos, a férfi az összes saját bútorát behordta, amik együttesen sem tettek ki egy vagont, és szétszórta őket a szobában úgy, hogy az a négy széke egy tucatnyinak tűnjön. Este leült a tűz elé, és miközben az elsőt kortyolta abból a két gallon whiskyből, amit hitelre vásárolt, és azon tűnődött, kifizeti-e valaha és ha igen, akkor mégis hány év múlva, tekintete egyszer csak a könyves szekrény üvegajtajaira tévedt.
– Ó – mondta – bárcsak ne kellett volna átvennem ezt a rusnya bútort annyiért, amennyire a vén alkusz becsülte, azon az áron talán már valami kényelmeset is találtam volna. Majd én megmondom az igazat, öregem – szólt fennhangon a szekrénynek, mivel máshoz nem tudott szólni, – ha kevesebbe kerülne széttörni ósdi vázadat, mint amennyit valaha érnél utána, seperc alatt tűzbe dobnálak.
Alighogy befejezte a mondatot, egy erőtlen nyöszörgéshez hasonlító neszre lett figyelmes, ami mintha a szekrény belsejéből szűrődött volna ki. Először megrémült tőle, majd egyből arra gondolt, bizonyára egy szomszéd fickó lehetett, aki éppen vacsorából tért vissza. A kandallórácsra tette lábát, és felemelte a piszkavasat, hogy megbolygassa vele a tüzet.
Ebben a pillanatban a nyöszörgés megismétlődött, az egyik üvegajtó lassan kinyílt, és a férfi elé egy sápadt, girhes alak látványa tárult, aki koszos és viseltes ruhában állt mozdulatlanul a szekrényben. Az alak magas és vékony volt, arcára aggodalom és nyugtalanság ült ki, de volt valami különös a bőre színében és nyurga, misztikus megjelenésében, ami miatt egyetlen földi teremtményre sem hasonlított.
– Ki maga? – kérdezte halálra vált arccal az új bérlő, miközben kezében a piszkavasat egyensúlyozta, és roppant illedelmesen az idegen arcára bökött vele. – Ki maga?
– Nehogy felém hajítsa azt a piszkavasat – válaszolta az alak. – Hiába találna el vele, egyszerűen áthatolna rajtam, és minden erejével a mögöttem lévő fába csapódna. Egy szellem vagyok.
– Magasságos ég… és mégis mit akar itt? – dadogta a bérlő.
– Ebben a szobában – felelte a kísértet – dolgozott földi maradványom, és itt jutottam koldusbotra gyermekeimmel. Ebben a szekrényben tároltam egy hosszú éveken át elhúzódó per iratait. Amikor bánatomban és reményvesztettségemben meghaltam ebben a szobában, két ravasz hárpia tette rá kezét nyamvadt létezésem alatt összekuporgatott vagyonomra, amiből szerencsétlen utódaim egy fityinget sem kaptak. Őket elijesztettem innen, és azóta kóborlok éjszakánként (az egyedüli időszakban, amikor megjelenhetek a Földön) hosszas gyötrődésem színterén. Ez a lakás az enyém: adja át nekem.
– Ha ragaszkodik az itteni megjelenéshez – mondta a bérlő, aki a szellem egyhangú beszámolója alatt össze tudta szedni gondolatait, – legnagyobb örömömre szolgálna átadni önnek a lakást, de engedelmével először feltennék egy kérdést.
– Hallgatom – válaszolta ridegen a kísértet.
– Nos, – kezdte a bérlő – az észrevételem nem kizárólag magára vonatkozik, hiszen egyaránt igaz lehet a legtöbb szellemre, akiről eddig hallottam. Némiképp ellentmondásosnak tűnik nekem az, hogy amennyiben van lehetőségük a világ legszebb tájaira látogatni (feltételezem, a tér nem jelent akadályt), ugyan miért mindig arra a szent helyre térnek vissza, ahol a legtöbbet szenvedtek.
– Ejnye, milyen igaz! Hogy én erre sosem gondoltam azelőtt – mondta a szellem.
– Maga is láthatja, uram – folytatta a bérlő – ez egy rendkívül szegényes szoba. Amikor megjelent, már figyelmeztetnem kellett volna, hogy a szekrény nem egészen mentes a bogaraktól, és valóban úgy hiszem, hogy találna jóval lakályosabb helyet: nem beszélve a londoni időjárásról, ami szerfelett barátságtalan.
– Teljes mértékben igaza van, uram – mondta a szellem udvariasan. – Idáig ez eszembe se jutott, azonnal meg is próbálkozom a környezetváltozással – és lám, ahogy beszélt, fokozatosan kezdett tovatűnni; a lába már majdhogynem teljesen felszívódott.
– Még egy gondolat, uram, – szólt utána a bérlő – ha volna olyan szíves, és javasolná a többi hölgynek és úrnak, akik ódon, üres házak kísértésével foglalatoskodnak, hogy esetleg sokkal kellemesebb dolguk lehetne máshol, azzal elképesztően nagy jót tenne a társadalomnak.
– Megígérem – válaszolta a szellem. – Milyen buta alakok vagyunk mind, csakugyan nagyon buták! El sem tudom képzelni, hogyan lehettünk ilyen ostobák.
Ezekkel a szavakkal végleg köddé vált a kísértet, és tűnjék bármily furcsának, soha többé nem jött vissza.
Fordította: Forrai N. Eszter
Forrai N. Eszter a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: “Szellemszoba”
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
