Benkő Imola Orsolya: Árnyék, Főpróba
Árnyék
Ma reggel nudista strandra megyünk. Tati ötlete. Sonka-katonák gyártása közben fényes lesz az arca. Így mondja, ragyogva. Verítéke potyog az asztalra. Mami rákacsint, összenevetnek. Engem nem is kérdeznek, pedig nem érdekel a nudista strand, nem is tudom mi az, a nagy színes óriáskerék viszont gyönyörű a tengerparton. Minden nap elmondom, hiába, úgy látszik, én idén nem nyaralok. Húgom felvisít, tapsikol. Kis hülye, tojáshéj a seggeden.
Nem igaz – kotyog bele anyám. Az óriáskerékhez aztán néhány nappal később elvittünk. Fel is ülhettél rá, „olyan magasra repített – ezt írod is máshol –, hogy a kakastaréjos tengert először láttad a végtelenbe nyúlni”. Féltél, szédültél, majdnem leestél. Amikor a húgod a látótér legmagasabb pontjához ért, na akkor rettenetesen, kétségbeesetten elkezdtél bőgni. Mai fejjel nem is értem, hogy engedhettük felülni. Három évesen. Lentről próbáltam nyugtatni, de hiába, hergelte magát, már levegőt is alig tudott venni, az arca pont olyan piros lett, mint a kis meggy-mintás ruhácskája. Szégyenszemre apád leállíttatta az óriáskereket, ami tele volt mérges gyerekekkel. Így a húgod le tudott jönni megnyugodni. Téged is lecibáltunk, jaj, tudom, mi jön most, annyiszor a szememre vetteted, igen: hagyhattunk volna menni egy örömkört, igazán. Na.
Nagy szürke épület előtt állunk sorban. Árnyékunk óriásira nyúlik. Lépegetek, előre-hátra, ingó-bingó rózsaszál, így nyúlik, törpül az árnyék. Jó játék. Húgom, az utánozó majom ugyanígy mögöttem, most nem szólok rá, néha hasznos is tud lenni. A két árnyék tojásfej viccesen imbolyog. Mire felnézek, Tati már a másik sorban áll. Hárman maradunk Mamival.
– Miért ment át Tati, elváltok? – kérdezem bizonytalanul.
Köpni-nyelni nem tudtam, lehajoltam hozzád, hosszan vizsgáltam szigorú arcocskád, nagy nehezen nyögtem ki, halkan, motyogva:
– Itt külön kell bemenni a férfiaknak és a nőknek.
– Miért? – kérdezősködöm tovább hangosan és durcásan.
– Majd meglátod.
Csitítottalak, simogattalak. Nem emlékszel? Pedig így volt.
Végre kinyílik a piros kapu. Futok előre, hogy megnézzem a vizet. De Mami visszaparancsol, először át kell öltözni. Bemegyünk egy koszos, büdös számozott öltözőbe. Gyorsan levetem a ruháimat, kérem a pöttyös fürdőbugyimat.
– Nem kell most a fürdőbugyi – válaszolja vetkőzés közben Mami.
– De nekem kell, fürdőbugyi nélkül nem megyek a tengerbe – morcoskodom.
Húgom ott pucérkodik mellettem, vagy ahogy a felnőttek mondják, csóréskodik, viszont a szája fülig ér. Nem nézek Mamira, nem akarom így látni. Eszembe jut az a délután, amikor a szüleim kiabáltak egymással, majd Tati azt mondta: Férfit akarsz, férfit, és letolta a nadrágját, állt Mamival szemben félig pucéran, a fütyköse vastag volt és ijesztő, mint egy kinyitható bicska. Ráfeküdt vagy inkább ráugrott, és furcsán mozgott Mamin, aki először még kacagva, később ijedten visította, hogy hagyd abba, nem látod, itt vannak a gyerekek.
Lesújtva állok, nézem innen távolról anyámat, aki az ijesztő eset után egy évvel elteszi a ruháinkat a büdös öltözőben, megfogja a kezünket, és elindulunk anyaszült meztelenül befele a strandra. Nyelem a könnyeim. Húgom ugrál örömében, ide-oda futkos. Az vigasztal, hogy nemsokára elbújhatok a tengerben, és senki sem látja, hogy nincs rajtam fürdőbugyi. És nem bámulják a pocimat meg a pucimat. Igen a pucimat, nem a puncimat, Mami így tanította, szerinte a punci csúnya szó, a puci sokkal szebb. Kedvező képet festesz rólam, kislányom. Már ki is találtam, amint lehet, kitépem magam a szorító kézből, és egyenesen befutok az ölelő, langyos hullámok közé, és csak akkor jövök ki, amikor elindulunk haza, hiába rimánkodik Mami, ígér barbit meg legót. Hoppsz, ott a víz, indíts.
Minden erőmet összeszedem, elengedem a puha kezet, ami meglepetésemre nem kap utánam, és uzsgyi. Futás közben egy percre kinézek, és olyat látok, mint még soha. Muszáj lelassítani. Mindenhol nők, fiatalok, idősek, gyerekek. Az még csak hagyján, hogy csupaszok, de be vannak kenve valami fekete kenőccsel. Egyszerre ijesztőek és kacagtatóan kottyosak. Megállok. Bámulok. Öreg, ráncos, lógótestű nagymamák, feketén. Bőrük uszonyként suhan utánuk, elhasznált sellők. Feszes-hasú, szép cicijű lányok, feketén. Kerek és ovális és csepp alakú cicik, bársonyos, töltött csokibonbonok. Kövér, hájas, óriásmellű, nagydupéjú nénik, feketén. Habos hájtengerben úszó part: gödrök, völgyek, magas rengő tetők. Bénultan állok. Nem tudom levenni a szemem ezekről a testekről. Mire Mami utolér a húgommal, már nevetek, így kérdezem:
– Hol a fekete kenőcs?
– Nem kenőcs az – kuncog Mami, és a part ronda kupacaira mutat. Fekete iszap, be kell vele kenni, ahol fáj, és meggyógyul.
– Nekem itt fáj – mutatok a szívemre, és kenem magam vadul, majd a húgomat is indián mintásra. Mire mind bekenjük magunkat, olyanok leszünk, mint az árnyékunk, akik belépésre várnak a piros kapu előtt a strandra.
Azt a részt meg pont kihagytad, ami a legérdekesebb. Hogy a húgodat, aztán nem lehetett kimosni a fekete iszapból. Már cihelődtünk, le akartam mosni a tengerben. Nem hagyta, félt a hullámoktól. Bevittem a zuhanyzóba, beálltam vele a víz alá, de úgy elkezdett üvölteni, mintha nyúznák, mintha soha nem fürdettem volna. Mindenki minket bámult. Égett a pofám. Így kellett hazavinni, feketén az iszaptól.
Anya, most elrontottad a végét.
Főpróba
„Az asszony készen áll.
Szeretnénk, ha szakértő nézné meg.”
Hajnalban a véső tompa kopogása keltette a madarakat az udvarban. A terebélyes, vén diófa alatt fekete gránit síremléket vésett Pista. Maszekolt. A temetőben időnként megkeresték zsidók, örmények, szerbek vagy románok nagyívű terveikkel. Különleges formák, minták, betűtípusok érdekelték a gáláns megrendelőket. Pistának jó keze volt, könnyű, finom vonalakat tudott metszeni a súlyos kőbe. Épp egy rózsán dolgozott elmélyülten, amikor felesége leheletnyi csókkal simította ki homlokát, majd határozottan figyelmeztette, hogy a lányok ma itthon lesznek, nincs iskola, óvoda, ne feledkezzen meg róluk. Azzal a lenszőke hajú, búzavirágszemű szépasszony sietős léptekkel indult a harisnyagyár felé.
Két óra múlva a lányok csipásan, az éjszakai álmoktól kábán kibotorkáltak az udvarra. Pista színpadias vigyora fogínye fölé ugrott, amikor meglátta őket. Tudta, hogy indul a gyerek-műszak, a készülő rózsa felé sóhajtott egy nagyot, majd nekiállt reggelit készíteni. Tejet langyosított, közben rágyújtott. Nagybuba mindig csodálkozva figyelte az apja szájzugába csippentett szűrőt, ami soha nem esett ki, akkor se, ha beszélt, ivott vagy nevetett. Gyűlölte a füst szagát, rendszeresen hányingere lett, ha sokáig bámulta pöfékelő apját. A készülő langyos tejet mindkét lány szívből utálta, és csak azt figyelték apjuk mikor lép ki a konyhából, futottak a vécébe önteni a löttyöt. Évekkel később vallotta be Kisbuba, hogy a tejet hányszor, de hányszor pocsékolták el, pedig édesanyjuk kétnaponta hosszú sorokat várt végig, sokszor hajnalban, még munka előtt. De a gyerekeket ez egy percig sem aggasztotta, ők csak a langyos tej hőmérsékletét és a felszínén úszkáló undorító bőrt gyűlölték, muszáj volt tőle megszabadulni. Apjuk minden alkalommal, amikor látta, hogy üresek a bögrék, hálásan megsimogatta a fejüket. Most is, amikor behozta az ökörszemnek becézett sült tojást.
A kőfaragó visszaült vésni, vastag ujjaival megsimogatta a készülő rózsát, ami Klimt stílusában kívánkozott a kőre, amikor megjelent a szomszéd Iancu. Észrevétlenül és főként hangtalanul tűnt fel, Pista legnagyobb meglepetésére. Megdicsérte a sötét gránitot, majd zavartan próbált arra célozni, hogy milyen nagy szolgálatot tenne Pista, ha most a munkáját megszakítva átjönne néhány percre hozzájuk, mivel az asszony készen áll. Mire? – horkant fel türelmetlenül Pista, aki nem szerette, ha zavarják alkotás közben. Félt, hogy elszáll az ihlet. A főpróbára. – válaszolta mélyen elpirulva Iancu. Szeretnénk, ha szakértő nézné meg – pislogott a szakállas kőfaragóra. Pistában a szakértő szóra mélyen felbugyborékolt a nevetés, de ez sem az arcán, sem a tekintetén nem látszott. Mindössze egy rövidet sóhajtott, majd bekiabált a lányoknak, hogy hagyják abba a reggelit, átmennek a szomszédba.
A lányok még pizsamában jöttek ki, tudták, hogy apjuk ezt úgysem teszi szóvá. Kisbuba lábán a papucs is fordítva volt, kacsásan. Arcocskája maszatos a tojás sárgájától, Nagybuba igyekezett egy kis nyállal eltüntetni a reggeli nyomait. Nem lett sokkal jobb, de ez sem számított igazán, hisz csak ide a szomszédba mentek. A blokk előtt játszó gyerekek sokkal koszosabbak voltak. A kopasz Iancu sebes léptekkel, román népdalt fütyörészve vezette a csapatot.
A szomszéd házába belépve egyenesen a konyhába tartottak, ahol váratlan sötétség fogadta a vendégeket. A lányok félénken belecsimpaszkodtak apjuk erős karjába. A félhomályban pislákoló temetési mécsesesek szépen lassan hagyták kibontakozni a duplafalú koporsót. Kívül fém, ami aranyozottan csillogott, belül mélybarna mahagóni, aranyszínű selyemmel bélelve. Nagybuba tekintetét a kisablak vonzotta, ami a nyitott koporsó bal falán volt látható. Az ablaküveg a fém- és a falemezt egyaránt átütötte, barátságos hatást keltett a sok gazdag, nehéz aranyozás között. Épp meg akarta kérdezni suttogva apját, hogy minek kisablak egy koporsóra, amikor belépett Viorico.
A csúnya szomszédasszony a mécsesek fényében soha nem látott szépségként tündökölt. Román népviseletet hordott, keményített inggel és szoknyával. Lábán népszokás szerint bocskor, fején kendő, fülében arany klipszek. Száján vastagon állt a vörös rúzs, szemhéján pedig a sötétkék festék. Szemében a tenger hullámai. Megilletődötten állt, kezét Pistának nyújtotta, aki ebből értette, azt kéri, segítse be a koporsóba. A lányok tátott szájjal nézték a jelenetet. Nem volt nekik idegen a temető világa, hiszen apjuk gyakran vitte őket magával, amikor dolgoznia kellett. A sírokon legóztak, babáztak vagy a kisházakban – ők nevezték így a kriptákat – játszottak iskolásat, orvososat, papás-mamást. A temető valódi játszótérré alakult, a gyermeki fantázia felfedezetlen kincstára lett. Ha megéheztek, a temetőcsősz háza mellet hatalmas eperfa állt, amiről mindig lehetett uzsonnázni. Időnként, ha elfáradtak, szellemekkel riogatták egymást, ami többnyire jóízű röhögésbe torkolt, hisz tudták nincs a játszóterükön semmi ijesztő: a béke, a nyugalom és az elfogadás kertjében vannak. De Viorico minden eddigi zsenge tapasztalatukat felülmúlta.
Miután az asszony befeküdt a koporsóba, kényelmesen elhelyezkedett, kezét imára kulcsolta, és azt kérte, csukják rá a koporsó tetejét. Arcát a kisablak felé fordította, és különböző halotti-maszkokat próbált fel, azaz a megfelelő arckifejezésekre torzította arcát. Ebben néha még a kezével is segített, finoman gyurmázta petyhüdt, ráncosodó bőrét ájtatosra, komolyra, magasztosra, átszellemültre, mosolygósra, bájosra, szelídre. A többiek kintről figyelték, és nevetéssel vagy fejrázással jelezték, hogy mi áll a legjobban a halottnak. Végül Pista körbekopogtatta a koporsót, és az aranyfogú asszony megnyugodva vette tudomásul, hogy nem hallatszik be a kopogás, a göröngyök ijesztő zaját sem fogja hallani.
Kinyílt a duplafalu koporsó, és Viorico boldogan szállt ki a lányok segítségével. Megsimogatta kipirult arcukat, és megkérdezte tőlük, hogy ugye jól néz ki? A kislányok felszabadultan bólogattak. Viorico süteménnyel és mézes búzával kínálta a pomana, a halotti tor résztvevőit, és hálásan szorongatta Pista kezét, miután megitták az áldomást. A nevetgélő felnőttek között csak a lányok látták pukedlizni a halált a közeli víztorony felett.
Benkő Imola Orsolya a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Fürdőzés (fh. Joaquin Sorolla: Ninos A La Orilla Del Mar)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
