Stanczik-Starecz Ervin: A fehér sas röpte (Adam Mickiewicz költészetéről)
„Szent Szűz, aki a fényes Csenstohowát véded,
Ostra Bramán ragyogsz…” (A. M. Pan Tadeusz)
Igyekszem kihagyni a zseniális költő életéből a közkönyvtárakban, interneten könnyen hozzáférhető irodalomelméleti- és történeti adalékokat, hogy a téma után mélyebben érdeklődők valóban izgalmas és érdekes olvasnivalót találjanak. Hogy ezt elérjem, gondoltam, még Mieckiewicz korában született írásokat citálok, természetesen verseinek megközelítésén kívül, mert evvel konkrétan én foglalkozom, akárcsak a citált versek fordításával is. A bevezető gondolatok hátterében ott áll persze az aggodalom, hogy ki olvassa el ezt az irományt? Mennyire olvasnak még az emberek? Nem becsüli-e túl az emberiség a technológiát a mély gyökerű, ősi tudás rovására? És ami felettébb kínzó: az ősök szellemét, hagyományait, hétköznapjait miért vágják sutba? Miért keressük azt, aminek a kulcsát már megtalálták eleink?
Adam 1798 karácsonyán született Litvániában, atyai nagybátyja egy falusi jószágán (gazdálkodói birtoktest), Zaoszjén, Nowogrodek városka mellett. Hatalmas öröm támadt a nagycsaládban, rögvest párálló, friss tehéntejet hoztak be a házba, majd a kecskét is megfejték. A gyermekágyas anya és az újszülött a nagy traumára a legjobb erősítőszert kapta. Két-három kiskanálnyi vegyes, friss tejet a lelkes jószágok csecséből.
A család egy hó múltán beköltözött Nowogrodekbe.
Mickiewicz négy bátyjával gyakran hosszabb időt töltött a városon kívül. A szülőföld, a természet imádata már gyermekkorában látszódott rajta. Szerette a munkából hazaballagó embereket. A fákat, bokrokat, állatokat… Később tudta lengyel, litván, latin neveiket (mint a mi Radnótink; az eclogáiban szól is erről). A Bella Donnán tizenévesen sokat töprengett. Miképp lehet ily szépséges virágú, kecses növény halálosan mérgező? Mígnem egy városkájukból származó pap föl nem világosította: „Ez az ördög szépsége, fiacskám. A vágyak betöltése. Ettől óvakodj!”
A szülői házban is pezsgő szellemi légkör tapasztalható. A nemzeti aranykor költőit, Mikołaj Rejt, Kochanowskit szinte nap mint nap olvassák a család nyugalmas óráin. Kochanowski költészete mély benyomást tesz Adam fogékony lelkére.
– 2 –
A legelső írásainak egyike azt írja le, „Mikor tűz ütött ki Nowogrodekben.” Ezt követi az a prózai írás, mely Napóleon „Nagy Hadseregének” bevonulását üdvözli, bízván abban, hogy Lengyelország teljesen függetlenné válik. Oly annyira komolyan gondolta ezt, hogy mindenáron be akart lépni a francia hadseregbe. Bátyjai akadályozták meg, hogy siheder öccsük, Adam a nagy európai politikai erővonalak kiszámíthatatlan viharaiba kerüljön. Erre testvérei nem voltak elegendők, jött a Szerelem a szépséges és szellemes Marilka Wereszczaka alakjában, s eltérítették a Borogyino felé vezető pusztulástól… Az élet fordul, mint a kocka, s bekövetkezett, amire legkevésbé számított a szerelmespár. Marilkát, birtokügyek folytán, férjhez akarták adni szülei egy igen módos nemes emberhez. Mickiewicz lobbanékony természetű volt. Milyen legyen egy huszonéves?! Nem a 70-80 esztendősök csinálják a forradalmakat!
Szóval, a mi jó Adamunk rögvest párbajra akarta hívni a nagybirtokost, kinek szánták Marilkát. Mickiewicz barátai többszöri, hosszú meggyőzésekkel teli estéken, borospoharak mellett győzködték Adamot, hogy hagyjon fel rögeszméjével. Szerencsére, valamiféle jobb belátásra jutott hősünk, mert elhagyja ezen gondolat Marilka miatt. Megelégszik avval, hordozván magában e nagy sebet, hogy később a Pan Tadeuszban (1834 ), híres, nagy eposzában nevetségessé teszi Marilka férjét, ill. A vadász c. szonettjében „írja ki magából maradék dühét”.
1818-ban a wilnai egyetemre iratkozik Adam (A Stanczykok már rég a lengyel köztudatban vannak. Szépapám apja volt a rektora az intézménynek, a fia pedig később a wroclaw-i intézményé). Adam Wilnaban ismerkedik meg 1818-ban Tomasz Zan-nal, aki a ” philaretek”(erénykedvelők) társulatának elnöke volt. Wilnában, a Zywila és Karyla lapokban közöl két elbeszélést és egy humoreszket. Közben persze Marilkát sem feledi, s ugyanezen év vége felé kezdi megírni balladáit és románcait, melyek csakhamar ismertté teszik. (Mint a mi Csokonaink, ki huszonnégy évesen már egyetemi oktató Debrecenben). Mickiewicz ezen írásai már a romantika jegyeit hordozzák, alkotójuk más típus: a klasszicizmust fakónak látja. A rajongó küzdés a nemzet létét fenyegető veszélyek, erők ellen – ez tölti be Adam Mickiewicz egész lényét.
– 3 –
A korábban Napóleonért lelkesedő siheder gyorsan eszmél. 1820-ban a francia forradalom túlzásainak (jakobinusok) zsarnokoskodó eszméivel, türannoszi gondolataival, formalista ridegségével száll szembe. Igen pontosan lát már. El tudja választani az elnyomott királypártiakat, royalistákat; a háttérbe szorított köztársaságiakat; vagy a társadalmi szabadság hőseit ( Constant, Chateaubriand, madame de Staȅl etc.). Ők az emigráns francia irodalom képviselői.
A lengyel irodalomban szintén az emigránsok juttatják diadalra a romantikus irányzatot. E korban Brandes beszél pontosan és szépen a romantika kettős áramlatáról, de ebbe én most nem bonyolódom bele, tekintettel írásom orientáltságára. Csak jelzésszerűen. Mint ahogyan Franciaországban az Hernani első – botrányos – előadásától számítják a romantika születését, Lengyelhonban Mickiewicz első verseskötetének megjelenésétől /1820 nyara /, nálunk Kisfaludy Sándor és Károly műveinek közlésével inog meg a klasszicizmus kora.
Mickiewicz verskötete Kownóban jelent meg, ahol később egyetemi tanár is lett (ezért is említettem a Csokonai- párhuzamot korábban).
Két évig marad Kownóban Adam. Rühelli az ünneplését, próbál zárkózottan élni a Nyemen folyó szépséges völgyében.
A Wilnába visszatérő költő tiszteletére rendezett lakomán az emlékek megrohanják. Felújítja régebbi ismeretségeit; belép ismét a „philaretek” társaságba (Towarzystwo Filaretów), melyet szabad gondolkodása miatt az orosz kormány már régóta gyanús szemmel kísért, s rövid idővel, a költő visszatérése után feloszlatott, sőt a legkiválóbb tagokat, köztük Zant és Mickiewiczet is börtönbe vetették. Zant Orenburgban, a poétát Szentpétervárra száműzték. Amikor Zant szabadlábra helyezték, 1855-ben, akkor halt meg Mickiewicz.
A nagy lengyel költőt 1824-ben toloncolták Pétervárra. Többé nem láthatta hazáját. Hiába minden próbálkozás. 1826-ban, bonyolult körülmények közt eljuttatja szonettjeit Moszkvába, ahol azonnal kiadják, s az orosz előkelő világ lelkesedéssel fogadja műveit, sőt az orosz arisztokrácia előadásokra kéri fel. Bugyog az arany mindenhová, hogy nyíljanak meg a zárt ajtók, kapuk. És megnyílnak a mecénások jóvoltából.
– 4 –
Adam megírja a Wallenrodot, mely hősi ének a litvánok legrégebbi történelmét sugározza az olvasónak. Pártfogói mindent megtesznek érte. Útlevelet vásárolnak neki csillagászati áron, mellyel igen kalandos úton Weimarba jut, ahol találkozik Goethevel, aki arcképével ajándékozza meg a lengyel költőzsenit, és sajnálatát fejezi ki, hogy nem tud lengyelül: “…mais, ľhomme a tant á faire dans cette vie!” (Sajnálom, hogy ezt a nyelvet nem tanulhattam meg!)
Svájcban és Olaszországban él társasági életet, de az oroszok kutatnak utána. Nem tud hozzáfogni a nyugodt íráshoz. Genfben több lengyel művésszel ismeretséget köt. Többek közt Krasińskival és Slovackival, kikkel Mickiewicz a lengyel nemzeti költészet éllovasai lesznek.
1830-ban Párizsban találjuk. Itt csak rövid ideig marad, hogy barátjával Góreckivel a varsói felkelésben részt vegyen. Néha felkeresi Chopin szalonját, de csak akkor, ha néhány lengyel emigráns is biztosan ott tartózkodott. Erről beszél Liszt Ferenc is, aki gyakran járt Chopin szalonjába…
Mickiewicz és barátja útnak indulnak Lengyelhon felé a forradalom hírére. Közben a portyázó porosz csapatokat is el kell kerülniük. De körbe zárják őket. Menekülniük kell. Mieckiewicz visszatér utolsó nyugodalmas búvóhelyére, Smielowbe. A kastély parkjában meglát egy félig kidőlt tölgyfát. Ezt mondta a vihar tépte fára: „ Íme Lengyelország sorsa, de nem szabad csüggedni!”
A fa még mindig él, s úgy nevezik: Mickiewicz tölgye.
Még a legkorábbi verseiről feltétlen szólunk részletesebben. (Mert a magyar egyetemeken elsiklanak felettük. Nagyon sajnálom ezt./ Przykro mi tę.) Sőt, legelső szonettjeit igen gyakran keverik a Krími szonettek darabjaival, átnevezve, holott pontosan: Krími úti társainak ajánlja Adam Mickiewicz a 18 szonettet.
Legelső szonettjeihez mottóul Petrarca szavait választotta a költő, melyek 1822-25 között születtek, szám szerint 25 költemény. Az első nyolc egyértelműen Marylkához íródott, akit Laurának nevez Petrarca nyomdokán. Több helyütt byroni hatás fedezhető fel verseiben. Lényeges különbség azonban, hogy Byron individuális, míg a lengyel-litván poéta a legtöbbször – ahol nem köti szorosan a téma – nemzeti karakterű művész.
– 5 –
A Marylka-Laura szonettek első darabja az Emlékezés(Przypomnienie) szinte antik, bukolikus környezetbe festi a szerelmespárt. A földi élet tovatűnése és a szerelem vékony fonalának összefűződése a szonett fő kérdése: „…a régmúlt szép napokra// (…) gondol-e szíved, //Mikoron e gyarló földi létet // Feledték lelkeink eggyé forrva? (…) A hold halvány fellegen úszó ezüstkorong, // Csodásan sikló égi hajó, // Hogy szépséged még jobban ragyogjon benne.”
A VIII. szonett A Nyemenhez címet (Do Niemna) viseli. Szinte szerelmes volt a költő ebbe a folyóba, fiatalságának jelképébe. Amint árad a folyam, úgy ömlenek a megválaszolhatatlan kérdések a versben. Minden tovatűnt, a szép emlékekből is alig maradt valami, a bűvös történéseket tovasodorta az Idő.
„ Kedves folyóm, hová lettek habjaid? // Hová repült el gyermekkorom?// Hová ragadtad boldog napjait?”
Babits Mihály Esti kérdését idézi fel bennünk: „…Miért nő a fű, hogyha majd leszárad? Miért szárad le, ha újra nő?”
A Nyemennél hogyne jutna eszébe első szerelme, Laura. Lengyel fordításomban is átüt szépsége e soroknak:” Vesztettem szerelmet, barátot, hazám földjét, // Ha minden eltűnt, miért maradtak a könnyek?”
A vadász c. balladisztikus IX.szonettjét (Strzelec), meg a korai verseket igen ritkán szokták idézni. A vers formájában szonett, de balladai sűrűséget és homályt hordoz egy titkos szerelem tragikus végkimeneteléről: „ Néz a vadász gyilkos tekintetével// Az útra, melyen közelg a lovag:// Arcán szerelmi vágy és hódolat.” (…) „A porfelhő már oszlik egyre széjjel.// A vadász céloz ismét fegyverével.// A por kavarog, s a lovag elmarad örökre.”
Szinte kínálja magát a magyarázat: a költőben ott maradt a gyilkos ösztön avval szemben, aki megfosztotta Marylkától, szerelmétől. A tengerparton áll a vadász, s a messzeségbe nyúlik a pusztaság. Kétféle végtelen találkozik egymással, amint a leány találkozik az idegen férfival, emez ki szembejön, a vadász alakját öltötte fel a Végzetét, amibe a költő bújt. Oly gyors a cselekedet, mint a vad gondolat: „ Könnyebb a válást átélni, ha látom mindkettőt!” –írja.
– 6 –
A Lemondás (Rezignacia) c. szonettje a szerelem kínjait, szaggató fájdalmáról beszél az első 3 versszakban, de az utolsó három verssor mindezt meghaladja: görög tragédiák katharzyszát ébreszti fel bennünk:
„Szíve, melyből a virágok kivesztek, //Mint ódon pogány áldozókő, oly halott,// Amit Isten, ember réges-rég elhagyott.”
Az ismeretlen, titkos szeretőt, szerelmest figyelmezteti a XI. szonettjében ( …nek; Do…), hogy az a nő, aki tisztán közelít felé, gyilkos bűvkörébe kerülhet: „A kígyószem mérgét nem ismered? // (…) kerülj messze engem! (…) Te friss borostyán, zöldellj ifjú fán; // Sírkő vagyok én, ne fuss fel reám.”
A költészet hiábavalóságáról szól a XII. szonett (1825). Meddő a vers, ha elfeledték íróját: „ Érzés helyett csak szó jön ajkaimra. // Dalom, silány vagy…! De mindegy! Hiszen // E dalt ő nem dalolja sohasem.” (Peter Moszyński albumából)
A szonettek taglalását megszakítva kis időre két nagy terjedelmű eposzról is szólnunk kell.
A Konrad Wallenrod mindenképpen megérdemli, hogy elemzésünk tárgya legyen, hisz Litvánia legrégibb történelméről szól. A hazafiság dübörög benne, akárcsak a Graźynaban vagy a Pan Tadeuszban. Tudvalévő, hogy a Grünwaldi csata (1410) előtt a lengyelek által befogadott Német Lovagrend megsérti a közös hűbéri egyezményt, s Lengyelországra tör, de az egyesített lengyel-litván haderők félelmetes ütközetben, ahol is több százezres seregek vonultak fel, térdre kényszerítik a hitszegő németeket, akik súlyos vereséget szenvednek, s nagymesterüket is megölik.
Moszkvában és Szent Pétervárott is ovációval fogadják a Wallenrodot és egyéb szonettjeit. A történelmi eposzt 1826-ban adja ki Moszkvában a művész, s a lengyel irodalomról előadásokat is tart az orosz felső köröknek.
– 7 –
A Wallenrod rövid története hazafiúi hévtől lüktet. Az elnyomás iránti gyűlölete korlátlanul tombol e műben. A litván főszereplőt elrabolják hazájából kis gyermekkorában, s idegen földön nevelkedve a Német Lovagrend fejévé lesz. Származására csak később jön rá. Ezért titkon mindent elkövet a Rend tönkretételére, hogy így bosszulja meg hazája leigázását. A költő azon gondolatai megosztották a közvéleményt, hogy az elnyomott nemzet bármily eszközzel megbosszulhatja a hazáján jogtalanul esett sérelmet. (Én egyetértek Mickiewicz álláspontjával.) De nem szabad elfelednünk, hogy a költő oroszországi száműzetése alatt írta a Wallenrodot, s hogy a Német Lovagrend kifejezés alatt Oroszországot érti. Még anyagi párfogóinak tartott felolvasásaiban is gyakran használt burkolt vagy több értelmű kifejezéseket emiatt. Erről később még szólok.
A Graźyna ( 1823 ) a költő egyik legmeghatóbb alkotása. A női önfeláldozásnak maradandó irodalmi emlékköve, melyben a romantikus költészet szinte minden jellemzője megfigyelhető.
A litván fejedelem, Litawor felesége a főhős, aki hozományul kapta Lida fejedelemséget. Ezt a földet kívánja megkaparintani a nagyravágyó Witold nagyfejedelem. Litawor, hogy a hozományföldet megtarthassa, segítségül hívja a Német Lovagrendet, bár tart tőle, hogy a hitszegő teutonok nem tudnak kibújni bőrükből.
Graźyna ezt megtudva, férjurát próbálja lebeszélni a németekkel való szövetségről. De győzködése, veszélyre való figyelmeztetése hiábavalónak mutatkozik. A Német Lovagrend hadai már betörnek Litvániába, hogy elfoglalják az egész országot. De a szövetségesből gyorsan válik hódító. Litawor mit sem sejtve alszik. Graźyna, a hazájához és férjéhez is hű asszony éjnek évadján magára veszi ura vértjét és sisakját, s a litván sereg élére áll. A visszavonulni nem akaró német hadsereget megtámadja. A heves ütközetben Graźyna halálos sebet kap, s a vezérét vesztett litván sereg sorsa is pengeélen táncol.
Időközben Litawor értesül felesége önfeláldozásáról, s katonái előtt ismeretlen fekete lovon és fekete páncélban villámként csap le az ellenségre, kivívva a győzelmet. A litvánok még azt hiszik, hogy Litawor esett el a harcban, csak másnap derül ki a valóság, mikor Graźyna holttestét ünnepélyesen elégetik.
De térjünk vissza a ritkán hallható szonettek világába.
– 8 –
Dél-oroszországi lelki élményeit önti szonettekbe az akermani- és kozlovi sikságokról, a jailai hegyekről, a dzsehud-kalei tátongó mélységről és Baghcsiszeráj* romjairól írt költeményeiben.
Az orosz cári zsarnokság elleni bújtatott szavai sorjáznak a költőnek. Szinte minden sorában. Az európai kortárs olvasók jól tudták, hogy a vihar /burza/, förgeteg /zawierucha/, hóvihar /zawieja/, a „gyűrt virágok” /akręcone kwiatki/… És akik közé tartozott a poéta is, a hazafiak, a „meggyötört testvérek” /strapieni bracia/ hová is valók értelmileg és érzelmileg. Norwid, nagy tehetségű kortárs poéta rámutat egy kései tanulmányában, hogy milyen is volt a presszúra alatt élni, beszélni, akár hétköznapi dolgokat is megbeszélni: „… a gyorsan burjánzó suttogások sem ismernek természetes határokat.(….) Minél inkább meg van csonkítva a nyíltan és szabadon kimondható véleménynek a szabadsága, annál mélyebb, magasztosabb és villámlóbb erejű az elhallgatás, a mondat be nem fejezett volta, a hunyorítás, a krákogás, a tüsszentés …”**
Mickiewicz szinte sír a krími tájak szépségein, de ugyanakkor próbálja csillapítani lelkének fájdalmait. Ekkor/1825/ már tudja, vagy megérzi, hogy szülőföldjét nem látja soha már. Goethének e mondatokkal ajánlotta a krími szonetteket: „ Wer den Dichter will werstehen, // Muss in Dichterʼs Lande gehen.” („Költőt jól csak akkor érthetsz,// Ha szülőföldjére léphetsz.” – Turai Kamil ford.)
Másodlagos ajánlásáról már ejtettem szót. A szonettek pontos helyhez kötésének is felhívó üzenete van, nevezetesen: Ez a terület is… valamikor, Lengyelország 1795-ös felosztása előtt, a miénk volt, a mi katonáink vére áztatta ezeket a rögöket, és a mi múltunk rejtőzik itt…
Miféle emlékek rohanhatták meg a költőt! Hiszen a Visztula-Bug-Nyemen közti területek is akkor kerültek többek közt orosz kézre. Harmadszorra is földarabolják Lengyelországot…
A szonetteket olvasván jól láthatjuk, hogy a költő lelkének nem adta vissza a nyugalmat a festői krími táj, s a gyógyító lengyel közösség sem feledteti vele száműzetését. Ez idő tájt Odesszában népes lengyel kolónia élt, s hogy még jobban ott tartsa, a történelem színfalai mögött a már ismert poétát az orosz elnyomó apparátus, még az odesszai líceumban is taníthat kinevezéssel. Munka ugyan nem várja, s ez gyanússá válik neki. A gyanú bizonyossággá lett benne, mikor Witt gróf 1825 augusztusában meghívta egy krími utazásra. Jól érezte a poéta: Witt grófot bízták meg az orosz ellenőrzési szervek Mieczkiewicz megfigyelésével. De a költőzseni elfogadta a meghívást, hogy közelről belelásson az ellenség szemébe…
*(A „gh” diftongus, kettőshangzó).
**( C. Norwid: Pisma Wszystkie VI.c. 148.)
– 9 –
Már az első szonettben is ott a sajgás, az átszüremkedő fájdalom, amit érezhetően el akar nyomni magában a költő. De nem lehetünk magunkkal szemben csalárdak…! Vagy előbbre jutunk, vagy elpusztulunk. Ez hangzik ki Az akermani síkságon címmel írt első szonettből.
„Virágszigetek között bujálló rétre jutva,
Kocsim zölden hullámzó tengerbe ér,
Az örököket rejtő fűben majd elmerülék,
Haladunk előre, beleúszva a hínárosba.
(…)
Se Hang, se Fény. Az út tán véget ért?!
(…)
Hazámtól távol – vágyom hazai szóra,
Kígyó sziszeg a bozótban, hangját hallom.
Tovább csak! Ernyedek, erőm fogy, arcom sápatag.”
Mickiewicz érzi lelkének hánytorgását. A nyugtatóan szép táj csak a valóság felszíne. A mélybe süllyesztett félelmek, aggodalmak, s a száműzetés ezer keserűsége nem vált semmivé. Becsapja a vidék festőisége. Erről ír a Nyugodt tenger címet viselő II. szonettben, A tarkankuti magaslat tájékán. A tengeren szél sem rezdül, petyhüdten csüngnek a vitorlák, „Az utasok tréfálkoznak, nevetgélnek// Jó kedvvel évődik a matrózsereg,// Mindenki élvezi a nagy víz nyugalmát…” Csak a költőben ébredezik rettegés a jövőtől, mely lassan elhatalmasodik rajta. A görög mitológia kilenc fejű szörnyét érzi ébredezni a háborítatlan víztükör alatt:
– 10 –
“Alszik a Hydra a mély vizek mélyén, ha felette
Bősz vihar tombol; a nyugalmat megérezve,
Zsákmányra indul az alvilág őrzője, mérgező leheletével.
Te is, szép-bús emlékezet nyugva maradtál,
Míg lelkem vad viharok tépték, szaggatták,
Most előtűnsz, s újra kínzod megpihenő szívem.”
Előkúszik az emlékezés Hydrája, melyet csak saját vérével lehet tovaűzni. Herkules az egyedüli, ki levágta újranövő fejeit a vízi sárkánynak, Iolaos pedig kiégeti a nyakat, de a költő önmagát ölné meg, ha behódolna a cári önkényuralomnak, mert lelkiismerete gyorsabb lenne, mint az oroszok dzsidája, vagy puskagolyója.
Inkább a „Vihar” a létközege a poétának, mert a fergeteg még reményt hozhat, megtisztíthat, s fölemelheti a megemelhetetlennek látszót. A negyedik krími vers, a Vihar a mi Petőfinket juttathatja eszünkbe, amint kezdődik.
– 11 –
„Árboc, vitorla, kormány összetörve!
Sikolt a sirály, dühöng a szélvész,
Eltűnt a napkorong, hullong a sűrű este,
Borzalmas félelem kél, reményt ölő.
(…)
Csak egy utas ül megdermedve; menedék nincs,
Gondolja: »Igaz imával halni meg,
És búcsút mondani, – ha van kinek…«”
Mickiewicz finom és sérült idegrendszere végletekig fokozza a tengeri vihar átélését. A végső pillanatot írja le, kivetítve az olvasónak.
Baghicsiszerájba is ellátogatott a költő, mint ahogyan Puskin is, kit annyira megigézett a tatár khánok palotája, és az abban álló faragott márványkút, melynek neve: a „Könnyek kútja”. Tetején lótuszvirágszem könnyezik, alatta kis tál, ami ha megtelik, a fájdalom könnyei egyre kisebb tálacskába csordulnak alá.
Puskin elbeszélést írt a kúthoz kötődő legendáról, melynek némi igazságalapja van. Ne feledjük, Puskin 1823-ban írta a leányrablás történetét, a lengyel költő két évvel később járt ott. A krími utazás után ismeri meg személyesen is egymást a két költőóriás, 1826 októberében. Mindkét művész érzékeny barátságra hajlik. Mickiewicz megértette Puskin történelmi szerepét, s az oroszokhoz írott Szózatában (1832) így szólal meg: ”Az örökös háborúkra, a szüntelen gyűlölködésekre csak zsarnokainknak volt szükségük, hogy fenntarthassák uralmukat. Az oroszok nem maradhatnak sokáig a zsarnokság vak eszközei, mivel emlékezhetnek a régi szláv szabadságjogokra, s ma is elevenen él szívükben a becsület és nemesség érzete…”
– 12 –
VI-VII. szonettjének prózai felvezetésében beszél a városkáról Mickiewicz. Napjában ötször hangzik fel itt a müezzinnek imára hívó éneke. A muzulmán híveket hívja közös imára. Errefelé csend van az utcákon, mert nem használnak kerekes kocsikat a kereskedők, derekukon függ a muszlim „olvasó”. Ha a müezinnek eléneklik az imafelszólítást, az ezant, a hívek elindulnak a mecsetek, dzsámik irányába.
„Egykor a khánok büszke palotája,
Most elhagyott, ijesztő rom csupán,
Omladozó erkélyek hanyatló falán,
Tücskök, kígyók gazban leltek tanyát.
A büszke hárem mesélhetne, de halott.
A könnyek kútja búsan csobog még;
Hallgassuk meg fájdalmas énekét:
»A futó habot múlónak mondják .
Hová lett: Fény, Szerelem, Dicsőség?!
Mindez semmibe hullt, s én itt vagyok.«”
A misztikus kút legendája így szól: Potocki lányának születésnapját ünneplik. A lány gyönyörű. Waclaw, nemes ifjú az udvarlója. Kezdetét veszi a kerti ünnep és a tánc. Senki nem is sejti, hogy a közelben már a tatárok ólálkodnak. A vendégek idővel visszatérnek a palotába, de a szerelmespár kint marad a kertben. Szerelmet vallanak egymásnak. A vendégsereg visszatér, hogy folytassák Maria ünneplését, amikor – a hangulat tetőfokán – haldokló vitéz jelenik meg, aki jelenti, hogy tatárok törtek Lengyelországra, de már itt vannak a közelben. Késő!
– 13 –
Maga a khán bukkan fel csapataival a kertben. Waclaw védi Mariat, de Girej khán tört szúr az ifjú szívébe. A khán elrabolja a szépséges lengyel lányt, ugyanakkor el is bűvöli ezeregyéjszakai szépsége.
Odahaza várja Girejt a szintén szépséges első feleség, Zaréma, de a nagykhán visszautasítóan viselkedik vele szembe. Külön lakosztályt ad Marianak, s szerelmi vallomást tesz előtte, de hiába, Maria nem enged. Zaréma éjjel felkeresi az idegen lányt, s könyörög neki, adja vissza szerelmesét. Maria nyugtatja az asszonyt, de Girejnek turbánja árulkodik a khán látogatásáról. Zaréma azt hiszi, becsapták. Fétékenységében leszúrja a lengyel lányt. A khán értesül minderről, előbb meg akarja ölni első feleségét, de nem teszi meg. Girej vigasztalhatatlan. Őrei elvezetik Zarémát. Nurali alvezír intésére azonban letaszítják a teraszról a mélységbe az asszonyt a hárem néma őrei… A khán magába roskad.
Potocka sírján (VIII. szonett; Grób Potockiéj). A költő meglátogatta Maria Potocka sírját is.
A szépséges leány valóságos alak. Régi lengyel család szülötte. Otthonából ragadták el, s így került a szultánhoz, akinek legkedvesebb rabnője lett. Emlékét a későbbi szultán gyönyörűen faragott sírkővel tisztelte meg. (Többen megkérdőjelezik a történést, s úgy gondolják, hogy a valósághoz közelebb áll azon teória, hogy a Krímre be-betörő lovas kozákok lányokat raboltak el, köztük Potocka grúz leány is így járt, s busás pénzért eladták őket a tatároknak…)
„Szép hölgy, ki itt nyugszol a néma sírban.
Sírod rögeit könnyeimmel áztatom,
S innen szerte-szét nézem a világot,
Sok vándor pihenhetett meg hantodon.
Hazámnak hangja szólít az Égből:
»Vigasztal talán?« Fejem némán lehajtom…
A nyugvó szépségről hallok titkos éneket.”
– 14 –
A földi világ csalárdsága, múlékonysága juthatott eszébe Mickiewicznek. Látása élesedik, egyre közelebb kerül ahhoz az állapothoz, hogy színről színre lásson.
Az elhagyatott temetőkertben domborodtak még a háremben meghalt nők sírjai, amik közt zavartan bolyong a költő. Ez a felforgató élmény íratta a poétával a IX. krími szonettet, Mirza, a zarándok alcímmel.
„Örök álmot aluvók turbános sírkövek alatt
Jelzik a megdermedt halmokat.
Itt-ott elszórta Isten a vadvirágokat;
A többi síron gyaur neveket látok.
(…)
S íme, megjelent most, szabad akaratból,
Allah bocsássa meg! Egy idegen, ki magamnak is
Az vagyok, de Uram, látod, könnyezem…”
– 15 –
A Bajdari***c. szonett az egész Európában terjedő romantika minden jegyét fölvonultatja: vad érzések, gondolatok, víziók színes kavalkádja, csapongások, költői napkitörések. Képhalmozás…
*** ( Bajdari szépséges völgy, melyen át a Krím déli partjára lehet jutni.)
„Tombolj vihar! Lovam, repülj felhők szárnyán!
A völgy, a hegy, az erdő elmaradjon,
Nem kell árnyék, hogy hűs helyet adjon!
Fussunk, míg elveszítem testem, lelkem, lélegzetem.
(…)
A völgy, a hegy előlem fusson, s zavart
rémálomnak lássam az életet!
(…)
Törött hajóként húzzon a mélybe iszony-örvény.
Semmi érzés ne égjen bennem a mélyek mélyén,
Csupán csak egy: feledni, elfeledni, hogy »van, volt, lesz«”
A forradalmár szívű költőóriás azonban nem fogadja el a Júdáspénzt. Eljut a krími „hegyek padihsahjához”, a Csatürdágig, de a csodálat erejét is népe szabadulásának ajánlja fel.
Olvasatomban így:
„Ó, Csatürdág! Lábaidnál remegve térdel a muzulmán,
Krím sziklaoszlopa, mutatsz az égre, Isten ujja.
Féllek Téged, meghajlok, de nem reszketek,
Hisz ember-voltomat Te adtad nekem bizalommal.
(…)
Tél zimankója, jeges szelek, nyár forrósága érjen,
Mint gyaurok falánk sáskahadait. Úgy állok
Szilárdan, mint Csatürdág, őrizve Gábriéllel az Édent.
– 16 –
És rövidesen el is hagyja a zsongító Krímet a költő, nem találva lelkének nyugalmát népének elnyomatása idején.
***
Magyarhonban először Adam Mickiewicz nevét Toldy Ferenc írta le a Magyar Tudós Társaság folyóiratában, a Tudománytárban, 1834-ben. Toldy tanulmányt közölt A lengyel literatúra rövid története címmel.
Épp ettől az évtől kezdve fagy meg a költőben a szenvedélyes versírás. Már csak családjának, hat gyermeke volt, és hétköznapi tevékenységeinek él, és a Lengyel Légió szervezésének. Feleségét, Celyna Szymanowskát, 1841-től ideggyógyintézetben kezelték. Ez is súlyos teherként nehezedett lelkére. A költő hitvese halálának évében (1855), november 28-án, sztambuli száműzetésben találván magát, követi hű nejét a boldogítóbb világba.
Elsőként Gáspár Imre(1857-1910) ültette át magyar nyelvre Mickiewicz szonettjeit (csak a krími verseket) Igaz kissé botladozók, nem „életszagúak” a versek, de legalább elindította a lengyel poéta műveinek megismertetését a magyar olvasó- társadalommal.
Személyesen Liszt Ferenc és egy-két tanítványa találkozott az Európa-szerte híres költővel.
Idősebb Ábrányi Emil, zenekritikus 1844-45 telén beszélt pár párszor a lengyel poétával franciául, amit Érintkezéseim Mickiewicz Ádámmal c. dolgozatában tesz közzé a Vasárnapi Újságban: „Közép magas, szikár karakter, átszellemült arc -s tekintetű. Hangja úgy csengett, mint egy szent kápolna ezüst harangja.(…) Lelkesen emlékezett meg előttem a magyar rokon -s vendégszeretetről száműzött honfitársaival szemben. Mickiewicz visszavonult életet élt Párizsban. Chopin szalonja volt az a hely, hol a lengyel költő Liszttel is gyakran találkozott, aki akkoron fényes diadalait élte.”- írja Ábrányi.
Kissé később, a Szépirodalmi Lapokban Pompéry János és Huszár Imre számol be arról, hogy utazásaik során találkoztak az emigrációba induló Mickiewiczcsel, aki érdeklődött a magyar költészet kiválóságai felől. Vörösmartynak a Szózata és Fóti dala szíven érintették a poétát. Petőfit is lobogó lelkűnek nevezte.
– 17 –
Liszt Ferenc meghatottan szól a Pan Tadeuszról.
Kazinczy Gábor 1839-ben, az Új Magyar Múzeumban A Zarándokság könyveiről (Dziady) tesz közzé tanulmányt. Kazinczy megemlíti Mickiewiczről írt tanulmányában, mintegy összefoglalásként, zárószóként, hogy: „Mickiewicz költő volt a szó legnemesbb értelmében. Lantját sohasem bérli ki külszolgálatoknak, s nem zengett rajta soha tárgy, mely előtt önérzésében igazolva nem volt. Tisztátalan gondolat nem szennyezé soha a költő ajkait.”
Celyna Szymanowska 1835 körül
***
De vissza a Dziadyhoz! Ez a mű, akár a Pan Tadeusz, külön tanulmányt érdemelne, mert Kazinczy Gábor esszéje óta eltelt 180 évben még negyedszázadonként sem jelent meg új hang: Mickiewicz költészetét taglaló. A fordításokról nem is beszélek! (Annak örülök, hogy az Ősöknek ez évben jelent meg új tolmácsolása Fehér Illéstől.) Ezek is maradtak a francia, német, olasz irodalomkörben. Nem lehet panorámát alkotni a nagy poétikus életművéről. Csak üvegszilánkokban verik vissza az ő nagyságát a magyar irodalmi körökből való írások.
– 18 –
Az Ősöket műfajilag politikai életdrámának nevezném. (Bár lejárt Croce mondása óta, hála Istennek, az erőltetett műfaji besorolás: „ A mű az, ami…”)
Ezen helyzetben viszont fontos! A költő csakis emigrációban írhatta meg, azt gondolván, hogy tán napvilágot lát egyszer, valamikor… Nyelvezete, írói közlésmodora a befogadó számára rögvest érthető. Nincs szüksége az olvasónak a „rejtjel ábécé” megfejtésére.
Két nagy eposzáról, az Ősökről és utolsóként a Pan Tadeusról beszélek dióhéjban, beleszőve élete nagyobb történéseit. A Dziady inkább drámai költemény, míg a P. Tadeusz verses könyv, melynek epikus íve jobban kidomborodik, mint előző művében.
Az Ősök hangvétele többször áttűnik a miszticizmusba. A pánszlávizmus boldogító jövendője is érezhető benne. Ebben közrejátszhatott Towiański messianizmusa, melyeket előadásaiba is beépített a költő, különösen attól kezdve, hogy 1839-ben a laussanne-i kollégium tanára lesz, egy év múlva pedig a Collège de France nevezi ki állandó oktatójának. Towiański hatását nyilván másképp ítélik meg az ateisták és az istenfélők …
Szintén Párizsban jelenik meg 10 kötetben a szláv irodalmakról tartott előadások gyűjteménye: Cours de la littèrature slave címen. 1849-ben szerkesztette a Tribune des peuples hírlapot is. 1852-ben pedig könyvtárnoki állást kapott a francia kormánytól. Az 1849-es forradalmak bukása után a költő visszasüllyedt a magányba. Az utolsó percig biztatott minden szláv népet, hogy segítsék a leghosszabb ideig küzdő magyarokat harcukban. Tulajdonképpen ekkor kezdte szervezni Mickiewicz a Lengyel Légiót. 1853-ban kirobbant a krími háború. Sok lengyel reménykedett abban, hogy török győzelem esetén, ha a lengyelek is részt vesznek a törökök oldalán a harcban, Lengyelország megújulhat. A költő minden erejével, kapcsolataival kezd neki a törökországi Lengyel Légió szervezésének. Egy váratlan betegség azonban hirtelen élete szálát szakította. 1855 novemberében Konstantinápolyban temetik el. A temetés alatt nemzetközi tüntetések zajlanak a fennálló elnyomó uralmak ellen. A nagy költő földi maradványait később a krakkói Wáwelben helyezik örök nyugalomra.
– 19 –
Az Ősökben féktelen erővel tör ki a poétából, száműzöttként a fájdalom, és a gyűlölet az elnyomók ellen. Mintha igen magas művészi szinten írt röpcédulák lennének a lengyelek számára, hogy ne nyugodjanak, amíg járom van nyakukban! Természetesen, történelmi szálra fölfűzve. Bár a költő nem fejezte be folyvást zaklatott életében a négy részes nagy poémát, így is kiteljesedett. Már a mű prológusában földrengető kérdések és válaszok hangzanak el, ugyanis angyalok és a fogoly/ Mickiewicz/ között folyik egyfajta párbeszéd.
Mindez Wilnában, egy kolostorban történik, amit börtönné alakítottak, s valóban megjárta a költő ezt a helyet. Egy angyal szólítja meg a raboskodót, egyben reménnyel tölti el:
„Oly sokat kértük az Urat,
Hogy a vadak konca légy.
Mesterek mestere: maga a magány.
Így jutottál a csupasz cellába,
Mint egykor a pusztai próféták,
Hogy rájöjj élted értelmére.”
(…)
A költő őrangyala egyenesen, világosan szól:
„ Eljöttek a jó hír hozói, szabad leszel bizonnyal!”
A fogoly kétkedik.
„ Szabad?! Tegnap is mondta tán valaki, lehet, hogy álmodtam.
Maga a Teremtő rendelkezett volna így?
Az önkínzás, töprengés, aggodalom a haza sorsa felől az egész nagy művön átvonul.
Konrad töprengéseibe, azaz a költőébe enged bepillantást följajdulása:
(III.RÉSZ -LITVÁNIA)
„ Nem vagyok magányos, hisz lengyelhon kobzosa vagyok!
Álljon elém az a teremtmény, ki mindig hallja lelkén át, mit is mondok!
A Fénnyel szétfutó Mindeneket látja át! Hol van, ki népének igazából nem vesz el?
A hangja másé, aki eszméket hazudik. Beszél, de már nincs mögötte senki…”
– 20 –
A költőnek többször is volt villongása Slowackival a Dziady miatt. Többször is érvelt eme mondattal az Ősök mellett: „ aki az igazságtalanságot eltűri, maga is részesévé válik a bűnnek.” – „Mert bűnösök közt cinkos, aki néma…” írja jóval később a mi Babitsunk.
A Tadeusz Úrról szólok röviden, utolsóként. Erről a verses regényről szerencsére viszonylag sok megnyilatkozást tart számon a magyar irodalomtörténet. Nem is csoda, hisz 1834-es megjelenése után a költő elhallgat. Csak a család, az előadások, a tanárkodása marad, amiről már beszéltem részletesebben.
A Pan Tadeusz 12 verses könyvén plasztikus nyugalom vonul át. Egyszerű és tiszta a nyelvezete. A miszticizmus már nem tör át rajta, mint az Ősök bizonyos részein. Jól láthatók egy nemes életének útjai. Világosak a jellemzések. „Ott Koscsusko+ krakkói mentében,// arca égre néző, fennkölt,// Két kezével fogja éles kardját: az oltárra így esküszik,// hogy a hon három türanoszát szablyájával kergeti ki, // különben fegyverébe dől, akár Rejtán++, // ki ezen töpreng most, // de elébb megsiratja a szabadság temetését.”– írja a poézis művésze alkotása első könyvében. A főhős hazatér a régi házba, a falakon igaz lengyelek, forradalmárok képei függnek.
+ (Koscsusko az 1794-es nemzeti felkelés szervezője és vezetője.)
++ (Tadeusz Rejtán Lengyelország első felosztása/1772/ után mint parlamenti/szejm/ képviselő szenvedélyesen tiltakozik a felosztás jóváhagyása ellen mindhiába. Később megőrül és öngyilkos lesz.)
Később is megtartja Mickiewicz a viszonylag nyugodt hangnemet, patriarchális nyugalmat a „ lengyel Íliász”-ban, mely az „Élet története”.
Az előzmények bonyodalmait a költő egészen a 10. könyvig feszíti ki. Így valóban az olvasó előtt seregnyi kérdés áll, melyre csak az utolsó két könyvben kap választ. A szerelmi ügyek és személyes bosszúk után az ország ügyeire is kiható események indulnak meg. Két család közt egy rozzant várkastély miatt már régóta folyik a pereskedés. Tadeusz nagybátyja a nemesi törvényszék egyik tagja. A törvényszéknek végre döntenie kellene, hogy a Horeszko vagy a Soplica családnak ítélik-e a várat. A vendégek javára medvevadászatot rendeznek a litván őserdőkben, ahol Horeszko grófot egy rárontó medvétől titokzatos szerzetes menti meg, akiről később kiderül, hogy nem más, mint Jacek Soplica, ki hajdan a megmentett Horeszko gróf lányának kérője volt, de apja nem adta az egyszerű köznemesnek Évát.
– 21 –
A per eldöntetlen marad. De jő a hír, hogy az orosz szerterajzott az országban.
Bár Horeszko elfoglalja a kastélyt, az előre nyomuló oroszok elfogják Horeszkot és embereit bilincsbe verik. A titokzatos Robak barát cselt eszel ki. Leitatja az oroszokat, majd a környék litván harcosaival leöldökli a megszállókat. A harcban saját testével védi meg Tadeust és Horeszko grófot. Robak barát a halálos ágyán vallja be, hogy ő az eltűntnek hitt Jacek Soplica. A litvánoknak menekülniük kell, de csakhamar visszatérnek a lengyel hadakkal, melyek Dombrovszki vezérlete alatt Napoleonnal Oroszország ellen indulnak. A két ellenséges családot a haza közös ügye kibékíti! Pan Jacek Soplica becsületét is helyreállítják népes hallgatóság előtt:
„A Sereg tábornokai itt sorakoznak,// Jacek, mint terjesztették azt, nem halt meg Rómában.//
Nevét, életét és világfelfogását megváltoztatván, // hősi tetteivel Hazáját szolgálta, s így az Isten elleni bűneit eltörölte.” (11.könyv 240-250.s.)
„Titkos futárként szerte hordta a parancsokat a honban, // kifigyelvén a dolgok állását; titkos ellenálló szervezeteket alapított, // s ősei földjén lehelte ki lelkét, Szoplicowoban, // nagy birtokfoglalási harcban, hol felkelést szervezett, élére állt a litvánoknak. //
Halálának híre akkor érkezett Varsó városába, // mikor a Császár őfelsége a Nagy Becsületrend lovagjának nevezé ki, // számtalan katonai hőstettéért.” ( 11. könyv 260.)
A kortárs költő, Julius Slowacki így ír elsöprő erővel az eposzról:
„… E költemény előtt//
A sötétség hatalmas fővárosa ledőlt.”
– 22 –
Mickiewicz titkos naplójáról is szól a fáma. Egyesek szerint egybegyűjtve egy oroszországi kolostor(?) könyvtárában nyugszik. Ki tudja? Minden könyvnek megvan a sorsa. Mint, ahogyan a Lengyel Légiónak is. 1848-tól haláláig szervezte Mickiewicz, ami igen mély gyökeret vert Európában. A z 1848-49-es és az 1956-os magyar szabadságharcban is részt vettek a lengyel légiósok.
“Szűz Mária, Szent Fiadat kérleld, / add meg, amit kérünk,/
jámbor éltet e világban, / üdvösséget mennyországban” ( 1300 körül)
– 23 –
Felhasznált irodalom:
– A tanulmányban szereplő Mickiewicz-művek részleteinek magyarra fordítását a szerző végezte.
– Toldy Ferenc: Jean de Carro Almanach – 1834. II. KÖT. 119-121.l.
– Liszt François: F. Chopin, Párizs, 1852., Mescudier 10. 36-37. 90. l
– Kertbeny Károly: Irodalmunk túl a határokon, Pest, Szépirodalmi Lapok 1853. 392. l.
– Bartoszewicz: Historia literatury polskiej, 1877, Warszawa
– Heinrich Nitschmann: Geschichte der polnischen Literatur, Leipzig, 1882.
– Wlodzimierz Spasowicz: Dzieje literatury polskiej, 1885, Warszawa
– Mickiewicz Ádám szonettjei, Franklin Társulat, Bp.,1895.
– Mickiewicz Magyarországon, Bp., 1955. Orsz. Széchenyi Könyvtár Bibliográfiai Osztálya
Szerk.: Kozocsa Sándor , Bélley Pál
– Jan Długosz: Annales Regni Poloniae,CBN Polona honlapja, részlet: Istenanya ének (Bogurodzica)
– Köszönetem fejezem ki az OSZK Bibliográfiai Osztályának, hogy épp 40 évvel ezelőtt, 1979-ben adtak számomra kutatójegyet, melynek eredményét most mutathatom be az olvasóknak! (Kutatási anyagomat ugyanis elveszettnek hittem…)
Képek:
– 1548, Herkules megöli Iolaosszal a Hydrát (ism. művész)
– Szymanowska fiatalkori képének alkotóját nem ismerjük
– A. Mickiewicz- portré / Walenty Wańkowicz, 1825/?/
Illusztráció: A. Mickiewicz
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →
Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →
