Ádám Tamás: A hazugság kétszer sebez
Tamási Orosz János Áthatol a Van című kötetéről (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2018)
Mi sem természetesebb, ha olvassuk Tamási Orosz János friss könyvét (friss ez, még akkor is, ha 2018-ban jelent meg, az lesz jövőre is), hogy a Van bizony áthatol. És a Van mindig áthatol a lelkeken. Érezzük, amikor áthatol. Kunhegyesi Ferenc festményei ugyanazt a hangulatot hozzák, mint a költő, tökéletesen simulnak a szövegekhez. Találkozik a képzőművészet a költészettel. Két alkotó, egy világ. Szép könyv, jó versekkel. Súlyos versekkel. Különleges kötet több szempontból is, hogy miért, alább kiderül.
Mi történt Hétfőtől csütörtökig? Először is a költő a múzsák segítségét kéri az Invokáció öt részre tagolt versében, mely Harsányi Katalinért szól. Fohász ez, ima, kérés. Ismétlődően újra és újra előjön a kései beismerés: talán neked van igazad. Aztán meg többszólamú szövegek jönnek, úgy tűnik, mintha a vers csak egy személyhez, egy személyről szólna, de azonnal világossá válik számunkra, hogy Tamási Orosz átbeszél hozzánk, az olvasókhoz is: szeretnél kiolvasni engem / de szamárfüles itt meg ott / a könyv / megjelölöd a lapot / össze kell vetni átgondolni / gondolod és összehajtod. Sokan megjelöljük a lapot, köztük én is, újra előveszem, összevetem, átgondolom. Így nyílik ki egy színes és egy fekete világ. A szamárfül rendre megakaszt, visszahív. Mert ami írva vagyon / valahogy csak volt / mindig a lesz mi bizonytalan / és a viszonyok. Búcsúvers, átélés, fájdalom, az idő könyörtelen arca: irgalom Kata / nézd jaj kész ez a vers is / múlhatom hozzá.
Az elmúlás, az öregedés, az idő pörgése az élet velejárója. Tamási Orosz szelíd megnyugvással, elfogadón-elfogadva írja le a folyamatot Önarckép; lassan, szűnődve című versében, melyet legszívesebben végigidézném, annyira pontos, költői megfogalmazás: elvégeztettél szépre – – – – már / öregebb lettél önmagadnál. ez jó. A folytatás sem akármilyen: láttál madarat esőt hegyet felhőt / láttad általuk és láttad vélük Istent / és utad végén látád Istenben a jót. / így lettél öregebb önmagadnál s jó? / megöregedtél. Megöregedni – az jó. / már minden szó sok / – apadó tengerszem / rejtse lényeged – / már minden szó kevés / születni: múlt. múltba szűnődni: remény. Kis szünet után találkozunk a Távlattal, az elővers ikertestvérével, mesteri ez is: Koporsóm lesz csak ennél kisebb / ennél csak kisebb lesz koporsóm / itt még fa nő ablakom előtt / szemem fölött fő nő majd ottan / jó lesz Istenig ellát a fű / és ellátja isten a füvet / esővel tanáccsal miegyéb / kellene még ha minden kisebb / és mindannyik kisebbek leszünk / lakhatásom a fű no és Isten / már akkora lesz csak mint az ég / csak akkora lesz mint a nincsen.
Ha már belefogtunk, haladjunk ezen a szálon, és eljutunk a Porpapír című versig, ugyancsak az elmúlás hangulatát hozza: kezem / az ablakpárkányra fektetem / a tél szennyét róla lassúdan / hulló koratavasz eső mossa / helyén szél hordta por lesz / hamarost s végső helyemet is / fedi növények szőtte rost / ott / majd ott hol híres memóriám / nem emlékszik / sem könyvre /sem rám. Nincs ebben semmi önsajnálat, keserűség, az ember akarva-akaratlanul azt érzi ki a költeményből, nyugalom vár ránk, jó lesz majd ott fenn nekünk.
Mondok arra is egy rövid példát, hogyan lehet utalni egy másik költőre, jelesül Weöres Sándorra, a galagonya segítségével. Nem kell körülírni, bújtatni a költő szavait, át is veszünk tőle, meg nem is, új életre kell, izzik a galagonya. Tamási Orosz költeményében: másikuk ruhája izzik / emezeknek meg galagonya. Valahogy így kellene mindnyájunknak elkerülni a vendégül hívott szövegek csapdáit. A Szondi Györgynek ajánlott versben ugyanez a helyzet áll elő. Frappáns az a másfél sor: fekély e kéj; én egész népemet engedem most el. Csekély e kéj helyett fekély, egész népét nem középfokon tanítja, mint József Attila a Születésnapomra című versében, hanem egész népét engedi most el költőnk.
A Márvány című szöveg is bizonyítja a könyv különlegességét, amire korábban utaltam. Nevezhetném prózaversnek, Zsoltárnak, jó néhány helyen találkozunk bibliai utalásokkal. A központozás hiányának okát egészen egyedien súgja meg nekünk a költő, mindjárt a mű legelején: uram távolítsd el tőlem a pontot a pontosvesszőt a kettőspontot vedd / el tőlem mindazt a haszontalan jelzést amely gátat vet a szavak / súlyának a kimondott szónak. Szabadságvágy ez, vitathatatlan. Három oldalon át hömpölyögnek a súlyos gondolatok, és egyetlen fölösleges szót, névelőt, jelzőt nem vet papírra a költő.
A Karácsonyi triptichon az előbbi szöveg testvére, csak itt már találkozunk pontosvesszővel, idézőjellel. Szebben mondja el Tamási Orosz János, mintha én tenném, én fejteném fel a szálakat: minden emlék egy árulás nyoma minden kötődés- foszlány a / cserbenhagyás bélyege; valami fontos volt mégis eltávolodtál. A záró szakasz nem más, mint a Miatyánk ima Tamási Orosz szerinti értelmezése. Nem átírásról van szó, az imában egyetlen szó, változtatás sincs, az eredetit írja le a költő, azt egészíti ki azzal, hogy számára mit jelentenek a sorok. Nem tolakszik a Miatyánk elé, alázattal egészíti ki azt. Kanyarog és fókuszál.
A Capriccio op. 16 című vers élesen rámutat a sajátos technikájára, egyedi látásmódra: buzgón legyinteni minden helyzetre / inni csak fűszálak verejtékéből / lélegzetet ha akciós úgy venni / gondon kívül másra ne gondolj. Ez az egy vers ékelődik be a Miatyánk és a Miatyánk közé. Hogy értsük: az Így legyen ugyanarra a fonalra épül, mint a Karácsonyi triptichon. Az Így legyen szintén a Miatyánk szó szerinti közlése, bővebb hozzá-tétekkel. És ez a komoly játék tovább folytatódik a Szikláinkon szavak szilánkjai című szövegben, csak itt már az ima a szövegfolyamba van ágyazva, fettelve.
És még lehet fokozni, példa rá a Csak kajára címet viselő szabadvers. Ebben a szövegben szintén a Miatyánkot rejtette el a szerző, csak éppen kicsit másképp, mint korábban. Folyamatosan futnak a sorok, egyszer csak bevillan a Miatyánkból néhány szó, ez így megy végig. És, hogy még jobban elgondolkodjunk, mi zajlik körülöttünk, a költő beépíti egy szép kis dalocska szövegét, amelyet eredetiben az AndoDrom együttes játszik. A szövegíró és a zeneszerző ugyanaz: Koczka Géza. Féltem kicsit, amikor belekezdtem a Csak kajára olvasásába, hiszen ennyi sík egybetolásának akadnak nehézségei, tényleg síkos talaj, el lehet csúszni rajta. Tamás Orosznak azonban ez is sikerül, koherens lett a vers.
A Véresnyaku nap címet viselő rövid vers címében két megoldás rejlik, az egyik az izzó Nap fölöttünk. De itt másról van szó, a véresnyakú mindennapokról, vacogó nyár van, jön az ősz, és őszül a költő is. úgy alszom itt mint vacogás / a száj sarkában szegetlen / kendő letépett kép a táj / a fotón mélynyomott hangya.
Már meg sem lepődünk, sőt várjuk, mikor bukkan elő gyönyörűséges imádságunk, a Miatyánk. Nem kell sokat várnunk jön az magától is a Keszthelynek gallyaiban. A sorok ütősek: nem mérvén fel a hazugság kétszer sebez / míg az igazság egyszer sem nem gondoltunk arra a hazug-/ got előbb elhihetik s ez a hit beleépül eldobhatatlan súlyként / az üres szavak szolgáiba.
A Kelebi-fénypászma kép a jelenről, bizony így van ez: voltak évszakok volt Vivaldi / most tűzben égnek el a húrok / már hurok áll kottánk elején / kataton hangok szaladnak szét / és menekülnek a hiúzok.
Mint a zongora, következik egy új leütés, a Szikár kaddis hitetlenekért. Festői környezet: európa második legnagyobb ortodox zsinagógáját keressük de / elsőre átszalad tekintetünk a szerény épületen. Másodjára megtalálják. Besurran a kaddis: Dicsérjük és magasztaljuk az Ő nagy nevét.
Ha már ismerjük Tamási Orosz Jánost, biztosak lehetünk abban, hogy a Miatyánk újra jön. A Fohász megbékélésért című versben meg is jelenik.
A Zsoltár háromegy hangra zsidó liturgiára épül: Ezért legyen az az akaratod, Örök Istenünk, őseink Istene.
De ugorjunk vissza az alapokhoz: Mi atyánk, aki a mennyekben vagy. A Vésetben visszatér az ima. És egy érdekesség: a Márvány ugyanúgy folyik, mint a kötet vége felé található a Véset. Emlékszünk rá: Uram távolítsd el tőlem a pontot a pontosvesszőt. Szóval, a szabadságvágy megint. Amott kurzív volt az egész, emitt csak a Miatyánk szövege, a szavakat aláhúzta a költő, vonzza a szemet.
Az utolsó fejezet a Szombat. Jól átgondolt szerkesztés, amiatt is, hogy mintegy összezárja a kötetet az első és utolsó fejezet. Azt írja Tamási az Ennyike-dalban: de időbe telik a nincsen, csak félni időtlen ez minden. Mint megtapasztaljuk, az ennyike itt nagyon sok, nagyon mély.
Az Epitáfium-töredékek Esterházy János emlékét hozza közel. A sok dramatikus sor mellett felfedezzük József Attilát. „…Íme, hát megleltem hazámat…” Ha valakire, Esterházy Jánosra tökéletesen illik ez a kabát. Mint, ahogy Tamás Orosz másik megközelítése is: íme hát elverik hazámat.
A költő a Felszáradt könnyek Könyve című verset Kertész Imrének ajánlja. Különös megközelítés, érdekes bontás. Az alcímek árulkodóak: A mottó, A Borító, Az Impresszum, A Belív, Az Ajánlás, A Könyv. A Fülszöveg. Mintha csupán a külsőségek számítanának. De, nem! Sors, emberi sors – meg szamárfül.
Az utolsó vers (Szabadság, szerelem) ajánlásából kibukik a cím megfejtése. Vártuk már, hiszen az elején is pontosan tudtuk, ismertük a forrást. Vasadi Pétertől ered, pár éve eltávozott nagy költőnktől. „Áthatol a Van”: Áthatol Isten. Tamási Orosz költeményei ebben a szellemben íródtak, szinte minden sorában jelen van a Van. Isten.
Tamási Orosz János ismert költő, még sincs a helyén. Ki kellene húzni a kánonból néhány költőt, tehetnék javaslatokat. S ha már így alakulna, Tamási Orosz Jánost tolnám a helyükre.
Illusztráció: Áthatol (fh. rajz: Study Drawing, A left hand, ~1750–1800)
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
