Tamási Orosz János: [Mert]: Isten, ember, jó, rossz, teremtés
A magyar identitás sarokköveiről. Vagy.
„A »nagy idők« keretein belül egyformán éljük a mi kisebbrendű időnket, mindnyájan szemtanúk vagyunk.” – írja finom korrajz-gyűjteménye bevezető soraiban Török Sándor. – „Mi állunk a kordonokon kívül és továbbadjuk a mellettünk szorongó ismeretlen szemtanú kollégának a hírt, amit az előttünk ágaskodó szemtanú kolléga továbbított: Jönnek már! Nekünk mondja a rendőr: Tessék két lépéssel beljebb menni! És beljebb is megyünk, de csak eggyel. Mi kiabáljuk, hogy éljen, mi mondjuk, hogy: nézd, most átveszi a virágot! Mi dobáljuk a levegőbe a sapkánkat, mi kiabáljuk azt is, hogy le vele, s a mi hangunk folyik össze személytelenül a Himnuszokban: szemtanúk vagyunk. Jaj, de mit tud egy szemtanú az eseményekről?”
És mit s mennyit tudhatunk meg mi magunk a kordonokon belül- s kívülállóktól a mindenkori kései, elkésett, lekésett utókorokban? Folytatom immár én a kérdést, beismerve: meglehet, hogy nem eleget. Homályos tekintetű szemtanúkká válunk előbb-utóbb; az emlékek épp úgy folynak össze, miként a kordonok anyagai, színei s a táblák föliratai.
A kérdés és annak jelzői bár adottak. Későn érkeztünk, utat tévesztettünk, lemaradtunk s elmaradtunk – csupa ismerős definíció annak, aki alaposabban elmélyedt a magyar történelem, irodalom, általában annak korrajzi (vagy nem ritkán azt kerülő) értelmezés-rendszeri munkáiban. Kutatjuk általuk a múlt ördöglakatjainak megfejtéseit, de többnyire újakat készítünk a régiekből…
Hatvannyolc éves vagyok. Nagyjából ennyi ideje tűnődöm azon a kérdésen, melyet immár hónapokkal ezelőtt szegeztek nekem. „Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája? Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?” A fogalmazás kristálytisztán, precízen fedi le azt a bizonytalanságot, ami bármikor és bármilyen helyzetben körülfonja azt, aki még csak nem is a pontos választ, hanem az általa elfoglalható társadalmi helyét, szerepét keresi. Az aktuális kordon valamelyik oldalán. S ez egy állandó, folyamatos, permanens keresés –, azóta tart, mióta először veszi szemügyre a megszülető ember a helyet, ahová titokzatos sorsa (el)rendelte. Hatvannyolc éve, írtam magamról, de az első, amit már tudatosan fölmérhetek s fölmérsz világod állapotából, az maga a világ fölmérésének kísérlete. Hiszen az „itt és most” szigorú betartása annyit jelent: mindent eldobsz abból, amit az identitás érzése és értelme, generációk tapasztalatainak összegződő értéke és annak „könnyűnek találtatott” értéktelenebb elegye jelent és jelenthet örökséged helyes értelmezése során. És itt, ha figyelmesen követem s követed azt, amit írtam, máris a szavak furcsa súlya sorjázódik a mondatokra. Örökséged? Annak egésze, vagy csak annak egy része? És melyik része? Helyes? Mit értesz ez alatt? Megfelelést annak, amit a pillanatnyi kor helyesnek vél, vagy a helytelennek mondott felé fordulni, hisz a kor úgyis mindig csupán pillanatnyi? Értelmezés? Mások nélkül képes lehetsz-e erre, s ha igen, akkor egy adott értelmezésed mindig egybeesik-e valamely korábbi értelmezéseddel? S így vannak-e ezzel a rád kényszerített, és/vagy az általad megtalált, választott mestereid?
A nyiladozó értelem folyamatos kontroll alá helyezi, ösztönösen is, a tapasztalat tényeit a róluk fogalmazott állításokkal együtt – teszem ezt, mint írtam, magam is hatvannyolc éve, leginkább versben kísérletezve. Minden mást, mit gondolattal, szóval vagy cselekedettel elkövettem, azokban gyónva meg. Kételyeimet, keserveimet; külön-külön élve meg az eszmélet útján az igazság jelenlétének hiányát s az igazság hiányának jelenlétét.
Tény, hogy mások nélkül, művelődéstörténeti kutatások megismerése nélkül számomra s mindenki más számára örökséged helyes értelmezése lehetetlen feladat, no de nem tűnik-e lehetetlenebbnek e hatalmas halmaz szétszálazása, s az épp aktuális koncepciók helyett kiemelni abból az igazat bizonyító állításokat? S hát van-e abszolút igazság, akár önmagad nemzeti gyökereit illetően? Kérdések, kérdések, mindig új kérdések sorjázódnak eléd, bár a legegyszerűbb kérdésekre keresed feleleted. Hol a határ? Hányszor kerülhetsz ellentmondásba önmagaddal, s hányszor kerülöd ezt el, talán csak azért, hogy ne kerülj ellentmondásba környezeted – amúgy szintén permanens – ellentmondásaival.
Hiszen, miként te magad, a mindenkori irányító hatalom is állandó, folyamatos módon keresi az általa elfoglalható és betölthető társadalmi pozíciót. A feltett kérdés mérlegelése ezzel kezdődik; annak kibontásával, hogy vajon kimondható axióma-e az, amit általában így fogalmazunk: „Az adott nemzet tagjai közös identitást hoznak létre, és általában közös gyökerekkel rendelkeznek, származásuk azonos bizonyos értelemben.” Illesszük hát ezt a feltett kérdéshez, s tegyük hangsúlyosabbá: a magyar nemzet tagjai közös identitást hoznak létre, és általában közös gyökerekkel rendelkeznek, származásuk azonos bizonyos értelemben. Igaz ez? Igaz lehet? Eddig a tétel; már most, ha kibontod, azt fogod látni: minden, amit ily módon az identitás jelent, legfeljebb, ha tükör általi homályos kép, s ez akkor erősödik ténnyé benned, amikor annak darabkáit, ami „itt és most”, összeveted az „akkor és ott” foszlányaival. Ám odáig hosszú utat kell megtenned: elvégezvén a visszatekintés kanyargós, kegyetlen számadását.
De hát, hatvannyolc éve, írtam, s van, aki abból máris kivonná az első két-három esztendőt. Tévesen. Hiszen a test, miközben a lebegés állapotát elfeledve hozzászokik a lassan szilárduló környezethez, átmegy az anyatejtől a szilárd ételekig tartó fejlődésen. Ami – s ez még persze számára öntudatlan jelközvetítés – a biztosított táplálék minőségén keresztül az első lépés életminősége megszokottá válásához. Az lesz számára ételben elfogadható, amit gyomra tolerál, s azt képes fenntartás nélkül tolerálni, amit leggyakrabban kap. S mit kap leggyakrabban? Amit környezete életminősége kialakított, megengedhetővé tett. Mindezt bővíthetjük lassan gazdagodó szókincsére, a kulturális környezet hatásaira, a család pedagógiai-nevelési eszköztárára, a lassan megismert szokásrendre, feltéve végül a legfontosabb kérdést: ki tudja, mennyi előítélet, agresszió, torz világlátás rakódik már ekkor a gyermek lelkére, s képez abban számára egy – sokaknak maradandó – hamis, torz, annak folyamatos belső vérzéseire nem figyelő, azokat fel sem ismerő, ám a tágabb világba kerüléskor mégis idegenség-érzetet keltő, merev, minden másság iránt befogadásra képtelen identitást.
Miközben: ha képes megbirkózni ezzel, ha föloldja önmagában a béklyókat és választani próbál egyfajta személyes testi-lelki-szellemi szabadság-teret, kikkel kerül elsőként konfliktusba? Azokkal, akiknek a számára tovább már nem cipelhető terheket köszönhette. Akik, amikor felülkerekedik bennük a szeretet megértése, s elfogadják megváltozott életvezetését, vajon képesek-e elfogadni annak hozadékait is? S képesek-e ugyanezen utat önmagukban is, visszafelé végigjárni, s hatni így szűkebb s tágabb környezetükre, vagy – társadalmi szinten – a mikrotársadalom inkább elkerüli a toleranciával, a megértéssel és elfogadással, s elsősorban az önfelszabadítással járó konfliktusokat a makrotársadalommal?
Íme, az egyik út, melyen egy rövid tűnődés során gyorsan eljutunk ahhoz a kérdéshez: kialakulhat-e egyetlen tiszta forrásból az identitás tisztasága? De számos út van, ezen kívül is. A szellemi fejlődés fokozatai, például. A folyton változó történelem értelmezése. Mert folyton változik, a tények a tűnődő ember jelen idejében átértelmeződnek, ok és okozat helyet cserél; ami egykor ökölemelésre tanított, az ma legfeljebb szájrándítás, ajakbiggyesztés. S a megismerést alig, hogy elkezded – ködök ereszkednek. Ha benned nem is, de köréd azonnal megérkeznek, sietősen, s igazságkereséseid ködszurkálásnak nevezik, figyelmeztetően. S gagyog s ragyog… Ám mindegy, mit érzel, gondolsz, tudni vélsz – életed első két-három évtizedét ők határozzák meg. És ez akkor zuhan rád igazán félelmetesen, ha múltadba merülve próbálsz identitásod sarokköveire, nemzeted eddigi útjának, útkereséseinek, eszméinek és téveszméinek, a mából konfrontációknak és kollaborációknak minősített sorsválasztásainak mélységéig nyúlva támaszokra lelni. Megáradó zuhatagok között rálelni arra a kicsiny, még romlatlan, tiszta forrásra. Melyik az? Ami itt és most oly könnyen megítélhető, vajon átlátható folyamat volt-e akkor és ott? S az, amire – ugyanarra – egy kicsivel korábbi idők itt és most-jában oly könnyen kimondatott a maival ellentétes ítélet, bírhatott-e befolyással a jövőre – jelenedre -, s ha igen, akkor melyik itt és most-ra? Minél tisztázatlanabb a múlt, annál tisztázhatatlanabb lesz számodra önmagad identitása – s az, hogy a jelen s a jövő polgáraira háruló kérdésekben miként foglalsz állást. És álláspontot foglalsz-e, vagy csak íróasztalt nyolctól ötig…
Bizony, a múltból érkező kulturális, nyelvi, társadalmi hagyományok nem csak az akkori korszellemnek, de önmagad szellemének egyidejű megfelelő átlátása, elrendezése határozhatja meg identitásod; felel meg valahogyan azon kérdésedre: tessék mondani, ez már az életem szabadsága, vagy csak egy másik disztópia? Mert hát melyik nem volt az? A nemzeti identitás kezdeteire mind a mai napig nincs egyértelmű válasz – épp ennek tisztázatlansága teszi lehetővé – is – a későbbi korok történelmének egymással ellentétes magyarázatát. Akár azok jelen-idejében, hiszen korszakonként változott az adott politikai irányítás mögé tett ideológia, s akár az utókor elfogadó, vagy elítélő értékeléseiben, mert hát azok sem nélkülözik, többnyire, saját koruk politikai ideológiájának elvárásait. A helyzet ebből adódóan faramucibb – hiszen identitásodhoz keresel hagyományt, vagy hagyományokból építesz identitást? És mindkettőt választod, már ha képes vagy időben választani. Hiszen fentebb már szóltunk a gyermekévek meghatározó erejéről; ha a korai mikrokozmosz túl erős kötéseket rak rád, akkor találkozásaidat a makrokozmosszal idegenkedéssel fogadod; a nagyobbat próbálod formálni a kisebbhez, ezt, ha kell, el is várod attól; de a szükségszerűen fellépő konfrontációba nem kudarc-élményt, hanem egy nehéz próbát kiállt hűséget magyarázol bele. És a helyzetet még bonyolultabbá teszi az, ha kiderül: valamelyest neked volt igazad; itt és most túl nagy árat kértek tőled azért, hogy akkor és ott befogadjanak. Bizony, töprengésünk ösztönösen lép át – és le is zárja – a következő okozatot: az identitás képezheti-e bármely alku részét, s ha igen, az még tiszta identitás marad-e?
Alkuk nélkül márpedig nem megy előrébb a világ. Igaz, hátrébb sem. Még akkor sem jelenthetjük ezt ki, ha amúgy az alkukról bebizonyítjuk, hogy irányuk cikk-cakkokat, zegzugokat, időcsapdákat, visszalépéseket, vagy éppen helyben járásokat eredményezett; s melyik volt az az utókor, bármikor, amelyik nem ezek valamelyikét állította a megelőző századok idő-folyamáról? Mikoron haladni látszódott az idő, bár a szekér kátyúba ragadtan vesztegelt. De itt és most már másképp látjuk, mi akkor s ott történt, szaporítva ezzel történelmünk olykor paradoxiális aktusait; minden állítás tényét a vele ellentétes állítás is ténnyé emeli, s ebben szinte szokványos kiindulópont az ok és okozat lendületes fölcserélése. Végteleníthető, de önmagába visszatérő útvonallá is módolható az ismert logikai okfejtés: ki állítja azt, hogy valamely ok nem egy okozat következménye? Úgy tűnik, bíbelődöm valamely üres locsogással, felszínesítem a választ, ám – valóban csak átabotában – fussuk át történelmünk állításait.
Mind a mai napig, a pillanatnyi jelen reálpolitikai szempontjait sem nélkülöző az a vita: (mert mai nemzeti identitásunkat, ha úgy tetszik, magyar identitásunkat, döntően befolyásolja) nyelvünk s népünk eredete, nyelvi s genetikai származása. Befolyással bíró sajátossággá, szemponttá válhat az, hogy egy adott idea képviselője mely nyelvcsalád mellett teszi le voksát, mi több, már-már elvárásként jelentkezik, hogy állást foglaljon valamely vélemény ellen. Követvén ezt az utat, olykor sorskérdésként merül föl, hogy Róma vagy Bizánc, az Árpád-házi királyok belviszályai, a mohácsi sík, védőbástya-szerepünk hasznos vagy haszontalan volta, s általában minden belesűrűsödik az első világháborút lezáró békediktátum nemzeti emlékezet-politikájának földolgozásába. (És van tovább, a legmélyebb pontot is újabb határsáv, cezúra, a nemzetkarakter törésvonalai követték, követik.) (be)Látjuk-e az odáig vezető, sok évszázados út hibáit, tévedéseit, vagy azt valljuk: egyfajta összeesküvés áldozataivá váltunk, immár nem először. És még itt sem időzünk el ama furcsaság fölött: amennyiben nem először történt ez, hát tettünk-e valamit az ismétlődés megelőzéséért? És mit is? Ismétlem, ez nem a kérdés megkerülése – sokkal inkább önmagunk útjának bemutatása, a bejárás nehézségeinek érzékeltetése.
Mert mindennek lenyomata maradt a nemzeti emlékezet kútfőiben, a művelődéstörténet fejezeteiben s identitásunk keresésekor – avagy épp ösztönös érzéseink megértésében – ezekre kell támaszkodnunk. A magyar kultúra eredői mellett annak folyton gyarapodó eszköztárára, értékbővülésére, kultúránk egyetemes kincseinek gazdag s mindig rólunk s nekünk beszélő kútfőjére. Nem könnyű, már ha nem nevezzük ezt egyenesen iszonyatosan nehéznek. Mindenképp készen kaptunk valamit, életünk első egy-két évtizedében, s amikor nemzedéki összefogásokat, társakat, egymásban fölismert megerősítéseket látunk – tapasztaljuk ennek ellentéteit. Olykor, formálódó tudatunkban, az is megesik: az ellenvélemény mögötti tehetség erősebb jelenléttel bír minden eddig tapasztaltnál. Ám van-e valódi fedezete? Mennyi időre terjeszthető ki – az idő síkjában minden irányba – annak szavatossága? Megértjük-e egy rövidebb ideig tartó nemzeti disztópia előzményeit kutatva a megelőző hosszabb disztópiák károkozásait, avagy a generációinkhoz közelibb sokk elkendőzi, megszépíti a disztópia-láncok valamely korábbi láncszemét? S ez, bizony, a magunk fejlődési fokozatainak lépcsőfokain való haladás. Egy végeérhetetlen csigalépcsőn próbálgatjuk lépéseinket, egy ponton túl már azt sem érzékelve, hogy a torony csúcsára jutni a hasznosabb, vagy az alapjait rejtő földrétegek alá kell inkább eljutnunk. Csak egy biztos: az út elején magányossá kell válnunk, a számtalan könyvhalom közötti labirintusban, s az út vége felé törvényszerűnek kell elfogadnunk ezt a magányt. Hiszen mindenképp ide vezet – az identitás kutatása során ugyanis számtalan olyan konfliktusba, vitába s viszályba keveredünk, bonyolódunk, házzal, hazával, társakkal, családdal, ősökkel, felmenőkkel s utódokkal, hogy – akár akarjuk, akár nem – érzékelni fogjuk e magány egyre tartósabb jelenlétét. De érzékelni fogjuk az egyetlen identitás megszületését bennünk.
Az út odáig nem egyszerű kaland. Meglehet, végtelen közelítése ez a horizontnak; a közeledés legapróbb sikere nélkül. Minél tovább kutatjuk a helyes válaszokat, annál jobban távolodunk azoktól. Különösen igazzá válik ez akkor, ha ragaszkodunk valamiféle abszolút igazsághoz, ami – miként fentebb ezt már érintettük – nem létezik. De mégis makacsul elképzelünk egy folyamatosan jól működő belső iránytűt, s kötődünk egy mindig az egy örök igazsághoz vezető úthoz, amelyre vissza kell térnünk, mindenképp. Miközben halmozódnak bennünk s körülöttünk közös nemzeti veszteségeink. Elhullanak legjobbjaink a felejthetetlen feledés hullámsírjába – miközben felettük örökké pörög a hídavatások ünnepi ceremóniáit kísérő dobpergés. Mily fenséges légszomj.
Hatvannyolc éves vagyok. A minap szinte véletlenül futottam bele fiatalságom egyik filmszerelmébe (ez a kötés azóta is tart), Szabó István mozijába, a Szerelmesfilmbe. Azt hittem, kockáról kockára tudom, behunyt szemmel, dialógusait, de újszerű élményként ért az a fölismerés: a főszereplő huszonhét éves, amikor választ a szerelem és a haza között. Amúgy ma is megrendítő, ahogyan a filmkockákon lepereg a szerelem Ódájának (József Attila) mellékdala, s ahogyan megelevenednek a haza vihar- s háború-verte, sikátornak tűnő képei. S ahogyan nincs kimondva, csupán a metafora erején keresztül, a választás tétje s legfőképp annak illúziótlan szürke perspektívája. Huszonhét évesen kell döntenie az elbeszélőnek, épp annyi, mint én voltam akkor, amikor döntenem kellett. Hogy miért? Légszomjam volt s még ez a legkevesebb. A döntés súlyát átélni nem fikcióból fakadt, ami talán könnyebbé tette volna, hanem valós idejű; várt egy távoli város, várt ott lehetőség is az első időkre mindenképp, már túl voltam itthon a nyelvlecke kötet felén, s túl a mindenki előtt szükséges (el)hallgatásán e célnak; de végül – maradtam. Akkor még arra gondolva: hallgatni szegődöm anyanyelvemhez, mert a legszebben hallgatni is anyanyelvünkön lehet…
Minden olyan szempontból nézve, ami az ember külső, ha úgy tetszik, társadalmi jellegét jelenti, megrajzolja jelenléte kontúrjait, nagyon rosszul döntöttem. Ám ami a belső kiteljesedést jelenti, a megtalált szerelmet, családot, csodálatos gyerekeimet, akikhez gyakran érzem méltatlannak magam, mindent helyrebillentett – volna. S csak azért volna, mert túl sokáig tartott nem csak fölismernem, de ki is mondanom: ez volt Isten szándéka. Velem. De az a légszomj, ami akkor és ott elűzött volna, nem csupán kitartott, de fojtogat mind a mai napig. Itt és most. S szinte ugyanaz s szinte ugyanúgy. Mint akkor és ott. S ahogyan ez a szinte már-már legegyértelműbb nemzeti örökségem; amikor honfoglalásról beszélünk, igazabbnak tűnik elődeink szándékában már akkor egy új haza keresésének nógatására rávélnünk; s aztán mindenik századra jutott egy-egy nemzeti-nemzedéki emigrációs célállomás. Mindenik magyar lélekben honvágy lakozik, dúdolom fel ösztönösen itt a Babits-parafrázist, bocsánatot kérve. Akár azt is mondhatnám s úgy is: számomra az identitást, az identitásomat a légszomj jelenti, jelentette.
Elkanyarodtam talán, úgy tűnhet, de járt úton járok: most, amikor hatvannyolc évesen visszatekintek magam szűkebb saját idejére s a megöröklöttre – éppoly nehéz, ha nem lehetetlen megadnom a feltett kérdésre a helyes választ. Mert talán ott kellene keresgélnem, hogy a magam nem változott légszomja hogyan függ össze e huzatos haza sok-sok viharral vert egymást követő nemzedékeinek légszomjával? Milyen itt és most épülhetett a sok-sok egymással is konfrontálódott akkor és ott-ból? S milyen épült akkor és ott, a sok – ma már jelentéktelen – itt és most-ból? Két verssor összegyúrásából megadható egy szomorkás felelet: bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék, csend vala, ment-e hát könyvek által itt előrébb a világ? S mennyi sóhaj tör fel bennünk, ha könyveinket, könyvtárainkat faggatjuk, az olykor tűzből mentett, betiltott, s a máskor folyton citált szavakat. Betiltott, vagy csak egyszerűen elfeledett íróinkat, költőinket, hiszen jönnek, hosszú sorokban, egymás sarkára taposva – de ki hallja meg keserű mondataikat? Pedig, ha tudjuk, hogy nyelvében él a nemzet, akkor a magyar irodalom nélkül nincs magyar identitás – hozzátéve, hogy a magyar irodalom sem tévedhetetlen entitásokból áll, így hát miképp jöhetne létre csak általuk a magyar identitás? De épp ezért kell figyelnünk szavaikra, kiváltképp a feledettebb gondolatokra, hiszen minden „korszellem” megjelenése elé azonnal tükröt tartanak, gyakorta tisztábbat, mint ama eredetinek tűnő homályos, párás, kései vakablak. A magyar identitást a magyar történelemből kellene nagyobb részben fölépítenünk, ám abban bizony voltak magyar győztesek és magyar vesztesek, elsietett és elkésett szövetség-kötések, országromlásra sem figyelő, átláthatatlan belharcok. Ami mindannyit megelőzte: az igazságnak ható elhivatott tüzes szónoklat. Amit sokan megörökítettek.
Nekem egyik kedvencem a fentebb már idézett Török Sándor rezignált tűnődése: „Szemtanúk vagyunk ismét, nem hagynak nyugodni a nyugtalan idők. Alig lélegzünk egyet-kettőt s embervoltunk már megint erősen így tagozódik: nemzedék, korosztály. Elvégzendő munkánk: feladat, sőt teljesítmény. Az esztendők, amikben élünk: korszak. Az állapot: helyzetté kuszálódik, mint ilyen többé-kevésbé állandósul s már ismét és ismét kortársak vagyunk,« részesei a nagy időknek ». Íme, csupa dűlt betű és idézőjel, amit úgy utálok, de használnom kell, mert világunk most dűltbetűs és idézőjeles és én engedelmesen hozzátartozom koromhoz. Szemtanú vagyok s, mint mindig, ha az idők elsúlyosodnak, fokozottabban érzem a lerombolhatatlan közösséget családommal, az emberiséggel. És körülnézek a famíliában: ki mit csinál a nagy időkben, a maga kis életével, mint végzi a föladatát, általában, hogyan kortárskodik?” A szemtanú naplójában írja ezt, a kor rezignált zsurnalisztájaként, amúgy kiváló gyermek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként jelenünk által még nem teljesen elfeledett, ám regényei méltóbb utókort érdemelnének. De ez egy másik történet, maradjunk az általam választott bekezdés sugallatánál: hogyan is pillantunk, a magyar identitásunkat keresve, nemzeti múltunk sorsválasztó kérdéseire?
István, vagy Koppány? Lehet-e egyfajta vegyes házasságban élni kereszténységgel és pogánysággal? Ismerem a kérdés cizellált magyarázatait, de hol keressem a magam identitását akkor, ha e cizelláltság minősége – avagy minősíthetetlensége – még ma is napi szinten jelentkező vitát generál? Nem akarom szétaprózni, csontjainkig szétszálazni történelmünket, de hát mégis hadd kérdezzem meg: egyformán emlékezünk-e? Nemzetünk tagjainak, ha úgy tetszik: nemzetrészeinknek, közösek-e a gyökereik, azonos-e származásuk, s ezen jött-e létre közös nemzeti identitásuk? Így lenne? Hazát teremteni jöttünk-e, vagy országot építeni? Nem mindegy. Valóban szabadságharcaink vesztesei voltak írott történelmünk nyertesei? De kik építették tovább a nemzetet a következő háborúig? S ki választotta ki azt: miről szóljon a következő háború? Ha ki mélyen elmerül múltja folytonos kihívásainak mozgóképszínházában, azt látja: a jó és a rossz olykor szerepet cserél, a mese irreális fordulatot vesz, s a cél szentesíthetné az eszközt, de hát itt a cél a küzdés maga. Szinte mindegy a vállalás, mert a lényeg a szónoklat elhangzása, a közbeszéd megváltozása, mitől valami belekerül a levegőbe, s a nemzet ráront nemzetére. S már ott billen a magyar identitás keresése, ha ezt ideológiai oldal-függővé tesszük. A mérték lehet változó, de a lényeg: évszázadokra visszamenően nagyon sokszor szinte minden faluból került ki – s olykor még családból is – barát és ellenség. Még ennél nagyobb baj az, hogy gyakran mindkettő hitt a maga igazában, s az ennél is nagyobb baj: mindmáig nincs mélyreható, a gyökerek szintjéig leszivárgó, mindent eldöntő konszenzus abban a kérdésben, hogy akkor, végül kinél volt az igazság? Ki követte azt, minden körülmény közepette?
Amit biztosan megtanulunk s elfogadunk: a múlt eseményeiben nincs ha. Ám amit biztosan el kellene fogadnunk: a ha lehetőségeinek számbavétele nélkül minden későbbi történet ugyanúgy fog kezdődni s végződni. Ahol a vég a kezdet, ott a kezdet szükségszerűen válik végzetté. Tudjuk, hogy a mohácsi síkon mi történt, de elfogadtuk-e valaha is azt, hogy történhetett volna másképp is. Nem. Elmaradt egy konszenzus, s ez végzetesnek bizonyult. És ez a konszenzus-hiány okozza majd későbbi katasztrófáinkat; idézzük ugyan a tanulságokat, de Kossuth Kasszandra-leveléből – ki abban lényegében megjósolja államalkotó nemzetrészeinkre való széthullásunkat – meg akarjuk-e érteni Kossuth korábbi vállalásának irreális magasztosságát? Konszenzus állt-e a kiegyezés mögött? Az határozta-e meg az elkövetkező évtizedek valamennyi nemzeti döntését? Tudjuk, hogy nem, ahogyan azt is tudjuk, hogy a maga szempontjából mindenki megfontolt döntést hozott. Védhetőt, okosat, az egyetlen helyes megoldást, amikor igent mondott vagy nemet, szokott, vagy szökött, harcolt, vagy elmenekült. Így van, s itt mondom ki: mindig mindenki a maga adott helyzetéből fakadó, belátható, s számára elfogadható döntést hozott. Amit nem árt meghallgatnunk. Talán konszenzusra juthatunk, végre. S itt ideje megvallanom a magam magyar nemzeti identitásának egyik lényeges pillérét: a nemzeti liberalizmusba vetett hitemet. Ami persze nem tévedhetetlen, sőt, de abból még mindig a legélhetőbb tévedések világát hozhatja el, hiszen elég párosítanunk a hitvallók toleranciájával, szeretet-elvűségével, a diktátumok elé rangsorolt ember s ember közötti békeszerződések alapvetésével. Valahol utat tévesztettünk? Semmi baj. A nemzeti liberalizmus segít(het) tisztábban látni s dönteni vállalásaink okos vagy oktalan volta fölött. A múlt önmagunk számvetése, identitásunk limesekben, gyepükben, rendi országgyűléseink határozataiban és parlamenti patkóink viszályaiban gyökerező fölismerése; saját előítéleteink, téveszméink okainak föltárása.
A befogadás és az elfogadás, a tolerancia, az eltérő nézetek egymást nem görcsösen kizáró ütköztetése, a helyes és helytelen súlyozása önmagunk megismerését segíti elő, ha akarjuk, sem választhatunk magunknak egy megfelelőbb múltat, de a távlatokban és perspektívákban már akkor időben megmutatkozó arányok újragondolása által elkerülhetünk egy (meg)ismétlődő aránytalan jövőt. Igen: a nemzeti liberalizmus tanít s vezet a föllelhető nemzeti minimum konszenzusára – ahol e konszenzussal kezdődik a nemzeti minimum elfogadása.
Török Sándorral folytatom, a forrás ugyanonnan, arról számol be: „…megüti a fülemet például egy beszélgetés, a villamoson vitatja két ember a Keleti pályaudvartól az Erzsébet-hídig, hogy Isten jónak, vagy rossznak teremtette-e az embert? Két ember — két szemtanú, két kortárs ugyebár – olyanok, akikről »kocsmai verekedés«, «hirtelen halál az utcán» stb. esetén, felületes riporterek azt írják, készen véve elő a meghatározást a szakmai közhelyek szókincséből: két munkás külsejű ember. Ezek a munkás külsejű emberek ezt vitatták, mikor az Atlanti-óceánon csatahajók és tengeralattjárók lestek egymásra, Londonra tűzeső hullott s államférfiak szorgosan tárgyaltak őróluk és mirólunk. Az Erzsébet-hídnál ott kellett hagynom őket s csak a Vár alatt jutott eszembe, hogy hohó, a fölvetett tétel hat szavából ötnek az értelmét nem tudjuk. Ez az öt szó: Isten — ember — jó — rossz — teremtés. Csak a hatodik szót ismerjük nagyjából, ez a hatodik szó így hangzik: vagy.” Én ennél nagyobb igazságot, ennél mélyebb konklúziót nem tudok előrántani identitásom kérdésében – sok bölcseletet összehordhatnék, sok magvas kijelentést tehetnék arról, hogy számomra valódi sokk volt kifejtenem, kihúzkodnom fiatalságom évei során azt a kevés szalmaszálat az ocsúból, megértenem, nem ritkán személyes életem légszomjaiból – amit, ha kellett, fojtófogással is erősített (s erősít) a rend – az engem „nevelő s óvó” hazugságözönt; s igen, nagy lépésnek éreztem a rendszerváltás irányába tett lépéseket. Ha nem is teljesen, de olykor-olykor belelátva labirintusaiba, még jobban akaródott bennem a vágy egy másféle jövő iránt – talán akkor kezdtem először tudatosan álmodni magamnak egy identitást, mi több, hinni is abban.
Ám a légszomj nagyon gyorsan visszatért. Egyre gyakrabban gondoltam az akkori években hallott történetekre a személyes rendszerváltásokról: melyekben valaki olykor összefoglalta, hányszor is élt át ahhoz hasonlót. Ha elég öreg volt, a dédapáknál kezdte, akik még láttak, ismertek 48’-as honvédeket, akiket törvényes menhelyhez juttatott a kiegyezés, gyerekeiket elvitte az első világháború, hazahozta az orosz forradalom, s amit ők hoztak onnan, az a hamis eszme fertőzése, átéltek ilyen, majd olyan színű terrort, rokonaikat elvitte a békediktátum, őket a gazdasági világválság, még föl sem eszméltek, már nyakukba zúdult a második világháború, a hadifogság, közben a hamis eszme rendszerszintre emelkedett, benne egy hamisabb eszme felvirágzásával, megálljt intett annak a forradalom, de csak elmélyítette az igazság csöndjét; ez, ugye, nem kevés rendszerváltásnak? És nemzeti identitás-képzésnek? A történetek keserűségeinek mögöttesében húzódó revans, a büntetés, valamiféle bosszú – ami s annak elhúzódó, elvarratlan televénye sohasem oldja békévé az emlékezést. Hát még akkor, amikor az emlékezet-politika tálcán kínálja ezen érzés tartóssá válását.
De hát, hiszen, hogy gyarapítani akarj házat, hazát, nemzetet, ahhoz valamilyen szintig hinned kell s kellett abban, amit a vezérelvek üzennek; valamiért kötődnöd kell a rögökhöz. S e fölsorolás egyikében sem vált szibarita vázzá a magyar; bár szinte mindig elmondta s mondja ezt róla az utókor. Sommásan: hogy bűnös nemzet, kinek téveszmés bolyongás volt útja. A gének, a sejtek szintjén mindez benne van-e a magyar identitásban? Lappang-e mindebből valami, ha kell, megbánásként, ha kell, készenlétben? S hát a sor, a történelmi mondat hogyan folytatódott? Eljött magam, magunk rendszerváltása, kiadtuk a jelszót: Európába, de mindahányan. De sztyeppei öntudattal érkeztünk csak oda, portyázókként, fürkészekként? Vagy voltunk már moszkoviták, leszünk hát brüsszeliták féle cinikus felkiáltással? Vagy magyar voltukra, tágra nyitható öntudatukra büszke európai magyarokként? S hát szinte mindegy az érkezés pillanata – de követtük-e azóta Osztyapenko példáját, lépést váltva mi magunk is? Ugyanazon utat követjük-e mind a mai napig? Vagy maradtunk azok, akik voltunk, mi több, azok voltunk-e valaha, akikké váltunk? Az akkor és ott megtaláltnak vélt identitást megőriztük-e itt és most-ig? Vagy az itt és most-ot cseréljük, állandóan, itt és most-ra? Nem tudom.
Hatvannyolc évem elszelelt, de a jó válaszra sosem telt – s meglehet, már nem is fog. Az igazságot sem kutatom. Abban, legyen tárgy, személy, vagy fogalom, ami s aki elvette ifjúságom, bízni nem tudok, nem akarok. De nem tudok ítéletet mondani azok fölött, akiknek épp az adott élhető ifjúságot. Egy ítélkező kor önmaga fölött mond végítéletet – ennyi csak, amit leszűrni képes voltam s vagyok. Magyar identitás? Tiszta forrás? Mert valamit mégis meg kell neveznem, megvallanom, az említettnél erősebb prioritással fölruháznom, a magam identitás-pilléreinek pillére, identitásom egyetlen pillére, hadd mondjam ki: számomra ez a magyar költészet. Az irodalom egésze is, persze, a maga sokszínűségével, végtelen árnyalataival, de azon belül a költészet nyújt kimeríthetetlen kapaszkodót. Csupa-csupa törhetetlen, megroppanthatatlan szalmaszál. Sohasem kazalnyi – gyarló, sajnálatra méltó ember az, aki annak látja a magyar költészet végeérhetetlen, egymás nyomába lépő, egymásba kapaszkodó menetét. Az abban fölsejlő, mindig fölmutatódó erőt, a hit erejét: emberben, Istenben, megmaradásban, hazában, sorsban, szeretetben. Az egyetlen lélek lelkiismeretének egyetlen identitásában. Annak tudatában: végül az lesz jutalmad, hogy kettesben maradsz azzal, akit szívedbe rejtettél… Persze, ha annyit beszéltem a történelemről, illene summázni abból is valamit – de vállat vonva jelentem ki újfent: nem tudom, nem is akarom tudni, kinek volt épp igaza valamely sorsfordító pillanatban. Még akkor sem, ha – tudom. „[Mert] De az emberhez az a méltó magatartás, ha nem tér ki a tragikus helyzetek vállalása elől és bátran szembenéz az igazságokkal. Az igazságok halálával is.” (Joó Tibor) [Mert] Csak, ami nincs, annak van súlya. Ami van, széthull darabokra… [Mert.]
Hogy van-e magyar identitás? Azt vallom: Isten előtt egyetlen identitás van, s az nem nemzethez köthető. Hanem emberhez, emberséghez, bűneid lelkiismereted általi kihordásához, bárminemű gyűlölség elutasításához. Nem a magyar, de egyetlen más identitás sem állhat örökké a nemzeti örökségében folyton változó vonzások és taszítások talaján; hiszen épp ez rejti a megmaradás lényegét. Minden változik. Minden kor és korszak csupán ideig-óráig tart; egyetlen átmeneti ideig tartó pillanat sem törekedhet arra, hogy kirostálja művelődéstörténetéből a neki nem tetszőt; azt, amire elődei még a közös kultúrát gyarapító értékrészecskeként tekintettek. Minden átmeneti kort fölvált egy újabb átmeneti kor, s az újonnan érkező önmaga helyét s szerepét keresve abból indul ki: elődei mekkora tért akartak elfoglalni a közös nemzeti örökség terében? Mit erénynek gondoltak, épp az lesz akkor talán legfontosabb bűnük: a rombolás okozta üres terek, kisatírozottnak vélt bekezdések.
Ha kell, üzenhetjük ezt – és csak ezt – elragadott nemzeti múltunk elragadtatott bitorlóinak; de kezet fogva azokkal, akik nem ezt az önkénymámoros elragadtatást gyakorolják. Magunk számára pedig ez a kérdés – a magyar identitás tiszta forrása – úgy és azzal válaszolható meg: nemzeti múltunk eredője (nyelvünk s származásunk bölcsője) e percben mintegy másfélezer évre tehető. S e másfélezer esztendő summájaként annyit mondhatunk – ama homályos tükörbe pillantván – önmagunk tekintetébe nézve: most, e múló pillanatban, lépvén a harmadik évezredbe, sincs konszenzus nemzeti minimumnak nevezhető értékhalmazunk együttesében; identitásunk gyökereinek fontos hajszálait tépjük, gyűrjük, marcangoljuk az emlékezet-politika nem ritkán vérfürdőbe torkolló ideológiai csataterein; s tettük ezt a megelőző századokban is, lankadatlan szorgalommal. A magyar identitás másfélezer éves korparancsa az: vessünk végre véget a folytonos széthúzásnak, útjaink széttartásának, nemzeti széthullásunk stációinak.
Vagy maradunk mindörökre a kétségek – kétségeink – fogságában, s a „vagy” átmeneti bizonyosságaiban. El sem tűnődve öt szó – Isten, ember, jó, rossz, teremtés – jelentése fölött.
Illusztráció: Szerelmesfilm, Szabó István
Ezek is érdekelhetik!
Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →
Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →
Ratzky Rita: »Kölcsey Ferenc: Országgyűlési és megyei beszédek« →
