Bogdán László: A repülés
amikor képzelgünk
„Nem tudom, min csodálkozol?
Mintha nem éltünk volna át mi ennél vadabb
élményeket is, repüléseink közben!” –
mosolyog Viola és pattint. Látom magunkat
a tengerparti villa kertjében,
1971 azóta elsüllyedt nyarán.
Kézen fogva indulunk be a házba.
A könyvtárszobában fekszünk le a földre,
a zongora mellé, és máris
összekulcsolódik combja a derekamon.
Hogy mikor vetkőzött le és mikor
vetkőztetett le engem is, rejtély? –
„Indulhat a hun szárnyashajó – nyög fel. –
Halli – holla, hó!” –
És máris átlebbenünk a szobán,
neki az ezüstösen derengő tükörnek,
már a tükör mögötti, végeérhetetlen,
homályosan derengő termek következnek,
s máris aranyló búzaföldek fölött repülünk.
De hiába figyelek, nem látom a gabonaköröket,
csak a szél zizegteti az érett kalászokat,
és úgy süt a nap, mintha kárpótolni akarna
az elkövetkező hideg téli napokért.
Váratlanul meglátok
egy szürke terepegyenruhás, fiatal katonát.
A búzatáblában hasal, mellette fegyvere,
elmélyülten figyel egy hangyát,
s egy fűszálat rág.
Megpróbálok teljesen föléje repülni,
de akkor észreveszem a társait is, szétszórva.
Láthatólag várnak valakire, hogy kire,
nem tudom meg soha, mert följebb repülünk,
és ideges gólyák között szállunk,
egyre gyorsabban a kopár fennsík felé.
Talán attól izgatottak, hogy érzékelik ugyan
a jelenlétünket, de nem látnak?
Felgyorsulunk, mintha minél hamarabb
meg szeretnénk érkezni az ajtó nélküli faház elé.
Érdekelne, be tudnánk-e suhanni az ablakon,
zongorázhatna-e Violetta,
de ahogy a ház fölé érünk,
észreveszem a rémet is.
Nagy vörös lampionszemei forognak
Ő is érzékelheti jelenlétünket,
akár imént a gólyák, de nem lát!
Hatalmasokat üvölt, idegességében.
Feljebb emelkedve körözünk a faház fölött,
s akkor váratlanul meghallom a zongoraszót is.
Valaki Muszorgszkijt játszik,
a házikónkban lévő zongorán,
A kijevi nagykapu megejtő
és felkavaró fragmentumát,
kissé harsányabban, mint ahogyan Viola játszaná.
De hogy ki zongorázhat, nem tudom meg soha?
Az erősödő szél tovaröpít.
A fenyvesben már félhomály uralg.
Fekete felhők közé tűnik a nap.
És akkor váratlanul egy zsebkendőnyi tisztáson,
viszontláthatom, a fekete ruhás törpét.
Ő is észlelhet valami módon bennünket!
Nagy kalapjával integet, kiabál is valamit!
De szavait elsodorja a tomboló szél.
Mire a tölgyes fölé érünk, már zuhog.
Egy hatalmas, több száz éves Fa-matuzsálem tövében,
észrevesszük
a vaddisznót is! De nincs fegyverünk,
hogy végre, évszázadok után megbosszuljuk
Zrínyit, a költőt és hadvezért!
S ha lenne se sokra mennénk vele,
hiszen nincs kezünk sem,
hogy felemelhessük a fegyvert,
vállunk sem, hogy nekiszoríthassuk,
ujjunk sincs, hogy meghúzhassuk a ravaszt!
Egyetlen boldog fénygombolyagként
görgünk tovább az esőben.
A szirtek között már iszonyú viharrá fajul.
Ezért a patak fölé ereszkedést
sem kockáztathatjuk meg.
Még látjuk, hogy a kis patakunk,
máskor kristálytiszta vize feketés,
barnás a sártól és visszafordulunk.
Egymás csatakos testét ölelve
fekszünk a zongora mellett, a félhomályban.
Viola kinyitva szemét tétován pillant körbe. –
„A vihar – dadogja. – Alig értünk vissza.” –
nevet és rám pillant. – Akkor kezdhetem?
Amikor a búzamezők fölött repültünk
még eszeveszetten sütött a nap.
Gabonaköröket nem láttam,
de egyszer csak észrevettem a búzatáblában
egy szürke egyenruhás katonát.
Hason feküdt a földön, mellette a fegyvere.
Fűszálat rágcsált,
és elmélyülten figyelt egy hangyát.
Észrevettem a társait is, vártak volna valakire?
Valamilyen akcióra készülhettek?
De hogy kire vártak,
s milyen akció részesei voltak,
immár soha ki nem derül, mint ahogyan az sem,
hogy egyáltalán létezik-e ez a búzamező?
És ha mégis, hol, a világ melyik részén található?
Feljebb emelkedtünk.
Egészen biztos, hogy ők nem láttak minket.
Tovább repültünk. Minél hamarabb el akartuk érni
a kopár fennsíkot,
és álmaink ajtó nélküli faházát.
Gólyák között repültünk.
Ők se láthattak minket,
de érezhették jelenlétünket,
mert idegesek lettek.
Felgyorsulva szálltunk ki közülük
és elértük, a kopár fennsíkot.
Hamar megtaláltuk a házikót is,
de nem surranhattunk be,
hogy játsszak neked valamit a zongorán,
mondjuk Liszt Mefisztó keringőjét,
mert felhők közé veszett,
az előbb még tébolyítóan sütő nap!
Elborult az idő.
Feltámadt a szél és tovaröpített!
Akkor láttuk meg a tohonya szörnyeteget!
Ő sem láthatott bennünket,
de észlelhette jelenlétünket,
mert idegesen el-elbődült.
Feljebb emelkedtünk, még hallottuk,
hogy valaki a házikóban lévő zongorán
Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művének,
A kijevi nagykapu című fragmentumát játssza,
kissé harsányabban a megszokottnál!
Gyorsabban is, mondhatni eszelősebben!
Mintha rettegne, hogy soha el nem ér a végére.”
„Fantasztikus. Pontosan ezt láttam én is –
bámulok rá, és szédülök,
annyira valószerűtlen az egész. –
Még a részletek is döbbenetesen egyeznek.”
„Így jutottunk el a fenyvesbe.
Már fekete felhők takarták a napot.
Félhomály uralgott, de egy nagy tölgyfa mellett
megláttam, a fekete ruhás törpét.
Ő láthatott minket, mert integetett hatalmas
fekete kalapjával, kiabált is valamit,
de nem hallottuk, az erősödő szél elsodorta,
darabokra tépte szavait.
Akkor, egy másik fa tövében észrevettem
egy mezítelen, tornászó lányt.
Ő nem látott minket, magával,
mutatványaival volt elfoglalva.
Aztán tovább repültünk a tölgyesbe,
amire elértük már tombolt a vihar.”
„Itt van az első eltérés – vágok közbe. –
Én nem láttam a meztelen, tornászó lányt.
Egy hatalmas tölgymatuzsálem alatt,
fedezhettem fel a vaddisznót.
Sajnáltam, hogy nincs puskám,
most megbosszulhattam volna,
annyi tehetetlen évszázad után Zrínyi Miklóst,
de rájöttem, hiába lenne nálam fegyver,
ha nincs kezem, amellyel megfoghatnám,
ujjam, amivel meghúzhatnám a ravaszt.
Igen, hát repülés közben, mi, egyetlen
boldog fénygombolyag vagyunk, szívem.”
„Amire az évszázados tölgyesből
kikeveredtünk, már zuhogott.
És a zuhatag elmosta a látomásokat.
Láttam még a máskor kristálytiszta vizű patakot.
Most sárgás-barnás lé hömpölygött benne.
Az orkánszerű szélben
nem ereszkedhettünk le a szakadékba,
hogy megkeressük a papírhajót,
amelyre bizonyára rá van írva az üzenet!
Vissza kellett térnünk!
Ezután kezdtem zongorázni
neked Muszorgszkijt.”
„Hát van amin, töprengeni.
Először a fantasztikus egybeesések,
majd az eltérés, a tornászó, mezítelen lány,
akit te láttál, Artemisz is lehetett,
római nevén Diána,
a vadászat szépséges és veszedelmes istennője,
és a vaddisznó, amit én láttam,
de saját versem látomása is előhívhatta,
maga volt a konkrét veszély. A fenyegetés.
Kár, hogy a vihar megszakította az egészet.
Te sem láttad a papírhajót?”
„Nem – sóhajt Viola. – Sajnálom, hogy
a vihar közbejött. – Mélabúsan néz rám,
s ledobva köpenyét beindul a házba, borért. –
Gyere te is, öltözzünk fel, nehogy megfázzunk,
órákkal ezelőtt még lázad volt.” –
Felöltözünk, kivesz egy üveg bort a hűtőből,
poharakat tesz egy tálcára,
s újra kimegyünk, iszunk egy pohár bort,
majd hátra sétálunk a kert végébe
és nézzük, ahogyan a narancsra
hasonlító napkorong, felgyújtva a tengert,
hullámsírba vész.
„Egyébként fantasztikus volt az egész.
S egyre érdekesebb lesz!
Kár, hogy a vihar miatt olyan hirtelen
kellett visszatérnünk. Szerinted valahol
a világban léteznek ezek a bűvös helyek?”
„Hát nem mindegy? Bennünk léteznek
és nekem ennyi elég is. És most már benned is.
Ez már több mint amit, egyáltalán reméltem.”
„Ez az egész látomássorozat egy illúzió?”
„Mi nem az?”
„Mi ketten – bújik hozzám és megcsókol. –
Mi, legalábbis erősen remélem,
nem vagyunk illúziók,
ha kettőből egy tudunk lenni,
egyetlen, boldog fénygombolyag!”
„Mindegy az – simogatom a csapzott fürtjeit. –
Ami magad vagy különben sem látod,
mondja Tagore, amit látsz, csupán az árnyékod.”
„De mi egymás tükrei vagyunk.
Egymásban szemlélhetjük magunkat.
És amikor repülünk, eggyé válunk,
egyetlen izzó és boldog fénygombolyaggá.” –
Kisétálunk a kapun, megállunk
a száradó homokban, a tengerparton.
A nap helyét csak valami mélyből sugárzó,
eszelős csillogás jelzi, de hamarosan ez is
a feltámadó szélben táncoló hullámok közé vész.
„Látod, akkor én tamáskodtam –
néz rám szomorúan Viola –
és te hirdetted az illúziók mindenhatóságát!
Azóta rádöbbenhettem, fényként kerengve
a mérhetetlenül végtelen, hideg űrben,
hogy igazad volt s most te kételkedsz?”
A tisztást szinte felszívja
az eszelősen világító telehold.
És a fák között és a fák között
hangok hallatszanak,
mintha alakok tűnnének fel.
(részlet az Ott túl, nem messze már egy másik világ volt című készülő könyvből)
Illusztráció: A repülés
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
