Ványai Fehér József: Röcsög
A lépcső tetején, az ajtóban Konyecsni Árpád igazgató állt, s vizslatta a színe előtt bemasírozó elsősöket. „Gyönge eresztés” – szűrte a szavakat fogai között úgy, hogy a körülötte álló slepp tagjai azért hallják, mit mond, viszont a kopasz gólyákat kísérő szülők minél kevésbé. Lesújtó véleményén az állandóan mellette gazsuláló felsősök és nevelőtanárok közül nem lepődött meg senki, hiszen tudták az „Öreg”-ről, hogy minden évfolyamot gyöngébbnek tart az előzőnél. „Hiányzik belőlük a forradalmi lendület, ezeknek már fogalmuk sincs róla, hogy az ellenállásban milyen kemény fickók voltunk”.
Konyecsni hagyta, hogy hátrafésült, inkább hófehér, mint őszes hajából egy tincs lazán a homlokába hulljon. Legyezgette hiúságát, hogy biztosan jól áll ez neki, megőrzött fiatalságát akarta ilyen módon bizonyítani. Mintha örökké fújna szél, pedig már a hatvanat taposta. A pártközpont régi világ iránt is érzékkel bíró uracsai azt tanácsolták, hogy festesse be a haját, mert az őszülés öregíti, de ő lerázta magáról az okoskodást, mint kutya a vizet: „Hogy nézne ki egy nőies partizán?” Hosszú, hegyes orra alól reszelős hangot bocsátott ki, de olyat, mintha közben fojtogatnák is.
Mellette Röjtöki Genovéva, a lánykollégium vezetője fogadta az oldalt csíkos melegítőben sorjázó csajokat, a szelídebbeknek tűnők haját meg-megsimogatva. Újdonságnak számított a koedukált intézmény, amely létét annak köszönhette, hogy odaföntről így akarták bizonyítani: Csanádban az elmélet, az ifjúság egészséges életre nevelése immáron átment a gyakorlatba. Genovéva férfias vonásait túlhajtott nőies stílussal igyekezett ellensúlyozni: száját olyan élénkvörösre mázolta, hogy szinte lángolt. Vékony arcából ormótlan, ajtókilincsnyi orr lógott ki, amely életét kisiklatta: aggszűz maradt, sohasem ment férjhez, minden energiáját a „pedagógiában” élte ki. Kollégái azt tartották róla, hogy még akkor is tanít és nevel, ha alszik.
Konyecsnyi Árpád része, sőt oszlopos tagja volt a helyi, városi és megyei hatalomnak, jelesül a végrehajtó bizottságnak és a tanácsnak. Véleményét oktatási, kulturális ügyekben döntések előtt rendre kikérték, és ő élt az alkalommal. A „felépítményben” való szereplés a maga részéről abban állott, hogy megmondta, melyik régi, jó elvtársát, vagy rokonát szeretné látni az adott közintézmény élén, de a zsíros állásokra is le-lecsapott.
És akarata legtöbbször teljesült, nem mertek neki ellentmondani, pontosabban nem is annyira tőle, mint inkább a Konyecsni-családtól féltek. Árpád nagybátyja a kommunisták oldalán vett részt a spanyol polgárháborúban, ami negyvenöt után olyan tekintélyt adott számukra, hogy megtanultak élni lehetőségeikkel, érvényesítették akaratukat. „Ja, igen, a spanyolos Konyecsniék!” – mondogatták nevüket hallva fontos helyeken, ahol eldőltek a dolgok.
Így lett Árpádból kollégiumi igazgató, holott a pedagógiához annyit értett, mint hajdú a harangöntéshez. Szakértelmét túlzásba vitt határozottsággal igyekezett pótolni, ami sokszor agresszivitásba hajlott. („A diri már megint túlkompenzál” – súgtak össze a fiatalabb nevelőtanárok a folyosó mélyén, miközben próbáltak nyom nélkül felszívódni). Gyakran előfordult, hogy az Öreg úgy ordított, mint a fába szorult féreg, ilyenkor csak úgy visszhangzott a frissen felhúzott paneltömb, a kollégium hideg és huzatos épülete, a diákok pedig mukkanni sem mertek, fülüket-farkukat behúzva tűntek el szem elől.
Honnan, honnan nem, de Árpád még pisztolyra is szert tett, amit olykor magánál hordott, ilyenkor fehér köpenye zsebének kidudorodása figyelmeztette az arra járókat, hogy jó lesz vele vigyázni. Alighanem Makarenkóról mintázta a figurát, aki a legnehezebben kezelhető sihedert úgy tette helyre, hogy egy óvatlan pillanatban hozzávágta az írógépet. Szóval, az Öreg az elvtársi világ azon csúcsragadozói közé tartozott, amelynek díszes példányai fegyverviselési engedélyt kaphattak, ha nagyon akarták, s nem hódoltak a különben divatos pacifista világnézetnek. Konyecsni elítélte a világbéke nyámnyila hirdetőit, példaképe Szamuely Tibor és Fidel Castro volt, s felfogásának úton-útfélen hangot is adott. A végzősök mesélték, hogy – italosan és indulatosan – fegyverével egyszer szolgálati lakása plafonjába lőtt, mert a tanuló ifjúság egy-két renitense megszegte a házirendet, nem beszélve arról, hogy tiszteletlenül viselkedtek vele.
De minderről egyelőre Vakarcs Pista, amint anyjával a hátában, s kezében a cipzáros útitáskával belépett a kollégium ajtaján, mit sem sejtett. Igyekezett úgy tenni, mintha őt az otthontól való elszakadás egyáltalán nem izgatná fel, pedig belül máris rágta a honvágy, s mélyről, valahonnan nagyon mélyről kesernyés hangulat telepedett a lelkére. Anyja és a többiek, sőt önmaga előtt is azt játszotta, hogy őt nem kavarta fel a változás, faluról városba kerülése, egész eddig életének felfordulása: minden. Egyszerre izgatta a kitáruló, reményei szerint szép és új világ, kíváncsi volt rá, ugyanakkor fájt a nyugalmas rend megszűnése, a múlt lassú süllyedése. Gyerekből hirtelen felnőtt lett, amire annyira készült, amit annyira várt, most mégis elanyátlanodott, holott egyik szülője mögötte baktatott a lépcsőn a harmadik emeletre. Megszokta, hogy apja sohasem kíséri sehová, és tudta, hogy nemsokára anyjától is búcsút vesz.
Már előre felidegesítette magát azon, hogy a szobában anyja minden bizonnyal kiveszi majd szatyrából a rántott csirkehúst és a nejlonzacskóba csomagolt kovászos uborkát, paraszti világuk megmásíthatatlan bizonyítékait, holott mostantól a városi stílust szándékozott magáévá tenni, annak minden vagányságával, lazaságával. Ebbe, legalábbis így hitte, a bugylibicska és a vereshagyma már nem fér bele. Szinte irtózott a gondolattól, hogy a táska mélyén meglapuló, fekete és kék klottgatyák egyszer csak előkerülhetnek. De zavarta volna az is, ha a mások által divatosnak vélt, szerinte viszont bugyiszerű alsónadrágokat volna kénytelen viselni. „Nem vagyok én buzi!” – igazította el anyját, amikor ő az ÁFÉSZ nagyáruházában ilyeneket gondolt vásárolni.
Az emeletes ágyak közül gyorsan lefoglalták az ajtó melletti, lenti helyet, gondolva, hogy ez a legnyugalmasabb. Kipakoltak, és kezdetét vette a lassú búcsúzkodás. Nem volt szokás náluk az érzelem kimutatása, sem a túlzott örömé, sem a szomorúságé, most mégis majdnem kibuggyant a könnye, ahogy anyja elérzékenyülő arcába nézett.
– Menjél, indul a buszod! – mondta neki apjától tanult ridegséggel, ami ebben az esetben lefordítva azt jelentette, hogy legszívesebben ő is vele tartana. Vissza, haza.
Helyzetét hirtelenjében kilátástalannak látta, amint az ablakot kereste a szűk szobában, s pillantásával felmérte az egyen-ágyak és egyen-szekrények túlzott közelségét, az egészségtelen zsúfoltságot a kopár falak árnyékában. Máris úgy érezte magát, mint a méhecske, amely estére kaptárba repül, ha elvégezte napi feladatát, összegyűjtötte a mézet. A folyosó alagútnak hatott, a mosdó és a zuhanyfülkék cementes kalodáknak, a fából készült válaszfalak közé szorított angolvécék látványa pedig a minden bizonnyal bekövetkező szorulások előérzetét idézte. Ő, aki felelőtlen kamaszként fickándozott a szabad természetben, most egyszerre börtönben csücsült, és nehezen viselte a súlyos kötöttséget. „Idegen vagyok én itt, és sohasem fogom megszokni ezt a zárdát” – mondta a belső hang.
A felette lévő ágy Kárász Gábornak, a cserepesi fiúnak jutott, akiről első pillantásra azt gondolta, hogy nagyképű.
– Te tésztás szívű kicsi fiú, aztán nehogy rosszat halljunk felőled! – búcsúzkodtak tőle szülei, majd beszálltak a lent parkoló piros Zsiguliba. – Tudjuk, mennyire szereted a süteményt, majd küldünk neked Kata-szeletet és lekváros tekercset csomagban!
Ekkor még senki gondolta, hogy néhány hét, s Gáborkából a ruhatár és a környékbeli boltok módszeres fosztogatója lesz. Vakarcsnak első nap ellopta tornaórára szánt klottgatyáját, de még a nyilvánvaló lelepleződés után is letagadta.
Az ugari Ficzere Károly hanyatt fekve olvasgatta az aznapi Népsportot, így jelezve a többieknek, hogy a foci nála szent és sérthetetlen ügy. Most azonban csak ürügynek használta az újságot, lepedőnyi nagyságú lapjai mögött elbújva jelezte, hogy pillanatnyilag nincs beszélhetnékje senkivel. Egyelőre szűkös öltönyét sem vetette le, amiben nyolcadikból elballagott, pedig a nyáron kinőtte, a nadrág alja bokáig sem ért.
A sarokban az ügyes kezű Szucsigán Lajos lapított komoly arccal, aki minden zárat kinyitott és minden kilincset megjavított, mellette a jólfésült művészlélek, Felhőfi Elemér ücsörgött a puffon, miközben gitárját hangolta. Mindig feketében járt, mintha Federico Garcia Lorca színdarabjából lépett volna elő.
A 14 évesen 120 kilós, 195 centi magas Diós Jóska elkésve érkezett Gabonásról, ami rögvest felborította a szoba kialakulni látszó rendjét. Rövid vita után kiderült, hogy Diós nem aludhat felül, mert azzal a társaság testi épségét veszélyeztetné, ezért a negyedikes szobaparancsnok, Jóljárt Mihály újraosztotta az ágyakat. Diós ötvenes méretű klumpáját egymás kezéből vették ki a fiúk, nagy röhintések közepette.
Az ismeretlenül, a véletlen szeszélye folytán egymás mellé sodródott suhancok eleinte alig szóltak egymáshoz, legfeljebb csak a legszükségesebbeket. A plafont bámulták vagy a cuccaikat pakolgatták, óvatosan fedezték fel új környezetüket, a hatvanfős tanulószobát, a mosókonyhát és a közlekedőben elhelyezett pingpongasztalt.
– Köcsög, mit kavarsz itt állandóan? – ordított Keszeg Ernő, a negyedikes szintfőnök az alacsony, zömök, kunforma fiúnak, aki kezében pingpongütővel hadonászott. – Mit gondolsz, csak te akarsz játszani egész nap, más nem? Add át a helyet!
A Köcsög gúnynevű srác, becsületes nevén Sáfrány János, engedelmesen eloldalgott, mert örökös másodikos lévén, nem akart ujjat húzni a nagyobbakkal. A gyermekvárosban megszokta, hogy az erősebbnek mindig igaza van, s nem jó megvárni, hogy kinyíljon a pofonláda.
A Martos Flóra kollégiumban tombolt a rockőrület, a huligán felsősök mind lábhoz simuló, márkás farmerban és színes pólóban, teniszcipőben flangáltak. Csak a faluról, tanyáról jött elsősök jártak szövetnadrágban vagy melegítőben, esetleg a mulyább felsősök, akik nem voltak elég ügyesek ahhoz, hogy farmert szerezzenek maguknak. Mindenki farmert akart, de akadtak, akiknek sehogyan sem jött össze. A nemes ruhadarabot külföldről, Olaszból vagy Jugóból csempészték, esetleg Csehszlovákiából, Lengyelországból hozták dollárért, idehaza az Ecserin vagy Szegeden lehetett kapni. A magyarok nem gyártották, vagy ha igen, nem volt benne köszönet, a Trappert, a trapperest kiröhögték. Ezer forintot is elkértek a Super Rifle vagy a Levis márkáért, ezek mellett esetleg a Wrangler jöhetett szóba. Fél havi fizetésbe került a luxus, ezért a legtöbb család nem engedhette meg magának.
Vakarcs még csak nem is álmodhatott róla, hogy igazi, valódi, s nem koppincs farmerja lesz. Egyelőre azt sem tudta, hol lehet ilyet kapni, mert a boltban még Trappert sem árultak. Kisebbségi komplexus gyötörte, amiért ő nem lehet olyan, mint a többi. „Messziről ordít rólam, hogy falusi vagyok, még egy rohadt farmert sem vagyok képes szerezni magamnak” – rágta magát. „Így a csajok is úgy néznek rám, mint akit tanyáról szalajtottak”.
Vakarcs a ködmönösi általános iskolában kitűnően tanult, a „jó tanuló, jó sportoló” cím büszke birtokosa volt. Ott az számított menőnek, ha valaki élen járt tanulásban és az úttörőben, szorgalmaskodott és szót fogadott tanárainak és szüleinek; itt éppen mintha fordítva lenne, a rossz volna a jó, a bűn az erény. Ott az igazgató rögtön magához hívatta és figyelmeztette a gyereket, ha haja a fülére nőtt és eltakarta – itt vállig érő, hosszú sérót viselnek a fiúk, elől kis frufruval, s gyakran a lányok félig kopaszok. A nagyobbak úgy néztek ki, mint nyugati zenekarok sztárjai, akiket utánoztak, bőrdzsekiben hajlongva gitárszólókat imitáltak kezükkel, cigarettáztak és rendszeresen látogatták a kocsmákat, ahol diákokat is kiszolgáltak.
„Hát lehet ezt, hát szabad ezt?” – morfondírozott magában Pista, és még nem tudta eldönteni, hogy irigyelje vagy elítélje őket.
Estéhez közeledve Árpi bácsi kimenőre zavarta a társaságot, kötelező volt kimenni a városba, senki sem maradhatott a kollégiumban. Az Öreg ezt az időt arra használta fel, hogy leghűségesebb beosztottaival átvizsgálja a „bandatagok” személyes holmijait, nehogy politikailag megbízhatatlan elemek férkőzzenek a „jó hírű intézménybe”.
Vakarcs Köcsög és Kárász Gábor mellé sodródott, holott egyikükkel sem szimpatizált különösebben. Mezővárad egykor szecessziós stílusú, mára eléggé lepukkant főtere megtelt vidéki diákokkal, akikre a belvárosi csövesek fitymálva néztek és megjegyzéseket tettek. A csövik egész nap a Jereván hotel ablakában ültek, csavargatták a VEF rádió gombjait, így kísérletezve, hogy meddig mehetnek el a hangerővel a közeg és a járókelők türelmével játszva. Szimatszatyorral a vállukon stírölték a csajokat, akik hol rezzenéstelen arccal, hol szájuk szögletében kis mosollyal fogadták a beszólásokat.
Vakarcsban megállt az ütő, amikor a falujából Benczi Évát egy ilyen belvárosi hippivel látta kézen fogva sétálni. A fekete hajú, Kleopátra-frizurás lány keresztcsíkos, térdig érő zoknit, hozzá mini szoknyát viselt, amit csak a lazább, sok mindenre könnyen kapható bigék engedtek meg maguknak. Éva Vakarcs körül is repdesett egy időben, de ő nem volt elég merész ahhoz, hogy elfogadja a felhívást keringőre. Most mégis belémart a féltékenység, igyekezett a föld alá bújni szégyenében. Tetszettek neki csajok Benczi Éván kívül is, de átlagon felüli gátlásossága, mulyasága megakadályozta a kibontakozásban. Inkább fantáziált és álmodozott – a teste már egy kamaszé volt, de a lelke még gyermekes.
– Gyerünk a Gödörbe! – adta ki az ukázt Köcsög, s a másik kettő, mint engedelmes kiskutya, követte. A krimóba a város masszív alkoholistái és renitens diákjai jártak italozni, s bár a yardok sűrűn ellenőrizték az egységet, olcsósága miatt megérte kockáztatni. Fél rum és korsó sör tízesből kijött, s ezt az árat a konkurencia nem bírta tartani. A Gödör nevét onnan kapta, hogy az L-alakú pincébe lépcsőkön kellett lemenni. Ha a pulttól kezében tele korsókkal távozó alkesz nem nézett a lába elé, könnyen hányadékba léphetett.
A zenegépen éppen a Creedence Clearwater Revival „Hey, tonight!” című száma ment, amikor a hármak beléptek a Gödörbe. Köcsögöt ismerték itt, hiszen zsebpénz híján már sokszor levette pár koreszre naivabb diáktársait. Ezúttal sem történt másként, csapolt kőbányait ittak, amit a végén megcsapattak némi cseresznyepálinka-tüskékkel.
Vakarcs pár perc elteltével szédülni kezdett, hiszen az osztálykirándulás kötelező másfél deci vermutján kívül nem ivott egy korty alkoholt sem. Hiába mondta Köcsög a felnőtteket utánozva, hogy vizezik a sört, ő máris majdnem kitaccsolt. Az újabb körök elől egész egyszerűen megszökött a többiek elől, mert érezte, ha folytatja a piálást, rövid időn belül rossz vége lesz. Nekik azt mondta, hogy pössentenie kell, s az udvaron át lelépett. Feltámadt lelkiismeretét nyugtatgatta, felrémlett előtte anyja aggódó arca, akitől csak néhány órája köszönt el.
Kissé szédelegve visszament a belvárosba, ahol Bagoly Beával futott össze, másik ködmönösi évfolyamtársával, aki szintén Mezőváradon tanult tovább, fodrásznő akart lenni. A lány egyáltalán nem tetszett Vakarcsnak, durva szálakból álló, piszkosszőke haja, bandzsa tekintete és kövérsége inkább taszította, mint vonzotta, otthon eszébe sem jutott volna neki udvarolni. Bea két újdonsült ismerősével kart karba öltve, mint afféle falusi lányok, sétáltak a főtéren, hangos nevetésük visszhangzott a házfalakról. Pistának kapóra jött a lány, közeledett hozzá, mert forrt benne a düh Benczi Éva miatt, másfelől az elfogyasztott alkohol is dolgozott benne, vágyat koholt, amely talán legyőzheti kétbalkezességét. A ligethez közeledve bátorságot merített, s javasolta, hogy üljenek le a gyöngykavicsos út melletti padra. A kavics furcsán zsizsegett a lábuk alatt. A másik kettő, megsejtve alkalmatlanságukat, kis kuncogások közepette eltávolodott tőlük.
– Milyen a kolesz? – kérdezte a lány.
– Elég nyomottnak néz ki. És a tiéd?
– Nálam nem jön be. Csak nyolcig adtak kimenőt, mindjárt indulhatunk befelé.
Vakarcs tétován, kissé remegve átkarolta a lányt, esetlen mozdulattal megsimította a haját, mire az hirtelen lesmárolta, meg sem várva, hogy a fiú kezdeményezzen. Pista bénán megfogta Bea mellét, aki nem tiltakozott.
A Szabadság hotelnél elváltak, egyikük sem kezdeményezett randevút, mert tudták, hogy nincs értelme, nem szeretik egymást, nem szerelmesek, másrészt hétköznap úgysem kaphatnak kimenőt.
Vakarcs a Tanácsköztársaság útján poroszkált befelé, még így is részegen ődöngő, trágár nótákat éneklő negyedikeseket előzött meg, akik nem nagyon figyeltek az időre. Ő is éppen csak az utolsó percre ért be, az Öreg már ott állt a bejárati ajtónál, s az óráját nézte. Árpi bácsi úgy tett, mintha nem látná, mintha nem venné észre egyesek erős ittasságát. Hallgatólagos beleegyezésével folytak a dorbézolások, mert az italozást a férfiasság próbájának tartotta, másfelől zsarolási alapnak tekintette, amit ügyesen használt fel később.
A szobatársak közül Vakarcs ért be utoljára, a többiek már lefekvéshez készülődtek. Szerencsére kiszellőzött, nem érezte fejében az alkohol lustító és butító hatását. Jóljárt Misi villanyoltást parancsolt, jelezve, hogy holnap évnyitó, pihentnek kell lenniük, ébresztő hatkor. Kezdtek elcsöndesedni, ám a Vakarcs melletti ágyon fekvő, szegedi tanyavilágból származó Diós Jóska felugrott és felordított:
– Fiúk, ez röcsög! Mindjárt rám szakad az ágy!
Kitört a röhögés, amit Mityu azonnal lepisszegett, mert ismerte az Öreg büntetési szokásait.
Az történt, hogy a Jóska feletti ágyon Szucsigán elkezdett fészkelődni, ami sejtelmes, földöntúli hangokat produkált, ez okozta a pánikot. A szabad égbolthoz, nyitott mennyországhoz szokott alföldi parasztgyerek még nem ismerte meg az ágynyiszorgás jellegzetes hangját, és azt sem, milyen az, ha a barlangszerűen zárt térben felette horkol egy alvó ember.
De nem szakadt le az ágy, és nem szakadt rájuk az ég sem.
Illusztráció: Kolesz
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
