Császár Viktória: Tigrisek királynője
Eszme és érzelem –
Talán ez oly szép szakaszosra
Törött bőrömben,
S abban, ha kezeim
Csillagfoszlányokat hullatnak el.
Ha szempillák rebegnek,
Akár mozgó képregények,
És a nyirkos fatörzsek
Szellők pillantásától égnek,
Boszorkánykalapokat keresek
Sötét hajszáltükrömben,
S egy-egy nyújtózó macskát,
Mely a mélységben megpihen,
Reggelek ártatlanságát, melyet a
Tűző Nap dönt le, és robbant –
Szakít, szétzúz, megsebez,
Míg lent a mélységben
Egy fehér tigris felneszez,
S visszakarmol. Ordít és harap.
Sebeit aztán finoman nyalogatja
Fonott indák takarásában,
Ott fortyog, követel
És elveszik önmagában,
Ráborul az éj, akár csendes
Őszi lepel, ám lépteiben
Még nem a halál vesztegel.
Szőre kihullik, karma megkopott –
Büszkén dudorodnak a bordák,
Zöld fészkéből már ki sem kel.
Madarak csiripelnek, ahogy
Elé térdelsz és végigsimítod kezeddel
Forró arcát – ő remegve kap beléd,
Közhelyek párásítják el riadt, barna
Szemét, melyből sűrű könny folyik.
Lecsukódik szemhéja,
Közben egyre halkabban liheg,
Atomjaira bomlik a porban –
Szóródik, vibrál, csillog és újra tapad,
Míg egy fedetlen test kezeivel átfogja a tied,
Hajában az éjszaka börtönének rácsa,
Bőrében tisztaság, szemeiben remény –
Arca mézpuha, akárcsak az enyém,
És a rebbenő hajnali fény
A szeretet finom, vöröslő ékszerét
Csillantja meg tenyereidbe hajtott fején.
Császár Viktória a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: Tigrisfehér
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
