Hendi Péter: MEGÉRI-E?
Megkérdezték egyszer Erasmus Szabót, hogy megéri-e magyarul írni annak, aki külföldön él.
A kérdést egy genfi barátja tette fel, aki a témáról a hungarológusok debreceni összejövetelén szándékozott előadást tartani. Abban maradtak, hogy Erasmus amolyan házi feladatként elgondolkozik a dologról. Teltek a napok és hetek, ám az elgondolkozásra csak nem került sor. Valami mindig közbejött. Hogyan tudnám, hogy mit gondolok, még mielőtt kimondtam volna, mondta egyszer egy hölgy. És Erasmus napokig töprengett rajta, hogy melyik regényben vagy színdarabban találkozott azzal a hölggyel. Nem csoda hát, hogy nem haladt a házi feladattal. Aztán egy napon, nem sokkal éjfél után a kedvenc caféjában felütötte a laptopját, és addig pötyögött rajta, amíg meg nem tudta, hogy mit mond majd a barátjának. Többé-kevésbé a következőket:
Ha igennel vagy nemmel válaszolnék, rögvest becsapnám vele a hallgatókat. Közelítsünk inkább úgy a megoldáshoz, hogy egy kérdésből kettőt csinálunk:
Egyrészt: megéri-e írni? Másrészt: megéri-e magyarul írni?
Nyilvánvaló, hogy a második kérdésnek csak akkor van értelme, ha az elsőre már igennel válaszoltunk. Logikailag persze nincs kizárva, hogy írni ugyan nem érdemes, de magyarul írni igen, ám ezt a különös esetet most hagyjuk figyelmen kívül.
Amikor tízéves koromban eldöntöttem, hogy író leszek, fel sem merült bennem a kérdés, hogy megéri-e vagy sem. Téli estékre emlékezem, amikor anyám és nővérem sokáig olvastak az ágyban, én meg a plafont nézve vártam a lámpaoltást. Egyszerre arra gondoltam akkor, ha én írtam volna azt a könyvet, melyet anyám vagy a nővérem a kezében tart, és amelynek egyik lapja, mielőtt elszámolnék százötvenig, mindig átfordul az egyik oldalról a másikra; ha én írtam volna azt a könyvet, akkor nem kellene szégyenkeznem, amiért nem csinálok semmit: akkor azt mondhatnám, én megtettem a magamét, nyugodtan átadhatom magam a semmittevésnek. Bizonyára akkor határoztam el, hogy írni fogok. Persze bíztam benne, hogy a dolog jövedelmezni is fog, de talán kellett még valami más is ahhoz, hogy csakugyan írni kezdjek. Arra az érzésre gondolok, hogy ami az életben megtörténik velem, az újra meg újra magyarázatra és helyesbítésre szorul. Azt hiszem, hogy az ebből fakadó szükségérzetemet egyedül az írás tudja kielégíteni. Ha írok, talán ettől lesznek egyszerre rendben a dolgaim világgal. Lehet, hogy ezt akkor is elérném, ha mondjuk Beethoven kilencedik szimfóniáját vezényelném a genfi Victoria Hall-ban, ám az írás ott nyer, ahol senkinek a tapsa nem kell ahhoz, hogy elégedetté tegyen. Még zongoraleckét sem kell venni. Nem kell összevetnem a vállalkozás kiadásait a bevétellel, nem kell elgondolkoznom a válaszon, mert írni érdemes, még akkor is, ha igaz, amit a Karinthy mondott, hogy tudniillik: Úr nem ír.
Fel lehet tehát tenni a második kérdést, hogy érdemes-e itt kinn magyarul írni. Itt csapnám be a hallgatóságot, ha igent vagy nemet mondanék. Mert azt a látszatot kelteném, hogy a kérdést magam döntöttem el, holott ez nem így van. Mi az, ami rajtam kívül eldönti, hogy magyarul írok-e vagy a fogadó ország nyelvén? A legegyszerűbb válasz, hogy az, ami nem attól függ, hogy mit akarok, hanem attól, hogy mit tudok, vagy inkább mondjuk így: ki vagyok? Ez a bizonyos „mit tudok” és „ki vagyok” persze nem tévesztendő össze azzal a kérdéssel, hogy mennyiben hibátlan vagy hibás a franciám.
Szó se róla, ha az ember Göteborgban vagy Genfben él, akkor praktikusabb svédül vagy franciául írni. Magam is így választottam, amikor francia nyelven írtam két színdarabot. Rögtön hozzá kell tennem, hogy két rossz közül kellett választanom. Vagy lefordíttatom a színdarabomat franciára, mert ugye egy magyar nyelvű színdarabbal Genfben nem sokat lehet kezdeni, vagy pedig eleve franciául írom, aztán kijavíttatom valakivel vagy valakikkel. Senkinek sincs ellenére, hogy Ionesco legyen belőle. Ha a darabjaimat bemutatják, lehet, hogy ma franciául írok, s valószínűleg mások segítségének mankójával. De mivel a darabok színrevitele megmaradt reménynek, abbahagytam mind a színházat, mind a francia nyelvet. Újra elbeszéléseket kezdtem írni, és újra magyarul. Nem hazaszeretetből tettem, hanem azért, mert úgy volt praktikus. Én ugyanis jobb szeretek egyedül írni. Miért lemondani erről az előnyről, amikor a vállalkozás sikere eleve kérdéses. Hangsúlyozni szeretném, hogy sohasem írtam az asztalfióknak. Amit magyarul írtam, magyarul szándékoztam közölni.
Hogy megéri-e? Nem az én választásom volt, ami persze nem zárja ki, hogy számba vegyem a magyar nyelvből fakadó előnyöket és hátrányokat.
Írni érdemes, függetlenül attól, hogy magyarul írok vagy franciául.
Anyagi szempontból nézve a dolgot, magyarul írni Genfben nem látszik túl előnyösnek. Amíg a kávéházban elkészülök egy elbeszéléssel, bizony többet fizetek ki kávéra és vörösborra, mint amennyit a honorárium majd fedez. Ne feledjük, hogy a bevételt forintban kapom, a kiadásokat viszont svájci frankban fizetem. Franciául írni Budapesten talán jobb üzlet lenne.
Sikerélmény persze anyagi siker nélkül is lehetséges. A kérdésnek két vonatkozása van. Az első az, amit az ember az írás közben érez, a második meg a mű fogadtatása. Az írás harc; és ebben a harcban felettébb becses értéke van annak, amikor az ember azt mondhatja magának, ez sikerült, ezt megfogtam. Ez az élmény nekem gyakrabban adatik meg, ha magyarul írok. A mű fogadtatása persze mindig problémás. Visszhangot várni egy kötetre vagy elbeszélésre persze balgaság lenne, de nem biztos, hogy más országokban sokkal rózsásabb a helyzet. Folyóiratok viszont, ahol meg lehet jelenni, bőven vannak Magyarországon. Hiszen ez az ország maga az Eldorádó!
Magyarul írni egy genfi kávéházban számomra azt jelenti, hogy az vagyok, aki vagyok, és talán jobban az vagyok, mint máskor bármikor. S azt is szeretem, hogy amikor kimegyek a mosdóba, nem kell attól tartanom, hogy valaki ránéz az otthagyott képernyőre és elolvassa, amit írtam…
Illusztráció: Magyarul írni?
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
