Kövesdi Veronika: Annyi
Nem tehettünk róla. Minden perspektíva adott volt. A visszapillantó szögét beállították előre.
A műveletlensége érintett meg engem. A hangja, amely magyarázatot követelt, olyan volt, mint a puskacsattogás. Elviselhetetlennek tartotta legapróbb hibáit is.
Észrevette az ajkamon a félmosolyt és a gázra lépett.
Hiába próbáltam tudtára adni, hiányosságai mennyire elbűvölnek engem, vagy hogy ez, valljuk be, bárki szája sarkában ott lehetett volna, a tükörbe mégiscsak az én arcom mellett kényszerült belenézni.
Minden beszélgetésünket abba a jelenetbe képzelem ott, egy végtelenül hosszú gázra lépés közben a rakpartról az alagúton át, fel a várba.
Buda.
Buda az öreganyám, akinek az ölében néha elfekszem. Nevet és azt mondja, a legnagyobb baj az, hogy bármi van bennünk, azt gondoljuk, mi vagyunk az elsők Zeusztól Jahvéig, akik valaha így éreztek.
Pedig annyi ilyen volt már. Ezt már én mondom magamnak. Annyi ilyen nő és férfi, annyi te, ő meg én. Szinte klisé, hányan mentek már pont erre keresztül.
Illusztráció: Átjárói visszapillantó
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
