Fábián Tibor: Áramszünet, világvége (két próza)
Áramszünet, világvége
Elvették az áramot. Fel sem néztünk. Van ilyen. Majd visszaadják. Mindig visszaadják. Legfeljebb egy kis idő után bosszús megjegyzéseket teszünk. Csak úgy megszokásból. Nehogymá! Ez mégiscsak a huszonegyedik század, modern kor, meg minden.
Telt, múlt az idő. Áram nuku. Semmi sem működött. A képernyő, míg aksival bírta, szomorúan közölte, hogy nincs internet-kapcsolat. A hűtő, a megszokott halk duruzsolása helyett némán hallgatott. Este a tévé is vakon nézett vissza ránk.
Tehetetlennek éreztük magunkat. Folyton összevesztünk valami jelentéktelen apróságon. Persze mindketten tudtuk, nem a másikra haragszunk. Ez a szokatlanul hosszúra nyúlt áramnélküliség az idegeinkre ment.
Gyertyát gyújtottunk. Mindenütt. A konyhában, a nappaliban, a hálóban és a mosdóban is. Küzdöttünk a sötét ellen. Kínunkban könyvet vettünk elő. Mondom: könyvet. Valahol, hosszú keresgélés után találtunk egyet. Azt írta rajta: Karl May: Az ezüst-tó kincse. Nem tudtam letenni. Azzal biztattam magam: majd megkeresem a neten a filmes változatát is.
Valahogy nagy nehezen elaludtunk. Sokáig forgolódtunk abban a hitben, hogy az éjszaka valamikor megjön az áram és lesz boldog megvilágosodás. Kapcsolgatjuk majd a fényeket, mint a gyerekek. De nem lett. Reggel sem. A gáztűzhelyet áram híján gyufával gyújtottuk meg. Még jó, hogy kéznél volt. Az este használt gyertyák mellett hevert. Átjött a szomszéd. Adjak egy doboz gyufát. Kifizeti.
Óránként hívtuk az áramszolgáltatót. Míg le nem merült a mobil aksija. Délután gyertyát és gyufát vételeztem. Utánpótlásként. Estére és éjszakára. A sötét időkre. Nem sokat. Az áram úgy is megjön hamarosan. Mindig visszajön.
De most nem jött. Elcsendesült az életünk. Találtunk még könyveket. Kiderült, hogy könyvtárnyi klasszikusunk van félredobva. Közben az ételeink tönkre mentek. Amit tudtunk, elhasználtunk. A többi ment a szemétbe.
Az utcán, a buszon, a tereken valahogy mindenki csendesebb volt a szokottnál. Néhány megszállott még néha elővette a telefonját és szomorúan simogatta a jól ismert, reflexszerű mozdulatokkal. Hiába. A telefonok többsége már lemerült. Csak néhány szerencsésnek tartott még pár nappal tovább az elem. Őket körbevették az utcán és irigykedve bámulták a kis képernyőt. Az utolsó lájkokat, megosztásokat, betöltéseket.
Aztán ezek is elfogytak. És maradt a néma csend. Áram nélkül. A könyvesboltok forgalma az egekbe szökött. Boldog-boldogtalan ott tolongott a polcok előtt. Mert kellett valami kiút az áram nélküli boldogtalanságban. Az áramszünet-betegség egyre többeken felütötte a fejét. Aki nem tudott valami új elfoglaltságot találni magának, az menthetetlenül belebetegedett az áram hiányába. Mi könyvtárat hoztunk létre, szorgalmasan olvastunk, kertészkedtünk. A tévét letakartuk egy asztalterítővel, a laptopot félretettük. Csak útban volt.
De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Egy hónap múlva az utcákon már eldobált telefonok hevertek. Karikás szemű, reszkető kezű fiatal és idős megszállottak keresték áldozataikat. Egy töltött aksiért vért ontottak. Ők voltak az első zombik. Az áramszünet szép lassan világvégébe fordult. Tort ült a kegyetlen erőszak. Az utcákon éjszaka már csak az áramszünet-betegek jártak. Jaj volt annak, aki a kezük közé került. Kevesen úszták meg élve.
Reggel a hatóságok elszállították a sebesülteket és a holtakat. Néhány hónap alatt kiürült az utcánk. Csak pár család bírta még az áram nélküli egyhangúságot. A többség összepakolt és útra kelt. Mindenki egy irányba tartott. Az utcasarkokon ugyanis megjelentek a szakállas prédikátorok, aki azt hirdették, valahol nyugatra található egy földi mennyország, ahol minden megtérő léleknek jut elég áram és konnektor. Ahol éjszaka is nappali fényben úsznak a városok, ahol minden háztartásban van energiaforrás, mindenki boldogan nézheti a tévéműsorokat és szörfölhet a neten. Úgy, ahogy régen.
Persze tömegek indultak útnak. Áramot akartak. Tévéműsort és internetet. Fényt és klímát. A régi életüket. Indulás előtt az új, világvégét hirdető egyház prédikátorai ünnepélyesen felkenték őket az áramba vetett hitre. Csak mi maradtunk. A kerttel és a könyvekkel. És az egyre fogyatkozó áramszünet-zombikkal. Akik végül már egymást is megtámadták és szétmarcangolták.
A természet pedig szép lassan átvette a hatalmat az egykori életünk felett. Mindent benőtt a gyom és a bozót. Átláthatatlan bokrok fedték az épületeket. Kóbor állatok szaglásztak eleség után. Míg végül ők is egymást irtották.
A sötét, gyertyafényes éjszakákon, az áramszünet-betegek üvöltéseit és randalírozásait hallgatva, sokat vitáztunk arról, menjünk-e mi is a nyugati árammennyországba? De valami óvatos félelem visszatartott. Amikor azonban az utolsó prédikátort is felfalták a zombik, úgy döntöttünk, mi is elindulunk. Hátha igaz a világos és fénnyel teli nyugatról szóló evangélium, és mi is beléphetünk az árammal teljes földi mennyországba. Nekünk is jár egy esély. A visszatérő áramba vetett hittel mondtunk imát és elindultunk. Ha pedig mégsem igaz az egész, legalább megpróbáltuk.
Reménységünk jelenként magunkkal vittünk egy mobiltelefont és egy számítógépet. Hátha találunk valahol egy olyan konnektort, amely az áram fényességes békességét és melegét tölti az eszközeinkbe.
Az sem baj, ha ráz, csak áram legyen. Ámen.
Ceausescu elvtárs, pajtás
(regényrészlet)
„Lacatus!”
„Igenis, Elnök elvtárs!”
„Hozzatok ide nekem egy magyart!”
„Egy micsodát?”
„Süket vagy, Lacatus? Egy bozgort, egy bangyint. Tudod, aki olyan furcsa hangsúllyal, akadozva beszéli a románt”, mordult Ceausescu elvtárs a személyi titkárjára. Apró malacszemei türelmetlenül csillogtak. Jobb kezének ujjaival máris türelmetlenül dobolt hajó nagyságú íróasztalán. Mintha csak azt várná, mikor lép már be az ajtón az áhított magyar.
„Igenis, elnök elvtárs!”, vakkantotta kötelességtudó mosollyal Lacatus. Fogalma sem volt persze, hogy honnan és hogyan szerezzen ő most kutyafuttában egy magyart, de egyelőre nem is ez volt a fontos. Hanem az, hogy az Elnök elvtárs érezze: nyugodt lehet, a kérdés meg lesz oldva.
Mihai Lacatus élvezte Ceausescu elvtárs, vagy ahogy odahaza, kissé hencegően emlegette, a Főnök bizalmát. Az évek során olyasféle szolgai lelkületet fejlesztett ki, amit odahaza, mint egy megunt, esőáztatta kabátot, felakaszthatott a fogasra. Ez a magatartás fokról-fokra emelte egyre feljebb, míg végül a városszéli hatgyerekes cigány család második sarja előtt megnyílt az Elnöki hivatal ajtaja.
Az Elnök elvtárs bizalmatlan ember hírében állott, sűrűn váltogatta közvetlen embereit, de Lacatus kutyahűsége kedvére való volt. Ezért tartotta maga mellett már másfél éve. Megalázhatta, leszidhatta, kidobhatta, mert Lacatus mindent úgy vett tudomásul, mintha kitüntetésben részesült volna. Elégedett és alázatos arccal fogadott minden megszégyenítést. Számára az Elnök elvtárs titkársága a csúcsok csúcsa volt. És valóban, innen feljebb már csak a mennyországba vezetett tovább az út. Lefelé azonban nagyot lehetett zuhanni, mint ahogy számos elődjével meg is történt. Lacatusnak is jólesett persze odahaza levetkőzni a megszokott hivatali pózolást, az érdeklődő, alázatos és nyájas arckifejezést. És bár mérhetetlenül büszke volt fontos pozíciójára, mégis egyedül otthon érezte azt, hogy ő is számít. Hogy az ő szavára is adnak. Hogy valaki figyel rá. Hogy odahaza ő az úr.
Lacatus Bukarest egyik lepusztult cigánynegyedéből származott, a Ferentari-ból, ahová a taxisok sem igen mertek fuvart vállalni. Regáti romaként bizonytalan volt a magyar kérdésekben, ezért óvatosan, tettetett magabiztossággal visszakérdezett, mintha csak tengernyi jelölt közül akarna választani: „Elnök elvtárs, esetleg hívjam fel Asztalos elvtársat, az Írószövetség magyar alelnökét? Ő biztosan tud ajánlani egy jó magyart. Aki megfelelő lesz az ön számára.”
Az Elnök türelmetlenül felkapta a fejét: „Most nem olyan kell, akit ők ajánlanak. Nem egy képmutatót akarok, aki elduruzsolja, amit hallani akarunk tőle. Egy munkás kell vagy egy paraszt. Valaki a lapát, a kapa mellől, aki még nem részesült különösebb ideológiai továbbképzésben”, mondta egy szuszra Ceausescu elvtárs. Majd elégedetten kifújta magát és tovább lapozgatta az ölében nyugvó, kiterített pártújságot. Nemsokára félre is dobta a hamar megunt Scanteiat, amelyben általában nem talált hibát, csak nagy ritkán kellett valamelyik főszerkesztőt a Duna-csatornához vagy internálótáborba küldje, mert megbízhatóan azt írta, amit kellett. Helyette a sportnapilapot vette kézbe. De ezzel kisvártatva véget is ért a nyugodt sajtószemle. Nagyot horkantott, amiből Lacatus tudta, ez a harag jele, a Főnököt felhúzta valami.
„Az első oldalról hiányzik a múlt heti iráni látogatásom. Sőt, az első oldalon megint csak sport van. Ezek idióták, ott a Sportulnál? Azt hiszik, az élet csak fociból áll? Huszonkét gatyás ember rohangál egy labda után. Szocializmus nélkül itt semmi sem lenne, labdarúgás sem, csak mocsok és trágya. Onnan vakartuk ki ezt az országot. Mikor értik meg végre, hogy a sportújságban is ott a helye az ideológiai nevelésnek, mert csak így jut el mindenkihez a szavunk. Nekünk nem csupán jó sportolókra, hanem ideológiailag képzett jó sportolókra van szükségünk, nem pedig nyugati típusú sztárokra. Mégis mit akar ez a Graur? Netán kedve támadt egy kis munkára a Duna-csatornánál?”
A Főnök eközben, a nyomaték kedvéért meglapogatta a pocakját, mintha csak így akarná bizonygatni, a sport és az ideológia összefonódásának fontosságát. Lacatus arcára fagyott mosollyal megállás nélkül bólogatott, mint valami kezdetleges robot. Ő még gondolatban a magyaroknál tartott. Megszokta, hogy a Főnök a monológjaihoz, utasításaihoz, dühkitöréseihez nem vár véleménynyilvánítást. Csak akkor beszélt hát, ha kérdezték.
„Értem Elnök elvtárs. A kapa mellől. A lapát mellől. Meglesz. Intézkedem”, hadarta harciasan és szolgálatkészen, mint aki nem is hallotta az előbbi, sporttal kapcsolatos eszmefuttatást. Mondatainak hangsúlyozásába dallamos pátoszt is kölcsönzött, ugyanis valósággal szerelmes volt a tévéhíradó szigorú tekintetű bemondóinak stílusába, őket igyekezett utánozni.
„A kapa mellől”, ismételte még félhangosan, csak úgy önmagának, azért mégis hallhatóan, hadd lássa a Főnök, milyen halálos komolysággal veti magát a helyzet megoldásába. Közben Ceausescu elvtárs kedvetlen homlokráncolással tartotta maga elé a lepedőnyi méretű pártlapot, amelyet a kegyeiből kiesett sportnapilap után vett ismét a kezébe. Közben azon gondolkodott, hogy a kapitalisták mégiscsak megtalálták a szocializmus mételyezésének útját. Méghozzá a sportrovaton keresztül, amelynek szerkesztői a legtöbbször úgy tesznek, mintha ő nem is létezne. Mintha nélküle bárki is rajthoz állhatna vagy célba érkezhetne ebben az országban.
„Adok én nektek sportot, meg focit!”, puffogott még félhangosan, majd másodjára is félredobta a Scanteiat és lassú mozdulatokkal feltápászkodott a karosszékéből. Kifelé menet kurtán intett egyet, ami azt jelentette, hazamegy az Elnöki palotába. Délelőtt innen, a Pártközpontból, a több méter hosszú íróasztal mögül diktálta és osztogatta az utasításokat. Jegyzetelni nem szeretett, rangon alulinak tartotta feljegyzéseket készíteni, no meg attól tartott, a titkárok még kinevetnék a háta mögött a helyesírási hibáit és a lassú kézzel írt gyermekded betűit. Ezért a fontos ötleteket azon nyomban le kellett gépelni, nehogy egyetlen gondolat is kárba vesszen.
„Aztán azt a Graurt holnap reggel 9-re itt akarom látni. Majd adok én neki sportot. Ideológia nélkül sport sem létezik. Ezt jobb lesz, ha a fejébe vési. Ott vannak a cenzorok, azok a lusta dögök, akik bármilyen hülyeséget átengednek és a végén mindent magamnak kell intéznem”.
Lacatus buzgón bólogatott, elmélyülten jegyzetelte főnöke utasításait, közben egyetértése jeléül félhangosan hümmögött is hozzá, hadd lássa a Főnök, hogy ez a Graur-ügy őt is felettébb nyugtalanítja, és már lapozott is a címtár G betűjéhez. Magában pedig már azon mulatott, hogy a népszerű sportnapilap, a Sportul most jól megkapta, mert hát az Elnöki hivatallal nem lehet packázni. Büszkeséget érzett, elvégre ő is a hivatal része, a Főnök szárnysegédje, ahogy otthon és a Ferentari-ban maradt rokonainak büszkén emlegette.
Ceausescu távoztában még kinézett az ablakon, pár pillanatig szentimentálisan figyelte a hópihék lassú táncát, majd távolabb tekintve elégedetten pásztázta a sok-sok toronyblokkot, amelyek a nyolcvanas években gombaként nőttek ki a földből, az egykori Bukarest helyén, az ő személyes utasításai figyelembe vételével. Meghatva figyelte elnöksége szemmel látható eredményeit és ilyenkor mindig arra gondolt, na ezt csinálják utána a kardjukba dőlő nyugati kapitalisták. Lám, ő mégiscsak adott valamit ennek a román népnek. Haladást, modernizmust, felemelkedést. És a java még csak most következik! Ilyenkor sokszor eszébe jutott családjának nyomorúsága, az a leírhatatlan scornicesti-i szegénység, amiből kiverekedte magát az egykori suszterinas, aki most egy országot vezet a felemelkedés útján.
Igaz, amikor ezt a gondolatát visszatérően odahaza megosztotta, a válasz rendre ugyanaz volt, Elena ilyenkor harciasan közbevágott: „Kérdés persze, hogy megérdemlik-e?” A közbevetést hosszú bizonyító monológ követte, melyben Elena egyre emeltebb hangon azt bizonygatta, hogy a népért való fáradozásuk egy kalap szart sem ér, mert a nép mindig ahhoz húz, akitől fél. Most épp tőlük. De, ha nem félne, akkor egy szempillantás alatt eltaposná őket.
„Azért tapsolnak, mert félnek”, bizonygatta. „Hát féljenek is! Rettegjenek! Másképp nem megy”, tette hozzá diadalmasan. „Mert, amint rés keletkezik a pajzson, amint felemeli ellenünk hangját az első kritikus, amint nem tapsol tovább a tömegben az első kivezényelt ember, abban a pillanatban minden eldől, mint a dominó”.
Az Elnök elvtárs unta már az Elenával való meddő vitatkozásokat, mert amikor élete párja felhúzta magát, a legdrágább virágvázák sem voltak tovább biztonságban, emelt hangú sikításaiktól pedig egyenesen fejgörcsöt kapott. Ezért ilyenkor kelletlenül köhintett és igyekezett valami kellemesebb témára terelni a szót. Például egy-egy közeli vidéki kiruccanásra, amikor népes vendégsereggel medvére vadászhatnak. Vagy valamely pompásnak ígérkező külföldi utazásra, amiket Elena nagyon szeretett. Az ország első asszonya ugyanis imádta a vörös szőnyeget, a katonai díszsorfalat, az ünnepi fogadásokat. Az imádatot és hódolatot, amelyben ott részesült. Valamiért ezt őszintének tartotta, szemben saját népe hajlongásával.
Ceausescu jól gondolta. Az évek során alaposan kiismerte már élete párját, aki nem csak szerelme, de egyetlen szövetségese és barátja is volt. Egy-egy közelgő utazás híre sikeresen lecsillapította az akadémikus asszony népe ellen táplált haragját, így a drága kerámiák megúszták egy időre. A megyelátogatások során, a sűrű és hangos éljenzések középpontjában Ceausescu újra azzá a szentimentális kisfiúvá változott, akinek szeretetre van szüksége, de helyette csak verést kap a késő esténként hazatántorgó munkakerülő apjától, akinek akkor már tele volt a feje a kocsmában mért olcsó tuicától.
A nép szeretetétől megittasult Elnök elvtárs ilyenkor felhúzott szemöldökkel, meghatott arckifejezéssel fordult oda nejéhez: „ugye, hogy megérdemlik?” Elena azonban akár 23 millió románnak sem hitte volna el, amit ő magában már jó emberismeretével elkönyvelt. Ezért csak néma, gúnyos arckifejezéssel és villámló szemekkel válaszolt. Legörbített, összeszorított ajkára rá volt írva a nemleges válasz, miközben persze lelkesen integetett tovább és egy pillanattal később már az arcára is visszatért a nép anyjának szelíd, kommunista Szűz Mária arckifejezése.
Az integetés művelete főleg az Elnök elvtárs kedvenc időtöltése volt. Ő akár órákon át is türelmesen integetett, ha már szeretett népe vette a fáradtságot és hosszú, fegyelmezett sorokban felvonult előtte. Közben pedig imádta hallgatni a számára megunhatatlan, személyét dicsőítő jelszavakat. Ilyenkor nem is volt szabad hozzá szólni, bármilyen érdektelen csevegéssel megzavarni, a dicsőítő skandálásba belebeszélni. „Hallgasson. Ez nekem szól”, intette le egyik alkalommal rideg szűkszavúsággal az egyik türelmetlen, nyikhaj megyei titkárt, aki nehezen bírta ki, hogy ne dicsekedjen el idő előtt a judet ereményeivel, melyeket persze szigorúan az Elnök elvtárs utasításait betartva értek el.
Ceausescut a főváros új arculatát pásztázó merengéséből tulajdon hascsikarása térítette vissza a jelenbe. Ránézett a nagy faliórára, ami az ebédidő közeledtét mutatta, majd lustán, elnyújtva ásított egyet és lassú léptekkel kicsoszogott az Elnöki hivatalból.
„A viszontlátásra, Elnök elvtárs!” kiáltotta utána Lacatus emelt és dallamos hangon, közben szolgálatkészen felállt íróasztala mögül és a nyomaték kedvéért mélyen meghajolt. Úgy hangzott ez a pár szavas köszönés, mint egy terjedelmes hűségeskü, de még inkább, mint egy elkötelezett szerelmi vallomás. A szerelmes ifjú lángoló monológja, aki szavaival átöleli, megcsókolja szíve választottját, és már most várja a következő találkozást.
A személyi titkár persze nem várt választ, – rendszerint nem is kapott – csak azt, hogy végre egyedül maradjon. Megvárta, amíg a hatalmas ajtó becsukódik a Főnök mögött, majd újra lerogyott a székre. Eközben arcáról már el is tűnt a kutyahűséget és a szolgálatkészséget ábrázoló széles, alázatos mosoly. Félszeg testtartása is átalakult valami laza, vagányos üldögélésbe. Még a ferentari-i időkből. Kiesett a szerepéből. Már csak a testéhez feszülő ing, öltöny és nyakkendő akadályozta abban, hogy ugyanolyan otthonosan érezze magát, mint odahaza, papucsban üldögélve, egy jó pohár cotnari-i vörösbort szopogatva.
Már éppen az asztalra emelte volna megfáradt lábait is, amelyek ezen a délelőttön is valóságos maratont futottak le a Főnök szolgálatában, amikor csendesen újra kinyílt az ajtó. Lacatus még éppen időben húzta vissza az asztalra tartó fél lábát, de közben azt hitte rögvest szívbajt kap. A következő pillanatban máris felugrott, mint egy gumilabda. Itt ugyanis csak egyetlen személy nem szokott kopogni. Na jó, kettő. A Főnök volt az. Nem lépett be, csak megállt a küszöbön.
„Hanem azt a magyart, azt ne felejtsd el, Lacatus.”
„Jaj, istenem, hogy is felejteném! Meg lesz oldva, Elnök elvtárs! Meg tetszik látni, hogy príma magyar lesz. Erről kezeskedem!”
Az Elnök elvtárs szavak nélkül dörmögött, hümmögött, krákogott és csendes, osonó macskaléptekkel, ahogy visszalépett az előbb, távozott.
Lacatus másodjára is lerogyott. Ez már nem az előbbi hanyag mozdulata volt. Hanem egy megfáradt harcos alélt ájulása. Egy másodperc alatt leizzadt a teste.
„Jaj, főnök! Menjél enni, mert a szívbajt hozod rám! Úgyis tudom, hogy éhes vagy, mint a medve.” Egy kicsit megnyugodott, lassan visszatért az önbizalma, amit olyankor érzett, amikor magára maradt a hivatalban. „Most én vagyok itt a főnök”, gondolta olyankor. Hangosan azért nem merte kimondani. „Itt lehet mégis több a hallgatózó fül, mint máshol”.
Közben, hogy megpihent, már azon zsörtölődött, hogy a Főnök annyira mégsem lehetett annyira éhes, ha egy bangyinért képes volt visszalépni. És beléje verni a frászt.
„Pedig, hogy imád enni. Jókat enni. Legszívesebben felfalná az egész országot”, zsörtölődött, majd kis híján elnevette magát. A tegnap délután jutott eszébe. A felesége megint leteremtette, hogy miért nem intéz végre egy belépőt a Párt felső vezetőségét kiszolgáló élelmiszerboltba. Ahol minden kapható. Nyugatról hozott étel-ital. Kent cigaretta is, ami felér a valutával. Hát nem látja, hogy üresek a boltok? Vezető helyen dolgozó emberként tűri, hogy a felesége sorban álljon egy-egy száraz velős csontért?
„Szégyenszemre ott fogsz éhen halni a Főnököd mellett!”, ripakodott rá Florica, a szokásos vasárnap délutáni kifakadásában.
Lacatus éppen kedvenc foteljében terpeszkedett. Egy darabig hallgatta Floricát, aztán indulatosan sarokba dobta a sportújságot: „Miért, szerinted ez a lakás kitől van? Csak úgy lepotyogott az égből? Bukarest elitnegyedében? Nézz körül, kik laknak itt? Kik a szomszédaink? Három szobás panellakást utaltatott ki nekem fél éve a Főnök a Victoria sugárúton és én máris menjek oda hozzá, hogy bocsánat Elnök elvtárs, de a nejem elégedetlen. Neki belépő is kell a pártüzletbe. Mert fél az éhenhalástól.”
Lacatus nem bírt tovább helyben maradni, fel-alá járt a harmadik emeleti panel nappalijában. Odalépett a tévéhez és lehalkította. „Most kezdődik a híradó”, kérlelte Florica, akiből ilyenkorra már elszállt a méreg és megbékélt áhítattal nézett fontos beosztású férjére.
„Hagyjál már. Látok én híradót eleget a hivatalban”, fortyant fel Lacatus és dühében ki is kapcsolta a fekete-fehér Diamant készüléket. A haragját azonban még nem adta ki teljesen. A vasárnap volt az a szelep, amikor végre ő beszélt. Itthon ő volt a főnök. Meg Florica. Itt nem kellett hajladozzon és megalázkodjon. Itt végre önmaga lehetett.
Az ablakhoz ment, lenézett a gyér vasárnapi forgalomra: „Ebben az országban minden csak az evés körül forog. Itt mindenki állandóan csak zabálni akar. A Főnök is. Hiába, látszik rajta, hogy ő is csak szegény sorból jön. Amit gyerekként nem kapott meg, megeszi most duplán.” Florica odalépett hozzá és békítően egy cuppanós puszit nyomott fontos beosztású férje arcára. Így nevezte Lacatust az emberek előtt. Igaz, a Victoria sugárúton ettől senki nem hatódott meg. Ott ugyanis mindenki minimum Központi Bizottsági tag volt. Vagy még több.
„Jaj, Mihaita, hát tudod mennyire utálok sorban állni. Bármit akarok venni, egyik sorból ki, a másik sorba be. Szerinted ez normális? Az emberek is elégedetlenek. Ha hallanád, hogy miket motyognak az orruk alatt.”
„Na persze, biztos a Főnök éjszakánként végigjárja a boltokat és lesepri a polcokat. Felzabálja Romániát! Miken jár az eszed, asszony?!” Lacatusnak a könnye is kicsordult a nevetéstől. Élvezte, hogy otthon nem a hajbókolás a szerepe, itt ő is felemelheti a hangját, sőt veszekedhet is, ha úri kedve úgy kívánja. Ha meg ahhoz van kedve, okos szóval játszhatja az ellenzékit is. A titkos ellenállót, aki néha kiesik a jól megszokott szerepéből és összekacsint a rendszer kritikusaival. Csak egy kacsintás ez, semmi több és minden megy tovább. Ennél többet nem lehet vállalni a Duna-csatorna rizikója nélkül. Márpedig Lacatus rendkívül büszke volt arra, amit 32 éves korára elért. Különösen abból kiindulva, hogy honnan érkezett. A putriból, ahol hat gyerek nyaggatta szüleit minden nap valami ennivalóért. Ezért volt gyomoridege, valahányszor Florica sorokról és üres polcokról beszélt. Mert számára a jelen kényelmetlensége, a múlt nyomorúságához képest maga volt a kommunista mennyország.
A múltat ki akarta törölni az emlékezetéből, mert egyrészt tele volt felidézhetetlen, rossz emlékekkel. A szegénység nyomorúságával, másrészt pedig szégyellte cigány szüleit és származását a többi pártvezető előtt. Folyton az az érzése volt, hogy összesúgnak a háta mögött, hogy lenézik. Ezért ragaszkodott kutyahűséggel a Főnök közelségéhez. A szüleinek intézett ugyan egy városszéli blokkot, de apja második otthona továbbra is a sarki talponálló volt. Lacatus ezért a jelennek élt. A múlt le volt zárva benne. Egyetlen pozitív hozadéka volt ennek a ferentari-i cigánysorsnak. Mégpedig a Főnök rokonszenve. Aki a saját saját gyermekkori nyomorúságát látta viszont az estin érettségizett Lacatusban, aki ugyanúgy mélyről érkezett a Pártközpontba, mint ő maga. Aki szintén ismeri, mi a nélkülözés. Akinek ugyanúgy, egyetlen kiugrási lehetősége a Párt maradt. Ezért vette maga mellé és ezért bízott meg benne másoknál jobban.
Lacatus aggódott, mert mostanában furcsa dolgokat tapasztalt. Mintha az emberek lelkesedése valahol eltűnt volna. Talán éppen a boltok előtti sorokban, amivel Florica szokta idegesíteni. Ezért az utóbbi időben már csak szűk családi körben merte dicsérni a Főnököt. Florica hithű kommunista volt, vele nem volt baj. Ő a beköltözésük után, hálás szívvel a hálószobában is kitette az elvtárs képét, amit aztán Lacatus egy rémálmokkal kísértő éjszaka után levett a falról és eldugott az íróasztal egyik fiókjában. Lacatus azonban más környezetben mostanság óvatosan viselkedett. Pláne amióta szüleihez menve leköpték az utcán. Valaki felismerte.
„Te kommunista cigány! Menj vissza a gazdád mellé!” Nem volt ereje tiltakozni, vitatkozni, a Miliciát hívni. Tompa, megalázott némasággal tűrte, ahogy a köpet végigcsorog az arcán. Floricának odahaza nem merte elmesélni, mi történt. Úgy érezte felesége összetörne és jobban fájna neki a köpés, és a hozzá fűzött mondatok, mint saját magának.
Lacatus a köpés nyomát azóta is sokszor az arcán érezte. Néha, önkéntlen mozdulatokkal az arcát dörzsölte, mintha valami végleg odaragadt volna.
Illusztráció: édeni feszültségforrás
Ezek is érdekelhetik!
Vári Fábián László: Az anyanyelv három ajtaja →
Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumom (két részlet) →
Jantyik Zsolt: Mért akarok Trianonról könyvet írni? (kisprózák) →
