Lukáts János: Óbudai emberpróba
A Terézvárosban éltünk, a Duna pesti oldalán, a Belváros közelében. Az emeletes házak sorát forgalmas és zajos utcák szegdelték. Óbuda olyan távol volt tőlünk, akár a csillagos ég. Vagy még annál is távolabb, a csillagos égre esténként fölnéz az ember, Óbuda neve, mint elsüllyedt Atlantisz élt a család tudatában. Ha hétvégeken néha kirándultunk Pomázra, vagy a Dunakanyarba, akkor zörömbölt keresztül a hév Óbudán. Riadtan, némi viszolygással néztük, milyen öreg, milyen megrokkant városrész árválkodik vonatunk két oldalán.
1961-ben érettségiztem, nemcsak az útnak indító bejegyzést jelentette ez a bizonyítvány utolsó oldalán egy kerek pecsét és két olvashatatlan tanári aláfirkantás formájában, hanem az engedélyt és a lehetőséget, hogy most már mehetek Isten hírével, amerre akarok. Vagy majdnem arra…
Nagy összeköttetések árán értem el, hogy a lehető legalacsonyabb állampolgári besorolásba kerülhessek, hogy a segédmunkás címet (s.m. formában) a személyazonossági igazolványomba írják, ami szinte minden jogtól és minden kötelességtől megóvta-megfosztotta az embert. Szeptember 6-án, hajnalban indultam el Óbuda felé. A tömött autóbuszon – Megyek munkába! – mondogattam magamnak, valami büszkeséggel, valami szorongással, miközben csak az ingatag busz görgetett egy ismeretlen célpont felé. Hogy a gyár mit is jelent a valóságban, fogalmam se volt róla, családomból senki gyárban soha nem dolgozott. Gyárat a filmhíradóban láttam csak (hol volt akkor még tévé!), de az „olyan volt, mint a moziban”, tele virágcsokros, mosolygós asszonynéppel meg megszelídített gépóriásokkal. A gyárat hajdanán úgy hívták: Vörös Szikra Gyár, 1956 után a Szikra elhamvadt, a Vörösből pedig Rádiótechnika lett…
Leszálltam a Flórián téren, innen a második, eldugott utca volt a Bolgár utca, ott van a gyár, – mondták. Az első a Kórház utca volt, mit tudtam én akkor, hogy évszázados katonakórház helytörténeti emlékét őrzi a név, bennem rossz képzetet keltett, még ha nem is láttam kórházra utaló nyomokat. Aztán keresni kezdtem a Bolgár utcát, amit persze nem találtam, mivel a gyár a Polgár utcában volt. A nagyfőnök, akinek a nevét ismertem és magamban görcsösen mondogattam a buszúton és a Kórház utca hosszán, nem volt elérhető, a helyetteséhez utasítottak, aki nem tudott érkezésemről, úgy kezelt, mint egy utcáról érkezett senkiházit (utcáról érkezett senkiházi voltam), a felvételi lapomon az 5.- forintos órabért 4.50-re javította és elzavart magától. Valójában sírni szerettem volna. Én az iskolában latin verseket fordítottam hexameterben és orosz verset keresztrímes ötös jambusban, tudtam név szerint a magyar királyokat és a tizenhárom aradi vértanút, és most, tessék… most a dagadt Unger kidob az irodájából.
– A főnöke nagyon rendes asszony lesz! – mondta a kikent-kifent, zavaróan szépséges titkárnő, hamarosan azonban kiderült, „nagyon rendes asszony” főnökömet élhetetlen vén bolondnak tartották a háta mögött. Nagyon rendes asszony a központi raktárban fogadott, ahol egy apró kamrácskája volt a maga és egy másik korombeli segéderő számára. A mennyezetet mi, segéderők könnyedén elértük, csak a nagyon rendes asszony nem, akit Teri néninek hívtak, távol állt a két szeme egymástól, és aki valóban nagyon rendes asszony volt, még ha nem is egészen a titkárságiak értelmezése szerint. Teri néni magázott engem, ami ismét lelki gyötrelmeket okozott, és csak nehezen barátkozhattam meg a „Te már felnőtt ember vagy!” – gondolattal.
Raktári ellenőr lettem, még csak nem is raktáros. (Szerencsére! – bár ezt akkor még nem tudhattam.) Az ellenőr a másik embert, a más munkáját ellenőrzi. Gyűlöltem minden ellenőrzést, akár ellenem irányult, akár nekem kellett valakit ellenőriznem, az emberi méltóságba gázolást éreztem az ellenőrzés folyamán. Nem csak akkor, amikor a társadalom alján és a raktár mélyén ellenőrködtem, hanem életem további során is.
Teri néni a másik segéderőre bízott, aki bennfentes volt, már három napja dolgozott a kamrácskában, nem tudott latinul, oroszul annyit, hogy: nyicsevó, és esze ágában sem volt, hogy bárhol továbbtanuljon. Sanyi boldog ember volt, és végigvezetett a gyáron. Rohamléptekben haladtunk műhelyről műhelyre, köszönt mindenkinek, és már neki is köszöntek néhányan. Megmondta, mit igen és mit soha, kivel érdemes beszélni, kivel szóba se álljak. Megmutatta a jobbik büfét, kitanított az irodások természetrajzából, elárulta, melyik főnöknek ki a kedvese, ki a kedvence. Ezek fontos tudnivalók egy latinul-oroszul jól tudó, amúgy teljesen gyakorlatlan segéderő számára.
A raktárban – és persze az egész gyárban – nagyrészt óbudaiak dolgoztak. Főként svábok, vagy svábok olyan elmagyarosodó utódai, akik maguk se mindig tudták pontosan, hol is tartanak ebben a folyamatban. Miltz bácsi apró volt és hangos, örökmozgó fontoskodó, aki fejből ismerte raktára teljes állományát, a bizonylatok iránt állampolgári tisztelettel viseltetett. Szürke zsávolyruhát hordott télen-nyáron, a szíve fölött tolómérce himbálózott. Megtanított a használatára, ami nagy kitüntetés számba ment: aki gyári ember volt és nem tudta kezelni, nem volt ember Miltz bácsi szemében. Belőlem kinézte, hogy képes vagyok megtanulni. Megtanultam, a tolómércével körülbelül el is értem műszaki ismereteim felső határát. Miltz bácsi is magázott, nála azért ezt valamiképp a tisztelet jelének vettem, a hagyományos falusi-kisvárosi életforma részének. Miltz bácsi hétvégeken és az estéin „templomgazda” volt, e klerikális megbízatását egyszerre titkolta és egyúttal mindenkinek elbüszkélkedett vele.
Haszmann bácsi kedélyes ember volt, mintha fölülről nézett volna gyárra, raktárra, Miltzre. Az állomány nem foglalkoztatta a szükségesnél jobban, egyetlen anyagnak vagy árucikknek se tudta a nevét, úgy mutogatott feléjük az ujjával, a megnevezéshez belesandított a kartonhalmazba. Haszmann bácsi tegezett, mint minden férfiembert. Esténként, de legalább is szombaton egy sváb vendéglőben harmonikázott, ott kinn, a Vörösvári út végén. Jobban állt kezében a gyöngyházbillentyűs, mellére boruló, nagy hangszer, mint a százezer gumiláb, vagy a bitumenes kábelkígyók. Egyszer meghívta az egész raktárt a Vörösvári útra, a sört persze ki-ki maga fizette, de a harmonikaszót Haszmann bácsi szolgáltatta, sváb nagylelkűséggel.
De ott volt ám Gyuri bácsi is, akit csak így, körösztnéven hívott ország-világ, raktár, Óbuda. Gyuri bácsi hajdan szállítómunkás volt, német néven tróger, kedélyes gyári nyelven hórukk-ember. Miután megütötte a guta (ami azért hórukkos betegség!), irgalomból megtartották a házban, mint raktárfelügyelőt. A felügyelet egész napos ténfergést és pletykálkodást jelentett, évtizedes tréfák (vagy inkább trufák) ismételgetését, cifra káromkodásokat, amelyekbe azért mindig szorult valami „népi íz”. Tolnai sváb „gyerek” volt Gyuri bácsi, de hát ő mondta magát gyereknek, félvak-félsánta voltában legtöbben nem is tartották igazán felnőtt embernek. Pedig Gyuri bácsi ritka madár volt, időnként (napjában úgy ötször-tízszer) elordította magát a raktár legváratlanabb pontján:
– Szervusz, Steffl, Stiffl! – mire Miltz bácsi ekképp válaszolt rá:
– Szervusz, Staffl, Stufl! – hogy ez pontosan mit jelentett, talán maguk se tudták, nyilván valami sváb csúfolkodó párbeszéd, amelyben a Steffl, Stiffl – Istvánka, Csizmáska jelentésű. Amikor Gyuri bácsi észrevette, hogy fogékony volnék az effajta rigmusok iránt, naponta traktált hasonlókkal. Tőle tanultam például az „Egy kutya a konyhában a kolbászt ellopta, A szakácsnő haragjában a kést belé vágta” kezdetű, mély értelmű zöngeményt, amelyet – de hiszen tudják! – vég nélkül lehet gajdolni. Rám nem illett, de Gyuri bácsira a sokadik ismétléskor azért ráröffentek. E kulturkincsből azonban kilógott valami, ami okán megbocsátottam Gyuri bácsinak ócska és gyakran ízléstelen vicceit: lelkes ismerője volt A helység kalapácsának, kívülről tudta az egészet. Miközben idézgetett belőle, szinte hibátlanul, hatalmasakat nevetett és a térdét csapkodta. Délután aztán, amikor négy órakor megszólalt a „fájrontot” jelző gyári dudaszó, Gyuri bácsi felordított: „Fújnak!” – és a fújás befejeztekor már nyoma se volt a raktár környékén.
A raktár vezetősége egy nagyobb kamrában állomásozott, egy szinttel feljebb, ott temetői hangulat uralkodott, a raktárfőnök Brévi elvtársnak hívatta magát és elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki Brévi bácsinak vagy pláne Pista bácsinak szólítsa. A helyettese az a Nagysóki úr volt, aki 1956 végéig a raktár főnöke volt, majd némi „hűsölés” után visszavették és a saját korábbi helyettese lett, Brévi elvtárs szigorú szeme és fegyőri stílusa alatt. Itt dolgozott még a valamilyen Marika, aki iszonyatosan útszéli istenellenes kirohanásokkal lepte meg a raktár összes helységét, amelyre a munkatársak legtöbbje kínos hallgatással és elfordulással válaszolt, csak Miltz bácsi próbálta időnként csitítani, teljesen eredménytelenül.
E különös seregletbe kerültem be ezen az őszön, de volt ott már tavalyról is kettő-három, és elszórva, a gyár műhelyeiben, raktáraiban számos további ifjú. A legkülönbözőbb célok és tervek melengetői lézengtek, számoltak, cipeltek és sóhajtoztak naponta fél 8-tól a 4-es fújásig. Csaba az indián néprajzi szokások búvárlója kívánt lenni, Pista villamosmérnök, a szétlapított orrú Laci régészpalántának tekintette magát. A jogászok inkább a műhelyekben targoncáztak buzgalommal, egyikük ördögi szerencsével a ritkán látogatott üzemi könyvtárba került. Géza neve később tévérendezőként lett ismert.
A lányok helyzete azért itt is más volt egy kicsit, csak ritkán kerültek raktári körülmények közé, irodával és íróasztallal vendégelték őket, akár közgazdászok akartak lenni, akár tanárnők, földrajzból, biológiából. Vagyis marasztalták őket, csábították, míg minket inkább a Polgár utcán tudtak volna már.
Hogy a munkánk mi is volt valójában? Nagyon sokféle – és nagyon egyféle. Egy rádiótechnikai gyár raktárában mérhetetlen mennyiségű és fajtájú anyag, szerszám, szerelvény, kész- és félkész áru található, – és némelykor nem található! Ami található, azt meg kell számolni, ami nem található, azt meg kell keresni. Csak hát a számolásban darabok tízezreit kell némelykor összevadászni, vagy lemezek négyzetkilométereit összeeszkábálni, akár szétaprított darabkákból. Ember legyen a talpán, aki a huzalok (hivatalosan: zománchuzalok, magyarul: drótok) ezer métereit pontosítani képes, ha azok a huzalok föltekercselten porosodnak egy-egy felső polcon. S még inkább, ha a 0,6 millimétereseket szét kell választani a közéjük keveredett 0,7-esektől, de szét kell, mert az egyik az egyik gépezetbe való, a másik meg a másikba, az egyik szorul a másikban, a másik lötyög az egyikben. Az egyik ára a tízszerese a másiknak (a fene tudja, miért!), szóval rendbe kell őket tenni, rendben kell őket tartani. Az egyikből öt éve egy darabot le nem metszett senki, a másikból naponta nyolcszor is vágnak, hol 70 centit, hol 17 dekát. Na, most aztán tegyél rendet köztük! Ez persze a raktáros dolga volna, de ilyenkor jobb velük együttműködni, mintsem okosabbnak mutatkozni náluk. A méret? Hát ott a csavarmikrométer, mérdd meg vele, te vagy az ellenőr! Ha megszorítom, hajszál vékony huzalt mutat a mérő, ha lazán hagyom, a dupláját. A nagyfőnökök azt lihegik állandóan, hogy a raktárosok csalnak és lopnak, szerintünk viszont a raktáros csak akkor csal, ha szüksége van rá, ha hiányt szimatol, satöbbi. Ha elkezd az ellenőr piszmogni ezzel-azzal, és okosabb akar lenni az ügyesnél (vagy ügyesebb az okosnál), úgyis ő jár rosszul (mármint az ellenőr), vagy újévig se készül el a leltárral, de határidőig bizonyosan nem.
Aztán ott vannak a lemezek, amelyekből a 0,2 milliméteresek, akár a borotvapenge, olyan élesek. Sőt, a szélei cafrangosak (szakszóval: sorjásak), aki akár csak rámutat, a kezét-lábát összevágja. Az anyagok aljasak tudnak lenni! A nevük meg millióféle, de legalább egy tucat, ki tudja (a raktároson kívül, de talán még ő se!), hogy melyik viseli ezt vagy azt a nevet. És a szerelvények, az ilyen-olyan –méterek, fejek, lejátszók, átjátszók, kapcsolók és hasonlók. Én, kérem, a bolygók égi járását meg a négy évszakot tanultam meg, a főbb tengeráramlatokat, hogy jövök ezekhez a direkt az ellenőrök bosszantására kifundált és kiformált, csipetnyi szörnyecskék szétválogatásához és rendbe állításához?! Hát, ha az van a papírra írva, és azt mondja a raktáros is, egyszerűbb, ha elfogadom. S ha valamelyik ellenőrzési főellenőr utánaszámol a harminchétezer negyvenkét darabnak, és nem stimmel, még mindig mondhatom, hogy pardon, tévedtem. Ilyenkor leszámol az ember száz darabot, megméri, a nagy halmot pedig ehhez viszonyítja. Ennyit a pontosságról! Csak el ne mondja senki az örökösen gyanakvó és fenyegetőző kereskedelmi főnöknek, aki mindig a megbízókkal hozakodik elő, meg a személyzetisnek, aki állandóan kémek és szabotőrök után szimatolt, – mert azok aztán 1961-ben, a Polgár utcában számosan hemzsegtek.
De valójában a nap nem munkával indult, nekem legalább is nem. Még annál is rosszabbal, mert a munka ugyan érdektelen volt, a végét, célját nem láttuk, mégis csinálta az ember, a „rendes asszony” is, a segéderők is. De a reggeli bevásárlás, az valóságos lelki gyötrelem: a büfében, az egész osztály részére, a raktár két emelete és földszintje kívánsága szerint. A rendelés, amit papírcsíkra fölír az ember. Fölír, a fenét! Ilyenek: „De mondja meg annak a lompos büfésnőnek, nehogy olyan májast adjon, mint legutóbb, mert akkor a fejéhez vágom, vagy a magáéhoz. Írja fel és mondja meg neki!” Vagy: „Máma rendes zsömlét hozzon, ne prézlit, hallja. Lehet, hogy magának jó, de én nem tejbe akarom mártogatni!” Aztán a viccesek: „Hozhat, ha arra jár egy kiló százast!” A humor még a kioktatásnál is rémesebb, naponta fölröppenti valaki, nekem naponta kötelező kacagni rajta! Aztán van, aki százast ad (akkor az volt a „nagy pénz”), volt, aki fillérre kiszámolta, „Az is van olyan pénz!”, és a markomba ürítette, amit a pénztárcája aljáról kisepert. „A tíz deka, az tíz deka, nem tizenegy meg tizenkettő. Kiszámolom, ha többet hoz, maga fizeti!” Nem folytatom, a kisszerű dölyf, a krajcároskodás meg a naponta kiélvezett komiszkodás gazdag példatára volt a raktár. A bevásárlók hasonló történeteket meséltek a műhelyekből, az irodákból. – És te mit csinálsz ilyenkor? – kérdeztem óvatosan a mesélőtől. – Mit? Elküldöm a francba! Fejéhez vágom! Holnaptól maga megy vásárolni, mondom neki! – nem hittem el, hogy ezek a bevásárló, segédmunkás fiúk ilyeneket válaszoltak volna a főnökeiknek, inkább a dac és a keserűség szólt belőlük, amely bennem hallgatott.
Álltunk sorba reggelente, ugyanaz a húsz-harminc ember, mindenhonnan a legkisebbek, a legújabbak, a legmaflábbak. Voltak közöttük szánalmas figurák, nyulak, akik örültek, hogy legalább egy sorbaállás idejére egérutat nyertek a műhelyből, ahol céltáblái voltak az ugratásnak, a piszkálódásnak. Voltak fölemelt fejű lógósok, akik a napi alibi tevékenységet egyeztették a hasonszőrűekkel. Voltak ám szép lányok is, akik vonultak és libegtek, kegyként vásároltak kegyeltjeiknek, néhány darabkát, divatosított köpenyükben forgolódtak, és árasztották a kölni illatot. Mások még inast is szereztek maguknak: – Gyere utánam tíz perc múlva, majd cipeled a kosarat!
S hogy a kép teljes legyen… Ha valami nem volt, és helyette mást hozott a bevásárló, abból lett csak cifra cirkusz. Hát még, ha nem hozott semmit, nehogy rosszat hozzon. Vagy, ha többet-kevesebbet a megrendelt tíz dekánál, a kiszámolt maroknyi fillérnél. Talán mégis jó iskola volt a gyár, olyan tantárgyból, amit „rendes iskolában” nem tanítanak: emberismeretből.
A sorban állás azért másra is jó volt. Ott jöttünk össze, akik fontosnak éreztük, hogy naponta – legalább öt percre – találkozzunk. Az egyetem után sóvárgók és az előfelvettek (voltak ilyenek is), mindezek küllemre persze alig különböztek a többi sorállótól. Ugyanolyan foltos, szürke köpenyt hordtak, klumpát a cipelősebbek, a kéz, némelykor az arc is magán viselte a reggel már elhordott vagy fölhalmozott anyaghalmok színét, szagát. Mégis, ahogy megláttuk egymást, azonnal előző esti színházi előadások, előkészítő beszélgetések, megírandó dolgozatok kerültek szóba. A tanárok és a diáktársak furcsaságai, aranyköpések, amiken hatalmasakat lehetett nevetni vagy bosszankodni, fölkészülni rájuk jó előre (ha ugyan az életben bármire is föl lehet készülni!). Ezekben az években tört be Magyarországra a modern nyugati dráma, ekkor hallottuk először Arthur Miller, Tennesse Williams nevét, az öreg földrész alkotói közül Dürrenmattot, Sartre-t, Camus-t, Osborne-t meg még egy sor más íróét. Sőt, szovjetekét is, főleg költőket: Jevtusenkót, Rozsgyesztvenszkijt, az én kedvencemet, Voznyeszenszkijt. Ámultunk az új hangokon, a kimondás bátorságán. Az ügynök halála előadás után szabályosan összeverekedtünk parizer- és disznósajtvásárlás közben. A többi sorálló ilyenkor figyelt és hallgatott, volt, aki növekvő érdeklődéssel, volt, aki növekvő ingerültséggel.
Furcsa dolog is volt ez, valamiképp kerekre záródtunk, mint az olajcsepp, mi mind megértettük egymást, a többi nem. A viták is a bennfentességünket hirdették. Ha akartuk, ha nem, különböztünk a valódi gyáriaktól. Igen, különbözni akartunk, érdeklődésünkkel, beszédmodorunkkal is el akartunk térni tőlük, de ha nem akartunk, akkor is eltértünk. Ugyanakkor meg akartuk mutatni, hogy meg tudjuk csinálni ugyanazt ugyanúgy, mint ők. Vagy jobban, vagy nem sokkal rosszabbul. Ők káromkodtak, mi is, de a mi szánkból egy „érdes szó” sokkal keményebb volt, vagy éppen jópofaság számba ment, nem tudom, hogy volt ez.
Gyakran előfordult (dehogy gyakran, inkább nagyon is ritkán!), hogy a „melósgyerekek” közül valaki megkérdezte, miért vagyunk ilyenek, miért vagyunk mások. Nem vagyunk mások – válaszoltuk, miközben tudtuk, bizony mások vagyunk. Nem akarás kérdése volt ez, néha különbözni akartunk, néha azonosulni. Nem ment egyik sem. A kérdésben (mármint, hogy Miért vagyunk mi mások?) mindig volt szemrehányás, sőt némelykor több is ennél, ingerültség, már szinte gyűlölet. Volt persze, aki okot adott rá, hencegett a maga okosságával, a családja gazdagságával, az idegen nyelvtudásával. Ezt a melósgyerekek nagyon utálták. Nem szeretem a „melósgyerekek” szót, valami mérhetetlenül helyretevő és helybenhagyó van a szóban és a szándékban, s még inkább abban, hogy nem akartuk (mi magunk nem akartuk!) kiérezni, kihallani belőle. A legjobb válasz persze az volt, amikor megosztottuk, vagy megosztani próbáltuk az élményt: a színházat, a könyvet, az előkészítő dolgozat kínját-örömét. Hiszen jártak mások is színházba, nem csak mi, koncertre is, olvastak is. Ha olyan könyvekre tereltük a szót, amit ők is olvastak, úgy ahogy találtunk hangot, de addigra kézhez kaptuk az olasz felvágottat (amit én utáltam), a Tibi csokit, a kakaót, satöbbi.
Az egyik legszebb lány volt a gyárban Bohringer Ági, tizennyolc éves volt, hibátlan termetű, filigrán. Kondor fekete haj, behízelgő szemek… minek folytassam! Olvasott is, – mondta. Egyik reggel büszkén újságolta, hogy előző este egy drámát olvasott. Mondta a címét, valóban dráma volt, a korabeli nagy sikerek egyike, hogy mi – mára elfelejtettem, Ágnes vonalait soha!
– Csak, tudod, az a baj, – mondta összeráncolva fölséges szemöldökét, – hogy a darab nem volt rendesen megírva!
– Hogy-hogy? – hüledeztem.
– Kihagyták belőle a leírást, csak a párbeszédek maradtak meg. De így is egész jól meg lehetett érteni. – Ági gondján persze lehet mosolyogni, de valami meghökkentő azért van az észrevételben.
Ágnes Óbuda lánya volt, Óbuda gyöngyszeme és büszkesége. Meg a gyáré, ahol mindenki hangot váltott, ha Bohringer Ági végiglejtett álmatagon, akár a vaslépcsőn, akár a kókuszszőnyeges folyosón. Az aktakötegeket úgy ölelte a keblére, hogy minden férfi aktaköteg akart lenni. Mindenkivel szóba állt, de senki kedvéért meg nem állt, a lépéseit se lassította le, – „Gyere velem, ha szólni akarsz hozzám!”- féle magatartás volt ez.
Ha gyárlátogatásra támadt kedvem – volt ilyen! -, az igazgatóságiak felé indultam, végig a legfőnökibb folyosón. Az ablakok innen a Polgár utcára nyíltak, még véletlenül sem a gyárudvarra. A folyosón kókuszszőnyeg futott végig, kopott és sárfoltos, a sárfoltot néhol Hipó-folt fakította ki, valódi eleganciának nyoma se volt, odabenn, az igazgatói irodában, életemben nem jártam. Az irodista hölgyek hatan ültek egyetlen, óriás asztalnál, szemben egymással, gépkönyvelő, anyagkönyvelő, kontírozó könyvelő, pedig mintha mind ugyanazt csinálta volna. Amikor beléptem nőstényoroszlán-barlangjukba, lecsapták kartonjaikat, öles vonalzóikat, bármijüket, amit a kezükben tartottak. Pajkos, pajzán, egyértelmű vagy körülírt viccek röppentek föl, leginkább a legkisebbek (legmaflábbak, legcsúnyábbak) rovására. Ők (a legek) örültek, hogy foglalkoznak velük. Ha én voltam éppen a leg (bizony voltam!), sietve kisomfordáltam. És vártam az alkalmat, hogy bármikor, bármelyikükkel egyedül találkozzam a gyár egy elhagyott folyosószakaszán, Óbuda egy elhagyott sikátorán, vagy bárhol, ahol a szemébe nézhetek, és azt mondhassam neki… Az alkalom sose jött el!
A tervezők kevesen voltak, látszat szerint a gyár dédelgetett kedvencei, hogy így legyen, bizonyosan sokat kellett nyelniük és megalkudniuk megrendelővel, nyugati bojkottal, keleti minőséggel. Hajjaj! Csak a legfelső emeletszinten közlekedtek, járás helyett vonultak, és pipáztak, amerikai dohányt, akár a kapitalisták! A megszólításuk mérnök úr volt (nem személynév, nem elvtárs!), de erre is csak ritkán hallgattak.
Már csapóajtón kellett át- és egy zuglépcsőn lefelé menni a kalkulátorokhoz, akiket elő- és utó- fajtákba soroltak, szánalmas részletekbe veszés előidézői és elszenvedői voltak, akik naponta rohantak mosolyogva a mérnök urakhoz, és mord pofával a műhelyekbe, soha sem fordítva.
A műhelyek – nos, a műhelyek voltak maga a gyár. Az esztergák, a köszörűk, a marógépek leginkább, és a hozzájuk tartozó szelídítők és mágusok: a munkások. Nem szerették, nem is volt szabad, de én mégis gyakran megálltam mögöttük vagy a közelükben, ameddig elhatolt a hűtőolaj szaga, ameddig elsziszegett az esztergakés éles hangú pengése, ameddig elröpült a megmunkált anyagról a fémforgács, az olajcsepp, a kicsapódó szikra. Ahol a veszélyből még valami kevés érezhető volt. Meg főleg, ahol látni lehetett a gépéhez hajló munkás mozdulatát, a kéznek az apró billentését, amellyel azt a hangot, azt a szikrát, azt a forgácsot előidézte. És milyen lemondóan léptem tovább, ha a kész darabot, például a ragyogó metálfényű tengelyt készítője bedobta a gépe mellé, a papírdobozba, amelyben már negyvenhárom tengely gyűlt össze reggel óta, és vette elő a szögletes fémtömböt, hogy kikényszerítse belőle a negyvennegyedik tengelyt, és a következőt, és sokat még estig.
Vissza nem, soha nem választottam visszafelé ezt az utat. A műhelyből már a gyárudvar satnya virágágyásai közé kerültem, ahol sütött a nap, vagy játszott a szél, elvitte az olajszagot, de ahová elhallatszott az esztergák szüntelen sziszegése, és a marógép ordító anyagszaggatása.
Iskola- és sorstársam dolgozott a Margit-kórházban, a Bécsi út túloldalán, messze volt a kórház a gyártól, óbudai mércével mérve igen messze. Több csöndes és lombos utca is kanyargott e két helyszín között, de még több vendéglő és sörmérés volt az útban, nagy önmegtartóztatásra volt szükség, hogy a gyalogló baj nélkül elérjen az egyik végponttól a másikig. Egy őszi délutánon elhatároztam, hogy fölkeresem műtősségre jutott Gábor barátomat. A gyárkapun kilépve, a Polgár utcán jobbra fordultam, a sarkon túl utolértem Bohringer Ágit. Ágnes vonult, fölszegett fővel, ezúttal aktaköteg nélkül, e hiány láttatni engedte előnyeit. Mámorító volt az út a Flórián térig, Ágnes ott balra fordult, keresztül zebrán, piroson. Az én utam egyenesen vezetett – volna. A tépelődés hamar eltépődött, Ágnes nem várt, Gábor várhat. Aljasság az ilyen. Ágnes tipegett az indázó Szőlő utcán, a huzatos Szél utcán és a nyirkos Eső utcán, az Óbuda viharos múltjára utaló, szerény nevű kis közökön, lombok alatt, macskakövek fölött. Az őszi nap itt-ott előpiroslott a házak mögül. Ági hallgatott, én pedig nem tudtam megszólalni. Néha mosolyogtunk, csak úgy, magunk elő, véletlenül se egymásra. Aztán ő fecsegni kezdett, talán ugyanattól a zavartól hajtva, amitől én nyöszörögni se tudtam. A Szomolnok utca sarkán szembefordult velem Ágnes, iszonyú büszkeség szállt meg: soha nem fordult ahhoz, akivel beszélt. Most hozzám igen.
– Ne gyere tovább! – mosolygott, egy kicsit mórikálta magát. Nem is tudom, hogyan, sose láttam tőle többet. A mórikálás után már úgy ment hazafelé, hogy keble közé szorította a táskáját. Én inkább fordítva szerettem emlékezni rá: amíg vele voltam, nem takarta keblét se iratköteg, se táska. Fogd fel ajándéknak! Annak fogtam fel, és rohantam a Bécsi útra.
Mire hazaértem, készen volt… Na, nem a csábítás vagy a bosszú forgatókönyve, nem egy ábrándos este körvonalai, dehogy. Egy vers… A vers arról, hogy hogyan is volt az egész dolog Ágnessel. Vagyis… hogy hogyan kellett volna lenni, ha ő érzőbb szívű, és ha én iratköteg vagyok. A verset megírtam, letisztáztam, eldugtam, elvesztettem és újra megtaláltam. Közben eltelt harminc év! Ugye, Ágnes, nem fogsz megharagudni ezért a kis indiszkrécióért, amiből valójában egyetlen szó se igaz?!
„Az alkony szürke rostáján keresztül
estet szitált a barna naplement,
a langyos széltől még a lomb se rezdül,
lustán nyújtózkodott a porcement.
Egy bodza tört csak rajta zölden át,
mely bólogatva nézte az eget,
két szálfa nyújtóztatta oldalát
s a fák görcsében halk szú percegett.
Vállán pihentem, ő hajammal játszott,
míg tenyerem két melléhez tapadt,
az est ében hajára ülni látszott,
és nem számláltuk már a csókokat.
A Duna-part egy elhagyott helyén
ültünk. Szép Ágnes és mellette én.”
Hogy ebben a gyárban (vagy ebből a gyárból) „a munkásosztály a paradicsomba ment-e”, nem tudom. Ha igen, a normarendezés évről-évre gondoskodott róla, hogy ez a menet ne legyen zavartalan. De voltak furcsa dolgok, amik nekem akkor végképp nem mentek a fejembe. Például az újítási mozgalom, aminek élnie és virágoznia kellett. Ezért aztán a tervezők eleve úgy tervezték a konstrukciókat, hogy azokon sok újítanivaló legyen. Ha valaki sanda szándékkal van, ezt a szemléletet akár szabotázsnak lehet minősíteni, de éppen ez szolgálta az újítómozgalmat. A 8-as lemezből 6-osra újított az egyik, fémlemez helyett bakelitet javasolt a másik, – mindez teljesen nyilvánvaló dolog volt. Alig akadt olyan alkatrész, amelyet ne lehetett volna könnyebbre, olcsóbbra, egyszerűbbre cserélni, hazai anyaggal „kiváltani”. Volt gyártmány, amelyen több tucat újítást vezettek be az évek során, az újítási felelős a dolgozók nyakára járt, ha valaki már régen nem újított, buzdították újításra. A munkások (főként a forgácsolók, vagyis az esztergályosok, köszörűsök, marósok) jól kerestek ezzel, újításonként szép pénzeket kaptak az ötletért is, a megtakarításból is.
Akik a raktárban leltároskodtunk, nekünk nem sok kapcsolatunk volt a gépeken dolgozókkal. Az ifjúsági mozgalom csoportjait azonban úgy szervezték, hogy irodaiak, raktáriak és műhelybeliek egyaránt legyenek mindegyik alapszervezetben. Középiskolás pályám során többmenetes huzavona és büntető hadjárat folyt ellenem, amikor jelentkeztem a KISZ-be. És behívtak taggyűlésre, csak azért, hogy elutasítsanak és „megbélyegezzenek”. Most a forgácsolók meg a közgazdászok első szóra fölvettek, sőt azonnal szervezőnek választottak, lett tehát személyemben egy „jó bolond”, aki hetenként körbeszaladta a gyárat, vetélkedőre, kirándulásra mozgósított. Sok politika nem volt a dologban, – nekem valahogy mégis elégtételt jelentett, bár az elégtétel érzése valahol középhelyen van a kellemes és a lehangoló között. Két rendezvény azért emlékezetes maradt!
Egy szombat délelőttre a gyár megnyitotta egyik műhelyét a fiatalok előtt, ami bölcs dolog. Az érdeklődők közül sokan egyetlen műhelyt, gépet vagy kék köpenyest nem láttak gyári pályájuk során, most ott vonultunk Emil, az esztergályos fiú körül, aki bemutatta „legjobb barátját” és „legújabb kedvesét”: a csúcsesztergagépet. Ilyet talán kettőt vett a gyár abban az évben – keményvalutáért, ahogy a dollárt akkoriban nevezték -, nagy becsben tartották, megnézték, kire bízzák. Emil aztán bemutatott a gépen néhány mesterfogást, hallhattuk a kés kemény hangját, láthattuk a fölkígyózó fémforgácsot. A bemutató érdekes volt és hasznos, bár volt lány, aki befogta a fülét és kiszaladt a műhelyből, – de hát mindenki a saját fülét fogja be. A bemutató után mindenkit leültettek egy gép mellé, – na, ez már kockázatos dolog volt. Persze nem a csúcsesztergához, hanem inkább a fúró- és marógépekhez, egy-egy köszörűhöz. Volt persze védőkesztyű meg védőszemüveg, de a dolog akkor is csupa veszedelem volt. Hamarosan megindultak a masinák a vendégkezekben, és iszonyú recsegést, nyivákolást keltettek, lefulladtak, hörögtek és elakadtak, a rosszul befogott fúrófejek röppentek ki a tokmányokból, a fúrószálak feszültek, félrefúrtak és darabokra törtek. A baleset- és az életveszély olyan mértékű volt, hogy „Emil és a detektívek” azonnal leállították a veszedelmesre fordult szombati bemutatót, és véget ért a KISZ-taggyűlés. Hétfőn nemigen emlegették föl az eltörött fúrófejeket meg a többi kárt, a műhelylátogatás ötlete a gyárvezetés agyából pattant ki.
1963 februárjában jeges árhullám fenyegette Óbudát, a Római partot, a környék alacsonyabban fekvő részeit. Parti telkek, csónakházak már vízben álltak, a Nánási út tengerparti határvidékre hasonlított. Csizma, bekecs, kesztyű, füles sapka volt rajtunk, mit sem ért a zúzmara és a dér ellen. Vagy nyolcvanan gyűltünk össze gyáriak, többen, mint akik tegnap délután ígérkeztek. És más csoportok, helybeliek, a kerület dolgozói, iskolások, katonák a közeli építkezésekről. A veszély – aki ott volt, láthatta maga szemével – egymáshoz gyűjti az embereket, megsokszorozza az erőt, és valamiképpen átformálja azokat, akik szembeszállnak vele. Az egyik teherautóról lapátot osztogattak, a másikról homokzsákokat dobáltak le, a dömperekről puhán omlott le egy-egy földkupac. A vas- és betonoszlopokat már előző nap leverték, most közéjük és két oldalukra kellett a föld, a homok. Jég volt és hó, aztán sár és latyak, lapátoltuk és toltuk a homokot, a zúzott követ. Gőzölgött rajtunk a ruha, hol volt már a füles sapka, a prémkesztyű! Teát osztottak, zsíros kenyeret. Akik nemrég még „rakásra törték” a fúrószálat az idegen környezetben, mind választottak maguknak egy méteres szakaszt a betonoszlopok között, és lapátolták a homokot, tömörítették, ráugráltak, hogy keményebb legyen. Vidám játék és komoly munka egyszerre volt ez a délelőtt, de hát a veszéllyel játszani is jó, meg elhárítani is. Hétfőn mindenki csillogó szemű volt, összenevettek olyanok a folyosón, akik korábban meg se látták egymást.
Odahaza el-elmeséltem Óbudát, a gyárról csak a keserves élményeket hallották ki szüleim. Engem hibáztattak, amiért „ilyen sorsra jutottam”. Valóban, idegenül mozogtam egy tőlem távol álló szervezet jelentéktelen csavarjaként, miközben csak távolodtam a magam remélt világától. Ha megkockáztattam kijelenteni, hogy valami érdekes történt a gyárban, valaki különös, akár komikus személlyel találkoztam, netán egy gyári lány szép is lehet, haraggal ripakodtak rám, napokig kínos hallgatás és becsmérlő megjegyzések kísérték és kommentálták szavaimat. Két év után ott hagytam Óbudát, közelebb találtam munkát magamnak, a belvárosban, tisztábbat, csendesebbet, a családban évekig nem ejtettük ki a gyár szót és Óbuda nevét (meg az Ágnes nevet sem). Bántam, nem bántam, nem kell egy nevet, egy szót hangoztatni ahhoz, hogy csengjen-zengjen emlékben, hallgatásban.
Illusztráció: óbudai hullámhossz
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
